A három vendég

Pipázott. Valami irdatlan büdös dohányt szivott. Bóbiskolt. A vizkerék lassan morgott körbe körbe, kelmesen remegtette az egész házat. Ilyenkor, a békés morgás és csobogás közben jókat tudott aludni. Megették volna a szunyogok, de al ápi boszorka olyan csuda port adott neki, hogy ha egy csipetnyit szórt csak ag yertya lángjába, akkor is napokig nem abajgatták. Csínján kelet báni az adaggal, mert ha elsózta a gyertyát, éhkoppon maradtak az eresz alatt lakó fecskék. Szólt a boszorkány, hogy vigyázzon. Aggódot a fecskékért. Csupa szív boszi. Remélhetõleg nem kereszteletlen gyermek zsírja kellet a fözetbe. Mert azért a varázsfözetek vivõanyaga ritkán salátalevél.
Igen, a boszi...hátradölt, sóhajtot. Azon a hosszú uton töprenget, ami a borospince mélyébe vezet, hogy testes, rubinpiros nedüt csapoljon magának a csorba agyagkorsóba. Áldozhatna Dionüszosznak már kora délután. A boszorkányhoz még hosszabb út vezet, de azt holnap kell megtenni. Szüksége van újra a bübájra. A vékony, inas karok szoritására, a varázsfüvektõl illatos földkunyhó döngölt padlóján. Nincs az a pazar királyi ágy, amiért elcserélné a szakadt gyékényt. Nincs az a fejedelmi szeretõ, kinek mohó öle hasonlitható lenne ahhoz az éjfekete örvényhez, melybe kéjesen elragadja a bübájos nö. Egyszer a hercegérseknek ajándékozta kegyeit, a mágjahalált elkerülendõ. A föpap utána már csak árnyáka volt önmagának, megcsappant életerejét felemésztette a vágy, hogyúujra a pusztulás torkába vethesse magát. De nem lelte meg. A mocsár mélyén él azóta a boszorka, csúf vénasszon képében, aki rongyaiba burkolózva házal füszereivel. Csak kedves éjszakai vendége számára vállik démoni szeretõvé. A hercegérsek meg belepusztult a vágyba, csontsovány, sápadt öregként halt meg- huszonnyolc évesen. Na jó, vele azért kiméletesebb volt a boszi. De a fecskéket nem volt érdemes abajgatni.
Igen, és kedves társát is ő adta ajándékba, Velasquezt. Merthogy kiérdemesült örszem már, de ha ágyunak gyenge, puskának még nagyon is megteszi. Igy került hozzá a borjú méretü, enyhén elhizott farkas. Rókát megszégyenitõ vörös szine erössen öszesre váltott, és hiányzott az egyik felsõ szemfoga. De hamis csillogásu tekintete távoltartotta a rosszándékú idegeneket. Eteteni nem kellet, sõt, megosztotta zsákmányát a molnárral. Egy szarvasbikának vagy vadkannak már nem mert nekigyürkõzni, de süldö malac, dámvad vagy egy szép õz azért akadt hétrõl hétre. Jobbára lábzsámolyként szolgált, amivel teljesen elégedett volt.

