2011. január 24., hétfő

A nagy kút

Urtham városa a sivatagban állt. Illetve, feküdt. Falai vizszintesen nyújtozkodó törmelékmezőt képeztek. Bánatos kő oroszlánfejek meredtek itt-ott, bronz nyilhegyek, cseréptörmelék. A fellegvárat bárki könnyedén nézhette volna természetes sziklaoromnak. Amikor éppen a méltatlan utódok és mohó hóditók nem változtatták pokollá a vidéket, régészek kutakodtak a szélcsiszolta szilánkok között. A kétezer éve még virágzó fensik immárom szürkéssárga sivatag volt. Néha robogtak csak errfelé japán gyártmányú terepjáró kisteherautók, kendővel eltakart arcú férfiakkal, akik automata fegyvereikkel jobb esetben hasonló marcona férfiakat mészároltak le, vagy fordítva-bár a kettő innen nézve ugyanaz-rosszabb esetben a kecskepásztor kölyköket mészárolták le, miközben növéreiket és anyjukat megerőszakolták. A kecskéket megették, de ez amúgy sem lett volna másképp.
A várost a szaggatott békeidőszakban már kifaggaták a tudósok. Az írást megfejtették, az agyagtáblákról régi, homályos történetek bontakoztak ki, a mállott szobrok, edénytöredékek alaprajzok a hétköznapokról meséltek, a szemétdombokból kiderült, mit is ettek az ősi város lakói. Kanyargó utak vesztek semmibe a kötörmelékes hegyoldalak között, évezredeken keresztül karavánok vonultak rajtuk, távoli földek kincsiet hozván ezen föld kincseiért cserébe. Toronytemplom hatalmas kupaca bizonygatta, milyen istenfélő emberek éltek itt, megmaradt istenszobrok bizonygatták, hogy a félelem nem volt alaptalan. Az itt lakók csontjai hosszan meséltek arról... hát igen. Csont sok nem volt. Csak a legfelső, hamuval gazdagon kevert rétegben akadtak szorványos maradványok. Akiknek már senki nem adta meg a végtisztességet. Amikor a város végkép elbukott martalócok serege által. A kecskék, nők és pásztorok sorsa akkort sem lett más, mint a mostani időkben. Legfeljebb géppuska helyett íj és kard játszotta a főszerepet. Az emberrágta kutyacsontok hosszú, kiéheztetéses ostromról tanuskodtak. A kutyarágta embercsontok arról, hogy mégis a négylábúak nyertek ebben a sajátos küzdelemben. Hamis tekintetű, loncsos utódaik mind a mai napig somfordálnak megbizhhatatlan tekintettel a romok között. Bezzeg az emberek. Már a hóditőók hóditóit is kiírtották innen az újabb hódítók. Ez a kutyákat nem töltötte el örömmel. Igaz, aggodalommal sem. A kecskéket lesték csorgó nyállal. Meg a régészek élelmiszercsomagjait.
Akiket éppenséggel a lakók hiánya zavart. Mármint a lakók maradványainak hiánya. Nem temetkeztek sem égbe, sem földbe. Hamvasztani sem hamvasztottak. Egyszerűen nem voltak csontok. Voltak a Nagy Gödörben. Ahogy ezt leírták. A kérdés csak az volt. mi az a Nagy Gödör, és hol van. A legtöbben egy nagy gödörre gyanakodtak, de nem találtak. Hogy hol van. Sehol a környéken egyett vagy többet. Míg fel nem vetette valaki, hogy egy gödör lehet a föld alatt is. Erre mondták, csak is. De ő úgy értette, a gödör szája is lehet már a föld allatt. Mert a föld alól nyilik. Mondjuk egy barlangból. Pár évig még keservesen kutattak a tudósok betemetett csontgödreik után-megszakítva egy-egy polgárháborúval, amikor megint automatafegyveres emberek jöttek ölni és erőszakoskodni, japán terepjáró kisteherautókon- majd újra elövették kollégájuk ötletétt. Mármint, hogy föld alatt keressék a gödröt. A tetejét is. Akadt is ilyen hely. Egy jelentős kiterjedésü, de érdektelenség, pénzhiéány és kecskepásztorabajgató polgárháborúk okán feltáratlan barlangrendszer. Közel a városhoz egy beomlot bejárattal. Olyan gyászmenetnyire. Gelógusok tanulmányozták, vannak e nagyobb kiterjedésű akna a barlangban. Akadt pár. Megkezdték a feltárást. A beomlott járat kapcsán parázs vitta bontakozott ki. Egyesek szerint spontán omlott be a járat, mások szerint beomlasztották, látni vélték a kopott szerszámnyomokat. Akik szerint beontották, azok úgy vélték, ez bizonyíték arra, amit kerestek. Márhogy valahol a barlang végén lesz egy vagy több akna, ami eddig öröknek tünő nyugalmat biztosított a város lakóinak. Akik szerint spontán