Az élet, meg minden

A reggel... szóval végül felkeltem. A fejem fájt. Mintha elöző nap simánb meghaltam volna. Pedig be se rugtam. Pontosabban, be nem rugtam. Aza sszony kávét javasolt. Nem tudom miért jobb, ha úgy fáj a fejem, hogy közben kesernyés-savanykás a szájam izze, és büdös a leheletem. Csak morgot, amikor ezt elmondtam. Ezzel véget is ért a reggeli jópofizás. Elmentem dolgozni. Sajnos sütöt a nap. Kevés dolgon annyira fölösleges keseregni, mint hogy nyáron süt a nap. De sütött, így nyáron, és állatira zavart.

A metróban így még büdösebb volt. Szerencsére asszem nyertem, mert egyetlen aszexuális tapista sem dörgölödzött az aurámhoz. Bent már annyira nyomasztot a semmitevés, hogy néha majdnem azt kivántam, bárcsak lenne töb a meló, de aztán visszaszívtam. Meredtem magam elé, és próbáltam fókuszálni a könnyemben úszkáló porszemekre, de vélhetően túl közel voltak, mert csak homályos ákombákomokkal telerótt bumerándokként röpködtek fel -alá, Pilantás után megugorva, majd egyre lassuló tempóban. Próbálkoztam irányitani a homályos kolbászokat szemem elött, szemgolyóm forgatásával meg hunyorítással, de összevissza mászkáltak. Késöbb szolt egy munkatárs, hogy haragszik, mert valamit csináltam, amit kért. Mondjuk ő nem mondta, hogy kérte, csak hogy haragszik, mert csináltam. Máskép emlékezett. Máskép kérte. Biztos. Sehogy sem ment fel a szemem jobb sarkába a bumeráng. Késöbb máshol unatkoztam. Majd hazamentem, becsléseim szerint kb. időben. Viszonylag jó környék, kertvárosi övezet, szép házak. De persze, mint tudjuk, semmi sem biztos, csak a... na, szóval, csak beleakadtam, valami utcai rablóba. Nyilván, aznapra ez volt a MÓDSZER. És a módszerrel nem jó játszadozni. Egyszer elhessentettem egy remek méhecskét, garantáltan alergetizáló szurással, aminek a vége egy sima anafilaxia lett volna, viszonylag gyors fulladással, de jó esélyel már elötte eszméletvesztés, csak lebegés a meleg vízben, úszni a kapu felé...naszóval, elhessentettem a méhecskét, tán meg is csaptam az újsággal -igazán barbár dolog- és erre, jött egy kukásautó... az uccsó pilanatban látot hűtörácson sokat rágodta, honnan abeteg fenéből jöt a jószág, mert akkora kukáskocsit még sosem láttam... aztán olvasm másnap, hogy veterán teherautó bemutató volt, és a tengerentúlról érkezet a csodás negyventonnás példány... szóval, ha már véletlen nincs, hát ez görénység volt. Ha nem kell a kis züm-züm, jön a nagy tűtű! Most ovónéni az öregördög, vagy micsoda? Szóval, jobb ezzel az utcai rablóval zöldágra vergődni, mielött még erre jár egy Merkava. Vagy egy Königtiger, ki tudja. Nem kivánom ez ilyesmit senkinek, hiába mondják azt, "nem szenvedett semmit, észre sem vette". Elöször próbálja ki mindenki az ilyesmit a maga kontójára, aztán legyen nagyvonalú a másik csaláncsipéses farka róvására, szóval...

Szóval elkezdte követelniu a pénzemet, különben megöl. a legfurább, hogy ilyenkor mindig félni kezdek, közben hát nem is lehetne máskép kerek a dolog, de ennek ellenére, ez valami gerincvelői dolog. Lehet persze ilyenkor elkezdeni hadakozni, meg kiabálni, hogy "Segítség, segítség!", már gondoltam ara is, hogy " aiuto, aiuto" mert abban van valami olaszos elegancia, egyszer láttam valami gyerekfilmet egy olasz adón, ahol legalább ezerszer kiabálták ezt, felnöttek és gyerekek egyáltalán, egyészen a végső jelenetig, amikor a húzott szemü gonosz üvöltözte ezt valamely fekete örvényben, de a világos ruhás pozitív hösök csak kacagtak, felnöttek s gyerekek egyaránt. Szóval, sem verekedni, sem kiabálni nem igazán volt bátorságom. mondhatnánk, beszartam rendesen és a sorsra biztam a dolgot. A Sors meg, mint oly gyakran, egy pszichopatára bizta a megoldást. Szóüval a barma, miután megkapta pénztárcát, minden jóval, gyerekek fényképe, asszom képe, amikor még... pénz, hitelkártya, kutyafütyülő, szóval utána csak leszurt a barom. Pedig nem mondtam, hogy "aiuto", vagy ilyesmit. Rohadtúl fájt, a fenébe de fájt, ahogy kábé hasnyálmirigyen szúrt. rohadtúl égetett, dé minth hallottam volna, ahogy a penge vágja a szöveteimet. Mint amikor sürü szövésű vásznat vágnak, olyannak képzeltem a hangot, pedig biztos nem. Próbáltam nem erre gondolni, pedig akkor legalább lehányhattam volna ezt a férget. Mert jó, hogy a Sors Keze, de akkor sem kellet volna ilyen perverz évezettel a pofáján trancsíroznia. A hatodik szúrásnl már émelygő düh tört rám, d eakkor már mindegy lett. Hasonfekvés, távolodó léptek, lassú szörcsögö légzés, csend.

