Kiállt a szirtfokra. Fapapucsban. Akik látták, beleszédültek. BÁr nem látta senki. Apró sziklakiugró, alatta jó kétszáz öles szakadás. Ide járt pipázni. Nézte a gyönyörű vidéket. Jobbra békés lankák, szántók, legelők, balra rengeteg erdő, sudár, fekete fákkal. Sziklaszirtek, hegyi patak, sötéten meredő bércek, miegyéb. A város a hegy másik oldalán, így azt nem látja. Szerencsére. Pipázni jött ide, mint mindíg. Jófajta, szabálytalanra gyúrt cseréppipa, fekete, repedezett. Kicsitt összerágott szárral. Sötét, erős dohánnyal tömte meg. Az ilyenfajta dohány legjobban a kukorica közepén nő. Ott jól el van földijével, és ráadásul a finánc is nehezen lel rá. Finom börbe csomagolta a rettenetes dohányt. Most lassan tömködte a szurtos pipába. s egy csipet kiröppent az újjai közül. Felemlte fejét, s vörös szemöldökei alól szúros tekintetel mérte végig a szikrázzó kék eget, a tépázott felhőcafatokat.
-Szél-csak úgy magának mondta. Nem hiába volt molnár már az örökkévalóság kezdete óta. Csakhogy, az erős széltől mindig megfájdult a feje. Szomorú. Ebben a szakmában nem előnyös. Amikor már vizszintesen szált a pipafüst, sarkon fordult, és visszasétált. Örölni...
Tudta, nemsokára szállitmány érkezik. Sok esztendő volt összehangolni a szelet a munkával. Elöször rettenet mód zavarta, amikor vidám tavaszi szelek jártak a malomvitorlák favázai között, mig a vászon feltekerve gyűrődött dacosan. Késöbb bölcsebb lett, és már nem látta elpocsékoltnak a szelet. A szél úgysem az övé, legfeljebb hálás lehet a létéért, de pazarlónak semmikép sem mondhatja, ha saját kedvére fujdogál, hisz az a dolga. Ezután viszont akkor ébredt benne alázatos düh, amikor szekérszám állt pajtájában az örölnivaló, és napokon keresztül csak méregette pipáját, amiből a füst kérlelhetetlen szállfaegyenesen szállt az ég felé. Ő meg csak várt.És türelmetlen volt, és dühös, pedig tudta, hogy hülyeség. A szélnek ugyanúgy töle független joga, hoyg ne fújjon, ha akar, bármit is tegyen, mint az, hogy meddőn nyalogassa a bevont vitorlákat. Hisz ő a szél. Késöbb, ahogy sokat tanult, s böcsebbé vált, megismerte a szél sárkányait. Furcsa, szeszélyes jószágok. Természetük talán leginkábbb a macskára emlékeztet. Persze tudjuk, a macskák sokfélék. A szélsárkányok sem egyformák. Lassan képessé vált rá, hogy lássa őket. Vidáman keringő jószágok. A tavaszi szellők teste mintha vizből lett volna, veszettül kergetőztek, simogatták a lombosodó fákat, meg-megiramodtak. A vizek hüvös felszinéhez dörgölöztek, finom fodrokat keltve, egy -egy melegebb homokfolt vagy sötét szikla felett látszólag ijedten felrebbentek, hogy aztán vidáman behasitsanak az ágak közé, összekócolják a bokrokat, felborzolják a még bágyadt fény melegét kereső vadakat, akik erre prüszkölve megugrottak.Voltak komor, tépett sárkányok, folyamatos, komolyan fúvó öszi szelek, esőcseppeket hajigáltak látszólag kedvtelen. Szürkészöldek, maguknak valók. A Molnár lassan rájött, hogy valójában sorsukkal elégedett, vidám lények ezek, kopottan születnek, kopottan múlnak el, s mikor látszólag unotan taszigálják a ködpamacsokat, valójában békés melankóliában játszadoznak. Magányos, távolságtartó lények, de nem ridegek vagy elutasitóak. Jeges, zimankós társaik már majdnem acélkékek, fehéresen világit börük, ahol csontok vagy inak futnak alatta. Van bennük valami a fergetegek sötétségéből. A nyári hőség erőtlen fuvallatai kövérkés, vörös kis gyikok, erötlen taszigálják a malom vitorláit. Lusta, kedvtelen népség, télenként a fehér gyászruhát hordó hóviharsárkányok gyomrában látni néha viszont egy-egy példányt. Akinek jeges kék pillantására madarak hullanak az ágakról, s a farkasok gyászos vonyitással vonnak kört a tanyák köré. Bár minden féle szélről nincs helyünk itt beszélni, az orkánok koromfekete sárkányait még megemlitjük. Őrült fény vilogg a a szemükben, ahogy a legszörnyübb rombolást is látszólag gondtalan játszadozás közben követik el. Nagy tesvéreik a magas felhőborodalomban tanyáznak, néha látni komor árnyukat, amint elhúznak az acélszürke égen. A molnár tudta, ha valaha újra földközelbe jönnek, mint tették ezt ősi időkben, a malomnak nem csak a vitorlái nem állnák ostromukat, maga a kőépület is porrá omlana.