Végül lebotorkált apincébe a borért, mert vendég közeledett. Velasquey jelezte, majd kötelességtudóan eltünt. Ilyenkor a mocsárszélen lakó vályogvetõkhöz ment szomszédolni. Azok anniyra megvetet, közutálatnak örvendõ számkivetettek voltak, hogy már a farkast sem utálták. A mocskos purdék meztelen lovagoltak sürü bundájába kapaszkodva, az asszonyok nevetve cirogatták, ribizlipálinkával és köleskásával kinálták, a férfiak kedvesen nevettek rá-messzirõl. Szóval elment. A vendég nem lehett ártalmára a molnárnak, ezt érezte még széllel szemben is.
Gyalogos harcos érkezett a házhoz, afféle kóborlovag, ló nélkül. Nyakában szíjjon apró fakereszt, kardja is régimódi egyenes keresztvasu kétkezes kard. Börvért, rostély nélküli sisak, kopott csizma, fapajzs. Mélyen barázdált, magas, szomorú arc, világitó kék szemek.Boroztak hát a lugasban, a kerék nyikorgott, a ház remegett, a fécskék kicsit távolabb vadásztak. A lovag dicsekedett. Afféle kalandor, aki jó pénzért levág úton-útfélen mindenféle kellemetlen alakokat, akikrõl persze mind el kellene hinnünk, hogy rosszak voltak. Rablók, mindenféle szörnyeteg állatok szerepeltek hosszú gyözelmi listáján. Amikor elmesélte, hogyan gyözte le a Fekete Erdõ szörnyüséges farkasait, a molnár öszintén örült, hogy Velasquez nincs a közelben. Nagyon ilyesztõ a kacagása. Legalább is, ha valaki még nem hallott farkast gunyosan nevetni, annak bizonyosan. De azért tényleg kemény legény volt avándor, még a harmadik korsó bornál sem akadt a nyelve.
Hideg kacsacombot ettek. A sas hozta, ajándék gyanánt. Meg apró kagylókat. Egy kacsa hozta ajándék gyanánt, még korábban.A koborló egyszerre csak azt kérdezte, hogy lehet, hogy a malomkerék csak jár, csak jár, de nem látni, hogy bárki rakna a garatra. Mondta a molnár, most nem rak agaratra, hanem felönt. Nevettek, de a harcos szeme résnyire nyitva vizslatott körbe nevetés közben. Van, hogy a fa tartja az eget, van, hogy a koronát kötötték az éghez, hogy ki ne forduljanak a gyengülõ gyökerek, mondta a molnár. Van persze, hogy a fa csak úgy áll, s az ég is fennt marad a Teremtõ bölcs akaratából, anélkül, hogy látszolag bármi közük lenne egymáshoz. A vándor nézett, és vagy érette, vagy legalább ugy nézett, mint aki érti. Mindenesetre két legyezőnyi öszesvörös fül emelkedett ki egy szederbokorból a vándor háta mögött. Velasquez nem csak a tyúktolvajok ellen volt. A régiek még tudták, hogy egy eleven eb csak a látható világ veszélyei ellen véd. Ezért a hát küszöb alá is temettek egy házörzõt, hogy a túlvilági nem kivánatos betolakodók ellen védjen a néhai. És persze vannak örzõk, akik mindkét világban képesek ellátni feladatukat, és mivel szabad átjárásuk van, mindkét világban kiválló szolgálatott tesznek.
A vándor visszatért hősmeséihez számtalan gyözelmeirõl.A molnár szállással kinálta, ezzel finoman jelezve: ö maga szivesen ledőlne, de mástol sem sajnálja a frissitõ alvás lehetõségét. A vándor köszönettel visszautasitotta. Ma még el akar érni a fogadóhoz a keresztúton, érkezzen bár sötétben, úgysem fél, ugyebár. A molnár ráhagyta, pipatöméshez fogott. A másik még kérdezte, ismer-e elpusztitandó szörnyet a környéken. Rövid számvetés után tagadolag rázta a fejét. Egy szörny sem volt a környéken, aki ne hiányzott volna neki. A koborló búcsuként ennyit mondott:
-Soha nem akadt még az utamba szörny, sem ember, sem állat, aki halála pillanatában ne lett volna rémült, szükölõ pária.
-Akkor tényleg nem értem, miért végeztél akkár csak eggyel is-mondta pöfékelve a molnár. A másik valószinüleg nem erre akart kilyukadni. El is ment. Szikár alak, katonás léptekkel. A keresztuti fogadóban megtalálhatja a szerencséjét.
A molnár aludni tért. A kerék egész éjszaka dolgozik majd. Minden hordó vizért, amit elvesz a mocsárból, másfél hordó vizet emel vissza, melyeket titkos földalatti folyókból nyer. Erebosz. Nem csoda, hogy kicsit gyakoribbak a lidércfények mostanában. Van egy ösöreg ezermester és órás, Glockenhart, svájcban látta meg a napvilágot, nyomorúságos pásztorkunyhóban. Görög bölcsek tudását szerezte meg ki tudja, milyen mesterkedéssel. Heron gömbje, Archimedes vízemelöje, görögtüz, programozható szinpadi gépek... hatalmas tudás. Szerencsére az energiamegmaradás törvényét még nem ismerték fel, igy büvös szerkezetei minden nehézség nélkül képesek voltak munkát végezni a Semmi róvására. Ezt persze a Semmi nem vette jó néven, és engesztelõ áldozatokat követelt. Glockenhart igy ezeresztendõre szabott életét a semmi megcsapolása mellett engesztelõ áldozatok keresésére forditotta. Egy-egy lélek volt legtöbbször a fizetség. A molnártól nem kért ilyet- átláthatatlan tulajdoni vitáktól tartott- de a magját kérte. Száz esztendeig. Jobb nem tudni, mire használhatja. Mindenesetre még hetven év, és a molnár elveszi a lápi boszorkát, és vagy féltucat gyermekük lesz. Addig öle terméketlen, mint a sivatag. Még szerencse, hogy ebben a sivatagban kimagaslik pár obeliszk.