Virágos rét, mint egy századeleji fényképész mütermében a rollón lehuzható háttér. Sok pipacs a zöldben.Nyilván utólag, szines tussal lett csak a virág piros, a fű meg zöld. Az az igazi ocsmány, utólag szinezett zöld és piros. Talán még olcsó indiai képeslapra emlékeztet. Nem tudom, miért pont indiaira. Nem is tudom, láttam-e valaha indiai képeslapot. De akkor is olyan. És aközepéből vizesés esik, meg hullik vissza. Gravitáció szempontjábol nemoké a dolog, de most mit csodálkozzon az ember. És arét közepén, mint ha negyítóval perzselnék, ízzó, nagy fénygömb. És akkor nem belemegyek a fénygömbe, hanem benne vagyok. Egyszerre. És haladok benne, valami felé. És jön szembe egy alak, akiről hihetek bármit bátran. Férfinak gondolnám. Akit várok, hogy segírsen. Lehetne a bátyám, apám, a mentős, a rendőr, Krisztus...attól függ. Akitől segitséget várok, annak hiszem. Most csak fényalaknak. És nem ér oda, mert egyszerre csak beránt egy apró fehér lyuk a fénylő falon. Egy fehér tokos fehér ajtó, tömör funér. Bennt...sok minden fehér. Felsorolva: falak, plafon, padló, székek, asztal, irógép, Pali ruhája, cserép, fikusz. És elég kevés dolog, ami nem fehér, emlitésre nem is érdemes.

De most Pali nincs itt. Az üres szoba csak elvilann, és az utcán fekszem. A pszichopata gyilkos nélkül. Felálok, pár járokelő szemrehányóan végigmér, ahogy a tántorgó részegeket illik minálunk, majd továbbmenek. Ugyanitt, pár perce vagy egy örökévalósággal ezelöt, vagy mettom én mikor bezzeg nem volt a kutya se, csak az a késelős vadállat. Azt bezzeg nem méregették volna ilyen tekintettel az tuti. Persze, elkéstem otthonról, ahogy kell. A meghalások logikája furcsa. elvben ugyanattól apillanattól folytatódik a dolog, de késöbb mindig vannak kiesett percek, netán órák. Nem könnyü feldolgozni az ilyesmit, igazán nem. Otthon a boldogtalanságtól ráncolt arcú asszony, aki szótlanságával súlyt, amolyan igazi Dugovocs Titusz, mindegy, neki mennyire rossz, de egy pici, valamennyi jusson a másiknak. Este meg az elmélkedés, miféle görénység ez a franciaágy. Mert valakivel rendszeresen nemi életet élni, aki nem alszik velünk egy ágyban nem ügy. De valakivel nem dugni, akivel egy ágyban fekszünk, az puszta nyomor.Olyan, mint egy teritet asztal mellet ülni, étlen szomjan. mindegy, hogy fris a kenyér, vagy pimpós, csak elötte ülni szar. enni kéne, vagy elmenni. Fefájós álom.

És igen, fejfájással ébredtem. A kávéra vonatkozó javaslat elmaradt, a kölykök elhúztak valami gyermekmegörzésre és terrorizálásra szakosodott műintézménybe. Este szinház, mint tudom. Most mátr tudttam. A sógorékkal. Ezt nem akartam tudni. Napközben azon gondolkoztam, lehetne -e az mégis Pali a fehér öltönyben, de nem. Occam borotvája szerint inkább a Sátán. Szépen vagyunk.