Visszasétált jó öreg malmához, és igen, a kis szerpentinen ökrösszekér kapaszkodott fölfelé. Hatalmas, vörösesbarna ökör vonta a szekeret. Néha megállt, kicsit rágcsálni pár kórót. Gazdája ilyenkor leszállt a bakról, és nézelődött. Nem siettek. A szél pont addigra gyújtot rá rendesen, mire fölértek. A molnár immárom ismerte a szélsárkányok népes családját, és finom gondolatokkal és vágyakkal képes volt öket rábírni, hogy akkor fújjanak, amikor jön munka, vagy akkor jöjjön munka, ha fújnak. Ki tudja. Valamilyen alaphangolás ment jól. Beballagott viskónak is beillő házikójába. Az asszony éppen füszereket vállogatott, miközben valamilyen bájital rotyogott a tüzhelyen. A gyerekek az erdőben csavarogtak, mivel az iskola messze volt, és a molnár amúgy semn szerette, ha hasztalanságokkal töltik az időt. A sarokban egy szélsárkány pihent. Téli jószág, a hópelyhek vidám kavargásáért felelős. Felszines szemlélő dalmatának vélhette volna pettyes bundája alapján. Bár felszines szemlélők nem látják a szélsárkányokat, ugyebár.
Letérdelt, és buján megycsókolta az asszony izmos farát, majd belecsípett. Kapot is egy szelidet a feje tetejére, majd rögtön egy puszit. Minden rendben.
Közben megjött az ökrösszekér. A hajtó jeletéktelen külsejű, manóforma ember. Az ökör bezzeg impozáns. Sőt, nem is ökör, bika. Nem csoda, hogy nem mert vele az emberke veszekedni, amikor pihengetett.
-Jó napot, molnár!-sipáklta vékony cérnahangon az emberke-Meghoztam az őrölnivalót!
A másik hunyorított. Ahogy erősödöt a szél, erösödött a fejfájása. Kék foltok vibráltak a szeme elött. Szilaj, kígyótestű élénkék sárkányok, erős, tartós szelet adnak az örléshez. Felvitték a fekete zsákot, s beöntötték a feketélő garatba. Mindenféle szemét hullot ki, korhadék, tépett, égett papirfecnik, üvegszilánk, száraz kutyaürülék, penészes sajt és romlott zöldség. Közben a molnár legidősebb fia - tizenötévesforma lurkó, rőt üstökkel - majomügyességgel kihajtotta a szélkerék vitorláit. Mikor feltámadt a szél, abbahagyta a gombászást az erdőben, jött segíteni. Megindult az öreg szerkezet, korhadt tengelyekről túlnyúlt szíjakon ment át a mozgás a szúrágta fogaskerekekre. Közben recsegett. És remegett. Majd morgott, mint egy nagyon rekedt, nagyon öreg medve. Serceget a szemét a kopott kövek között, és hullot ki az arany. Meg ezüst, meg drágakövek, érmék, ékszerek, egy gyönyörű serleg. Majd vége. A kék sárkányok sivítva elszáguldottak. A gépezet leállt. Hárman cipelték a szekérhez a nehéz zsákot. Majd álltak. A kis manó kajánul vigyorgott, majd egy aranygyürüt adott a molnárnak. A fiú közben szálkákra vadászott kérges talpában. A hópihekergető szélsárkány kijött, és a bika lábát szaglászta. A kis emberke felpattant a szekérre, megsuhintotta a levegőt. És hátravísított.
