Bei mir bist du schoen...

A Nagy Ember homlokát ráncolva hajolt a térképabrosz fölé. Keze ügyében pohár, enyhén citromos vízzel. Az aggodalom, az ébren átvirrasztott éjszakák, az népe javáért való szakadatlan ügybuzgolkodás. Mindez mély barázdákat szántott arcába, és komor, sötét felhőket ültetett homlokára. Nem beszélve a táskákról a szeme alat. Mindegy. Majd holnap sminklenek a hidradó előtt, Léni úgy is szól. Most másról kell szóljon az este. A vezérkar már eltávozott - ki a családjához, a facérok a Szalonba- és még voltak tisztázatlan pontok az elkövetkező hadmozdulatok kapcsán. Így a hatalmas asztal fölött állt, fürkésző tekintetével a hadosztályokat jelképező bábokat méregette, máskor oly határozottan lendülő karja most óvatosan nyúlt, finom újjai bizonytalanul tologatták a hadoszlopokat, már már szeretettel simogattak végig egy-egy fa tank vagy repülő makettet. Majd hosszú perceken keresztül állt, mint egy szobor, csak fel-alá táncoló szembogara jelezte a kutató értelem működését, a figyelmet. Aztán megmozdul, becéző újbegyeivel megtol egy kis tankot, repülőt, gyalogost, vagy a tinktakék papírtengeren ringatozó hajócskát. Összevont szemöldökkel szemléli, majd- a legtöbbsztör - visszateszi eredeti helyére, és hosszan, súlyosan sóhajt. Néha viszont pár percnyi vizslatás után jónak találja az új pozíciót, ilyenkor elégedetten bólint, csak bólint, fegyelmezetten, gyorsan, nehogy a láthatatlan közönség elbizakodottnak vagy önteltnek gondolhassa. Hátralép, netán el is fordul, kortyol egyet a citromos vízből, majd visszatér az asztalhoz, élő szemű szoborként tovább vizslatni, mi a Helyzet. Sokszor addig tart a fegyelmezett, mégis lázas munka, míg ezüstös csií nem húzodik a keleti égen, és a Vezér alvás nélkül veti bele magát a következő nap forgatagába. De bírja mindezt, hittel, álhatatosan, az ő népéért.
Kopogtatnak a hatalmas tölgyfaajtón. Olyan erössen, hogy még a belső bársonypárnázat sem képes elnyelni a kongást. A hang végigverődik a tanácsterem évszázados falai között, az egyetlen embert ábrázoló képeken csapódik összevissza, hogy elhaljon a csarnok égbe törő boltívei között. Kevés ember van, igazából egyetlen ember van, aki egyszerüen bekopoghat, így éjnek évadján. Akit nem valamely strázsa jelent be hivatalosan felfelé meredő tekintettel a semmibe kiabálva, hanem egyszerűen beront.
Hatalmas ember, homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek, kemény arcán barátságos, már már behódoló mosoly.
-Ma nem, Hermann! -erre a már üdvözlésre lendülő kéz megmered a levegőben. A nagy ember nagy arca tanácstalan.
-Hisz azt beszéltük...-sötét felhők árnyékolják vonásait. Sóhajt. Leül, pedig a nagy betűs Nagy Ember áll. Ezt sem sokan tehetik meg...
-Vagy a stratégiai megbeszélésre jött ily késői órán? Tudja, hogy afrikai hadtestünk helyzete több, mint aggasztó. Holnap naggyülés lesz, forgatás, este újabb haditanács, készülődés a dísszemlére... és még a legújjabb fegyvereink tervrajzát sem láttam... Hanyatveti magát egy vörös bársonyszéken, és kölnis zsebkendőt (hogy honnan került az elő?!) terít drámai mozdulattal az arcára.
-Két napja nem aludtam, Hermann...ez így nem mehet tovább-hangja gyerekes, már-már sírós. Még a legnagyobbak is elgyengűlhetnek. Persze ezt csak a legbelsőbb kör bizalmi emberei láthatják, ha egyáltalán valaki.
-Akkor?-furcsa látvány, ahogy egy tagbaszakadt, idösődő ember egyik lábáról a másikra áll feszengve.
-Kérlek,hagyjál magamra...sok még a dolgom...majd máskor...
-Értem-szemei kissé opálossá válnak-akkor...talán holnap?
-Nem tudom, érted!? Nem tudom! Annyi dolgom van. Ne egyed te is az életemet. Még TE IS!
Pár percig néma csend. Sértet, kapkodó pihegés. Két torokból is.
-Majd értesítelek. Most távozz, kérlek-ez egy magasrangú hivatalnok stílusa, affektáló, magas hang. Nem így búcsuzunk egy baráttól, vagy akár kedves ismerőstől.
Az széles arcon most már nem ború, hanem csalódottság. sőt, kimondani is megdöbbentő, de harag! Lassan megfordult, és kimért, kongó léptekkel a párnázott ajtó felé indult. Ahogy a kilincsre teszi a kezét, megállt, hosszan merdve a semmibe. Mintha mondani szeretne valamit. Nyel, ádámcsutkája fel-alá mozog. Majd sóhajt és lenyomja a kilincset.
Kis fémmütyür, ébenfa tokban. Zenélő dobozka. Finoman csilingelő hangja kedves, érzelgős. A dalam sem ismeretlen . "Bei mir bist Du schein" A hatalmas kéz megakad a kilincsen. Megkönnyebült sóhajt vernek vissz a bársonytapétás, borvörös falak.
Finoman a válán végigsimít egy kéz. Remeg az örömtől.
-Mi van,te meschüge, tényleg azt hitted, hogy csak úgy elmehetsz?!-hangja behízelgő, játékos,a másik sarkonfordul ,arcán megjátszott haraggal leplezett öröm, megkönnyebülés, és egy pici igazi harag.
-TE...-de az fürge úját ajkára szorítja. Majd mosolyogva, felhúzott könyökkel, kisterpeszben az bárpulthoz fut, hogy rejtekajtót nyisson rajta. Rejtekajtó mögött kincsesbánya. Mohó tekintettel szedi elő a kincseket. Lemezjátszó, szépen metszett kristálypoharak, ehhez illő palack. A lemejátszón amár jól ismert dallam. De elötte még kortyolnak a jófajta sligovicából. Koccintanak. Isznak. Annyira még most sem felszabadultak, hogy kitalálják, és kimondják, hogy mire. Aztán táncolnak.

 Bei mir bist du schoen, please let me explain
Bei mir bist du schoen means you're grand
Bei mir bist du schoen...

A nagybetüs Nagy Ember-a kisebb- vezet. Táncolnak,az örömtől megrészegülve. Swing. Extázis.Nagyokat sóznak egymás tomporára. Kacagnak, mint a bakfishek. Ahogy lejárt a lemez, a nagy ember már kezdené elölről, de a Nagy Ember türelemre inti. Hatalmas láda áll a sarokban, császárokat szolgált, erről tanuskodik a kopott aranyozású címer. Kinyítja, és átöltöznek.
Öt perc múlva újra táncolnak, most már a Nagy Embert vezetik.

I could say bella, bella, even say wunderbar
Each language only helps me tell you how grand you are
I've tried to explain, bei mir bist du schoen
So kiss me...

Piros flamenkóruhában ropja, mezétláb, fején usánka. Selymesen csillognak röpködő fodrai az aranyozott bronzkandelláberek meleg fényében. Partnere galuskatestén fekete lakbőr nadrág feszül, ibolyszín selyeminge köldökig-kútmélységü köldökéig-kigombolva. Lábán mamúsz, veszettűl csúszik a mintás parkettán, és ahányszor elesik, magával rántja a másikat, elterülnek a padlón, fetrengenek, kacagnak. Csók csattan. Megint lejár a lemez. A sercegés csak fokozza a csend érzését. Mélyen egymás szemébe néznek. Csend. Hirtelen felpattannak, és újra a ládához rohannak. Konga, füszoknya, szőke paróka, ébenfa gerely, szőke paróka, vörös csíkos faragott maszk, törtfehér kombiné, csontfülbevalók, csont orkarika, rúzs, és egy nagy tégely fekete csirizes valami. Már nem kacarásznak, hanem hiénaként vihognak. A nagy emberre kerül a fűzoknya -pontosabban ágyékkötő-a csontékszerek, melyeket elfed a rémítő harci maszk, kezében kelevéz, teste fekete a mézgaszerű festéktől. A Nagy Ember riadt szüzet játszik, hosszú szőke műloboncával rohangál fehér alsóneműben, szűziesen sikongatva emelgeti könyörgő kezeit a fekete ember felé. Az felhagy az üldözéssél, és dobol egy ideig. Amásik tetetett rémülettel a kijáratot keresi, az ablakkilincset rángatja, az ajtón dobol. Az őr nem nyit be, tudja, hogy akkor halál fia. A dobolás egyre veszettebb, reng a padló, fekete izzadtság folyik a hordónyi mellkason. A rémült menekülés rángatozó vonaglássá lesz, majd ősi, szabálytalan, őrjöngő táncba csap át. A dob döngése folyamatos robajjá olvad össze, majd egy hatalmas csattanással elrepül a nehéz fa alkalmatosság. A fogócska újrakezdődik, a hatalmas glóbusz, a térképasztal, a vörös bársonyszékek között. Mély hangon morog az üldöző, visongva -kacagva rohan az üldözött. Majd utoléri. Vísítás, öblös kacaj. Faragott harci maszk csúszik a földön. Finom szövet reccsen, szakadt kombiné hullik az egyik bársonyszékre. Kéjes sikoly. Ágyékkötö darabjai repkednek. Majd dugattyú zubogása. Hosszan. Lihegés. Lassan megnyugvó légzés. Csend. Sóhaj.
Hajnal. Üres sligovicás üveg cserepein csillog a nap fénye. Ruhák, furcsa tárgyak mindenfelé. A nagy ember lassan éledezik. A Nagy Ember kombinéjának rongyival törli föl a földről a fekete festékkel elkevert izzadtságot, miegyebet. Majd összeborzolt haját fésüli vissza jellegzetes frizurájává, apró bajszát kis kefével igazgatja. Társa is eszméletre tér, a fekete festék maradványait törli testéről. Visszakerül titkos búvóhelyére a lemezjátszó, az épen maradt kellékek és ruhák, a maradékok a "Szigorúan titkos iratok, kizárólag égetésre!" feliratú zsákba kerülnek. Lassan kezd úgy kinézni a tanácsterem, mint ahol egy Nagy Vezér töprengte végig lázas igyekezetben az éjszakát, és nem úgy, mint...
Felöltöznek. A ruhák gallérja takarja a kiszívott nyakakat. Szertartásos búcsú. Gyors, fegyelmezett, bajtársias.
A nagydarab komoran megy végig a folyóson, arca sápadt. Egyszerre már nem bírja tovább, keres egy zugot, apró ampullát vesz elő a zsebéből. Ereibe most nem lőheti be az enyhet adó morfiumot, gyoran felhörpinti hát. Kicsit ül még, kezeibe temetve a fejét, majd-mielött meglátná valaki így- újra nekiindúl, gögősen, emelt fővel.
A tanácsterem magányában áll a Vezér, a kevés alvástól sápadtan, beesett szemmel vizslatja a térképasztalt. Keze ügyében pohár, enyhén citromos vizzel. Az aggodalom, az ébren átvirrasztott éjszakák, az népe javáért való szakadatlan ügybuzgolkodás. Mindez mély barázdákat szántott arcába, és komor, sötét felhőket ültetet homlokára. Nem beszélve a táskákról a szeme alat. Mindegy. Halkan dúdol valami dalocskát. Aztán elhallgat. Jobb ha nem. Még rászokik.

Bóvli

A késői gótikát nevezik lángoló gótikának is. Erre a korszakra jellemző, hogy az épitészek igyekeztek minden esszközzel a magasság, az égbetörés hangulatát erösíteni. A hosszában bordázott oszlopok, a lángszerüen hegyesedő ívek, a finoman ívelő ornamentika a középkori építőmüvészet utolsó fellángolásainak egyike, mielött porráégett volna a felvilágosodás és humanizmus kiványszian vizslató fényénél. A felszabaduló hatalmas szellemi energia csodálatra késztet, és meghatározza a nyugati ember gondolkodását, világképét. Kiváncsi lennék, hányan gondolkoznak azon, hogy ha lázadás volt a szikra, mi volt a tüzelő?
Nelli a körmét reszelte. Ez karácsony elött elég ritka jelenség egy ruhaboltban. Egy népszerű bevásárlóközpont egyik ruhaboltjában. De Nellli jó érzékkel választott munkahelyet. Az előkelősködő, de mégsem elég hivalkodó ruhák, a csillagászati árak, a bolt rossz elhelyezkedése, no meg a kiszolgálók ellneszenves magatartása távoltartotta a minden más üzletet elárasztó tömeget. Így maradt idő körömreszelésre. A gondosan lakkozott, rémítő karmok íve középkori katedrális üvegablakát idézte, csak szomorú arcu mártírszentek helyett apró csillagok voltak rajta.
-Te, ez má' megint itt van!- mély reszelős hnagja volt, millió cigaretta korhasztotta hangszállait. Kolléganője felnézett az újságból, és csücsörített a szájával.

Képzeljünk el egy szerlőcsarnokot, írdatlan méretűt, van olyan pontja, ahonnan egy fala sem látszik, és hogy sötét teteje nem az éjszakai égbolt, csak onnan tudjuk, hogy arra aligha függeszthették fel a hideg kék fényt árasztó lámpákat. Futószallagok, robotkarok, gépek sorai, zakatolás, gépzsír, rozsda. És ketrecek. Nagy, zsúfolt ketrecek.

Minderről nem tud semmit az ember, aki már megint itt van. Ahogy azt sem tudja, hogy egy körömreszelő és egy újságolvasó bámulják tarkóját, amit idegesen simogat. Egy piros gombot néz, merdten. A piros gomb egy piros dobozban található, melynek teteje vékony üveg. Vékony, hogy könnyen be lehessen törni, és meg lehessen nyomni a gombot, ha esetleg tűz lenne. Mert ez egy tüzjelző gomb. Meredten bámulja, homlokán hideg veríték. Kezeit háta mögött összefűzi, de náha nem bírja, rázogatja, tördeli őket, tarkóját simogatja, homlokát törli. Arca folyamatosan ráng, néha a feje is meg-megrándul. És motyog, érthetetlenül. Már többször elment agombtól, sétálgatott az áradatban, finoman lökdösődött, próbálta nézegetni a kirakatokban a sok csilivili kacatot, a mosolygó plakátfugurákat, és a mellbimbó és nemiszerv nélküli kirakatbábukat. De csak semmitmondó, életlen fényjátéknak tünt az egész. Mint egy kaleidoszkóp. Csak azt nehezebb megunni.