omlás volt, azok szerint attól, hogy magától omlott be, még simán lehetne ez egy járat a temetőgödör felé. Mind a két párt rendíthetetlenül ásta tovább az alagutat. Közben vitatkozott. A homokkö selymes volt. Ahogy aranyos napfény círógatta. Finoman kanyargott a rég eltünt patak mosta járat. Lefelé. A bontás végén ott ált egy kapú. Az omlasztáspártiak felkiáltottak: íme, mégis temetési menetek vonultaka járatban! A bontásellenesek szárazon megjegyezték, hogy ezt senki sem vitatta. Csak a barlang beomlásának oka volt kérdéses. És előre megmondatott, attól még omolhatott be spontán, hogy esetleg valaha valakinek azért is lett volna oka beomlasztani, hogy ősei nyughelyét védje. Ahogy-engedték meg nagylelkűen-bármi más okból akkor is lehettet volna mesterségesen beomlasztot, ha nem lelnek a végén semmit. De nem így alakult.
A kapú egyetlen hatalmas kőlapból állt. Nagy mesterségbeli tudással faragták, köhüvelyekbe illesztett köcsapjain könnyedén fordulhatott. Valaha. Mostanra a hötágulás hajszálrepedései elemésztették finomabb részeit, és málladozó, makacsul mozdíthatatlan kőlapként terpeszkedett a kiváncsi tudomány útjában. Emelőrudakkal, kézimunkával mozdították el. Három nap küzdelem után sikerrel. Mögötte lyuk. Nem is akármilyen. Egy női nemiszerv. Köbe faragva. És százszoros életnagyságú. Közepén nyílás, egy végső kapu, egy másik világba. Hasonlóan, mint ahogy jöttünk. Szép szimbolika. A továbbiakban a kutatók között sajátos mellékízt kapott a "Menj a picsába" felszólítás. És persze gyakoribb is lett. Azt mindenki sejtette, hogy a meredeken eső kőhüvely másik végén végre meglelik azt, amit keresnek. Az ősi népet, melynek tagjai visszatértek az élet kalandjából.
A becslések szerint száz és négyszázezer közötti csontvázra számítottak, ha tényleg ez volt az egyetlen temetkezési hely. Nem valami hálás munka egy sirgödörből ennyi maradványt kiszedni. A matematikus modellt készített arra, hogy ha ezen az egy nyiláson szórták be a testeket, akkor milyen eloszlás szerintrétegződhettek. Naggyon érdekes modell. A csuszkáról egy röppálya mentén várható a repülés, de csak ha a feltételek nem változtak. Pedig biztos változtak. A véletlenszerüen változó feltételek a szórást növelik, a tendenciózusan változók meg ugye, tendenciózus változást okoznak. A szórást az eltérő testméret, testalkat és testsúly adja, illetve, hogy milyen anyagba csomagaolva ment végig a csuszkán a test. A tendenciózus változást a kőhüvely kikopása, tehát lassú irányváltozása és simáracsiszolódása, illetve a folyamatosan növekvő halom. A paleopatológus még javasalta egy változó bevezetéset annak fügvényében, milyen gyorsan jöhettek a testek. Hiszen nyilván , ha sürübb volt a termés, akkor egy-egy test nem csontra hullot, hanem még frisebb darabokra, és ezzel megváltoztak gurulási tulajdonságai. Egészen más tehát a szórodás, ha a bomlás más fokára jutnak el a bent fekvő testek a következők érkezésénél. A terv szerint egy estelges járvány idején-amire számos jel utalhat, a csontokon levő betegségnyomoktól kezdve a koréletfa megváltozásáig-más modelt kell alkotni a szétgurulási tendenciákról, ráadásul ez az alsóbb csontok elmállásának tendenciáját is befolyásolja. Ha keveseb a megmaradt lágyrész, jobban törnek becsapódáskor a csontok. Ami persze a csonthalom magasságának fügvénye is. Ami szintén időfügő változzó, hiszen a bomlással, illetve az új tetek becsapódásával a halom lapososdik. A paleopatológus és a matematikus hosszú estéket vitatkozott modell finomításán. Egyik este éppen arról volt szó, hogy a falon gellert kapott túlsulyos delikvensek hatása a halmozódásra leírható-e a lineáris algebra eszközeivel, vagy káoszmatematikai természetü komplex visszakapcsoló mechanizmusról van szó, amikor egy botanikus-régészhalgató rájuk boritotta langyos levesét, és hisztérikusan sikítozva elrohant. Az ásatásvezető megkérdezte, segíthet-e a halmazeléméltei megközelítés a probléma megoldásában, majd ájultan egy talicska alá esett. Nem csoda, még pitymallat elött inni kezdett.