-Viszlát!
-Viszlát-mondta a molnár
-Alászolgálja-dörmögte a bika. Elmentek. A molnár kiment pipázni, ebédig. Egy ártatlan kis fehér szellősárkány dörgölőzött a bokájához, de a levelet is alig rezentete meg.
Ebédre mind a féltucat gyermek hazatért. Hoztak az erdőböl füszernövényeket, gombát, madártojást, halat, gyümölcsöt. Mivel elöző nap az egyik szélsárkány- mintegy véletlenül- letaszított egy fiatal szarvast a közeli merdéj partján, szarvashúst ettek. Meg még azt is fognak. De minden nap más füszerezéssel.
Délután a sintér jött, őt nagyon nem kedvelte a molnár. A csürben lakott egy téli fergeteg, egy évben ha háromszor dolgozott, egyébként csak henyélt nála, fajtájának szégyeneként kélyesen hátán fetrengett a meleg napfényben, pikelyesen hasán szivárványszinű gyürüket rajzolt a fény. Lusta, békés természete okán könnyen elfelejtette az ember, hogy valójában rettenet vadállatról van szó, aki ha nekiveselkedik, életek ezreit prédálja fel, mohón nyeldekelve minden védtelen lelket, ahogy téli pusztákon száguldozik torka szakadtából üvöltözve. Jobbára még a villám sem szeretett társulni hozzá, pedig az nem egy beszari alak.
-Szél-csak úgy magának mondta. Nem hiába volt molnár már az örökkévalóság kezdete óta. Csakhogy, az erős széltől mindig megfájdult a feje. Szomorú. Ebben a szakmában nem előnyös. Amikor már vizszintesen szált a pipafüst, sarkon fordult, és visszasétált. Örölni...
Tudta, nemsokára szállitmány érkezik. Sok esztendő volt összehangolni a szelet a munkával. Elöször rettenet mód zavarta, amikor vidám tavaszi szelek jártak a malomvitorlák favázai között, mig a vászon feltekerve gyűrődött dacosan. Késöbb bölcsebb lett, és már nem látta elpocsékoltnak a szelet. A szél úgysem az övé, legfeljebb hálás lehet a létéért, de pazarlónak semmikép sem mondhatja, ha saját kedvére fujdogál, hisz az a dolga. Ezután viszont akkor ébredt benne alázatos düh, amikor szekérszám állt pajtájában az örölnivaló, és napokon keresztül csak méregette pipáját, amiből a füst kérlelhetetlen szállfaegyenesen szállt az ég felé. Ő meg csak várt.És türelmetlen volt, és dühös, pedig tudta, hogy hülyeség. A szélnek ugyanúgy töle független joga, hoyg ne fújjon, ha akar, bármit is tegyen, mint az, hogy meddőn nyalogassa a bevont vitorlákat. Hisz ő a szél. Késöbb, ahogy sokat tanult, s böcsebbé vált, megismerte a szél sárkányait. Furcsa, szeszélyes jószágok. Természetük talán leginkábbb a macskára emlékeztet. Persze tudjuk, a macskák sokfélék. A szélsárkányok sem egyformák. Lassan képessé vált rá, hogy lássa őket. Vidáman keringő jószágok. A tavaszi szellők teste mintha vizből lett volna, veszettül kergetőztek, simogatták a lombosodó fákat, meg-megiramodtak. A vizek hüvös felszinéhez dörgölöztek, finom fodrokat keltve, egy -egy melegebb homokfolt vagy sötét szikla felett látszólag ijedten felrebbentek, hogy aztán vidáman behasitsanak az ágak közé, összekócolják a bokrokat, felborzolják a még bágyadt fény melegét kereső vadakat, akik erre prüszkölve megugrottak.Voltak komor, tépett sárkányok, folyamatos, komolyan fúvó öszi szelek, esőcseppeket hajigáltak látszólag kedvtelen. Szürkészöldek, maguknak valók. A Molnár lassan rájött, hogy valójában sorsukkal elégedett, vidám lények ezek, kopottan születnek, kopottan múlnak el, s mikor látszólag unotan taszigálják a ködpamacsokat, valójában békés melankóliában játszadoznak. Magányos, távolságtartó lények, de nem ridegek vagy elutasitóak. Jeges, zimankós társaik már majdnem acélkékek, fehéresen világit börük, ahol csontok vagy inak futnak alatta. Van bennük valami a fergetegek sötétségéből. A nyári hőség