Merthogy a malom a mocsárért van. Duzasztógátat épített a mocsárnak, hogy területet nyerjen a viznek. De a legtöbb ember nem érti, miért kell növelni a mocsár területét. A nádi farkasok, koboldok, vályogvető számkivetettek, lápi lidércek, iszapsárkányok, medvék, rókák, ghoulok, manók és egyéb felvilágosult lények persze pontosan tudják, hogy így van rendjén, A legjobb lenne, ha ez egész hatalmas, fehérlő csucsú komor hegyek között húzodó medence egyetlen mocsár lenne, legfeljebb ellenpontnak kéne rá némi kis szántó, meg egy-egy vízölelte falu. De az emberek nem szeretik a mocsarat. Lehet, hogy a mocsárláz meg lidércek miatt.

A rengetteg nádasban helyenként apró szabad vízfelületek látszottak, egy-egy kis szigeten különösen ágasbogas ősöreg fák meredeztek. Egy apró háton még erdősáv is volt. Remek kis mocsár. De alig fél nap körbejárni az egészet. Így a molnát megépítette malmát, és az alvilág vizét lassú biztoságaggal szivattyúzta az egyre terjedő ingoványba. Nem is értették a környékbeliek, hogy duzzadhat, amikor ily szorgalmasan csörgedezik belőle a patakocska. De a malommal ne lehettet vitatkozni, az hasznos. Csak azt felejtette el megkérdezni a molnár Manuel Glokkenhart mestertől, mire is használják általában a malmot az emberek. Így néhanapján elvetödött erre egy-egy paraszt, gabonával megrakott szekerén, de a molnár mindig kimagyarázta magát. Elszoktak hát az emberek , volt malom lejebb is a folyón, modern, felül csapós. Kedves kis fekete kutyával. Nem borszagú mindig a molnár, nem félig összedölt pajtát épitett át malomnak, és nem jár-kel a mocsárban mindenféle gyanús népekel. Jobb is, ha oda viszik az örölnivalót.

Másnap a molnár úszott ez egyik tavacskában. A tiszta víz nem veszélyes, a zavarost jobb kerülni. Egyszer uszott egy opálos tengerszemben, de valami nagyon nagy árnyék kezdte kerülgetni, így jobbnak látta csak a kristálytiszta tavakat látogatni. Itt teljesen jól látszottak a kígyók, gübedt szemű békaemberek, csillogó páncélú óráscsukák, és az apró iszapsárkánykölykök. A nagyok már a büzös sárba fúrják be magukat, sokszor tizöles, lábatlan testükkel órási féregként mászkálnak. Helyüket apró fortyogó iszapvulkánok jelzik, meg gözölögve pezsgő pocsolyák. Általában nem veszélyesek, jámbor korhadékevők. Csak ha felgyújtják a nádast, és öröké kiálló gégecsövük érzékeny pereme megpörkölödik, akkor kavarnak hatalmas sárörvényeket. Holtukban válhatnak még veszélyessé: ha kiszáritják a mocsarat, szerencsétlen jószág megdermed a megkeményedő földben, majd elpusztul. Belsője elbomlik, de kemény páncélja még évekig üreget alkot. És, ha egy arrajáró alatt beszakad egy ilyen sírhely, akkor közel kétöles verembe zuhan, amelynek alját beborítják a hatalmas, szálkaszerü csontok. Így válik szabályos farkasveremmé az iszapsárkány porhüvelye. Persze, farkasok nem esnek bele.

A kölykökkel jó együttúszkálni, még vannak úszós lábaik, amelyet késöbb elveszítenek, és a közelükben mindig jó meleg a víz. Némelyik még tud kiskorában a szárazon járni, és kis tüzet fújni, emlékeztetve, miféle lények leszármozottai.

Visszatérve düledező malmához, komoran nézegette Glockenhart szerkezetét. Kezd elfogyni a zsír. Márpedig zsír nélkül- megfelelő zsír nélkül - nem müködik a vizmerő szerkezet. És ilyen zsírt nem könnyű szerezni. A banya sem tud. Annyi van, amennyit Glockenhart adott. Annak a kis maradéka. Gondok... Vörösbor. A lápi boszorka meglátogatását következő napra tette.