Így négyszázezer csontvázat kelett volna összerakni, és minden egyes csontot elhelyezni abban a 3d-s számítógépes modellben, ami az egész hatalmas gödröt ábrázolta. A munka becslések szerint 150 évig tart, ha közben nem lesz polgárháború, ami errefelé három évenként esedékes. Ezért nyugodtan haladtak, mert ugysam jutnak messzire. Mindenesetre a hatalmas kölyuknak ez az egy bejárata maradt, a többi befalazták annak idején. Egyetlen nyilásán át nehezen mászhatot ki a bomló testek beteg párája, ráadásul a töredékes ábrákból úgy látszott, az utolsó pár száz métere már úgy is csak a gyászhuszárok szük köre kisérte el az elhunytat, a gyászolók a barlang külső részénél vettek végső búcsút. Szép.
Számítások szerint a kései utódok , aki majd itt ásnak, már igen keveset tudhatnak meg a város legkorábbi lakosairól, mert már csak homogén csontprézli lesz a ködör legalján. Legalább is középen. Oldalra, apró üregekbe elgurulhatott egy-két szerencsés nyertes, nem lévén tisztában szerencséjével.
Természetesen olyan helyen, ahol ilyen hihetetlen töménységben volt jelen az elmúlás hangulata, mindne kellékével, éltek démonok is. Megfogyatkoztak az esménytelen évszázadok, évezredek során. Hiányolták a papok áldozatait, az imákat sötéten ásító üregeik elött, így más létsikokra költöztek, esetleg a mulandóság áldozatává lettek, mert elhitték, hogy az emberek szerete, félelme és fantáziája nélkül semmi nem tartja meg anyagtalan létüket. A keves túlélő megtanult sötét árnyékként, ódon hangulatként, esetleg kecsketolvaj kóborkutyaként létezni, nem bírván elszakadni a hatalmas gödör megigéző közelségétől. Mert nem csak az emberek foglyai a fejükben kavargó démoni fantáziáknak, a démonok is fogjai mindazon létető vagy valaha volt emberi érzéseknek, amelyek előidézték öket a Káosz mélyéből. A kutatótábor lakói persze nem értették, mi folyik körülöttük. Nem fogták fel, hogy a járatokon végigsöprő Jeges Fuvallat, a szorongást keltő Árnyék, ami néha a fény hatalmának fittyet hányva önkényesen terpeszkedett el, a szük járatokból elősejlő Visszhang csoszogása, szóval, hogy mindezek ősi szellemlények, kísértések és fantáziák. Ahhoz már gyengék, élő hit hiányában, hogy szörnyeteg alakjukban megmutatkozzanak, de rossz hangulatot, csüggedtséget, haragot és félelmet még képesek oltani az ott levők lelkébe. ÉS amikor a nagy fény elmászott a hegyek mögé, steril villamosság és kormozó petróleum próbálja még fenntartani az utolsó helyörségeit, és alvás révén elvékonyodnak a válaszfalak a megélt és a csak félve sejtet világok határán, akkor még megjelenni is képesek ezek a lények, az álom folyamatosan változó, szétfolyó szinekben örvénylő birodalmában.