erőtlen fuvallatai kövérkés, vörös kis gyikok, erötlen taszigálják a malom vitorláit. Lusta, kedvtelen népség, télenként a fehér gyászruhát hordó hóviharsárkányok gyomrában látni néha viszont egy-egy példányt. Akinek jeges kék pillantására madarak hullanak az ágakról, s a farkasok gyászos vonyitással vonnak kört a tanyák köré. Bár minden féle szélről nincs helyünk itt beszélni, az orkánok koromfekete sárkányait még megemlitjük. Őrült fény vilogg a a szemükben, ahogy a legszörnyübb rombolást is látszólag gondtalan játszadozás közben követik el. Nagy tesvéreik a magas felhőborodalomban tanyáznak, néha látni komor árnyukat, amint elhúznak az acélszürke égen. A molnár tudta, ha valaha újra földközelbe jönnek, mint tették ezt ősi időkben, a malomnak nem csak a vitorlái nem állnák ostromukat, maga a kőépület is porrá omlana.
Visszasétált jó öreg malmához, és igen, a kis szerpentinen ökrösszekér kapaszkodott fölfelé. Hatalmas, vörösesbarna ökör vonta a szekeret. Néha megállt, kicsit rágcsálni pár kórót. Gazdája ilyenkor leszállt a bakról, és nézelődött. Nem siettek. A szél pont addigra gyújtot rá rendesen, mire fölértek. A molnár immárom ismerte a szélsárkányok népes családját, és finom gondolatokkal és vágyakkal képes volt öket rábírni, hogy akkor fújjanak, amikor jön munka, vagy akkor jöjjön munka, ha fújnak. Ki tudja. Valamilyen alaphangolás ment jól. Beballagott viskónak is beillő házikójába. Az asszony éppen füszereket vállogatott, miközben valamilyen bájital rotyogott a tüzhelyen. A gyerekek az erdőben csavarogtak, mivel az iskola messze volt, és a molnár amúgy semn szerette, ha hasztalanságokkal töltik az időt. A sarokban egy szélsárkány pihent. Téli jószág, a hópelyhek vidám kavargásáért felelős. Felszines szemlélő dalmatának vélhette volna pettyes bundája alapján. Bár felszines szemlélők nem látják a szélsárkányokat, ugyebár.
Letérdelt, és buján megycsókolta az asszony izmos farát, majd belecsípett. Kapot is egy szelidet a feje tetejére, majd rögtön egy puszit. Minden rendben.
Közben megjött az ökrösszekér. A hajtó jeletéktelen külsejű, manóforma ember. Az ökör bezzeg impozáns. Sőt, nem is ökör, bika. Nem csoda, hogy nem mert vele az emberke veszekedni, amikor pihengetett.
-Jó napot, molnár!-sipáklta vékony cérnahangon az emberke-Meghoztam az őrölnivalót!
A másik hunyorított. Ahogy erősödöt a szél, erösödött a fejfájása. Kék foltok vibráltak a szeme elött. Szilaj, kígyótestű élénkék sárkányok, erős, tartós szelet adnak az örléshez. Felvitték a fekete zsákot, s beöntötték a feketélő garatba. Mindenféle szemét hullot ki, korhadék, tépett, égett papirfecnik, üvegszilánk, száraz kutyaürülék, penészes sajt és romlott zöldség. Közben a molnár legidősebb fia - tizenötévesforma lurkó, rőt üstökkel - majomügyességgel kihajtotta a szélkerék vitorláit. Mikor feltámadt a szél, abbahagyta a gombászást az erdőben, jött segíteni. Megindult az öreg szerkezet, korhadt tengelyekről túlnyúlt szíjakon ment át a mozgás a szúrágta fogaskerekekre. Közben recsegett. És remegett. Majd morgott, mint egy nagyon rekedt, nagyon öreg medve. Serceget a szemét a kopott kövek között, és hullot ki az arany. Meg ezüst, meg drágakövek, érmék, ékszerek, egy gyönyörű serleg. Majd vége. A kék sárkányok sivítva elszáguldottak. A gépezet leállt. Hárman cipelték a szekérhez a nehéz zsákot. Majd álltak. A kis manó kajánul vigyorgott, majd egy aranygyürüt adott a molnárnak. A fiú közben szálkákra vadászott kérges talpában. A hópihekergető szélsárkány kijött, és a bika lábát szaglászta. A kis emberke felpattant a szekérre, megsuhintotta a levegőt. És hátravísított.