A ketrecek teleszúfolva meztelen emberekkel. Hihetelen sok ketrec, a végtelenbe vesző csarnokban. Egy álványon síndarú csuszkál fel alá, néha acélkarmos markolóját beleengedi egy ketrecbe, és kimarkol egy-egy vergödő testet. Néha három-négyszer is markol, mire kibír emelni valakit. Ha a test nem vergődik, ha élettelen, megvettő nyikorgádssal viszi egy kemence vöröslő szájához- kemencék is szép számmal vannak- és belédobja finnyásan. Még jó, hogy a véres acélmancs egyik karma nem ál el, mint a csészét markoló kávéházi nénike kisújja. De ha az áldozat él, nagy fekete korongra hullik. A korong remeg, hullámzik, millió aprótüskéből áll fekete lapja. Ha szökni próbálna a szerencsétlen, megdől, forog allatta, és a közepére hullik vissza, bárhogy menekülne. Újra és újra elesve egyre nehezebben ál fel, tehetetlen rángatózik, miközben alatta örökké rángó, hullámzó tüskék gyötrik. Már nem is látszik, hogy ő maga kapálózik-e, vagy a tüskék kényszerítik akaratlan táncra testét.

De mindíg itt állt újra a kapcsoló elött, kényszeríteni próbálja magát, hogy ne érjen hozzá, ne simítsa meg, ne képzelje el, milyen lehet egyetlenegy hirtelen mozdulattal áttörni a vékonyka lemezt, és jól tövig nyomni azt a ronda gombot, hogy azután...

A fekete korong furcsa vonaglása a fáradó ember fölött átveszi az uralmat, a test ráng, mint egy gyorsított felvételen a tetem, ahogy a gyászbogarak elrendezik tagjait mielött eltemetik. És bármit is tett eddíg, most egy írányba tart a folymat: hátára fordúl, lábait összezárja, karjait oldalra kinyújtja, mered a láthatatlan fekete plafon felé, a hideg fényben kékesen világít teste a fekete korongon. és akkor egy hatalmas, borvörös kar rátesza formát. Van, aki látván a forma közeledtét, újra vitustáncba kezd, és akkor ismétlődik a dőlés, a forgás, a rángás. A végén a forma akkor is ráillik, a borvörös kar végén.

Egyszerre vonzó és rémítő fantáziálni arról, mileny lenne, ha benyomná a gombot. Lökdösődés, rohanás, pánik, majd- nyilván - lebukás, számonkérés, megalázás, büntetés. Semmi értelme nem lenne. De annyira szeretné megnyomni a gombot, itt táncol a határán, meg sem nyomja, el, se megy, csak ráng, én nem csinál semmit, de valalmi leköti a figyelmét... na jó, döntött, elmegy.

A forma ha rákerül egy testre, az már nem képes megváltoztatni pozicióját, beletapad, felszívja , és a kar futószalagra emeli. A futószalag a hegesztőkarok és kohók írányából érkezik, fényezőkorongok szorgoskodó seregén át. Rajta csillodó, egyszerű, tiszta acélkeresztek. Szabályosak, egyszerüek, kecsesek. Tökéletesen egyformák, csak az oldalukon levő hétjegyű szám változik. A forma ráteszi a testet, szépen. Akkor jön egy kisebb kar, sárga. Aforma plexi, jó vastag, opálos már a sok használattól. de vannak rajta lyukak. Négy, mert annyi elég. Két boka, két csukló. Villan a tompa vég, a kigyózé vég a következő nyilást keresi, miközben a mozgó kersztre szoritja a mozgó forama testet. És mind a négy ponton villan, mire eltünne hatóköréből a test. A negyediknél már nyujtózkodik. Akkor már a forma is felemelkedik, immár fölösleges. Négy csillogó acélszegecs rögzití a csuklókat és bokákat, a kereszt hátoldalán kibukkanó végüket amegfelelő ellentag szétnyitotta, ki nem csúszhat. A robotkor sokat tud, elkerüli a vastag ereket és a csontokat az elvérzés nem kívánatos. A forma a kerszt, minden,mindíg pontosanillszkedik atest méretéhez. Most zöld lézersugarak tapogatják le a fejet, fürge fémcsápok szögesdrótkoszorút fonnak, pont méretre, a következő sárga kar szerepe, hogy az olomszürke térben, a kékes, kiszögezett emberre felhelyezze a töviskoronát. A szemet nem szabad kiszúrnia. Itt rossz szemmel nézik a selejtes munkát. Majd jön a csarnok legbonyolultabb berendezése. Fogaskerekek, himbák, láncok, zsíjak bonyolúlt rendszere, melyek egy szuperszámítógéphez kapcsolódnak. A gép kompjutertonográfiával feltérképezi a testet, különös tekintettel a lábra. Beméri, milyen erejű, irányú, erösségü ütés alkalmas a sípcsont eltörésére, hogy aza lehető legtökéletesebb legyen, pont középen, a lehető legkisebb környező szövetet roncsolva, biztosan eltörje. A mechanika lehetővé teszi a törést bármilyen szögből, sebességgel, erővel, a legkülönbözöbb formájú és alakú élekkel. Miután minden számítást elvégzett és ellenörzött a gép, nem töri el a lábat, továbbmegy a kereszt.

Visszajött a vécéről. Az emelten éppen takarítottak, ezért kénytelen volt a másodikon levő vécét használni. Még örült is, hogy végre oka van elsétálni meszebbre, nem csak annyi, hogy a kirakatokkal próbálja szórakoztatni magát. Arra gondolt, ha nő lenne, még sorba is álhatna a mellékhelység elött. De a piszoároknál nem volt várakozás. Kerlőúton ment vissza. A gombbal szembeni butikban két nöci üldögélt, körmöt reszelt az egyik, újsággal legyezte magát a másik, és bámulták. Egy kicsit zavarta, de aztán megfeledkezett róluk. Agyán átfuttoo a kérdés, valyon hány ugyanilyen gomb lehet ebben az áruházban, de valójában mindegy volt, őt ez a gomb érdekelte.

Most jön a legtöbbre értékelt szakasz. az alany még egyén. Lehet bármilyen korú, nemnű, tartozhat bármely rasszba, lehet akármilyen ember. Ruhája, mozgásszabadsága már nincs, hangját elnyomja a csarnok milliónyi zaja, de teste, arca, szenvedésének grimaszai még egyéniek. A végtelen magasságból lelógó lámpák követik útjúkon a kersztrefeszítetteket. És órákon át vándorol így, kékes fénykörében a test, a tárgy. Végtelen futószalagrendszer kanyarog összevissza, látszólag egyetelen értelme, hogy végtelenségig nyújtsa a vándorlást, a szenvedést, a bámulást. A keresztek ezrei fel és alá utaznak, foronak, sorbarendeződnek, karok felemelik őket, hogy kampókra akasztva sorjázzanak, majd újra fekve vándorolnak, acélizületekből álló folyamon, kegyetlen szimetriában.
Aztán jön a faragás. Fémszinü karok gyúrják, nyomkodják, gyürik, faragják a testet. Magas, karcsú férfi alakjába nyomják, nemes vonású, keskeny sémi arc, inas végtagok, kiálló bordák. Azon keveseket, akik eleve így néznek ki, elöször kövér nő alakjára gyűrik, hogy aztán gyúrhassák a kivánt egyenformára. Aztán vörös ágyékkötőt csavarnak rájuk más karok, és már csak egy dolog kell, ami miatt fontos, hogy még éljenek a megfeszítettek, legalább részben. ezek a könnyek. A könnyek müanyagból vannak, és gép ragasztja őket az arcra. Elötte egy másik gép letisztitja az arcot, és megszáritja, miközben apró tűk piciny müanyag dugokkal elzárják a könnycsatornákat. A ragasztó nem tapad nedves felületen. A végső állomás a festés, vastag müanyag réteggel bevonják a testet, legyen sápadt, minden részlet durva és elnagyolt lesz, majd a sápadt alapfestésre jön színhibás felfestés, kicsit elcsúszva, helyenként megfolyik.

Majdnem megnyomta a gombot, de aztán mégsem. Rossz érzéssel ment el. Magától talán örökké itt állt volna, de dolga volt, várták, megígérte. Megnyomni is rossz, otthagyni is. Kicsit sántítva járt, fejét félrebillentette, arca rángott, jobb kezével mintha láthatatlan zongorán játszott volna. Az emberek félreáltak előle, furcsálkodva, undorodva, rémülten méregették. Egyszer csak betör egy üveget, és megnyom egy gombot.

Aztán jön a Tüske. Jobb oldalt beleszúr a testbe, úgy alsó tüdőcsúcs táján, és vizet lövel be. Így garantáltan vérrel keveredett víz fröccsen ki. Innentől kezdve az egész már nem érdekes. avégtelen csarnok végén feneketlen verem, mely már félig megtellt a belehullott feszületekkel, a feszületeken töredezet müanyagba burlkolt, meggyötört holttestekkel. A végtelen termből a feneketlen terem csemközti falába alagút vastagságú kábel nyúlik. Ott háztómb nagyságú villásdogó cstlakozik egy aljzatba. Mellette a főkapcsoló. Végén kötél. S a kötél egy csigán átfordul, s elvész a sötétben fölfele. Ha fönnt valaki megrántaná... ki tudja, mekkorát kéne rántani, hogy a hatalmas kar megmozduljon? Emberi erővel lehetetlen. de mi van, ha fönnt újabb csigán fordul a kötél, s másik végén hatalmas súly? És a hatalmas súlyt egy kar tartja, s a kart egy pöcök. És rettenet erővel szorul a pöcök. De van egy kisebb súly, ami kimozdítaná a pöcköt, ha megindula, és rázuhanna a pöcökre. A kiseb súlyt tartó pöcök viszint már emberi erővel megmozdítható. Nem kell hozzá több, mint amikor valaii megnyom agy nagy gombot. Jó erössen. És akkor a kis súly lezuhan, mert nem tartja a pöcök. kiüti a nagy súly nagy pöckét, a nagy súly hatalmasat zuhan, és megrántja a kötelet, a kötél átfordulva lerántja akapcsolót, és ninc stöbbé áram a végtelen csarnokban. És senki nem tudja, hogy akkor mi lesz. Most se tudjuk, miért van, ami van. De a változás lehetősége mindenkép nyugtalanító. Jobb ezért egy ilyen gombot-ha már van - legalább egy üveggel védeni, nehogy már bárki arrajáró csak úgy nyomogassa.

Ruhi kudusz

"Ha a macska a talpát nyalja, valaki be fog rúgni."