Álmomban sétálhatottam én is magányosan a végtelen folyosókon, kopott ábrák és málló faragványok között. Éreztem bőrömön a réseken betörő nap fullánkjait, tornacipőmben a finom homokot, és tekintetembe fúródni két vörös pontot a legmélyebb sötétből. Aztán a nap fullánkjai helyet adtak valami zöldes derengésnek. És az izzó szempár tulajdonosa is látszott. Izmos, fekete bőrű férfi. Finom, nemes vonásokkal, sasorral, pengevékony szájjal. Tekintetének vörös ízássa lassan borostyánba váltott. Mosolygott, hosszú, inas karjával intett. Sose láttam még ilyen művészi, gyönyörű kézfejet. Hogy milyen nyelven beszéltünk, nem tudni, de értettük egymást. Én sortban, ujatlan sárga trikóban, lófarokba fogott hajjal és régész PhD ösztöndíjjal, és a másik, ruha nélkül, és szabadon az anyagi lét nyűgeitől.
-Kérlek mesélj!
-Zbor vagyok, és csak az álmaidban létezem. Mint saját elméd terméke, semmit nem tudhatok, amit te nem tudsz. Kérdezz bátran bármit!
-Mi vagy?
-Démon.
-Így néznek ki a démonok?
-Nem, láthatatlanok.
-Akkor... Hmm. Milyen idős vagy?
-Nehéz olyan választ adni, ami érthető is, meg igaz is. Mondjuk, háromezer éves. De ugyanannyira igaz lehetne a végtelen idős, vagy az, hogy három és fél perces, amióta megjelentem.
-Mi az, hogy démon?
-Amit a te elméd csinál mindabból, ami mi vagyunk.
-Mik vagytok?
-Számodra démon vagyunk.
-Kezdem úgy érezni, ez a beszélgetés nem lesz különösebben gyümölcsöző...
-De lehet. Akkor is, ha a szavakat vesszük gyümölcsöknek.
Lassan lüktetve világítottak a sárga szemek. Csend.
-Múlik mindaz, ami szerinted idő. Nem kérdezel?
-Mesélj, amit gondolsz!
-Akkor hát nem kérdezel. Ravasz. Mesélek.
Hátradőlt, kezetit térdeire helyezte, szemeit lehunyta.
-Hatalmas ünnepség volt. A szénfekete bikák szarvait olajjal kenték be, hogy még fényesebbben csillogjanak, virégszirmokkal borították az utakat, amerre vonult az ünneplő tömeg, mindenhol táncosnők, nemes vörösborok patakokban, kobórebek és utcagyerekek, kéjnők és csontá aszott, kopasz papok. Rézkürtök harsogtak, tompán puffogtak a dobok. Áldoztak bálványaiknak, táncokat lejtettek, és hajnalig tartó tivornya útán tértek haza. Bő években. Olyan sürű volt a szaga mind ennek, a részegeknek és kéjnőknek, illatszereknek és tömjénnek, kopott fémpénzeknek és koldusok gúnyáinak. Én meg megrészegülve ettől a kavalkádtól mászkáltam a tetögerinceken...
-Itt nem lapostetős házak voltak?
-Kérlek, ne szakíts félbe, mert elvesztem a fonalat...szóval mászkáltam a tetögerinceken. Megrészegülve az illatkavalkádtól. A sötétet szerettem mindig is. Valamely lomha köbálvány lábainál vacsoráztam az áldozati ételekből, és suhantam tovább. Gazdagság évei. Aztán jöttek rosszabb évek, fakó, erőtlen örömökkel, és a bálványok is porosak voltak. Utcagyerek és részeg akadt mindig. Ja, és zene. Zene is volt mindig. És a legszegényebb sikátorkoban mindig szépen szólt. Ahogy koldúsok, magányos öregek a maguk örömére énekletek, zenéltek. Igen, azt hiszem, a zene az, a legfontosabb, amire emlékszem. Amig csak egy kormos fal is állt, amig csak egy ember is volt, addig mindig szólt zene. Aztán lettek csak romok, és csak a kecskepásztorok fütyülése halatszék a rongyos sátrakból. És ez annyira más, annyira más, mint a rózsa, nő és részeg ember nehéz szagától átitatott sötét sikátorok zenéje. És ha nagy kút fölött figyelsz, nagyon figyelsz, a teljes sötétben, négyszázezer porhüvely fölött. Akkor...