-Viszlát!
-Viszlát-mondta a molnár
-Alászolgálja-dörmögte a bika. Elmentek. A molnár kiment pipázni, ebédig. Egy ártatlan kis fehér szellősárkány dörgölőzött a bokájához, de a levelet is alig rezentete meg.
Ebédre mind a féltucat gyermek hazatért. Hoztak az erdőböl füszernövényeket, gombát, madártojást, halat, gyümölcsöt. Mivel elöző nap az egyik szélsárkány- mintegy véletlenül- letaszított egy fiatal szarvast a közeli merdéj partján, szarvashúst ettek. Meg még azt is fognak. De minden nap más füszerezéssel.
Délután a sintér jött, őt nagyon nem kedvelte a molnár. A csürben lakott egy téli fergeteg, egy évben ha háromszor dolgozott, egyébként csak henyélt nála, fajtájának szégyeneként kélyesen hátán fetrengett a meleg napfényben, pikelyesen hasán szivárványszinű gyürüket rajzolt a fény. Lusta, békés természete okán könnyen elfelejtette az ember, hogy valójában rettenet vadállatról van szó, aki ha nekiveselkedik, életek ezreit prédálja fel, mohón nyeldekelve minden védtelen lelket, ahogy téli pusztákon száguldozik torka szakadtából üvöltözve. Jobbára még a villám sem szeretett társulni hozzá, pedig az nem egy beszari alak.
A molnár néha játszadozoztt a gondolattal, hogy ráúszitja a fergeteget a sintérre, hadd rágcsálja meg egy kicsit jégcsapfogaival. De sajnos szükség volt a piszkos ügyletekre. A sintér kordéját egy remegő inu szamaracska húzta. Kantáron vezete az undoritú, görényképű alak, mindig nyálas ajkait nyalogatva. A gyerekek szerencsére nem voltak otthon, az asszony sokatmondó pillantásal tünt el a pincében.
-Helló-mosolygott. A pettyes sárkány hallhatatlan morgásba kezdett.
-A'djsten!-fejét vaklarta a molnár, ot, ahol a vörös hajtengerben rózsaszin folt árulkodott előrehaladó koráról. Mondjuk, kétszáz évesnek így sem látszott, jól tartotta magát.
-Hát-mondta a sintér, és egy kast emelt le a kordéról. A kék sárkányok munkához láttak. A garatba véres rongyok, redvás csontok, foszló emberi és állati szövetek hullottak, egy még kissé hajas koponya nyomasztóan kongva gurult le. A kiöntőben rugalma rózsaszin labdacsok ugráltak ki. Egymás után szétpattantak, és kopasz, furcsan mosolygó vízfejű gyerekek kóvályogtak körbe. Ernyedten logó karokkal nézelődtek jobbra-balra, vibrálóan kék, értelem nélküli szemeikkel meredtek maguk elé. A sintér összeterelte öket, és zsákokban a kordéra hajigálta a furcsa népséget. Közben a molnár kislánya répával etette a lerobbant szamaracskát. Az öreg csak a szemével intett neki, ne menjek a sintér közelébe. A sintér érintése rossz jel. Persze elfelejtett fizetni. Majd megjátszott rémülettel homlokára csapott, zsírosan nevetett, és egy rókakölyköt adott a molnárnak. Majd elment. A molnár forrástündér guanót hintett a nyomokra. A legjobb ellenszer. Véget ért a munka aznapra, így kiseperte a malmot, és egy ezüsttégejből vett, halványan fénylő zsirral átkente a legfontosabb alkatrészeket. Majd vacsoráztak. Szarvast.