Szürke kalapos úr üldögélt a Vencel téren, galambok között. Akiket nem szabad etetni. Ki is volt írva, több nyelven. És le is kopott, több nyelven. Csak angolul maradt olvasható"Don'tfeed the pigeons!"
-Elég szörnyű!- az elöbb a szomszédos padon totyogó galamb helyén öreg nénike üldögélt, szomorúan, szürkén, nagyon vastag szarukeretes szemüveggel. Fején kerek kötött sapkácska, rózsaszin.
-Hogyan, kérem?-az úriember torkát köszörülte, hogy ne ragadjanak be a szavak.
-Nincs rendjén, ez kérem, mért nem lehet csehül is kiíírni!?
-Ki volt írva, csak lekopott-mutogatot a tábla felé fordulva az úriember
-Hiba, hogy nincs kiírva! Milyen épeszű emberer tiltja egyáltalán? Talán ő sosem éhes?
-Ne, haragudjon, hölgyem, de milyen összefügg...- csilingelő kacagás zavarta össze. A padon már nem az anyóka ült, hanem csillogó szemü fiatal lány, elegáns zöld kabátban. Olyan szép volt! Ruhája ódivatúnak hatott, pont ilyen lehett az anyóka ugyanezen a padon, udvarlójára várva. Hatvan éve. Egy nagyon más Vencel téren. Galambokal. A szürke kalap tulajdonosa szemüveget törölt. Ahogy visszakerült az orrára, a fiatal lány még mindig ott üt, szemében játékos-veszélyes tüzzel.
-Ismerem a kisasszonyt? -zavarát mosoly mögé próbálta rejteni, de a mosoly is elég zavart volt.
-Csacsi-egy csilingelő kacaj közben a kalap lekerült a ritkás, deresedő főről, izgága újjak borzolták össze a hajat. Mielött tiltakozhatott-vagy talán helyeselhetett- volna, nagyon komoly, idősödő végzet asszonya állt, elötte, magas, arisztokratikus jelenség, szürke nagyestélyiben, kezében a szipkás cigaretta-valljuk be- kicsit kurvás volt.
-Mért ne lehetne etetni a galambokat? Mert sokan vannak, és betegek? Nézzen rájuk!Beteggé teszi öket a város, nyomorultak, túlszaporodva mindent guanóval borítanak, betegek és betegségeket terjesztenek,nyomorultúl élnek és pusztulnak!-mély, bársonyos hangja volt.
-Hát, őőő, pont ezért talán?
-Vagy mert ha rászoknak az etetésre, akkor mér egy sósperecet nem lehet nyugodtan megenni a téren, mert pofátlan tolakodóan kuldulnak százszámra?
-Igen, ez is lehetséges, de drága hö...
-Pimasz hazugság! Igen, igaz mindez, de mégsem helyes. Nem ez az igazi válasz, és nem helyes tiltani! Nézze meg, mennyi mocsok marad a kiöntöt kenyér után!
-Jajj, kéreem...
-És miért nincs rendesen kiirva? Talán csak a túristák ne etessenek, ha már tilos?
-Nem értem.
-Mit nem ért?-közben az elöte álló alak már nem elegáns hölgy volt, hanem ezüsttollú, rézkarmú madárasszony, izzó teekintettel.
-Én kérem, semmit sem értek- a kiméra szárnyra kapott, egy gyors kört irt le a tér fölött, majd hóbagoly formájában röppent a rémüldöző-csodálkozó ember vállára. A bársonyos hang bizalmasan duruzsolt a fülbe.
-Egyszer Nikti, az eszkimó fiú társaival Grönland végtelen jégmezejein vadászott. Fiatalos hevében ügyességét akarta fitogtatni, és egy szökellés közben megcsúszva egy lékbe csúszott. Nem is lékbe, jégbarlang száján bucskázott be, hogy a fenekén sötétlő víz elnyelje. Kékesen világító falú körtőben merült alá, nem csak a garavitáció vonzotta, láthatatlan áramlatok húzták a jégpáncél alá, a fekete víz örjöngő sebességell vitte lejjebb és lejjebb izzó körvonalú lények serege közepette, a mélységbe, a halálba. Sem hideget, sem légszomjat nem érzett, dermedt és bágyadt volt, pislákoló tudatában még felmerült, egész könnyen megússza ezt a halál dolgot, bár tagadhatatlan idejekorán. De egyszerre csak a jéghideg késként kezdte hasogatni, lelkébe rettegés költözött. Már a mélység jött felé, nem ő sülyedt tovább. Felfoghatalan tömeg közeledtét érezte. Valami tisztában volt az ő jelenlével, és kiváncsi lett rá. Baljós érdeklődés. Már nem valami személytelen mélység akarta elnyelni, hanem valami nagyon is élő, rengeteg nagy, és a legkevesbé sem emberi. Irdatlan kösziklaként derengett elő, minden eddiginél jegesebb áramlatokat kavarva felemelkedése közben, Vöröslö pont jelezte szemét. A körbevevő mindenséget vitte örvénylő táncba mozgásával, és az a malström Niktiért jött, középpontjában a firtató vörös ponttal.
Pontokkal. Egyész sor haloványabb pont húzodott végig az irdatlan testen, látóhatártól látóhatárig parázsló patakká olvadtak össze, ahogy elérték a fiút. Ekkor a pontsor órási sebbé nyílt, és vérvörös fénybe öltöztette a világot. Ami gigászi méretü lénynek tünt, valójában egyetlen szem volt. Mérete meghaladta a felfogóképesség határait, már félelmetes sem volt. Csak hihetetlen.
Egy focipálya méretű szemlencsére tapadt Nikit. Apró, halványszürke foltocska lehetett a lény látómezejében, bár lehet, hogy ezzel túlbecsültük hatását. És beolvadt a kisbolygónyi gömbbe. Furcsa nyákos labirintusban lebegett, és nem volt légszomja. Arra gondolt, ez bizonyára halálközeli élmény. Kérdés, hogy melyik oldalról közelít.
Becsukódtak a szemhéjak. Mikor újra kinyiltak, hajók allja látszott, mocskos, szürke vízben himbálóztak, millió beszakadt horgony, italosüvegek és megkéselt tengerészek hevertek a fenéken. Egy kikötő. Egy nagyon gazdag város kikötője. Ami egy nagyon gazdag és szép ország fővárosa. Egy szigetországé. Földjei termékenyek, éghajlata csodás. Egzotikus termékei keresettek, az utazók is szivesen keresik fel végtelen fehér homokos partjait. Vizei halakban gazdagok. Földi paradicsom. Hogy mindez hogyan derült ki furókagylós, telt feneküket himbáló hajók látványából, azt nehéz megmagyarázni. De egyértelmü, hogy így van. Csak a szigeteken gond az édesvíz. Talajvíz gyakorlatilag nincsen. És ahogy egyre mélyebre fúrnak a fekete, már már ruganyoasan kemény sziklába, egyszer csak felfakad. De nem víz jön, hanem zsír. És az emberek örvendeznek, és még gazdagabb lesz az ország, meséshíre bejárja a világot. Nem kőolaj jön aföldből, hanem tiszta szír, nem csak világítani, sütni-főzni is jó. És az emberek további kutakat fúrnak, mert még több gazdagságra vágynak. Szegények ezrei pusztulnak el a rettenetes munkában, ahogy a kemény fekete kőben lyukakat vájnak. És egyszerre csak legmélyebb kútból nem zsír jön, hanem vér. Magasabbra szökel a sudár pálmáknál, a gyönyörű katedrális legmagasabb tornyánál, magasabbra a legmagasabb hegynél. Az égig fröccsen a sugár, és vérpermet hull vissza, megfesti a fehérre meszelt házfalakat, az asszonyok ruháját, gyerekek félmeztelen, sovány testét. Vörösek lesznek a termés alatt roskadozó gyümölcsfák, a hatalmas gabonafödek, a széles, sima utak, a hajóvitorlák vászna. És az örök törtetők, a mohók és kapzsik döbbenten merednek a vérzivatarba. Akik korábban földrészeket szerettek volna lámpaolajjal ellátni, most nem gondolkodnak a vérsajtkereskedelem fellendítésében. Félnek. És a sziget remegni kezd. Nem földrengés, ütemes dobolás. Dobogás. Egy hatalmas állat szívének egyre erösödő robaja. A vér pedig lemosatik a gyönyörű országról, lemosatik telhetetlen gazdag, és nyomorultan szegény lakóiról. Lemossa a sós víz. Elsülyed. Az irdatlan sziget úszni kezd, s elmerül. S ahogy alábukik, pislog egyet.
Gigászi szörny úszik szemközt, ahogy újra világosodik a kép. Ősengerek falánk ragadozója, a valaha élt legnagyobb húsevő... Gőgösen vonul el a hatalmas szem elött. Majd örvény támad, a legmélyebb óceánok feneke is felkavarodik,az elöbb még oly erős test elsorvad és csontjaira hullik. S támad millió másik örvény, a tölcsér-csápok móhón szívják magukhoz az élőlényeket, az életet. A napkürűl motollaként pergő földön az ég elfeketedett, az élőlények milliárdjai porrá hullottak, megkövesedett csontjaik fölött vad szél süvített, ahogy energiájukat egy pontba rántotta ellenálhatatlanul. Néha enni kell... és ahogy véget ért, és csend lett, a hatalmas szem ismét becsukódott. És csend lett.
Újra fény. Véres vágott seb a látótérben, csontszilánkok állnak ki belőle. Egy bárd nyoma. Egy delfin tarkóján. És még sok delfin hever, tele van velük egy több hektáros tér. Betonján vér. Megint vér. A tér tele delfintetemekkel, katonás sorban hevernek ezerszám, X alakban felvágott hassal- belek a földön- bevágott tarkóval. Így nem eszik ki a halakat szegény halászok hálójából. Nem bizony. A dögök között egy rizskalapos, sárga férfi sétál, hatévesforma gyerekét kézenfogva vezeti. A kölyök egyszerre kirántja a kezét, legugol, megböki azt a fénytelen szemet. Majd összerezzen. A férfi odalép, halkan csitítja, megsimogatja a fekete üstököt, továbbmennek. A zselében lassan megszünt az ujjacska támasztotta örvénylés. A szem lecsukódik, egy varjú húzza le...
Halovány derengés. Halak. Kékesen világító, áttetsző testtel. Néha színt váltanak. Hatalmas sziklatornyok zugaiban kergetőznek, de egyszerre csaló módon átusznak a barlangok falán és a köveken. Apró ízó labdacsok táncolnak körülöttük, meg bennük, ahol a gyomrot sejtené az ember. Milió formában cikáznak, néha kettő eggyé olvad, vagy egy test bomlik hirtelen rajjá. Belőlük nem lesz soha csont és por. A lényeg pedig láthatatlan. Főleg eonokkal késöbb. Tiszta élet vibrál körös-körül. Minden sallang nélkül. A fények egyre erösebbek, minden létező színben játszik a nyüzsgő haltömeg. És sötét.
Ahogy felnyilik a szem, gazdag ház nappalija látszik, akváriumüvegen keresztül. Az üvegben haloványan tépett uszonyú aranyhal tükröződik. A nappaliban ingújban újságot olvas egy férfi. Felesége óvatosan teszi elé az ételt, nehogy megzavarja. Alázatosan hátralép, köténye elött összefüzi kezeit, majd, hogy a másik nem szól semmit, maga is szótlanul távozik. A következő pillanatban az akvárium már gömbalakú, szines gyeremkbútoron áll. A tükröződésben eltorzult fekete halacska. Az elöbbi nő látszik, egy szőke kisfíút korhol véghetetlen, komor, szomorú szemekkel, könyörtelenül, magányosan. Keserű cseppek hullanak a száján, meddővé téve mindent, amire ráhullik, Közben kényszeresen kötényébe törli kezeit. A gyerek lehajtott fejjel hallgat. Nem tudja, hogy tehetne valamit. De talán majd egyszer legalább gondoli meri, hogy ez igazsátalan, ami történik. És nem fullad bele ki nem sírt könnyeibe.
Fény. Nagyon sok fény. Az akváriumi hal ismét országnyi szörnyeteg lett, irdatlan méretű összörnyeteg. Egy fehér tenyérben fickándozik. Nagyon sok a fény. Fehér alak térdel a világóceán közepén, és finoman simogatja, terelgeti, hasát csikandozza, miközben a felhők magasságából nevetés hallatszik. Örökkévalóságig nyújtott délután, míg tart a jaték. Önfeledt és vidám. A játék a legfontosabb, a játék a teremtés, a teremtés játék. A hatalmas kezek hatalmas horgot kovácsolnak majd, szigonyt, bárdot, eljön majd az idő. A nevetés ettől még őszinte. A hatalmas kezek hol végtelenül óvatosan, hol csak látszólag durván, de igazából óvatosan játszanak. A rettenet nagy hal egyszer csak világot körbeérő kígyóvá nyúlik, miközben a felhők fölött fehéren világító szempár fele kialszik, s csak egy gyenge, sarki nap dereng az égen erőtlen fénnyel. A kígyó nyugton hever, miközben teste minden tenger fenekét behálózza, fejét saját farkán nyugtatja, és vár.
Nikti vár,de nem változik semmi jó ideig. Akkor annyit szól:
-Nem értem! - erre egy pillanatra szürke szárnyak suhogása hallatszik, majd a szürkészöld derengést sivatagi napfény váltja fel. Gyönyörű fekete lány sétál ágyékkötőben, semmi másban. Fagyizik. Eltévedt. Felmerül a kérdés, hogy lehet végzetesen eltévedni egy sivatagban, rekkenő hőségben, anélkül, hogy elolvadna a fagyi... És egyáltalán, soha nem látott senki fagylaltosbódét, vagy fagylaltoskocsit errefelé. Mindegy, akkor is eperfagyit nyalogatot a leány, egyre inkább aggódó tekintettel méregetve az üres horizontot. Nagyon-nagyon meleg volt. Mellbimbói körül gyűrűben apró izzadságcseppek gyöngyöztek, hogy aztán patakban leszaladjanak ébenfekete testének lágy ívein.
Akkor porfelhő tünnt fel a horizonton, és szédítő sebességgel rohanó hatalmas szörny tünnt elő. Négylábú jószág, szürkésfehér bunda borította izmos testét. Megnyúlt pofájában hatalmas agyarak ültek, rózsaszín nyelve hosszan kinyúlt, lompos nagy farkával a földet söpörte. Hegyes füleit hátracsapta, szemeiben ravasz, kicsit sunyi tekintet ült. Ahogy a lány elé ért, hátsó lábaira űlt, fejét az égre szegte, és íszonytatóan vonyítani kezdett. Az még sosem látott ehhez hasonló szörnyet. Miután abahagyto a vonyítást, odasomfordált, megszaglászta a rémülten remegő testet hatalmas orrával, majd megnyalta a poros lábakat.
-Kicsit mint a csoki-mély, morgó hangon szólt, közben borostyán szemeivel a másik tekintetét kutatta- nagyon finom!-lelkesen nyalogatta a finom lábujjakat, míg az lábait kapkodva nevetni nem kezdett.
-Ne csikizz!
Üldögéltek ketten a forró homokban, a kislány a hatalmas mancsokat méregette, melyeket sebek csúfították a bokarésznél.
-Ez mitől van?
-Kötél nyoma. Eltéptem, és elszöktem.
-Miért kötözttek meg?
-Féltek tőlem, féltek, mert erősebb vagyok mindnél. Most hogy megszöktem, azt hiszik, vége a világnak. De azért....
-De?
-Ááámh....bocsánat! Szóval, nem eszik olyan forrón a kását- nyelve komiukusan felcsavarodtt ásítás közben.
-Eltévedtem.
-Nem is a beteg nagymamádat mész meglátogatni?
-Mi van?! Nem is beteg a nagymama!
-Hagyjuk, csak egy hülye vicc volt.
-Ja, értem. Illetve nem értem... de mindegy. Ott tartottunk, hogy eltévedtem, és az itt nagyon rossz- épp az utolsó darabját majszolta a fagyistölcsérnek- tudsz nekem segíteni?
-Hát éppenséggel tudok...
-De...?
-De teljesen ingyen nem vagyok hajlandó. Megtehetem, de nem.
-Nem lehet csak úgy?
-Néha lehet. De ma nem. Nem olyan nap van.
-Most szabadultál, azt mondtad! Ez nem ok a nagylelküségre?
-KISZABADÍTOTTAM MAGAM! Nagyon hosszú idő után, és rengeteg... á, hagyjuk.
-Mit segítsek? Kezd nagyon meleg lenni, és szomjas is vagyok.
-Hát lássuk csak...a talpamban nincs szálka...
-Jaj, hagyd már!
-Ez az! Leszel szives alaposan megvakarni a fülem tövét. És, hmm, közben az államat is simogathatnád kicsit, úgy finoman, szőrmentén- és kéjes vicsoral elnyúlt a homokban. A kislány meg jó alaposan megvakargatta füle tövét, megsimogatta, még meg is dögönyözte hordónyi mellkasát. Az kutyaként halkan nyüszögött, majd elsülyedt a homokban. A lánynak még meglepődni sem volt ideje, feldúposodott alatta a föld, és hatalmas sárga hát emelkedett ki, s egy pillanat allatt hatalmas, bozontos sörényű oroszlán hátán üllt. Rohantak a sivatagon át faluja felé, nem is bírt ülve maradni a hatalmas háton, hanem a sörénybe kapaszkodva úszott a levegőben.
És így legenda született, egy gyönyörű lányról, késöbb királynőröl, dinasztialapítóról és anyaistennőrőll, aki egyszer elveszett a sivatagban, s elefántnyi oroszlán hátán érkezett vissza, hamisan csillogó jade-szemű állat istenség repítette haza. A fagyiról nem esett említés.
A hatalmas szemből megint a tengermély monoton szürkéskékje látszott. Nikti már nem lebegett, magatehetetlen, mint egy uborkakarika a kocsonyában, hanem úszott a sürű folyadékban. Bebarangolta a hatalmas barlangot, az óriási csepkőképzödményeket- talán a látáshoz szükséges hatalmas érzéksejteket, ki tudja- megcsodálta erek vörösen pulzáló hatalmas hálózatát, igegsejtek kusza szövevényében kerenget, ahol szikázó villámkötegek futkároztak, lilás pókokként. Végtelen nagy és idegen volt a tér, felfoghatatlan minden, amit a lény szemén keresztűl látott. Visszafelé úszott a pupillához, hatalmas rozettának tünnt a szivárványhártya, ahogy sugaras rostjai szerteágaztak a rés körül. A szív távoli dobbanásának ütemére vonaglott a szem belsejét alkotó hatalmas barlang. A fiú hirtelen érezte, ahogy sokkal, sokkal gyorsabban ver az ő szíve is, halántékában és nyakán érezte szapora, gyenge verését. Egyik szemhéja is szívének ütemére rezgett. Apró, szürke foltok táncoltak szeme elött. Hirtelen meleg lett, röviden barátságos és befogadó, majd fullasztó, nyomasztó, elszürkült megint a világ.
Ahogy magához tért, egy szánon feküdt, szorosan meleg bundákba csavarva, s a szánnal társai hajtattak veszetten a meleget, életet adó házak felé, ahol majd a varázsló gondoskodik a majd vízbefúlt ifjú vadászról. Soha még senkit nem adottvissza élve az óceán mélye. De Iktut egy hatalmas hullám kiemelte, s majdnem a keresők lába elé tette.
A hóbagoly öreg nénikévé válva ült a padon, zavartan turkált zöld műbör táskájában. Pedig már a padon hevert a lényeg: vastag hegyű, lemoshatatlan festékű filctoll. A szürke kalapos úr a filccel a kezében a táblához lépett, a kifakult, rozsdacsíkozta felületre felírta: "A galambokat etetni tilos". Szép szabályosan írta a betűket, jól megvastagítva, mintha az erdeti felfestés lenne. Elégedetten nézte, még pár helyen megígazította, majd távozni készült. Ekkor észrevette, hogy a szürke ruhás nénike vaksin méregeti vastag szemüvegén keresztül, kezében nagy zacskó madárszotyival. Majdnem rémülten kérdezte:
-Meg fognak büntetni?
Az úriember bátorítóan megmarkolta a ráncos, hideg kezet, és a homályos szemekbe mosolygott.
-Dehogy is, néni! Nagyon jól tetszik csinálni! Minden rendben!-elindult, de aztán megtorpant, aktatáskájából szendvicset vett elő, mohón magába tömte a benne levő sonkát és paprikát, majd mégegyszer a nénihez lépett.
-Tessék... Nekem most nincs időm apró darabokra tépni, hogy jó legyen a madaraknak. Megteszi a kedvemért?
Tanácstalan kifejezés jelent meg a vaksi arcon, majd felvidult
-Persze lekecském, szívesen!
Az úriember gyors léptekkel, vidáman, de kissé feldúlva sietett a sarok felé. Érthetetlen módon az alig fél percnyi eröltetet sétától légszomja támadt. Visszafordult még egyszer, de a téren csak galambok voltak. Jobbára kövérek, esetlenek, betegesek és rondák, de volt pár kecsesebb is.