Jöt a második vendég. Jó kövér pap. De nem az a Tuck barát féle. Szenteskedő, puhány alak, dundi újaira tekert rózsafüzérrel, csapott kis állal. Atyáskodó eunuch. A bort persze elfogadta. Velasquez gazdája lábainál hevert, és pont annyira morgott, hogy az még ne legyen egyértelmüen hallható, de idegesítse azt, aki érzékeny az ilyesmire. Mint a puhány papot. Így beszélgettek. Mert új apát érkezett van a kis kolostorban. Aki kulturáltabbá szeretné tenni ezt a pogány vidéket, végül is szégyen ez így itten. Nem akarja a girbegurba fákat, az elvadult gyümölcsösket. Szügyhámos modern ekéket akar, nagy szántókal. Kőházat vályog helyett, veszőfalak helyett rakott falakat, erdőszéli málnások helyén katonás gyümölcsfákat. Iskolát, épített utat a sárdagasztó helyén. Nyilt tekintetű szelindekeket sunnyogva hunyorító farkasok helyett-Velasquez itt még kicsit hangosabban morgott, a molnár meztelen talpain érezte, amelyek a vörös szörben nyugodtak- szóval, kultúrát. Esetleg bányát, neagyisten gyárat. Merthogy, ez jót tenne a sápatag, rongyokban járó, lesoványodott népességnek. És javulnának az erkölcsök. Nem lenne annyi házasságon kivüli gyermek, nem lenne annyi rima a keresztúton, a fogadóban, nem rohangálnának az amúgy is istentelen mocsári népek mezittelen, ahogy most teszik szemérmetlen módon, kora tavasztól egész a tartós fagyokig. Elhagyná a nép a sokféle babonaságot, ősi pogány ünnepeit, amelyeket jó kersztény csak fejcsóválva nézhet. Merthogy a mocsár. Girgbegurba óriásfáival, fekete erdősávjaival, temérdek fenevadjával, mindenféle istentelen lényeivel. Nyilván itt a hiba. Le kell csapolni. A mocsárláz, a bestiák, a szétázott földek. Sőt, most még az apátság temetőjét is elöntötte. Jó hir, de ezt a pap nem tudta. Az alvilági vizek szeretettel nyaldosnak régi temetőket. Hazai ízek. És mesélt a pap továb, hogy az új apát - kinek ügyében most jár - hogy teszi istenesebbé, civilizáltabbá azt a ködös, cuppogós, járhatatlan barbár vidéket. És kérdezte a molnár, hogy mindez kié? A vadak, a mindenféle lények, göcsörtös félholt ősfák, baglyok, békák, sasok, nád és poszáta, boszorkányok és szúnyoglégiók, tiszta és opálos vizek, zsombékok, tövises bozótok és sáros dűlőutak, mindezek kiéi? Furcsán nézett a pap, és mondta, hogy mindez a földesúré. Kérdezte a molnár, hogy a völgyet határoló rengeteg erdő, a hatalmas hófődte bércek, a vadak benne, a gombák, magvak, moha, határkövek, kincseket ölelő gyökerek, friss patakok és fekete mélységbe nyúló barlangok, kavicsok, tavaszi virágok, poloskák és cinegék, hát, azok kinek a birtokában vannak? Nézett furcsábban a pap, és mondta, hogy a királyé. Kérdezte a molnár, hogy akkor itt minden valakié? Egyetlen apró kő, egyetlen sárrög, semmi sem lehet önmagáé? Minden fonnyadt szamócalévél a földesúré, a királyé, esetleg a paraszté, aki maga is a földesúré vagy a királyé? Bólintot a pap, elkerekedett szemekkel. És hát a szél, meg a nap, meg a csillagok, nem beszélve a démonian kerekedő, ludvércidéző holdról, hát azok akkor kiéi? És ekkor észbekapott a pap, és mondta, hogy természetesen Istené, ahogy minden más is, hiszen ugyanúgy, ahogy a birtokosé a bárány, a bitrokos meg a Teremtőé, minden birtokával együtt. És bólintott a molnár, és kérdezte, hogy ha mindez Istené, akkor miért gondolhatja úgy az paraszt, a földesúr, a király vagy az apát, hogy bármit is csak úgy megváltoztathat, hogy elveheti a mocsarat, mindazon lényektől, akik az Úr akaratából -vagy legalább is hallgatólagos beleegyezésével - birtokolják? Ki mondja, hogy istennek kedvesebb az aranysárga búza, és a virágzó barackos, mint a szürkés iszap és a zöld zsombékok?

-Az apát, a Főtisztelendő. Ő adta áldását fáradozásunkra.

-Hát igen-mondta a molnár, és megdörzsölte vörös szakállas állát. Sok alakja volt a gonosz fenyegetésnek, de a gonosz erők eredője immár világos volt. A kolostor távoli dombjától harangszó cafatait sodorta a szél. A pap evett- sokat- és továbbment.