Este meglepetés. Nem méhecske, nem kukásautó, nem utcai rabló. Titus Andronicus egyik szárnysegédje lépett ki a sorfalból, és belevágta gerelyét az ötödik sor negyedik székébe. De úgy, hogy a széken hátúl kijött a hegy. Pedig benne ültem. Szúró melkasi fájdalom, kiterjed a hátra is. Szóval, lassú szörcsögö légzés, csend. Virágos rét, mint egy századeleji fényképész mütermében a rollón lehuzható háttér. Sok pipacs a zöldben.Nyilván utólag, szines tussal lett csak a virág piros, a fű meg zöld. Az az igazi ocsmány, utólag szinezett zöld és piros. Talán még olcsó indiai képeslapra emlékeztet. Nem tudom, miért pont indiaira. Nem is tudom, láttam-e valaha indiai képeslapot. De akkor is olyan. És aközepéből vizesés esik, meg hullik vissza. Gravitáció szempontjábol nemoké a dolog, de most mit csodálkozzon az ember. És arét közepén, mint ha negyítóval perzselnék, ízzó, nagy fénygömb. És akkor nem belemegyek a fénygömbe, hanem benne vagyok. Egyszerre. És haladok benne, valami felé. És jön szembe egy alak, akiről hihetek bármit bátran. Férfinak gondolnám. Akit várok, hogy segírsen. Lehetne a bátyám, apám, a mentős, a rendőr, Krisztus...attól függ. Akitől segitséget várok, annak hiszem. Most csak fényalaknak. És nem ér oda, mert egyszerre csak beránt egy apró fehér lyuk a fénylő falon. Egy fehér tokos fehér ajtó, tömör funér. Bennt...sok minden fehér. Felsorolva: falak, plafon, padló, székek, asztal, irógép, Pali ruhája, cserép, fikusz. És elég kevés dolog, ami nem fehér, emlitésre nem is érdemes. De most Pali nincs itt. Az üres szoba csak elvilann, és a székben ülök. Vége, taps. Haza.Otthon lebaszás, hogy ha alszom előadás közben, igazán kár elmennem, hogy fizetni kelljen a bébisziternek. Mondom, hogy a bébiszitter történetesen a szomszéd, aki ezt szivesen és ingyért teszi, de a válasz csak egy orromra vágott ajtó. Semi kegyelet. Semmi ráció. Asszem, ölni kéne. Nem halni. Azért a kanapén alvásból nem csinálunk rendszert.

Bár így reggel legalább van mire fogni a fejfájást. nyakból terjedt felfelé. Kölykök el, meló. Fény ki... Mielött folytatnám -a befelyezéssel - elmondok valami korábbit.