De hát, és én...

Olyan szép nap volt! Igazi vénasszonyok nyara. Csak azt bánta, hogy nem tud fütyörészni. Meg azt, hogy ilyen rohadt, rohadt messze van a következő meló. Amikor kiosztották a címeket, gondolta, megínt ír egy panaszlevelet, de hát minek... Már bánta, hogy megint nem volt ideje megolajozni a láncot, beállítani a feszességet, kipucolni az agyváltót...erh, térjünk vissza arra, milyen szép idő volt. S ha már nem tudott fütyülni, hát dúdolt, rekedt torokhangon. Bágyadt, meleg őszi fények, hulló sárga levelek, finom illat a levegőben. Szakadozott ködfoszlányok az árokban. Már nem is nyikorgott a lánc. Mintha az örökkévalóság óta a végtelen pusztákon vágtatna, örökké sürgető munkája felé, de mindíg megcsodálva mindazt a szépet, amivel a Párkák szötte kusza fonadékot követve találkozott. Tulajdonképpen így is volt. De régeben lóval járt, aztán kidőlt az a vén gebe, és modernizálás címén nem egy újabb gebét kapott, hanem egy, mondjuk úgy, drótgebét. Ösöreg, rozsdás fekete biciklit, még hórihorgas termetéhez mérten is túl nagyot. Nyikorogva-csikorogva gördülő, nehézges, de megbizható jószág. Csak hát, az egyre több munka, meg ez a kopott vacak, amit modernizálás képpen kapott. Ez, modernizálás, az ürtúrizmus korában...! De jobb is így. Jobban illik hozzá ez az özönvíz elötti drótszamár mint bármilyen hangosan puffogó, hivalkodó csoda. És jobbára így is odaér időben minden munkájához, hiszen az Idő neki dolgozik. Csak lenne már ideje egy kis karbantartásra...
De nem, ilyenkor nem szabad panaszkodni, hiszen ünnep közeleg, legkedvesebb ünnepe, tréfás, vidám de mégis kissé komor. Olyan, mint ez a bágyadtan napsütötte táj, ahol az ég alján acálszürke felhők gubbasztanak, hasukban sok fehér hóval, hogy dermedt jégvilágot csinálhassanak a most még gyenge fényben fürdöző vidékből. Emlékeztetőnek csücsülnek a hegyek tetején, s talán talán már holnap fehér ruhát huznak mindenre, talán dolguk végezetlen távoznak, de akkor is visszatérnek, holnap, jövő héten, vagy jövő hónapban, és elhozzák a zimankós Telet. Szörnyű is lenne, ha nem lenne így. Ezerszeresére növeli minden finoman csiklandozó kis fénysugár értékét a tornyosuló szürkeség. És növeli az ünnep hangulatát, nem is olyan bágyadt fényét.
Lassan telítődött mindazzal a gyönyörrel, amit láthatott. Hiába jó barát az idő, néha bizony kicsit hosszúra nyúlik se feje, se farka ösvénye.
Így újra eszébe jutottak bosszúságai, az ésszerütlenül nagy távolság a rossz munkamegosztás miatt, a karbantartási- pontosabban karbantartatlansági - problémák. Nem beszélve a túl lekiíísmeretes hatóságról. Persze túlajdonképpen egy rendes fickó volt. Nem a nagyvárosi, üzött vad tekintetű, hivataloskodó alak. Hanem a pocakós, tanárbácsisan korholó, ráérős változat. Kedves, de végtelenül idegesítő. Közölte, hogy a láthatósági mellény ilyenkor ősszel már elkel, ha kimegy a faluból, hiszen bármikor jöhet köd vagy eső. Legalább a táskájában legyen egy. Persze táskája nem volt. Most mondhatta volna, hogy egyenruhája előítrásszerüen sötét, hivalkodó szinek nélkül, de úgysem értették volna. Fejcsóválást kapott, amiért éles eszközt szállít, mindenféle védelem nélkül, mert ez aztán tényleg nem biztonságos. Azon kivűl hitetlenkedő tekintettel méregette az özönvíz elötti viharlámpát, amit első világításként használt. Ez különösen bosszantotta, mert az kedves barátjától, a vénséges vén Révésztől kapta, neki öreg ladikján már nem volt rá szüksége, hályogos szemeit már a pislákoló fény is zavarja. Szerencsére a hátsó lámpa egy vadiúj Cateye volt, frissen töltött aksikkal, így végül elengedte a közeg. Még jó, hogy nem kérte el a személyijét, mert akkor nem is tudja, mit csinált volna. Még elmenőben megjegyezte a rendőr, hogy a régimódi, karos elsőfék egyáltalán nem biztonságos, és nagyon vigyázzon, főleg lejtőn, mert ha ezzel az ócskasággal el talál esni, így sisak nélkül, még meg is halhat. Na, erre már tényleg nem tudott mit mondani, csak nézett hülyén, búcsút intett, és eltekert. Ez se nézi meg, kivel baszakszik! Na... végül is, rendes volt, a maga kispolgári hivatalnok módján, meg hát, eljön még az idő... de ezt inkább elhesegette, az ember nem kever a munkába érzelmeket, az amatőr dolog.
Újra a táj szépsgeire figyelt. Két őz szaladt el mellette réten, fehér fenekük még a távolból is fel-fel villant. Egy holló illedelmesen rákárrogott, köszönés képpen. Fekete csukjáját hátratolva kacsázott az enyhe lejtőn, tar fején a pár ősz szálacskát a szél újjai vidáman borzolták. Jókedvében majdnem felnevetett, de aztán inkább mégsem. Tekert tovább, a lánc panaszosan nyöszörgött egy kis olajért.
A kivetkező dombra igazi gonosz emelkedő vitt fel. Az a fajta, am elöször nem tünik nehéznek, aztán mind hosszab és merdekebb, mintha egy láthatatlan kéz húzná és emelné makacs rosszindulattal. de egyszer csak felért. Hogy lássa, még vagy két tüdököptető van a falu elött, ahová tart. Reményei szerint. Elkezdte előguberálni csuhája mélyéről a munkalistát, amikor hatalmas ütést érzett, majd berepült az árokba. A szivén csüngő nagy fekete varangy majd lepottyant, úgy megijedt(tek). Eddig vállán lifegő kaszája elrepült. Éles motorsivítás hallatszott, amely köhécselésbe fulladt, majd csend lett. Most jött rá, hogy már egy ideje halotta maga mögött a pöfögö kismotort, csak saját lihegésére, meg a lejtő legyőzésére koncentrálva nem igazán fogta fel, hogy jönnek mögötte. Na, felállt, kárfelmérés, kárcsökkentés. Nyilván rajta egy karcolás sem esett.
A bicónak nagy baja nem esett, csak a nyolcas lett még egy picit nagyobb a hátsó kerekében. A kasza éle bírta, de le kell mosni az egészet. Mindegy, volt nála kaszamosó folyadék, meg kaszatörlő rongy, anélkül soha nem indult útnak. Mondhatjuk, ez normál használatban is kezelendő probléma. A kismotor jól összetört, de ez annyir nem rérdekelte, viszont a tulaj annál inkább. A fönökségen rossz néven veszik az eféle önkényes aratást. Idösödő bácsika hevert a földön, rondán megvágta a melkasát. Elöször majdnem pánikba esett, aztán egy elrebbenő vörösbegy visszazökkentette. Elég öreg volt már ahhoz, hogy bizzon a végzetben. kis szerencsével megúszhatja, hogy több tonna papírt kell legyártson, a csúnya leszidást a fönökségen, meg az egész procedúrát. Előhuzta azt a nyomorúlt munkalistát, végigböngészte az ákombákom sorokat. A test mellé térdelt, és egyeztette az adatokat. A végén hatalmasat sóhajtot. Mázli. Megint összejött a megfelelő időben, a mgefelelő helyen dolog. Megtörölte izzadni képtelen homlokát. Ekkor vette észre, hogy összetört a derekán lógó, örökké lepergett homokóra. Kicsit bánta, mert rég megszokott, kedves tárgyról volt szó, de mindegy. Ha valaki tudja, milyen fontos az elengedés erénye, hát ő biztosan. A hátralevő részt gyorsan lezavarta. A haldokló szája fölé tette a kezétt, és óvatos, finom mozdulatokkal kicsalogatta finoman remegő, apró, pihés fénygömböt, óvatosan simogatva feje fölé emelte, míg az ég kék kárpítján vakítóan fényes rés nyílt - mennyei méretű punci alakját mutatva- s az egyre vakítóbbban ízzó golyó angyalszárnyakat növesztve berepült a fénybe. Éteri csilingelés hallatszott, és néhány mámorító illatú rózsaszirom hulott alá. Aztán minden olyan lett, mint elötte, csak csendesebb, és dermedtebb.
Az Öreg Ember kipipálta végtelen listája következő tételét, felült ócska kerékpárjára, és nekiindult a lejtőn visszafelé. Közben torokhangon dúdolt, mivel asszot, lila ajkaival fütyülni nem tudott.

Mézeskalács

Télapó leszált szöges gumis tracking gépéről, és betolta a szánkó mellé. Ilyen feszült időkben különösen szüksége volt mozgásra. Legjobban a hóvihart utálta, olyankor görgőzött a nappaliban, és szemrehányóan nézett a kinnt tomboló fergetegre, ami pedig máskor gyönyörködtette. De szerencsére csendes idő volt. Felnézett a hidegen szikrázó csillagokra. Lehelete zuzmaraként hullott a földre. Szép volt az éjszaka, tényleg szép... de most kicsit unta. Beletúrt piros köpenye zsebébe, és nagy nehezen megtalálta a távirányítót. Felkapcsolta a sarki fényt. Kicsit gondolkodott állítsa -e narancsra, aztán maradt a zöldeskéknél. Leült, és térdig érő fekete csizmája talpából kikaparta a havat. Nem akarta, hogy az SPD csatlakozójából hólé folyjon a padlóra. Ilyenkor az asszony úgy is feszült. Megsimogata a fészerben békésen szundikáló jegesmedvét, és a ház felé fordult. Aztán mégis inkább az istállóba ment.