Ha kifogy a zsír, akkor jönni fog valahonnan segitség. Tudta ezt a molnár. De a segítségnek ára lesz. És ettől tartott. A harmadik vendég még aznnap este érkezett. Velasquez egyszerre csak felpattant, és szükölve lerohant. A molnár elövette a kredencből legjobb áfonyapálinkáját, leült, és várt. A vörös farkas csontjait a boszorka a Kárpátok egy barlangjában lelte, barlangi medve és oroszlán társaságában. Visszahozta, hogy szolgáljon neki ezen a világon, miközben védelmet ad másféle veszedelmekkel szemben, mert ősi, mérhetetlen bölcs, és visszafelé jöve újra erre a világra, nem ivott a feledés forrásából, ezért sokkal többet tud, mint bármely élő, vagy bármely puszta szellem. Ha elfut, az annyit tesz: a következő látogatóval dülőre kell jutni, harcolni nem érdemes.

Rettenet kövér ember bukkant fel az úton. Fehér utazóköpenyben, nehézkesen kacsázott irdatlan lúdtalpain. Homlokát veríték borította. A pap vézna kisdiák lehetet volna hozzáképest. Csomagja nem volt, de zsebei duzzadtak. Bárgyú mosoly ült az arcán. Hatalmas hájfején ritka, őszes tincsek meredeztek.

A kövérember nem evet, nem ivott. Beszélgetett. Szivélyesen, elvékonyitot, lágy hangon. Orra keskeny, arca is keskeny, finom sémi vonásokkal. Ez a késkeny, értelmes arc, az örökké nyálas, duzzadt ajkakkal mint egy tóban, sülyedt el hatalmas zsiros tokájában, nyaka körül gyürüző zsirkarikákban. Lassan, megfontoltan beszélt, el ne akadjon a lélegzete. Igy is szusszant néha egy hatalmasat. Ilyenkor a pillangók rémülten reppentek fel a közeli büdöskékről. Különösen sok büdöske volt a roskatag ablakok alatt. Roskataag virágládákban. Ahogy fel-fel reppentek a pillangók, kiderült, hogy a sárga virágfejek már rég elszáradtak, a sárga szirmok valójában sárga pillangók.Vagy röpködtek a virágfejek.Végül is.

Beszéltek sokmindenről. Sokat faggata molnárt, mit is tud. Ráolvasások tucatjait, hogyan lehet a zord hegyek között egy kézmozdulattal megszelidíteni a három ember magas fehér medvéket, melyik tizenkét növényt tartalmazza az a főzet, amely gyermekeket és vékony csontú nöket képesé tesz a repülésre, hogyan lehet vizet facsarni száraz kéregből, hogyan édesítjük meg az ürömteát, milyen igékkel lehet levinni a magas lázat, hogyan lehet a kuvikot engedelmeségre szoktatni, és szemein keresztül látni. Milyen módon lehet rég elporladt ajkakat beszédre bírni, és minden mást. A molnár persze tudta mindezt, tudta már régóta. A Nagyon Kövér Ember csak bólogatott. Majd inni kért. Vizet. Vizet, melyet a kerék forgása fáradhatatlanul mert ki a föld mélyéből. Ivott, halkan kuncogott. A legjobb ital, nevette. ha felülről nézünk bele, vöröses szinezettel, de borotva élesen látszik benne minden. De oldalról nézve a viztükröt, rejtelmesen fekete, mint a szurok. Frissitő. Csak sokat ne merjen, mert Kharon dühös lesz, ha a lelkek száraz lábbal, fizetés nélkül átjutnak a Sztüx medrén, mondta, és nevetett. Remegett a hordónyi has. Teheted a vizet hetekre ócska börtömlőben a napra, akkor is hideg lesz, és friss. De, ha már a viznél tartottak, megkérdezte a Kövér, hogy is áll zsirral? Mert Glockenhart mester szerkezete birkafaggyúval aligha megy. Majd apró tégelyt forgatott aranygyürüs újai között, és izzadt. Aranytégelyt. Közben alkonyodott, denevérek röpködtek. Az öreg, göcsörtös fák odvában laktak. A teljes sötétség elött csak a kisebb példányok repültek. Sasnál egy sem volt nagyobb. A tégely ára, igen, ez fogas kérdés. Nem lehet maggal megfizetni. De az első tégely legyen ingyen. A molnár nem akarta ingyen, mert annál drágább tudvalevöleg nincs. Így maradtak abban, hogy ajándék, ami persze nem sokkal olcsóbb. És, azt már tényleg ingyen, de adot még egy apró korallágat is a Nagyon Kövér Ember. A molnár erröl is tudta, mire való, és nagyon vágyott rá, de nem akarta mégsem elfogadni, mert lekötelezettnek lenni rabszolgasor. A Kövér csak annyirt mondott, hogy tudja, van más segitség is, inkább azt akarja? De a molnár erre elvett az ágat, mert a másik megoldás a pincében volt. Nem a borospincéban, hanem anagyon mélyben. Az ág csak afféle apró figyelmesség, nyugtatta meg a furcsa kufár, és a zsirra is találnak majd valami elfogadható árat. a jövöben. Ez most ajándék. De ha már itt tartanak, ha ő ismeri mindezen varázsigéket, fözeteket, mágikus eszközöket, gyógyverseket és átkokat, akkor megkérdezheti-e vajon, mire is való egy malom, mi is készül ott? A molnár nem válaszolt, a Kövér meg lassan feltápászkodott, és búcsúképpen csak ennyit mondott:

-Ha malmod van, elöbb utóbb örölnöd is kell valamit. De nem zavarok tovább, azt hiszem, szívednek kedvesebb vendég is van itt, mit én- egy pillantást vetet a hatalmas száraz füzfán csücsülő fekete holóra, hamisan csillogó fekete szemeire, és elcaplatott, halkan dúdolva.

A holló nem vendég volt, a lápi boszorkány érkezett. A tollas háton fekve kényelmesebb volt az út a sárkunyhóig, mint átvágni a szúnyogos, tövises dágványon. Hevesen szeretkeztek a szakadt gyékényszönyegen, miközben Velasquez bünbánóan lógatta nyelvét a sárkunyhó elött. Majd több száz mécses fényénél feküdtek, a tücskök halkan muzsikáltak, ahogy csak akkor szoktak, amikor emberi fül nem hallja őket. Régi szepárd dalokat játszottak, andalítóan, kissé szomorkásan.

-És te tényleg nem tudod, mit örölnek egy malomban?- kacagot a boszorka -egyszer nem kérdezted meg valamelyik búsképű parasztot, mielött útjára elküldted?

-Hogy kérdezhettem volna? Molnár vagyok...

-Akkor elfogadtad a tégelyt és az ágat?

-Nem tehettem mást...

-Még a pincében...

-Hagyjuk!

Merthogy a pincében lakot az öreg. Aki mindig szivesen segít. Amikor az elöző földesúr úgy gondolta, el kéne bontani a malmot, kis patakján át lecsapolni a mocsarat, hogy aztán piros pipacsfoltokkal tarkitott méregzöld gyepen felhőszerű birkák legeljenek a helyén, szóval akkor a molnár, egy rossz pillanatában nem a boszorka bűbájára támaszkodott, nem valamilyen lápi szerzetet próbált meg beszervezni segítőnek, mégcsak nem is a keresztúti fogadóban tivornyázó valamely zsoldost próbálta megfizetni, hogy az az orgyilkosság nemes mesterségét gyakorolja, hanem lement az öregéhez a pincébe. Most el lehet képzelni, milyen egy mocsárban álló ház pincéje. Nyirkos. A teteje. Az alja meg métermély fekete iszap. Amin kövek, hogy járni lehessen. Elsülyedt kövek. Ha megtalál a tapogatozó láb az iszapban, csak bokáig merül bele. Ha nem, még a haj is sáros lesz. A büzös iszapban laposférgek vonaglak nagy számban, fene tudja, miből élnek. De szortyognak. A bűzben. Közében hatalmas kökoporsó, a tetején trónszék. A koporsóban egy ülő szobor, két helyen eltörve, hogy kiegyenesedjen. A trónszékben az öreg. Két helyen meghajtva. Hogy üljön. Feketet kámzsás köpenyben. Arca nem látszik. Kezei ronyba csavarba. Plussz tök sötét. Hálás dolog. A molnár hallgatott, de hallgathatott volna napestig, így megkérdezte, hogy akkor, szóval... igen, még él, válaszolta folytot, tompa hangon. Csak nem nagyon társalog, mert mágikus ereje már csak arra elegendő, hogy puszta létét fenntartsa- ki tudja, mi értelme ennek így, de hát az akarat- és igy félholtan-félálomban beszédre sem szivesen pazarolja a kevés megmaradtat. De mondja, mit akar, azért hallgatja. A molnár már inkább menne, de most, hogy már úgy is megzavarta, legalább ne hiába tegye, így aztán elmondja, hogy némi gondok vannak világi ügyekben. A másik csak bólogat, és nem mondja, hány és hány hibát követet el a molnár, hogy ide jusson a dolog. Nem mondja, csak hallgat a sötétben, lassan sóhajtozva. Ő már csak segíteni van, nem kritizálni. Visszafogot hangú kérdéseiből alig sejlik elő a hibáztatás, aggodalmát is palástolja, pedig nincs is mit. Majd két pár apróságot, kis mágikus szivességeket, csak úgy, ha a molnár már arrajárt. Persze nem cserébe, csak kedvességből, meg nem is muszáj, csak nem lenne rossz. Csúnyán köhög. Az oldalán is bugyoghatnak az áporodott levegő buborékjai, a hang alapján. Mert ez azért nem olyan egyszerü ügy. Kérdés, marad-e ereje még létezni, ha segit, merthát alig van, de persze segít. De akkor nem kell, mondja a molnár, és ezredszerre is elátkoza a hülye rőt fejét, hogy lejött ide, vékony szörös karikalábain tocsogni ebben a féregkeltetőben. De persze most már csak segít, ha igy alakult, az öreg, mert hát ha egyszer megkéri ő, akkor... és hangja egyszere csak nem fojtot síri, hanem élénk, sistergő, hadaró.