Este még dolga volt. A város messzi, a falu sem éppen a szomszédban, de régebben, ott, ahol most hatalmas fák ágaskodnak a hegyoldalban, apró falucska bújt meg. Házainak már emléke sem látszik, de a zsebkendőnyi temetőt az emberek megmentették az enyészettől. Pár mohos sirkő a hatalmas fák árnyas ölén, ennyi. Találkára ment. A málladozó falmaradványon üldögélt, lábát lóbálta. Egyik zsebében gyürű, ölében a rókakölyök aludt békésen. Távolról csörtetés hallatszot, lassan közeledett valami nagy test. Nem mozdult, tudta, még soká lesz, mire ideér. A hold közben lassan felkúszott, és egy mállot arcú szobrot vont be fehér fénnyel. Imára kulcsolt kezeit már elnyelte a gaz. Néhány farkas ügetetett arra, illedelmesen rámorogtak a molnárra. Jó is hogy találkoztak, az egyiknek eszéba jutott, hogy másnap egy fürjet szeretne vinni neki. Reggel ott is találta az asszony a kis madárkát a küszöbön.
Lassan odaért a Nagy Kövér Ember. Fehér köpenyt viselt, furcsán merev térdekkel, cammogva járt. Arcán félhülye félvigyor, hangja vékonyitott, hizelgő. Amikor beszélt. De még nem. A kövér evett. Mint mindíg. Egzotikus illatú süteményt majszolt. Átvette a rókát és a gyürüt. Finoman megsimogatta a kis állatot, óvatosan játszadozott vele. Hatalmas, puha kezei voltak.
-Lassan visszafizettem mindent
-Igen-a kövér ember kis ezüsttégelyt vett elő- nemsokára magad ura vagy. Nem hittem volna...
-Akkor lett baj, amikor lecsapolták a mocsaramat. Nem maradt vizem, hogy őröljek. Eltünt a mocsaram...borzadály. A rengeteg madár, a békák, a nádast bújó rókák, a farkasaim, a szederbokrok és a millió kígyó... szántó lett belőle, meg házhely- megvetően előrebigyesztete az ajkát- elvették a mocsaram, elvették a vizemet. Féltek.
-Igazuk volt.
-Akkor mentem fel a hegyre. Gondoltam, a szél kiszámithatatlan, de legalább nem vehetik el.
-Egyik sem igaz.
-Hát, nem kiszámíthatatlan. Mégse vehetik el. Így. Mert én irányítom, legfeljebb én vehetem el mástól. Vagy adhatom. Akkor is, ha nem kérik.
-Ügyes vagy. Így lassan szabad leszel.
A molnár újjai közütt forgatta z ezüsttégejt. Kecskefejők lármáztak, hirtelen kelt nyugtalansággal. Az órás törte meg acsöndet újra.
-Helló-mosolygott. A pettyes sárkány hallhatatlan morgásba kezdett.
-A'djsten!-fejét vaklarta a molnár, ot, ahol a vörös hajtengerben rózsaszin folt árulkodott előrehaladó koráról. Mondjuk, kétszáz évesnek így sem látszott, jól tartotta magát.
-Hát-mondta a sintér, és egy kast emelt le a kordéról. A kék sárkányok munkához láttak. A garatba véres rongyok, redvás csontok, foszló emberi és állati szövetek hullottak, egy még kissé hajas koponya nyomasztóan kongva gurult le. A kiöntőben rugalma rózsaszin labdacsok ugráltak ki. Egymás után szétpattantak, és kopasz, furcsan mosolygó vízfejű gyerekek kóvályogtak körbe. Ernyedten logó karokkal nézelődtek jobbra-balra, vibrálóan kék, értelem nélküli szemeikkel meredtek maguk elé. A sintér összeterelte öket, és zsákokban a kordéra hajigálta a furcsa népséget. Közben a molnár kislánya répával etette a lerobbant szamaracskát. Az öreg csak a szemével intett neki, ne menjek a sintér közelébe. A sintér érintése rossz jel. Persze elfelejtett fizetni. Majd megjátszott rémülettel homlokára csapott, zsírosan nevetett, és egy rókakölyköt adott a molnárnak. Majd elment. A molnár forrástündér guanót hintett a nyomokra. A legjobb ellenszer. Véget ért a munka aznapra, így kiseperte a malmot, és egy ezüsttégejből vett, halványan fénylő zsirral átkente a legfontosabb alkatrészeket. Majd vacsoráztak. Szarvast.