Hát, a személyzet nem volt hivatás a magaslatán. A rénszarvasok nagy része elment NatGeo forgatásra, nem szégyelvén magukból hülyét csinálni a statisztáknak járó szánalmas éhbérért. Vezetőjük, Rudolf magában üldögélt piros orrával. Egy tuba nagyságú bongot szívott, közben reggie ment a táskarádióban. Lassan hajolgatott, szemei furcsán szétáltak. Amikor Télapó kb. tíz perce állt elötte, észrevetet.
-Szia, főnők!-kicsit akadt a nyelve- tudod, már évek óta clean vagyok, ez csak egy kis legálcucc...rénszarvaszúzmó, sarki fűz kérge, és rozsomáksajt. Kérsz?-büntudatosan próbálta a bongot előrenyújtani, de nem bírta el, és majdnem vörös orrára esett. Az öreg nagy sóhajtással segítette neki visszadölni a szalmabálára, és betakarta. Megvakargatta a füle tövét, megsimogatta a vörös nózit, majd elsétált. A legjobb kollégának is lehetnek rossz periódusai...
Mégegyszer elmen a szánhoz, és megnézte, alkalmas állapotban van -e a másnapi strapás munkára. A rock-shock lengéscsilapítókat már ideje lett volna felfújni, az olajfürdőkben megdermedt az olaj. A légterelő szárnyak csapágyazása kattogott, és foszladozott a zselés ülés is. "Még egy alkalmat elbír", morfondírozott magában. De jövöre megcsinálja! Megfogadta. Tavaly is. Kicsit szamárfüles volt a matrica a szán hátulján: "Egy repülővel kevesebb!" Visszasimította a leváló félben levő sarkot. Sóhajtott, és besétált a házba. Kicsit bonyolúlt volt a bejutás, mert álcaháló takarta, a műholdak meg a repülők miatt. A régi szép időkben elég volt pár jegesmedve, meg a segítőőkész eszkimók által terjesztett rémmese, hogy ne járjanak errefelé gyanús alakok.
Ahogy belépett , rögtön jobb kedve lett. Olyan volt az egész, mint egy mesekönyvben. A kandallóban barátságosan pattogott a tűz, melegfényű gyertyák világítottak, vidám zsivaly töltött be mindent. Egy manó majd elcsapta, ahogy triciklijével elszáguldott. Télapó a fejét csóválta, de nem szólt semmit. Végül is még gyerek, alig 90 éves az ebadta! Szép, faragott tömörfa bútorok, havas tájakat ábrázoló olajfestmények, meghitt, kedves tárgyak, már-már giccsbe hajló, de mégis öszintén barátságos. Öreg recsegő hintaszék, öreg kövér kandúr, minden csak arra csábít, hogy a lágyan doromboló macskával az ölében bóbiskoljon, lábát melengetve a pattogó tüznél, közben a gramofonból halkan szól a "stille nacht"...jajj! De nem, rettenet munka és idegeskedés vár rá, mert holnap szentesete, és milliárd dolgot kell még elintézni, amire persze lett volna 364 nap, de hát...
Télanyó sürgött forgott a konyhában, kis angyalkák röpködtek, rohangáltak körülötte. Készült a finom mézes süti, bejgli és mákoskalács. Csak attól hízni lehetett öt kilót, ha valaki mély levegőt vett. és sült a hal... télapó nagyon nem örült neki, hogy nem pulykát esznek, hanem halat. Egész gyermekkorában hallal tömték, és ha vendégségbe ment eszkimó barátaihoz, hát mi mást kapott volna ebédre, mint fókazsírban sült halat, esetleg fókazsírban sült fókát, ami rettenetesen halizzű, esetleg nyárson sült halat, füstölt halat vagy hallevest. Ezt kínálták neki halszagú iglukban halszagú kezükkel barátai. Néha-csemge gyanánt- szereztek neki egy kis kaviárt, a messzi délről.
Szóval, boldoggá lehetett volna tenni szegényt egy igazi jó házi nevelésü pulykával, finom gesztenyés töltelék aszalt szilvával, ahogy a mézbarnára pirult bőrt felvágják, és elötünnek a gyönyörőséges fehér rostok. Fel alá járt az ádámcsutkája, ahogy elképzelte. De nem kapott. Karácsonykor hal volt. Télanyó csak húsvétkor volt hajlandó pulykát csinálni. Női önkény. Magyarázatot sosem kapott.
Anyó ideges volt, mint ilyenkor mindig. Több tucat angyalka, manó, rénszarvas, törpe és fekete macska számára kellett ünnepi ebédet készteni.
Télapó átballagott az irodába, hogy összesítse az ajándéklistákat, a kérések alapján. A tudós manó már előválogatást végzett, a lehetetlen, ostoba és veszélyes kérdéseket kiszórta. Udorral méregette a hegyekben álló leveleket. Csupa elektromos ketyere, eldobható, idióta vacakok, meg büdös gumi meg műanyag vacakok, amelyeket azért raknak össze rosszúl szellőztetett, sötét gyárakban nyomorult gyerekek, hogy a világ más tájain más gyerekek gyorsan szemetet gyártsanak belőlük. Ezen ajándékok kiosztásást már rég automatizálták, különben az öreg becsavarodott volna. De sajnos a felülvizsgálatot személyesen kellet végezni. A lelkierőt még gyüjteni kellet ehhez. Így Télapó lesétált gyönyörű, alpesi tipusú házának pincéjébe. Lesétált a báboskorlátos recsegős falépcsőn, végigsimítota az öreg, pókhálós lomokat, hajókoffert, csontszigonyhegyeket, viking hajók faragott orrdíszeit, Yma Sumac plakátgyüjteményét rejtő ébenfaládákat.
Maj egy rozsdamentes acél ajtó félrehúzódott, és beszált a liftbe, a hideg, kék fénnyel bevilágított, szürke acél liftbe. Bennt egy rendkivűl rosszarcú müszakis állt, kopott vén manó, szerszámövvel a derekán. A mágneses pólus vándorlása miatt gyakran meghibásodtak az elektromos berendezések errefelé, Télapó utálta is mindet. Csak úgy volt hajlandó liftbe szállni, ha egy szerelő is vele ment.
Egyszerre csak a "Diótötő" motivuai hangzottak föl a hangszóróbol, kb. polifonikus mobilhang minőségben. Fülére tapasztott kézzel meredt a kis gnómra, aki kárrogva magyarázta:
-Az új liftet nem lehet háttérzene nélkül rendelni. Gondoltam, mégis ez a zene áll a legközelebb a cég profiljához...
A gépzene felismerhetetlen recsegéssé torzult, majd elhalgatott, ahogy az övtáskából kiragadott csavarhuzó hegye szétroncsolza a membránt, és a mágnest.
-Íg aligha lesz érvényes garancia-jegyezte meg a müszaki személyzet, ahogy visszakapta a szerszámot. Egy jeges pillantás belefolytotta a további megjegyzéseket. Leértek a böszme nagy raktárba, az autómata robotkarok rengetegébe. Fenyegető szemekként pislákoltak a központi számítógép lámpácskái. Halkan zugott a semmi. Télapó vécére ment. Ebben a hideg környezetben szüksége volt valami komfortcselekvésre. Aztán végighalgatta valami halálunalmas házi troll kiselőadását, hogy mennyire klafa az egész. Jó, nincs mese, vissza kellet menni átnézni a nyüves leveleket. A sok szaros digitális csodát, számítógépes játékokat, mobil játékkonzolok, maroktelefonok szines kavalkádját áhitó ákombákom betükkel írt levélcsodák.
Vissza a meghitt öreg házba, az időtől megfeketedett, szuvas, barátságos íróasztal mellé. Elolvasni 63534819 levelet. Pesrsze amint nekilátott, befutott egy vendég. Elöszőr iszonyatos, égrengető recsegés hallatszott, ahogy a tetön lebzselő norvég kék fjordpapagájok riadtan rebbentek föl. Hangos dörömbölés hallatszot az ajtón. Teljesen fölösleges volt a dörmögő kérdés:
-Ki az?
-Knecht Rupprecht!- a hang minden elképzelhetőnél mélyebb volt. Télapó dörmögése bakfislány sipákolásának hatott mellette. Az ajtó kinyilt, ott állta Krampusz, elegáns Boss öltönyében, fekete selyemingben, bíborszin nyakkendőben.
-Szevasz, öreg!-hosszú, szörös karjaival átölelte Télapó fatörzsnyi derekát. Marékszám alkoholos bonbonakat szórt az odasereglő manók, törpék és anygyalkák közé, majd bevetettte magát a jakszőr takaróval letakart kanapéra.
-Muszáj mindíg valami rettenet lármás és büdös jószággal jönnöd?-rosszallóan ráncolta homlokát a házigazda.
-Naná, kíváncsi vagyok, idén mi lesz!
Ugyanis szokásban volt, hogy a kis házitrollok minden évben csináltak valamit Krampusz járművel. Elöző évben jégcsapot dugtak Corvettjének kipufogójába, azelött meg jetitaknyot kentek a Hummer kerekeire, amitől a kocsi teljesen megőrült, és összevissza felmászott a gleccserekre, fittyet hányva a kormánykerék utasításaira.
Mivel szolgálhatok?-a kérdés elhangzása közben már felbukkant a konyhaajtóban egy kis puttó, abszintosüveggel a kezében. Különösen utalátos volt, hogy ilyenkor mindig kiszabadúlt az abszinttündér apalackból, és hatalmas zavart kavart. 63534819 levelet átnézni...ajjaj, ezt a kakukkos óra fogja bánni.
Az abszinttündér kokettált, csábitgatott, Krampusz bambán vigyorgot, az átlag 150 éves törpék, manók, koboldok éretlen gyermekként kacarásztak, Télanyó csak rosszalló hátát mutatta a konyhából, Télapó meg aranyozott dióval dobálta a szobában fel-alá egykereküző angyalkákat. Akit eltalált, kiesett, és egy tucat süteményt kellet formával kivágnia, mielött visszamehetett volna játszani. Persze az angyalkák csaltak, mivel a legtöbben nem is egykereküztek, csupán röpködtek egykereküvel a lábuk között. Végül, végre, nem volt már hátra más, mint felált, adalépett a kopott, ronda, giccses kakukkosórához, és kötőtűt szúrt a számlapba, közvetlen a percmutató elé. A mutató megakadt, az idő-mit tehetett volna mást -megált. A repdeső birkozó, futkározó alalkok megdermedtek, a kandalló és a mécsesek lángjai, az éppen kiöntött tea csepjei a levegőben, mind megdermedtek.
-Beszarok! Ahányszor ezt megcsinálod, assziszem, beszarok. állati, öregem! Nincs még egy ilyen órád?
-Nincs, Krampusz, tudod, hogy nincs...na segíts, sok dolgunk van.
-Szóval segítsek...
-Aha, gyere!
-Ha száz évig tart, addigra talán kész leszek én is!-kiabált ki Télanyó a konyhából.
Bementek a szobába, a rémületes halom levelet a padlásról lehetett leengedni egy csövön.
-Akkor én nézem a társasjátékokat, a fajátékokat, könyveket, szabadtéri sporteszközöket és kerékpárokat, neked jut a számítástechnika, az autós játékok meg a divatos ruhák, jó?
Krampusz nyerítve röhögött, rágyújtott egy rettenet büdös szivarra, és nekilátak. Közben édes, fahéjas narancsos karácsonyi teát ittak. Repültek. Millió színes levél kerengett végtelen örvényben a szemük elöt, a végtelen űr volt a háttér, szines csillagok mirádjai sziporkáztak a dermedt időben. Az nem csak megakadt, hanem meg is állt, így minden korok csodalényei, melyek túllépték az idő illuziójának korlátait, ott kerengtek körülöttük. Gyönyörű pegazus szárnyalt el mellettűk komótosan, fergetegként elzúgó szénfekete sárkány hányta lángnyelv villámait, homokszemcsék viharában Földanya táncolt furcsa táncot. Folyamistenek gyönyörű nimfákkal fonódtak össze világokat megtermékenyítő ölelésben, a Tejút belölük fakadó hófehér áradata lüktető élettel töltött meg mindent. Hatalmas, kékesen felsejlő gondos kezet simították végig a végtelen tremtés szines kavalkádját. A leveleket elnyelte a semmi, hogy értéktelen, furcsa kacatok szülessenek, és ha az idő hatalmának visszatértével értelmet nyer a holnap, ennek a holnapnak fagyos éjszakáján számos múló és esetleges, mégis életeket jelentő és jelző érzéseket gerjessszen. Újra az otthonos szobában heveretek, és nagyon, nagyon közelről nézték s a szönyegen kavargó csillagokat, sárkányokat, szárnyas lovakat és örvényeket. A kandalló finom szürke hamúja hűvösen halgatott.
Télanyónak még segitettek befejezni a mézeskalácsházikót. A morgós öreglány arcán akkor terült szét elöször boldog elégedettség, és piros foltok gyúltak két oldalon. Ezt látva az ablak elött logó jégcsapok halványszürkéből ezüstfehérre váltották szinüket. A kövér fekete kandur száját nyalogatva nézegette a sütőben piruló halat.
Hagyták újraindulni az órát, és a türelmetlenűl feszengő lángok újra vidám táncba kezdhettek. Krampusz kaján vigyorral a zsebébe nyúlt, és egy ébenfa dobozt vett elő. A doboz fedele felpattant és kipattant belőle...no nem egy Jancsibohóc, hanem egy boszorkány. De nem is a vasorrú, vénasszonyos fajta. Levegőbe szökkenő vicsorgó feje hirtelen testet növesztett, és teljesen pompájába ott állt az ámuló sereg elött egy gyönyörű ébenfekete nő, egy száll fűszoknyában, emberi csontokból készült nyaklánccal a nyakában, izzó-sóvár szemekkel, villogó hófehér fogakkal. Ideje volt behozni a gamofont. Swinget hallgattak, ropták rá túláradó vidámsággal, csokit ettek, és ittak, majd ittak és csokit ettek. Jó volt. Télanyó úgy táncolt, hogy jajongot a jó öreg tölgyfapadló. Krampusz is megrakta vele rendesen, mig Télapó tangózni tanította az éébenfekete boszorkányt. Aztán jött az ünnepi vacsora, halat ettek, Télapó még soha életében nem evett ilyen hihetetlenül finom halat, a lágyan omló, szálkátlan, zamatos fehér hús ízzét már-már kibirhatatlanságig fokoza a citromos mártás. Szó nem esett, csak mohó nyeldekléssel pusztították a krőzusi lakomát. Ezután csendes heverészés a meleg fényű nappaliban, nézték a piramisok lassú forgását, és a gondos munkával faragott füstölő emberkék száján kibukó illatos füstöt. Már öreg este volt, amikor Krampusz egy fazékfedőn dobolni kezdett, és a gyönyörű fekete boszorkány táncra perdült. Ritmusosan rángva, karjait kígyószerüen csavarva pörgött forgot, bőrén levő apró izzadságcseppekben millió gyertya fénye táncolt. És ahogy a füszoknya lerepült, és meztelen testének egyetlen éke a csontnyaklánc maradt, a dermedten ülő manók szemében a csillogás mély izzásra váltott.