Beletúrta hajamba, és nevetett.
-Nincs a széles földön, nincs a széles földön még egy olyan hely, ahol ilyen kis helyre sürüsödne be ennyi ember emléke. Teste, és minden ezáltal, ami ezzel a testtel történt. És már olyan régen voltam fekete macsakszerű lény házaik tetején, de mégis.
Most az ölembe hajtota fejét, és tényleg macskaszerü volt.
-Mégis. Pedig ha belegondolsz, mennyi minden történik az emberrel életében, ami nem zene, és milyen kevés, ami zene. A legtöbb dolog bántó disszonancia, vagy szakadatlan , gépies ismétlődés. És mégis, az életnek van, kell legyen zenéje. És minden zaj dacára ez a zene megmarad, túlél, hallható marad. Én is hallom a múltból a zenét, halálsikolyon, az enyészet rothadó mocorgásán keresztül.
Finoman nyújtozkodott.
-És ha egyszer ott állsz a közel félmillió ember emlékét jelentő csonthalmaz fölött, hiába ment el a lélek, már ha volt, hiába pattantak el az életszikrák, és hiába volt a legtöbb élet tapasztalata rengeteg lárma, és oly kevés zene... mégis csak zenét hallasz. Elöször nem, van, hogy órákig nem. De végül...távoli, nem a régi utcák zenéje. Tisztább. De az ő zenéjük. Ha befogoma fülem, akkor is hallom.
-Persze, merta fejedben van.
-Igen. De csak ott hallom. A kútnál.
-Furcsa.
-Dehogy is.
...
-Tudsz valamit mesélni, ami úgy, tudományos szempontból...értékes, ő, érdekes?
-Persze. A matrekosotok elszúrta aszámítást. Mármint hogy hány test fér el egy ekkora gödörben. Nem vette figyelembe, hpogy a legalul levő csontok a kismennyiségű viz hatására is elkezdenek errodálódni, teljesen porszerüvé válnak, és a bennük levő szervetlen anyagok egy része a kőzet repedésein kersztül...
-Őőő, hagyjuk.
-...minden esetre egy barlanggal lejebb szép csepkövek vannak.
-Van lejebb még egy barlang?
-Még sok...
Sötét lett. A fekete test mindent eltakaró sötétséggé folyt szét. Már nem láttam semmit. Csak mély hangját halottam az éjből.
-Inkább mondok valami tényleg fontosat. Mindig figyelj az alkonyra, és a hajnalra. Próbálj minnél több napfelkeltét és naplementét megnézni életedben. Csendesen, nyugodtan. Az a remény. És az élet igérete. Mert sokkal világosabban beszél a változásról, mint amikor lustán vándorol a napkorong, vagy a hideg Hold. Minden alkony ígéret, hogy a bántóan tiszta fényt felváltja az éj bizalmas bársonya. És minden hajnal igéret, hogy a sötét kísérteteit elüzik a meleg sugarak. Magam az alkonyt szeretem, de értem a hajnalt is.
A sötétnél is sötétebb lett. Éreztem , hogy már nem csak körbefog, hanem átfolyik rajtam a pua, bársonyos fekete.
Két héttel késöbb szakadt be akút feneke, és ömlött bele a rengeteg maradvány egy eddig még feltáratlan barlangrendszerbe. Így a feltáráshoz szükséges idő százötven évről jelentősen megugrott. De mivel közben katonai puccs volt, és lekezdtek lőni, hát eljöttünk. Otthagytuk a barlangot kőölével és megszámlálhatatlan tetemével. Az alsóbb barlangban nem jártunk, hogy megnézhessem, milyenek a cseppkövek. Nagyon gyorsan jöttünk el, katonai helikoptereken. Sok csomag élelmiszer maradft ott a kutyáknak. Majd talán valamikor folytatjuk...
Még csak annyit, hogy terhes vagyok. És nem tudom, abban reménykedjek-e, hogy az a selyemfiú Fabianó az apa, a nyálas mosolyával meg a remek narancslikőrével, vagy valami egészen másra gondoljak. Ez, annyi mással ellentétben, kiderül, ha eljön az ideje. Fabianónak ugyanis kedvesen értetlen, halványkék szemei vannak. Egy pici borostyán árnyalat nem akad bennük.






1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Kommentieren.