Este még dolga volt. A város messzi, a falu sem éppen a szomszédban, de régebben, ott, ahol most hatalmas fák ágaskodnak a hegyoldalban, apró falucska bújt meg. Házainak már emléke sem látszik, de a zsebkendőnyi temetőt az emberek megmentették az enyészettől. Pár mohos sirkő a hatalmas fák árnyas ölén, ennyi. Találkára ment. A málladozó falmaradványon üldögélt, lábát lóbálta. Egyik zsebében gyürű, ölében a rókakölyök aludt békésen. Távolról csörtetés hallatszot, lassan közeledett valami nagy test. Nem mozdult, tudta, még soká lesz, mire ideér. A hold közben lassan felkúszott, és egy mállot arcú szobrot vont be fehér fénnyel. Imára kulcsolt kezeit már elnyelte a gaz. Néhány farkas ügetetett arra, illedelmesen rámorogtak a molnárra. Jó is hogy találkoztak, az egyiknek eszéba jutott, hogy másnap egy fürjet szeretne vinni neki. Reggel ott is találta az asszony a kis madárkát a küszöbön.
Lassan odaért a Nagy Kövér Ember. Fehér köpenyt viselt, furcsán merev térdekkel, cammogva járt. Arcán félhülye félvigyor, hangja vékonyitott, hizelgő. Amikor beszélt. De még nem. A kövér evett. Mint mindíg. Egzotikus illatú süteményt majszolt. Átvette a rókát és a gyürüt. Finoman megsimogatta a kis állatot, óvatosan játszadozott vele. Hatalmas, puha kezei voltak.
-Lassan visszafizettem mindent
-Igen-a kövér ember kis ezüsttégelyt vett elő- nemsokára magad ura vagy. Nem hittem volna...
-Akkor lett baj, amikor lecsapolták a mocsaramat. Nem maradt vizem, hogy őröljek. Eltünt a mocsaram...borzadály. A rengeteg madár, a békák, a nádast bújó rókák, a farkasaim, a szederbokrok és a millió kígyó... szántó lett belőle, meg házhely- megvetően előrebigyesztete az ajkát- elvették a mocsaram, elvették a vizemet. Féltek.
-Igazuk volt.
-Akkor mentem fel a hegyre. Gondoltam, a szél kiszámithatatlan, de legalább nem vehetik el.
-Egyik sem igaz.
-Hát, nem kiszámíthatatlan. Mégse vehetik el. Így. Mert én irányítom, legfeljebb én vehetem el mástól. Vagy adhatom. Akkor is, ha nem kérik.
-Ügyes vagy. Így lassan szabad leszel.
A molnár újjai közütt forgatta z ezüsttégejt. Kecskefejők lármáztak, hirtelen kelt nyugtalansággal. Az órás törte meg acsöndet újra.
-Fergeteg mindig eljön veled, ha találkozunk?
-Igen. Pedig te vagy az egyetlen, akit nem biztos, hogy meg merne támadni.
-Igen. Pedig te vagy az egyetlen, akit nem biztos, hogy meg merne támadni.
A Nagy Kövér Ember kuncogott, és anyakát simogatta. Sok gyürüje volt, a kövek szikráztak a holdfényben.
-Következő holdtöltekor, már máskép találkozunk- megint félszegen mosolygott.
-Ha találkozunk-mondta a molnár, közben a rókafi orrát simogatta.
-Meglátjuk- a kövér felált, és nehézkesen elcaplatott hatalmas lúdtalpain. Zsebében a rókával. Könnyed, éji szellő lila sárkánya húzott el az égen. A molnár pipára gyújtott, majd ő is elindult.