Hajnalban télapó kimászott a jó meleg dunnából, Télanyó nőieseen tellt, sültalmaillatú testét nehezen hagyta ott. Az nappaliban rettenetes rendetlenség volt, Krampusz és a boszorkány a jakszőr takarón hevertek. A koboldok, manók, angyalkák és törpék a karácsonyfára csimpaszkodva aludtak, dísznek teteve magukat, ahogy szokták. Télapó cinikus félmosollyal kiemelt egy szivart Krampusz fogason lógó zakójából, és kiment rágyújtani. A sarki fény narancssárgában derengett. Szakállában pár szál elszenesedett, amikor Krampusz elöző este égő puncsot ivott, és a lángot fülein fújta ki.
Két manócska, kiknek szemét elkerülte az álom, éppen nagy óvatosan sárkányvért öntöttek a sugárhajtású szán tankjába. Ettől majd kékeszöld lángok csapnak ki a fúvókábol, zöld füst borítja be tájat, és jót kacagnak...
-Mikor nőnek már fel?!-nagyon mély és rekedt volt Krampusz hangja, ahogy Télapó vörös köntösében kisétált.
-Szóljak?
-Á, hagyjad, had örüljenek-ő is szivarra gyújtott, a másik parazsáról.
-Hosszú, hosszú nap lesz.
-Na ja.
-De ilyenkor mégis úgy érzem, nekem a legjobb széles e Világon - Télapó hunyoritva nézte az ég allján káprázó színorgiát. Krampusz kivette a szájából a szivart, tenyerébe fektetve méregette.
-Karácsony-mormogta, és újra pöfékelni kezdett.

Régi kép, az öreg házban

Wieene van Deamur nagybátyám hagyatékának rendezése közben találtam a képet. Bájos, igazi giccs. Álmodozó tekintetű, metrózbluzos kisfiú játszott egy teljesen pülásállatszerű fehér cicával. Rengeteg lom gyült össze Deaumo bácsi romos házában. Isten háta mögötti helyen álló faszerkezetes épület volt, mandzárdszobás, kis fatornyos, penészes romhalmaz. Valaha szürke lehetet, de most már nem volt értelmezhető színe a falaknak, évszázadok mocskával borítva. Birtokát sűrü, sötét erdő övezte. Azt csak északról a fenyegetően elterülő mocsár szakította meg. Megközelíteni a telket egy ősi temető maradványai között kanyargó saras utacskán lehetett. Esős napokon néha megsüllyedt a föld, és félreérthetetlen alakú lyukak támadtak a saras talajon. Már csak ezért sem szivesen járkált arra senki esős éjszakákon. Amúgy sem.
Egy okból szúrt szemet a képecske a rengeteg kacat között. Kevés vidám életérzést sugárzó dolog akadt mogorva nagybácsim mogorva lakában. Bizonyára ezért is vettem kezembe a kopott aranykeretet. Ezért forgattam, nézegettem, elmélkedtem, ilyen finom és meghitt tárgy hogy kerül ebbe a nyirkos remetelakba. Talán ezért is fordítottam meg. A hátoldalon néhány szikkadt rovarbáb csüngött, pókhálók, de úgy néztem, koszon kivűl még valami felirat is akad a vászon hátoldalán. Megtisztogattam óvatosan-a keretből egy néhai rágcsáló apró csontjai szóródtak ki-hogy jobban szemügyre vehessem. Latin betükkel írták, régimódi kézirással, talán még lúdtollal. Így szólt: "Dei muer spaigel iz niet vensta, die u kunt ezien de ander kannt. Gewoon omgkeered de aftbeeden zie je jezelf ne." Sokat nem mondott elsőre. A képen nem volt név vagy évszám, hogy azonosítani lehessen. A stílus alapján azt mondtam volna, hogy 17.sz. Németalföld, de amennyire értek hozzá, lehetett egy korai Picasso is. Minden esetre lefényképeztem. Tovább pakoltam a régi lomokat, ki tudja hány emberöltő alatt összegyült mindenféle, emlékektöl terhes, szú vagy rozsdaette tárgyakat. Találtam féltucat hiányos húsdarálót, repedt faszenes vasalót, szétmállot bilincset, vélhetően sosem használt rózsamintás porcelán bilit. Egy dobozban egy tekercs szögesdrótot, szétmállot papírja nem árulta már el, mikor, ki, kinek húzta a keritést, amelyből szármozott. És millió ruhát, meg az enyészet által teljesen elpusztitott, felismerhetetlen tárgyakat, feketés földet.
A felírat érdekelt. Másnap körbekérdeztem a közeli városban, ki tudna segíteni megfejteni valamely ismeretlen nyelven írt írást. Cédulára firkantva a furcsa szöveget muogattam fűnek-fának, de a legokosabb sem tudott többet mondani, minthogy valami németféle nyelv lehet, de vélhetően holt nyelv. Ami segítséget jelentett, hogy elhangzott egy név, többször is. Ariel Samuelson nyugdíjas nyelvészprofesszor és hivatásos különc. Persze a város legtávolabbi, legrégebbi, legocsmányabb részében lakott, így másnapra halasztottam a felkeresését. Az éjszakám elég nyugtalan volt az ócska házban- hisz ot aludtam, bölcsen megspórolva a szálodaköltségeket ittlétem alatt- rengeteg apró nesz nyomasztott. Még külön tudtam választani az ősi faszerkezet recsegését, a szúpercegés zaját, a kuvik hangját a sötét lombkoronákból, a távoli kutyaugatást és a békakuruttyolást a mocsárból. A pincéből jövő neszezést patkányoknak tulajdonítottam, de megmagyarázhatatlan és idegesitő volt a padlásról jövő kopogás, pont, mintha fatalpú cipóben járkálna valaki fel, s alá. Óhatatlanul is azon töprengtem, vajon ány ember halálos ágya lehetett az a hatalmas, rozoga alkotmány, melyben heverészek, eredménytelenül várva a megváltó álmot. Reggel, ahogy derengeni kezdett, jelezvén, hogy az erdőkön úl már szikrázó fény táncol mindenhol, utnak indultam. Gyorsan még egy polaroid képet készitettem a kép hátoldaláról.
Ariel Samuelson mogorva vénember volt, a fiatalabb fajtából. Lakása rendkivül rendetlen könyvraktárnak tünnt. Tünődve nézegette a másolt írást, kis kerek szemüvegén keresztül. Tanácstalanságát látva közöltem, hogy van nálam egy fénykép is. ránézett, egy ocsmánny hörrenéssel visszaadta, majd újra a papirt kezdte tanulmányozni. Megnéztem azt a nyomorult fényképet, de futólag csak annyit láttam rajta, hogy valami egészen mást ábrézol. Nem értettem, hol cserélhettem el. Az öreg végül is szükszavúan kért egy levélcímet, majd lerázott azzal, hogy meglátja. Hogy mikorra várhatok választ arra csak a vállát vonogatta, és kikisérni is csak a kopott szőrű, félig vak vizsla kisért ki. Igaz, ő nagyon kedves volt.
Egy közeli kávéházban megnéztem alaposan a fényképet, és kezdtem ideges lenni. A kép nem elcserélődőtt. A kép volt rajta, de elég érdekesen. Látszott haloványan a felirat, és egy kép is hátulról. Élőben semmit nem láttam a képből, a fénykép persze néha olyat is lát, ait a szem nem képes... Ami igazán nyomasztó volt, hogy nem az EREDETI kép volt az ábrán. Ahogy nézegettem a sötét, életlen polaroidot, egyre nyilvánvalóbbnak tünnt, hogy valami döbbenetes torzulást szenvedett az eredeti: a képen démoni tekintetú, ocsmány vénember állt, a halál kapujában, kezében valami ronda mumifikált állattetemmel. Ruhája foszladozó lepel.
Alkonyba hajlott a délután, mire hazaértem. Az alkonyi fényben a temető talaján levő benyomódások kis fantáziával mezittelen lábak nyomainak tüntek. Olyan fonnyadt mezittelen lábaktól szármozóknak. Bezárkoztam. Reméltem, kizártam, amit ki kell, ha van a közelben olyan. Néha jó lenne, ha az ember meg tudná zabolázni a fantáziáját.
Persze, hogy azt csináltam! Lefényképeztem a képet elölről, hátulról, vakuval, vakú nélkül, ahogy csak eszembe jutott. A rakás poaroid képet nézegetve nem lettem okosabb, csak rémültebb.Elölről nézve a rendes képet lehetett látni, minden részletében, trükkök nélkül. Hátulról meg azt a rémületes másikat az elöző fordított, ocsmány torzképét. Világosn egy vénember volt, valami ocsmány döggel. Gondolkodtam, vajon lehet-e ennek a bájos gyermeknek az arca olyan sok évtizeddel késöbb, mint azé a rettent vénemberé. De nem tudtam megmondani. Ahogy nézegettem a képet, még a bájos fiúcska arcán is valami gunyorors félmosolyt véltem felfedezni...
Egy percre nem hunytam le éjszaka a szememet. Az elöző éjszakai zajokhoz még valami ocsmány cuppogás is társult, ami a ház körüli részről érkezett. Kisgyermekkorom óta nem hevertem így z ágyben, fejemre húzott paplannal, verejtékben úszva, remegve.
Amikor, egy fél élettel késöbb, eljött a reggel, nem voltak semmi nyomok a ház körül. Átnáztem az összes képet a házban, le is fényképeztem jópárat, feliratot nem letem gyiknak a hátulján sem. A fényképek sem mutattak semmi érdekeset, sem elől, sem hátul, csak elfogyott a film.
Másnap, a szállodából jövet, ahola ludtam, vettem még pár csomag polaroidot. De semmi érdekeset nem leltem az ocska házban, még több nyomasztó, szétrohadt lomon kivűl. Több képet nem leltem. És a régieg sem segítettek. Nagyon nyomasztott már a vén rom, gondoltam, a hagyaték felémérését másnap befejezem. De ez a furcsa ügy még befejezetlen volt. Gondos elővigyázatosággal, még napfénynél távoztam.
A következő nap volt az utolsó, amelyet rejtélyes bácsikám titkainak kikutatására szántam. A képekre figyeltem, a többi nem érdekelt. Nagyítóval nézegettem, fényképezgettem őket, kerestem aközös vonásokat azzal a furcsa portréval. Jobbára érdektelen, vacak tájképek voltak, meg ügyetlen portrék rég holt emberekről, zsibvásárba valók. Az egyik azért többször szemet szúrt, jobb minősége, és kellemes témaválasztása révén. Gótukus templomromot ábrázolt, hóval borított, sivár tájon álló puszta falakat és magányos oszlopcsonkokat. De ez is csak sokadszorra tudott rávenni arra, hogy tényleg alaposan megvizsgáljam. És közben ment az idő, a hatalmas állóóra a sarokban ingerült ingacsapkodásával hajtotta. Aztán csak nött a feszültség, ahogy a mocsár páráján át besütő nap egyre leposabban, egyre melegebb fénnyel világította meg a penészes falakat, szúrágta gerendákat. És ekkor, amikor már tényleg késő volt, és kockázatos volt bármibe belekezdeni, akkor, végre, megnéztem alaposan a képet. Igen, a furcsaság a gyürött, löttyedt vászon volt. Nem feszült rendesen a kereten. A hátoldalon viszont feszes volt. Ha a megfigyelés helyes, úgy két vászon fesül egy kereten. Megnézve oldalt a szögeket, bizonyosnak tünnt, hogy így van. Ezt a képet nyilván, nem fényképeztem le, a nagy kutatás közben. Nyilván, mivel nem volt rajta ember. A hátulján, a kosz alatt elkenődött tintanyomok, akár korábban valami felirat is lehetett rajta, hasonlóan a másik képhez. A megoldás egyszerű: honom alá kapom a képet, és fütyörészve, a biztonságos fényben elsétálok, hogy amodern városi szállloda összkonfortos szobájában alaposan megvizsgáljam. Nyilván. Öt perccel késöbb már kíhuztam a szegeket, a jobb sorsra érdemes felső festmény a földön hevert, és én az alsót szemléltem.
Senki nem képes olyan mély átérzéssel, szakmaisággal szemlélni egy füstzászlót, mint egy tűzoltó. Szakértő szemmel, érdeklődve nézték a fák mögűl előgomolygó feketés felleget, az allján vörös ízással. Talán még beszélték is egymás között, hogy ez bizony jó régi, szuvas, korhadt fagerendák tüze, mert mennyire máskép ég a modern impregnált fa, a rétegelt lemez, vagy a pozdorja. Pláne e müanyag.
Mint mondták, nehéz járműveik nem bírnak végigmenni a szűk, saras úton. Így csak nézni tudják, nehogy továbbterjedjen. Bár a nedves erdőben aligha terjed tovább, jegyezték meg cigarettázva. A háznak meg mindegy. Már.

A kép allati kép halott öregembert ábrázolt. Talán másikat, mint az elöző képen, ki tudja. A holttest valami fertelmes kamrában hevert, korhadt deszkák halmazán, a falakról hosszú szállú fekete penész csorgott. A hült testet rongyok takarták valamennyire, szemek már csak ocsmány kocsonyagömbökként ültek a besüllyedt üregükben. Nem volt éppen friss a test, és hosszú betegség, és egy nagyon hosszú, nyomorúlt élet nyomait viselte magán a majdnem pőre test. Lefényképeztem. A kép hátulját. A nap már rácsücsült a dombok tetejére, és egészséges gömteste alúlról lapulni kezdett. A képet rázogattam, nézegettem, és ami feltünt, hát...
Ronda szoba, ronda összetákolt otromba ágy, az ágyban mocskos ágynemű, az ágyneműben egy fiatalember hever, vélreérthetetlenül holtan. A szoba a hálószóba eben az elátkozott házban, az ágy az özönvíz elötti ócska ágy, az ágynemű is ismerős, a benne heverő pedig...hát, az én voltam, amennyire meg lehetet mondani, semmivel nem idősebb a képen ott, mint a jelen való pillanatban. Csak halott.
A korhadt falak hihetetlenül gyorsan lángrakaptak az olajos vesztővásznakról, és én eszementként rohantam át az erdőn, a fák között átvilágló vörös fény foltjaiban próbálván lépkedni. Rémületemben oly sok mindent láttam, hogy még atörténtek fényében sem hiszem el, hogy nem csak felzaklatott képzeletem üzött velem csúfos tréfát.
Nem kérdeztek szinte semmit a a hatóságok, kitöltöttem a papirokat, s akadékoskodás nélkül elengedtek. Szerintem örültek, hogy az a mocskos ván ház leégett.
Hetekkel késöbb, otthonomban átirányított lebvelet kaptam. Nagybácsikám rosszemlékü címéről küldték. Ariel Samuelson küldte, de ez csak tartalmából derült ki, mert se feladó, s emegszólítás, sem kommentár , sem aláírás, sem semmi más nem volt a borítékon, vagy a klevélpapírként használt ktyanyelven. Csak ennyi állt rajta, nagy, ceruzával írt ákombákom betükkel:

"Dei muer spaigel iz niet vensta, die u kunt ezien de ander kannt. Gewoon omgkeered de aftbeeden zie je jezelf ne."