-Most tudok adni, most tudok adni, nem gondolj a halállal. Ha most adok, akkor jó szivvel tudom adni, és talán utoljára kell bármit tennem. De ha továbbra is maradnak így a dolgok, leszek újra önző, meg álszent, és így lesz talán örökké...most adok, ne sajnáld, ha vége, jó lesz úgy, jó lesz. Most menj....hagyj magamra...-a végén újra atompán kongó, hamis hang. És a molnár kiment. Azóta nem járt a miazmás pincében, a férgek között, a sírboltban. Nem is tudja, mi van ott, mi lett.

De a földesúr egy héttel késöbb a vasárnapi mésén elhalálozott. Elöször csak holtsápadtan ingott, remegett, majd epilepsziás görcsben a földre zuhant, rángot, vért könnyezett, vért izzadt, vért okádott, s mire felismerték az emberek, hogy a Vörös Halál áldozata lett, már fertőző vércsepjeivel beborított mindenkit. És rohantak az emberek haza, és füveket égettek, denevért szögeztek eltorlaszolt ajtajaikra, rontásüző igéket rajzoltak a falakra csendes ágacskákkal, majd forrólázban remegve összeestek, és vért okádva meghaltak. Tíz nap alatt a falú egyharmadát, az istápolynak átalakított kolostorban lakó barátoknak jó felét elvitte a vész. Asszonyokat, gyermekeket, öreg beteg embereket és életerős férfiakat válogatás nélkül ragadott el. Nem kimélte a jóságos, békés öreg apátot sem. Majd eltünt a vész, rémületet, gyászt, sebtében ásott friss sirhalmokkal hagyva maga után. Az új földesúr arrogáns és rátarti, az új apát meg a lehető legrosszabb. Hát, így kérjen az ember segítséget.

De ez régebben volt. Most őszi éjszaka, és suhogtak a denevérek. És szeretkeztek, és vadgyümölcspálinkát ittak. Millió láng táncolt a sok kis kerek izzadságcseppen, bőrükön.

A molnár kérdezte késöbb, ki lett az új örző, hogy Velasquez nyugdijba ment. A boszorkány- gyönyörüséges ébenfekete asszony, de oly szép, amilyen csúf fogatlan, sápatag nappali álcája- egy apró gyikoscskára mutatott, és Gericault-nak nevezte. A molnár nem akart többet tudni.

Másnap deresek voltak a sások, és finom jégpókháló futott szét a víz felszinén. A molnár kihagyta a fürdést. A macskamosakodástól is dús szörzetét megycsúfolóan vörös lett amúgy tejfehér bőre. Ritkás haját a szél szépen összeborzolta. Fekete kámzsás köpenyt vett. A koralággal még némi dolga volt. Mondjuk jó lett vlna egy rúnát kérni a booszorkánytól, de ez hiúsági kérdés. Amikor visszanézett, a gyönyörű meztelen test lassan úszott a tavacskában. Amerre suhintot hosszú ujjaival, elolvadt a jég, a fagyott tavirózsatövek kivirágoztak közelében. Egy iszapsárkány füstölgőő dombján mászott át, Velasquez csatlakozott. A molnár nem volt rá dühös, mindenkinek vannak korlátai, és a Nagy Kövér Embernek legfeljebb a Déli-hegység szőrös emberei ugranának neki. Azok sem azért, mert olyan bátrak, hanem mert olyan hülyék.