Másnap az asszony fürjet talált a küszöbön, szépen megroppantva. A gyerekek elviharzottak a sürü, sötét erdőbe. A medvéhez mentek. A bocsok már kezdtek megnőni, ideje volt bemutatkozni nekik.
A molnár újra pipázott a szirtfokon. Feltámadt a szél, elhúzta a füstcsikot majd vízszintesre. Nem fájt mégsem a feje. Olyan szép nap volt. És, jött amunka. Vidám lovacskák húzták a szekeret, vidám lányka ügetett mellete.
-Csókolom!
-Szervusz kislányom, hát te mi járatban?
-Hoztam örölnivalót!
-Mit is?
-Következő holdtöltekor, már máskép találkozunk- megint félszegen mosolygott.
-Ha találkozunk-mondta a molnár, közben a rókafi orrát simogatta.
-Meglátjuk- a kövér felált, és nehézkesen elcaplatott hatalmas lúdtalpain. Zsebében a rókával. Könnyed, éji szellő lila sárkánya húzott el az égen. A molnár pipára gyújtott, majd ő is elindult.
Másnap az asszony fürjet talált a küszöbön, szépen megroppantva. A gyerekek elviharzottak a sürü, sötét erdőbe. A medvéhez mentek. A bocsok már kezdtek megnőni, ideje volt bemutatkozni nekik.
A molnár újra pipázott a szirtfokon. Feltámadt a szél, elhúzta a füstcsikot majd vízszintesre. Nem fájt mégsem a feje. Olyan szép nap volt. És, jött amunka. Vidám lovacskák húzták a szekeret, vidám lányka ügetett mellete.
-Csókolom!
-Szervusz kislányom, hát te mi járatban?
-Hoztam örölnivalót!
-Mit is?
A lány hirtelen mozdulattal belenyúlt egy zsákba, és nagy marék aranyló búzaszemet emelt ki belőle. Ahogy peregtek a szemek, nevetett. Olyan szégyenlősen, ahogy a süldőlányok szoktak, de mégis elbüvölően, ahogy a szép süldőlányok szoktak. Pergett a nevetés, peregtek a szemek. Fergeteg parázsló szeme kiváncsian kémlelt a pajta sötétjéből.
-Hmmm-borostás állát vakargatta-gyönyörű. És mit kapok, ha megörlöm?
A lány kicist csodálkozva nézett, hogy lehet ilyen butát kérdezni. Aztán megint nevetett, de úgy, hogy elkerekedtek a gonoszúl húzott vörös szemek a pajtában. Ügyes kezeivel kibontott egy terítőt, és gyönyörű, kerek kenyeret emelt ki belőle. Ott állt, egyik keze csipőjén, másik kezével feltartotta a kenyeret - meghökentően vékony volt a csuklója, de mégis erős- és még mindig nevetett. Egy vidám kis szélsárkány beleborzolt aranyhajába, hogy aztán az élvezettől vonyítva vágódjon az ég felé. A molnár egyideig nem szólt. Aztán sóhajtott.
-Nem rossz, nem rossz.
-Hmmm-borostás állát vakargatta-gyönyörű. És mit kapok, ha megörlöm?
A lány kicist csodálkozva nézett, hogy lehet ilyen butát kérdezni. Aztán megint nevetett, de úgy, hogy elkerekedtek a gonoszúl húzott vörös szemek a pajtában. Ügyes kezeivel kibontott egy terítőt, és gyönyörű, kerek kenyeret emelt ki belőle. Ott állt, egyik keze csipőjén, másik kezével feltartotta a kenyeret - meghökentően vékony volt a csuklója, de mégis erős- és még mindig nevetett. Egy vidám kis szélsárkány beleborzolt aranyhajába, hogy aztán az élvezettől vonyítva vágódjon az ég felé. A molnár egyideig nem szólt. Aztán sóhajtott.
-Nem rossz, nem rossz.
3 megjegyzés:
Ha nagyon szépn megkérlek, folytatod?
Hiszen készen van! :)
Ezzel megdőlt a hosszú novellák iránti mindennemű ellenérzésem. Még sok-sok napig itt fog mocorogni a fejemben ez a bejegyzés...
Na jó, üsse kő, elbírnék még pár részt ebből. De szappanopera ne legyen belőle... :)
Megjegyzés küldése