"A tükör a falon nem ablak, nem látod rajta a túloldalt. Csak enmagad kifordított képét szemlélheted benne."

Nybbas

Murans városa békésen húzodfott meg egy vőlgyben, fekhők főlé nyúló hegyek őlelésében.Életét a egyen átvezető ut jelentette, az egyetlen hágo k, m elyátvezetett e sőtéten tornyosuló kőoriésok kőzőtt. Fogadók, , kocsmák és bordélyok várták a megfáradtutazókat. Enek, nomeg a rengeteg portékát kináló puiacnak kőszőnhetően kazdag és élettel teli város volt, dacára a fukaron term kőves főldnek, és a barétségtlan időjéárásnak. Bordélyai és sőntései dac éra őrizte e tisztes polgári lát látszatát, napal tiszta és rendezett arcét mutatta a véros. Az éjszakék is csak a szük, kanyargos mellékutcáklban voltak zajosak és veszélyesek, mocskuk és kormuk hagyta fehéren ragyogni a mindig frissen meszelt fkatedréélis falait. A telek zordak voltak a a hegyekről lezuduló jeges fergeteg miatt, mikor vad szál süvitett a néptelen utcákon, a szikrázó fényü, ém sosem forro nyarak viszont bőséges kárpótlást nyujtotak. Jól nevelt, mértéktartóan tisztességes népek lakták a várost, tisztess jómódban, amit kiváltságos helyzete nyujtott. Tisztességes kereskedő, csempész, zarándok, vilagutazó vagy hegyi rabló, mind ott hagyta a vámját. Egyszer aztán, amikor a város már javakorabeli volt, emlékek ültekmminden árnyákos sarokban, és a gyontatószék fája fekete és vetemedett volt a megvallott bünők szennyétől, eljőtt egy démon a hegyről, hogy elragadjon valami értékeset. Az érték Lucinda volt, a város legszebb hajadonja, akinek minden jobbmodu polgárfiú udvarolt. Győnyőrü, szőzies téremtés. Észveszejtő látvány volt, ahogy a keszkelábú, embertestü rőt szőrnyeteg rohant felfelé a sziklás meredélyen, szájában a nemrég még oly bájos és kivánatos, de immár főrtelmesen megcsonkitott testtel. A lélekért szóltak a fennséges tornyokban a harangok, de a temetésen üres koporsót engedtek a dermesztően hüvös, sovány földbe. Döbbenet töltötte el az emberek szivét. Már csak pár évtizednyi idő volt addig, hogy vonattfütty hasitson fel a völgyből, szerették volna a mesék és a távoli mult világába szémüzni a démonokat és ördögöket. De amaz éppen most jött, és eszébe sem jutott távozni. Rételepedett a Vvérora, s rendszeresen ragadta el istenfélő polgárait. Ritkán csufat és öreget, de szépet és fiatalt annál gyakrabban. Az üregek ésbölcsek tudták, nagyon rövid az idő, ami adatott a teljs pusztulásig. Minden elragadott ember, minden elköltöző család, minden utazó, aki rémült tekintettel atrohant a városon, az elharapodzó romlésrésze volt. A város tól nyugatra meredő kőfalra mér casak rettenettel és utálattal néztek az emberek. Nagyon is jól látható volt rajta az az apró fekete klyuk - közelebbről hatalmas barlang bejárata ahol arém tanyát ütött. Reménykedő, majd lassan szemrehányó tekintettel méregették a keleti falat, amelyen úsi sziklakolostor szunnyadt szerényen. Tulságosan is szerényen. A vénéges vén apát csak egy tanácsot adott: "csak, ki mentes minden büntől, győzhei le a démont, és mentheti meg a várost a pusztulástól." Akire a legjobban illett a leírás maga az agg volt, de ő még hordszékben sem élte volna túl az utat a barlanghoz. Helyettese és reményteli utódja nekivágott az útnak. Párnapig fogyó reménnyel, némán várakozott az egész város. Majd a démon szurokfekete, csípős szagú ürülékében- ami egyre sürübben borította a város kózeli sziklákat- megpillantották csuhájának cafatait és rózsafüzérét. Ezek után nem akadt ember a városban, aki elég tisztánek érezte volna magát a probálkozáshoz. Akadtak viszont csodatevők és vándorprédikátorok, alkalmi szentek és áhítatra bármikor kaphatók. A legtöbb előleget kért volna tisztasága bizonyításához, de mivel azt nem kapott- évszázadok óta kereskedelemmel foglalkozott a város, hogy is remélhették- általában egy két ingyen itóka és szállásnál többet kiügyeskedni nem tudván, az éj leple alatt távoztak a számonkérés elől, ha sikerült. A romlás jelei mindenhol felütötték fejüket. Az emberek rájöttek, hogy azon dolgok, amik eddig kicsit furcsák, megmosolyogtatóak vagy enyhén zavaróak voltak, valójában bosszantóak, sőt felháborítóak és erkölcsteklenek. Szomszédok jöttek rá, hogy valójában utálják egymást, és egyre többen érezték úgy, hogy számos hagyomány, kedves szokás és meghitt hóbort valójában gyermekded játszadozás és bárgyú babonaság. Egyre többen intézkedéseket sürgettek, hogy a lányon ne nevesenek kacéran a templomtéren, hogy a kurvákat tegyék még nyomorultabbá, mint amilyenek amúgy is, hogy az utcákon mezitláb szertelen rohangáló lurkók ne legyenek olyan hangosan és vidámak, idejekorán legyenek boldogtalanok, szertartásosak és álszentek, legszivesebben még a kisdedek boldog gügyögését is betiltották volna, csak ürügyet nem leltek rá. Mások harcos ellenállásal probálkoztak, fegyvereket és fegyvereseket vásároltak, hogy elveszejtsék a démont. Az sokszor egyszerüen eltünt, és még arra sem méltatta a vérére ácsingozókat, hogy elpusztítsa őket. Éjszaka pedig megint fekete árnyékként gomolygott a girbegurba utcákon, és elragadta azokat, akiket önkényében megkívánt. Bár sokan úgy vélték, a démon csak kegyetlenebb lesz egy egy sikertelen irtóhadjárat után, nem lehetet megakadályozni, hogy újra és ujra megpróbálják a reménytelent. Pár honappal a rettenet felbukkanása útán a ráncos arcú, beesett szemű mindentudó vének már látták, hogy a büszke gótikus tornyok fehérje megtört. Továbbá nem volt elég erőő, hogy ne kenje össze a tavernák fekete füstje, a nyomortanyák sötét, nehéz bűze, a hegyekről leszálló szürkés pára, az ártatlanok sötét kéregbe összeálló vére. Soha ilyen sok mésszel, ilyen alaposan nem meszelték az ősi templomot, és soha ilyen szürkének nem tünt.Az emberek szivébe befészlkelődözzz akétej, ami edig bizton helyes volt, az már csak egy lehetséges út, az ügyeskedés csalás lett, a határozottság makacsság. És ahogy mindenkit jobban marcangoltak démonai, egyre jobban vádolták egymást azzal, amit magukban utáltak.
A szerencspróbálók seregében érkezet egy sötét tekintetű, mogorva vándor. Vásári mutatványos, sovány, már-már girhes, furcsa tűzzel a szemében. Sok babér nem termett neki a gyászos piactéren, ilyen időkben nem szívesen szórtak pénzt az emberek mindenféle csepürágóknak és eféle népeknek. Estére betért valamely kocsmába, és rögvest megtudott mindent a város szerencsétlen sorsáról, amit rebesgetni már a piacon is hallott. Aznap este sekély alazsmizsnájából leítta magát, és spórolt kevéske pénzéből egy csúf, de bájos lánykától vásárolt egy órát, valamely vörös rongyokkal teleagatott, mocskos bordélyban, nyirkos szürke falak között, szalmazsákon. Másnap felkereste a városházát, és felajánlotta, hogy egy bizonyos összegért megszabadítja a várost a vörös rettenettől, ami rátelepedett. A tanács már hozzászokott az efféle ajánlatokhoz, pár dolgon mégis meglepődtek a bölcs urak: az ajánlkozó méga megszokottnál is kevésbé bialomgerjesztő külseje, az összeg csekélysége, és hogy nem kért előleget, némiképp furcsa volt. Elhajtották azzal hogy sem rettenhetetlen harcosnak, sem teljesen tisztaszivű és büntelen megszabadítónak nem tűnik. Így aznap is kézen járt a vásárban, kígyóemberként furcsábbnál furcsább csomókba tekeredett. Este egy másik kocsmát és egy másík lányt keresett fel. Következő nap röviden újra megtett ajánlatát, majd miután elzavarták, újfennt a piacon próbált szerencsét. Aznap este viszont nem kocsmázott és kurvázott, mivel lopással vádolta az egyik pénzváltó, és tömlőcbe vetették. Könnyen rosszúl végződhetett volna adolog, ilyen gyülölködő és hirtelen haragvó időkben, de a bíró higgadt férfiú volt, és másnap kiengedték, mivel sem tárgyi bizonyíték, sem tanú nem akadt. A vándor első útja a városházára vezetett, és megtette ajánlatát, hogy adott pénzért megszabadítja avárost, ha engedik. Az atyák rövid ideig tanácskoztak. Könnyű és gyors módja volt a küldetés, hogy megszabaduljanak a vándortól. Büntelenűl. Hát megígérték, hogy megfizetik, és útjára küldték.
Másnapra visszatért, kezében gyermekfej méretű bűzös förmedvény, egy hatalmas fekete szív. A démon szive. Senki nem hitt neki. Mikor három napig nem bukkant föl a szörny, és az ocsmány valamire sem tudtak jobbat kitalálni, minthogy tényleg valamiféle szörny szive, néhány bátrabb férfiú- a vándor vezetésésvel - felmentek a barlanghoz, és megtekintették a feltépett mellkasú, förmegvényes tetetmet, amelyre még a döglegyek sem voltak hajlandóak rászálni. Olajjal leöntötték, és felgyujtották, majd sietősen távoztak.
Így négy köztíszteletben álló férfiú eskü alatt tanusította, hogy a démon halott, és annak a szivét hozta el a vándor. Így a vándor megkapta bérét, mert tisztességgel kifizették - ünnepelni mégsem akarták a gyanús, rejtélyes figurát- s ő megindult, neki a hágónak, folytatni útját. A kapú elött elélépet a város püspöke, meglepően fiatal és energikus ember. Ő volt, akitől a leginkább várták volna, hogy tisztaszívűként megszabadítsa a várost, vagy legalább is megpróbálja, de nem tette. Ő is csak egy szürke folt volt a ragyogóan fehér templomfalon.
-Hogy lehet, hogy a legerényesebbek és legtisztábbak elbuktak, te meg sikerrel jártál?
-Hogy lehet, hogy mások, szerények és kedvesek, elbuktak, te meg, mogorva és pökhendi, megoldottad?
-Hogy lehet, hogy mások, erényesek és tiszták, elbuktak, te meg, élvhajhász, parázna és mocskos, gyözedelmeskedtél?
-Hogy lehet, hogy számos tisztességes és szorgos halálát lelte, te meg, tolvaj - mert tudjuk, tolvaj is vagy -és léha, diadallal tértél vissza?
-Mond meg, hogy lehet ez?
Csípőre tettt kézzel, fenyegetően tornyosult a pap föléje, az emberek kiváncsi körben álltak. Nagyon, sötét, nagyon gúnyos farkasmosoly jelent meg a pengevékony ajkakon.
-Ha megmagyaráznám, az egész olyan lenne, mint egy tanmese- majd félretorta a reverendás hústornyot és elment.