Teljesen hülye dolog így leesni a lépcsőn. Ciki. a legtöbb ember valamit kreáll, ha elhalálozik férfiúi ereje teljében. Motor, autó, részegen úszóverseny, vagy "ki mer jobban kihajolni", legalább egy szaftos diszkóbaleset, vagy ilyesmi. Lépcsön legurulás az a senior olimpiára való. Vagy a paralimpiára. De ha már lépcső, akkor is. Legyen részeg, beszívva, vagy legalább fusson. Lefelé. Essen össze a cukra. Valami. Deha valaki csak bamán botorkál lefelé a lépcsőn, és simán leesik, leborúl, azt vége, ez hogy néz már ki? egy banánhéjat nem tudtam felmutatni. Csak ledőltem, mint valami bukott diktátor szobra, de nem kellet csörlő. Fejtető, tompa sajgás, nyak, éles fájdalom, majd zsákszerű gurulós. Már nem fáj. csend.
Virágos rét, mint egy századeleji fényképész mütermében a rollón lehuzható háttér. Sok pipacs a zöldben.Nyilván utólag, szines tussal lett csak a virág piros, a fű meg zöld. Az az igazi ocsmány, utólag szinezett zöld és piros. Talán még olcsó indiai képeslapra emlékeztet. Nem tudom, miért pont indiaira. Nem is tudom, láttam-e valaha indiai képeslapot. De akkor is olyan. És aközepéből vizesés esik, meg hullik vissza. Gravitáció szempontjábol nemoké a dolog, de most mit csodálkozzon az ember. És arét közepén, mint ha negyítóval perzselnék, ízzó, nagy fénygömb. És akkor nem belemegyek a fénygömbe, hanem benne vagyok. Egyszerre. És haladok benne, valami felé. És jön szembe egy alak, akiről hihetek bármit bátran. Férfinak gondolnám. Akit várok, hogy segírsen. Lehetne a bátyám, apám, a mentős, a rendőr, Krisztus...attól függ. Akitől segitséget várok, annak hiszem. Most csak fényalaknak. És nem ér oda, mert egyszerre csak beránt egy apró fehér lyuk a fénylő falon. Egy fehér tokos fehér ajtó, tömör funér. Bennt...sok minden fehér. Felsorolva: falak, plafon, padló, székek, asztal, irógép, Pali ruhája, cserép, fikusz. És elég kevés dolog, ami nem fehér, emlitésre nem is érdemes.
Jahogy Pali. Persze, ez nem Palii, merthogy az nem lehet. Pali a kis buzis megjelenésü személyzetis, aki mindenkire sügérmód vigyorog, és mindenkivel kedves, és mindenkiről rosszat mond a háta mögött. Hülye. Nem furkál, igazi hülye. Sok bajt csinál, főleg magának. Na, szóval it az asztalnál ül Nempali. Hellyel kinál. Fehér széken. Kedves. Elmondja, hogy hát igen, sikerült bizony meghalni, és ez ióígy szörnyű, és igazán nem látja gy, hoyg el lennének várva a szállak az életemben, még annyira sem mint amennyire illene. Még ha tekintetbe veszsük a váratlan utlsó fordulatt, akkor sem. Már amenyibben tényleg annyira váratlan, teszi hozzá, és hosszan fürkészi arcomat, mely a lehetőségekhez mérten ártatlan, és csupa vér. Mondom neki, eddig nem nap mint nap ugrotam indiánfejest lépcsőfokokra, hogy ere annyira számitani lehetet volna. de ő csak köti az ebet a karóhoz, hogy azér tvéletlenek nincsnek, és vanank összefügések. ebben teljesen igaza van. Ráadásul, ha eleget mondjuk, hogy nincsenek összefüggések, és firtatjuk őket, akkor elébb-utóbb meglátjuk azok bonyolult rendzserét. Akkor is, ha tulajdonképen nincsenek is, ugyebár. De ezt nem mondom, csak magamban. Közben rájövök, hogy az ürge bizonyára akarhat valamit, mert csak stiröl, olyyn képpel, mint amikor valaki nagy levegöt vett, hogy bejelntse a meghökkentőt, de még tartja. Aztán rákérdeztem, mert már rohadtul untam, bár az ilyesmi biztos stratégiai hiba, de aktuálisan nem éreztem magamban az erőt, végigjátszani. Erre elkezdte a dolgot a körülményekröl, amelyek rendkivüliek, meg mindenröl, de én csak azzal foglalkoztam, hogy az orromról hulló vércsepekkel tudok -e szabályost kört rajzolni az asztal lapjára. Erre elég hamar rájött, és végre kibökte, mit akar:

Szóvalhogy, hát lehet ám visszameni, nem úgy van az, ezt sem veszik már olyan szigorúan, de hát ára van. Vicces kis jegyüzér a fickó, itt, a Fény Folyósólyának oldalzugában. Az ár, nem tagadja, nem csekély: minden nap meg kell ahhoz halni, hogy életben maradhassak. Vihog i, hogy kissé paradox, meg megnyugtat, hoyg ez ám nem kell öngyilkosság legyen, mindennap adódik valami, a sors már csak ilyen.d eezen az ajtón, ezen a hurkon mindennap fordulni lehet, és folytatni onnan, ahonnan. Most persze az ember persze élni akar, meg azér tez így kiszúrás afamiliával szemben. Úgyhopgy persze rábóllintottam, és már kelhettem is fel a lépcső alján a kockakőröl, hogy hazaérve felelőségre vonjanak, miért is késtem. És azóta is. Közben volt kés, pisztoly, kukásautó, áspis, guta, lándzsa, magasnyomású fúvóka és hajócsavar, csapszegvágó, romlott tonhal, tricikli és erszcsatorna, hulló elhízott tacskó és megkergült liftajtó, meg még ki tudja minden.

Persze, érezni, hol a bibi a történetben: hogy lehet kiszálni a hurokból? Mert ez az apróságot nem kérdeztem meg a Nempalitól, és azóta mindig üres aszoba, ahogy átbukom rajta, vissz a a létbe. De asszem tudom a megoldást, és ezb a tudás pont olyan számomra, mint az atudás, hogy ezeréteres tengerfenéken, vagy ahold közepén arany lenne, vagy gyémánt. Egysserű dolog: a meghalást újjászületés kell kövesse. Amig minden halál, az elsőtöl az utolsóig semi más, mint felkelés, a ruhák leporolása és visszazökenés a szürke semmibe, addig nincs értelme. Miféle fönix az, aki égési sebektől boritva, megpörkölt tollal vánszorog elő a hamuból? Ha egyszer sikerül tényleg mehalni, és tényleg visszajönni, akkor kiszakadhat a hurok. Talán. minden eetre, első lépésben, kell venni egy kényelmesebb kanapét, mert ez így nem mehet tovább.