Az apátság felázott temetőjébe ment, ahol az alvilági vizek kéjelegve izlelgették a máló köveket. Az egyik sülyesztett sirbolt tetejét rémitően döngette valami belülről: az elöző apát érckoporsója halotti csónakká vált a beömlő vizben, és a fedőlapot ütve követelt szabadságot. Mert a mély vizek sosem nyugszanak. És mély vizben nem keresztelnek. Mert nem éli túl. Vagy ha mégis. Szóval döngött. Souno diabolico. Megkereste a legrégebinek tünő sirkövet, ami nem billeget a szétázó talajon. Mert az igazi varázslat a valóság szilárd talaján változtatja meg, kuszálja össze a dolgokat. Nem szemfényvesztés. Nem úgy csoda, de mindjárt kiderül... Ezért szilárd talajon kell álljon. Egy mocsaras temetőben. Kettétörte az ágat, és feszülten figyelt. A rövidebb korallág felizzott, végén fekete füst gomolygot, és fekete válladék habzott. Gyorsan írt a kőre. Egy runa, körberajzolta, és még egy szabálytalan foltott ejtett a körön belül, arúnán kivül. A szabálytalan folt elengedhetetlen része a bübájnak, aközben kell kifogyjon a festék. Így lett. És egy pillanattal késöbb a rajz ősőreg véset lett, ugyanolyan szélcsiszolta, esőmarta, mint a már olvashatatlan név és évszám. Állt lehajtott fejjel a molnár, és érezte gyomrában a forró remegést, ahogy a hatalmas erejü Ige hullámai szétáradtak. Taguló körökben gyürüzött a fekete víz. És a gyürük láthatalan tólmentek a mocsár határain, finom hullámok nyalták viégig az egész vidéket, hogy megváltoztatva néhány apró dolgot, teljesen átírva a holnapot. Mélyeket lélegzett, apró kék szikrák pattogtak körülötte. Kékszinű szentjánosbogarak. Kékek. Októberben mit is várna mást az ember. Valaki megkopogtatta a molnár vízben álló lábát. Egy sir bugyogva sülyedt alá, fekete iszapba csomagolva okádta ki tartalmát közben. Egy csontkéz kemény újja bögdöste. Ideje volt indulni.

Ritkás hópelyheket kevergetett a jeges szél, amint a fekete vízbe hullottak, és egy pillanat hajókázás után maguk is fekete vizzé lettek. A világ összes fehér hópelyhétől is csak fekete víz maradna. Jóllakot fekete víz.

A molnár pipázott, nagy cserépkupájából testes bort kortyolgatva. Minden rendben lesz. Az új apát kezében aznap reggel a keresztelendő baba nem egészséges, pirospozsgás kis életnek tünt, hanem krákogó, sápadtan nyáladzó szőrtelen majmocskának. Beszédeit üres kongással verték vissza a templom román boltivei. Tonzúrája nem aszkétikusnak, hanem csúfságos sebhelynek hatott, szikár tekintete üres, eddig határozott léptei eröltettetten merevek lettek. Mosolya pengevékony , valódi tartalom nélküli felgörbülő vonal. Keze esetlen fadarabként bukdácsolt végig egy-egy gyermekfőn, ahogy simogatni próbálta. Az öreg faoltár nem hangulatosan ódónnak, hanem szinehagyott, bántóan fakó szúrágta tákolmánynak tünt a háta mögött. És ahogy szentbeszédeiben ostorozta a fogadói kurvák erkölcstelenségét, a mocsári emberek szemérmetlen pucérkodását, egyszerre csak vágyat hallot saját hangjában, és a dúsan burjánzó polcolt pacsuliszagú keblek, és inas barna iszaptól csillógó testek egyszerre csak vágyképpé váltak fantáziájában. Erőtlen lett, erösödő, már már kiabáló hangja csak még gyengébnek mutatta, és a király, alázatosan követelő levelén bántóan repedezettnek látta a pecsétviaszt, és macskakaparásnak az elegánsan ívelt aláirást. Innen már egyenesen következett, hogy nem volt mód a mocsár lecsapolására, az apátra pedig reménytelen unalmas napok vártak a szürke mocsárvidéken, s lassan elhatalmasodott rajta a szifilisz örülete, egyetlen botlásának direkt büntetéseként.
És igy béke lett, és a hatalmas mocsár szép lassan terjeszkedett. Egyszer csak vége lesz, de legalább egy emberöltőre biztonságban van. És a zsír is kitart. Aztán, ha lejár a száz év, elveszi a gyönyörüséges lápi boszorkát, és lesz vagy fél tucat gyermekük. A hatalmas mocsár közepén.