Haiku, vagy mi

Mogorva fekete ég
Sötét felhő
Mely nem ad enyhitő esőt

Kiégett szalma rétek
Délibáb remeg
Vége seholse látszik

Haikut ír magában
Helyét nem lelve
Szürkeségtől meg nem óv

Színárra vágyunk mindíg
De ezer árnyát
A szürkének nem látjuk

Tüsszentés ingerel, de
Nem csattan, szürke
Égből nem esik, várok

Ha büntudattal tölt el
A semmitevés
Nem tudom, mi valami

Egy régebbi(inverz):

Hűlt cigivéget
még füstölni láttam, kis
szöszt vitt csak a szél

Szám

A porban fetrengő macska hirtelen felpattant, és leszaladt az orszáégútról. Egy perc mulva felbukkantak a pöfögő traktor vontatta szinesre mázolt kocsik. Na persze az összes lurkó rohant, városszerte terjedt a hír, és nemsokára mezitlábas sereg trappolt a csiricsáré vonat mellett. A felnőttek csak a fügö9ny mögűl lestek. Túl meleg volt, hogy kikecmeregjenek.
A városka mellet nagyrét megsárgult, poros gyerpére húzták fel a piros fehér sátrat. Gyülekeztek a népek, kibpróbálni a céllövöldét, a dobálót, lassan összeépült a körhinta a kisebbek örömére. Egy viharvert kocsi körbement a városban, rajta félmeztelen kígyóbüvőlőnő hatalmas boával, rezes arcú porondmester és köpcös igazgató. Guruló ketrecben körbevonszoltak egy gyomorbajos tekintetű oroszlánt. Hatalmas hangszoróból ömlött a végteleníettet szöveg, ebből mindenki megtudhatta, hogy szenzáció, vadállatok, erőművész, artisták és bohócok, bűvész és műlovarnő, még bohóc és légiakrobaták, és mindez igazán nevetséges árú belépőért...
Estére a fél város a cirkusz környékén kolbászolt. Játszottak, ittak, élcelődtek. A helyi rendfentartó is a helyszinen volt, szétválasztott néhány kötekedő fiatalt, és hazaküldte a teljesen elázott családapákat.
És este jött a műsor. A porondmester tömény szeszt izzadt a fülledt nyári éjszakába. A tüznyelő tüzet fújt, tüzet nyelt, tüzzel égette tüzálló bőrét. A bohócok ezeréves tréfákat sütöttek el az elöl ülő nézők róvására. Habostorta, vizesvödör, lufi. A kehes oroszlán átmászott a tüzes karikán, és nem ette meg az idomárt. Pedig aszájába dugta a fejét. Az artisták nem törték össze magukat. Szép nagyokat repültek, ugródeszke, trambulin. és volt mutatvány védőháló nélkül. A nyúl közönyös képpel lógott a kopott frakkos bűvész kezében, rengeteg virág röppent a frakk ujábból, és a műlovarnő polcolt mellei áhitatra késztették a férfiakat. A kigyőbüvölő-táncosnő fedettlen mellei pedig fergeteges sikert arattak. A kislányok meg elhülve nézték a a kigyót. Mire a rozmárbajszú erőművész befejezte produkcióját, és hatalmas, ízzadt hasát kegyetlenül gyűrve meghajolt, mindenki úgy érezte, megkapta a pénzéért, amit várt.
Cowboyruhás javakorabeli férfi lépdelt ki a porondra karikalábain. Kezében korbács, övében kések és pisztoly.Félarasznyi sarkantyúi hamisan csengtek. Mögötte lépett izléstelen flitteres kosztümöcskében a segéd. Korát tekintve lánya is lehetett volna a kivénhedt párbajhősnek. De ha a lánya volt, akkor nehezen eshetetett volna messzebb az alma a házától. A kösztüm egyetlen erénye volt, hogy keveset takart. a formás lábak, a gyönyörűen gömbölyödő vállak, majdnem nyurga, hosszú, ölelésre termett karok, bimót sejtetöen előbuggyanó hamvas barack mellek mind ljól áthatóak voltak. A nevetséges kendő sajnos részben takarta a nyak észveszejtő lágy ívét-a finoman borzolodó szöke pihékkel. Finom metszésü köldöke a nézőtérről nem igazán látszott, így történetünk szempontjából nem érdekes-egyébként nagyon is. Ahogy a kalapka lekerült, előbukkant dús zuhatagban a gesztenyebarna haj. A zöld szemek vidáman futottak végig a sorokon, mindenki úgy érezte, pont rajta állapodtak meg egy pillanatra. Szikrázó mosolyátol a reflektor izzója majd elpattant szégyenében. Pont úgy illett a fülledt cirkuszsátor poros porondjára, mint egy kékesfehér, vakitóan tiszta jéghegy egy calcuttai szemétdombra.
Csent támadt a nézőtéren, csak egy két karonülő rítt fel, ahogy az anyai karmok belémartak. A pattogatott kukorica örök ropogása is elhallgatott. A vidám szempár sugara játékosan táncolt fel-alá. Elöször az ostor volt soron. Finoman nyalta körbe a testet, sehol nem karistolva a selymes bőrt. Virtuóz ügyességgel csapta szét a cigarettákat, cigarettás dobozokat, oltotta el a gyertyákat a kígyozó ostorvég. Ezután hatalmas korongot toltak elő a bohocból diszletmunkássá vedlett segédek. A finom bokát és csuklót vaskos, megfeketedett bőrszíjak szoritották. A lányt András-kereszt alakban kötözték a forgatható alkalmatossághoz. A férfiak felszinessen, kapkodva lélegeztek, a nők mélyen fújtatva. Tőrök és tomahawkok röpködtek a magatehetetlen forgó test felé. Elöször csak úgy, majd bekötött szemmel, majd hátrafelé. Egy sem csapódott be öt ujnyinál messzebbre a lánytól, de egy sem érintette. A porondmester majdnem megköszörűlte a torkát, de mégse. A taps örjöngő volt, már-már hisztérikus. A férfi csak nehézekesen bicentgetett fájós derekával, de a lány lelkesen hajbókolt,újra és újra meglobogtatva vörösesbarna haját. És ezért a látványért sokan tapsoltak volna akár napokig. A porondmester előiparkodot, és nahy nehezen csendre intette a ntapsolókat. Tehát tekintettel az óvációra, csak itt,csak ma,és csak ennek a mostani kedves közönségünknek, csak egyszer és nagyon figyeljenek.
Betolták a falovat, no abból sem igazit, csak egy négylábon álló vastag gerendát. Az öreg derekát masszirozva méregette. A lány biztatóan mosolygott rá, piros csuklóját simogatva. Majd a lány ott állt, kezében egy piros ásszal, a szív pont a ló felé nézett, a ló mögött meg ott állt feszült arccal, pisztollyal a kezében a másik. Majd hátravetette magát, átbukfencezett a lovon, és a klevegőben lött. A lövés bontosan középen találta el a homlokot, ahóvá puszit nyomna szive szerint az ember. A kártyalap sértetlen hulott a földre. A lány holtan terült el. Rubinpiros vérét mohón itta a fürészpor.
A csendet egy csattanó kéz törte meg. Hogy mennyi idő telt el, senki nem mérte, de érzésre évek. Aztán még két tenyér csattant. Majd egyre több. Pár perccel később a tapsorkán mindent felülmúlt, az emberek felpattantak, kiáltoztak, bravóztak, felhőkben repült a patogatott kukorica. Majd amikor a handgzavar már fokozhatatlan volt, egymás sarkára taposva todultak a porondra, és vállukra emelve a zavarodott késdobálót gyözelmi felvonulásra indultak, körbe a városba. a szinpadon csak a gyönyörű lány maradt a cssúnyácska ruhában.

Köszönni?

Sonia Kafelowsky folyamatos, dobhártyaszaggató ÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ hangott hallott. Irdatlan erővel vibrált fejében, miközben folyamatosan hullámzó kék falú burokban libegett a a macskaköves, kanyargós utcácska felett. A kékfalú burok egy erőtér volt, amit... na várjunk, nagyon előrerohantunk.
Sonia Kafelowsky szerette a váltöméses selyemfényű blúzokat, csomóra kötött gyöngysort hordott a nyakában, és bár rendes, szorgalmas ember volt, ráadásul magányos és boldogtalan, további rossz tulajdonságairól is beszélnünk kell, pontosabban még egyről. Huhógó szellmekre emlékeztető kellmetlen szokása volt, hogy néha vártatlanúl, sötét zugokból, a hátuk mögűl, vagy egy kiszögelésből hirtelen előugrott, és gorombán a fülébe kiabált boldogtalan ismerősének, kollégájának: "Hát maga nem tud köszönni?" A gyerekek kifejezetten rettegtek tőle, mert őket, miútán halálra rémitette, még rettenet gorombán le is teremtette, hogy milyen neveletlen, rossz kölykök, majd kiselőadást tartott az illemről, a köszönés fontosságáról, a tiszteletről, és sok minden másról. A félénkebbek rászoktak, hogy sötét zugok, lépcsőfordulók, beugrók és kiszögelések elött hangosan köszöntek, ha feltételezték, hogy a közelben lehet. Ez idöről időre olyan mértéket öltött, hogy napokig senkit nem tudott leüvölteni, hogy utána fejedelmi tartásban, emelt fővel, sértetten morogva távozzon. Különösen ínséges időkben olyan trükkökre kényszerült, hogy szabadsága alatt bemenjen a munkahelyére, vagy álöltözetben közelítse meg lakótársait. A hosszú évek során meglehetősen kevés komoly áldozatot szedett, számos kiömlött kávé, és leejtett telefon mellett egyetlen komoly trófeája egy bokaficam volt, amit egy különösen érzékeny idegzetű titkárnőnél sikerült elérnie. Becsületére legyen mondva, vakokkal, szívbetegekkel és terhes nőkkel nem űzte kisded játékait. Soványan, aszottan, karótnyelt tartásban járt kellt a világban, és jaj volt annak, akiről úgy vélte, kapcsolatuk jellege alapján már elvárható, hogy köszönjön neki-kora, megjelenése, öltözködése és gyöngysora alapján nyilvánvalóan-előre.

Zhiyu-Cheyhu-Daobor rettenetesen fázott. Sokan kellemesen hüvős összi estének mondták volna az aznapit, de Daoabor anyabolygóján az átlaghőmérséklet 34 Celsius fok volt, és kifejezetten fázott. Nem beszékve arról, hogy teljesen más volt a légkör összetétele is, ezért állandón könnyezett, és csipás volt a szeme. Fontos küldetésbén járt, és ennek tudata segített elviselni megpróbáltatásait. Ugyanis kultúrája-bármilyen fejlett is volt-elképesztő energiaéhséggel bírt. És, az antianyagerőmüvek és szupernovalecsapolások korszakában is szükség volt a hagyományos kémiai energiára. Ez feltételezte, hogy folytonosan új forrásokat kerestek. A véletlen pedig néha segített. Folyamatosan szemmel tartottak minden kultúrát a világegyetemben. Még a viszonylag fejletleneket is. És most, némi tér és időugrás, valószinűségszámitás és féreglyukban való fogócskázás kapcsán rájöttek, hogy ezen az éjjelen forradalmi felismerés történik egy jelentéktelen mellékgalaxis karjának valamely közepes renszerecskéjében, egy napszerű-nagyon is napszerű- csillag bolygóján, egy asszimetrikusan és gyengén fejlett kultúrában. Az egész azzal indult, hogy nagyenergiájú energialöketet érzékeltek a bolygóról, érdekessége abban rejlett, hogy rendkívül kis térrészből indult ki. A több háztömböt eltüntető robbanást alig maréknyi anyag okozta, illetve okozza, vagyis okozni fogja, vagy azt sem. A részletek megismerése útán úgy döntöttek, benyúlnak, értsd, a téridő kontinuumot befolyásoló módon szerzik meg az anyagot: egyszerüen a robbanás elött kiemelik, majd gondosan elemzik. Töredék másodperc pontosággal kell végrehajtani a müveletet, hogy már a robbanóanyag rendelkezésre álljon, de ne robbanjon még, sem kiemelés elött, sem a téridőalagút másik végén. Természetesen a valószinüségi láncolat megbontását engedélyeztetni kellet a fizikafilozófiai és materiáletikai bizottsággal. Ez általában évszázadokig eltartott, mivel a bürokrácia arányosan fejlődött a technológiával, de úgy is időben való ugrás engedélyezéséről volt szó, hát semmi gond. Egy azért akadt: benyúlási kisérlet csak egy lehetett, adott időben és helyen, nem lehet téridőbeli benyúlásokat, és kiemeléseket halmozni, mert ha egyszer ez összegubancolódik... szóval, a következő volt a helyzet ezen az éjszakán: Zhiyu-Cheyhu-Daobor, a legjobb intergalaktikus ipari kém, akinek nyálkás teste valaha a világűr semmijét hasította, egy kanayargós kis utca sarkán várakozott. Természetesen álcázta magát, a bolygóról levő adataik alapján összeállitott gyüjteményből a 22-3d/4-es álcával, mint "Adolescent hím egyenhumanoid, világos kaukázuzsi, középszőrös". Csak percnyi pontossággal tudták azonosítani a robbanás időpontját, így Doabor nagyon-nagyon figyelt. A pincében ugyanis Ariel Brinsky, kisgimnazista éppen másnapi kémia kiselőadására készült. Elötte a "Kis kémikus" játék vegyésszett darabjai áltak a asztalon. Sárga dobozára nagybetükkel írták: "A játék veszélyes vegyi reakciók létrehozására nem alkalmas, az összetevők nem mérgezőek, vagy gyúlékonyak. Háromévesnél kisebb gyermeknek nem adható, az apró részecskék lenyelésének veszélye miatt." Amit ráírtak, az igaz. Két dolgot nem számítottak bele: az egyik a gyermeki lelemény, a másik, hogy Ubul Ottokar minőségbiztosításért felelős rendszermérnök kontaktlencséje beleesik a rízskeményítőt tartalmazó üvegcsébe. Ezen okok miatt várható volt, hogy perceken belül az utca helyén hatalmas kráter fog éktelenkedni. Doabor 0,001 decibel ingerküszöbű, 1-90000Hz terjedő érzékenységű fülével kereste az alkalmas pillanatot. Pontosan lehetett tudni, milyen hangok hallatszanak a robbanást megelöző egy másodpercben. Milyen sorrendben, és melyik pikoszekundum lesz alkalmas a kiemelésre. A koordináták hangolása megtörtént, 90% valószínüséggel az anyaggal együtt Ariel Brinsky jobb kisujjának második és harmadik percét is kiemelik, de még így is olcsón megússza. Az ujjdarab meg bekerül a "Kiemeléssel sodort tárgyak és testrészek gyüjteményé"-be, ami az egyik legjelentősebb múzeum Doabor bolygóján. Ezekben a feszült pillanatokban következett be az a váratlan esemény, amely majdnem egy falunyi ember halálához, és nem mellékesen az universum egyik legjobb ipari kémjének eliminálásához vezetett. Nem hibázott senki ez egyszerüen megjósolhatatlan volt. A gond a 22-3d/4-es "Adolescent hím egyenhumanoid, világos kaukázuzsi, középszőrös" álcával volt. Ugyanis rendkivűl hasonlított Sonia Kafelowsky egyetemista unokaöccsére. Annak ellenére, hogy egy negyven évvel ezelötti korhely házítanítóról mintázták az álcát, mert a vonatkozó csoportban ("Adolescent hím egyenhumanoid, világos kaukázuzsi, középszőrös") átlaghoz közelítőnek volt mondható. Így miközben Daobor hihetetlenül kiélezett érzékeivel a falhoz simulva állt, és az emeleti depilátor és a csatornában nyüzsgő csótányok zajából próbálta kiszűrni a kulcsfontosságú kluttyanásokat és lottyanásokat, egyszerre egy sovány, karót nyelt alak rontott rá egy hirdetőoszlop fedezékéből, rettenetesen visítva.
-...KÖSZÖNNÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ...
A döbbnet és a fájdalom annyira sokkolta az ügynökök gyöngyét, hogy közel két századmásodperc is beletelt, mire reagálni tudott. Sonia egy tökéletsen hangszigetelő, kékesen izzú energiaburokba került, amely pár méterrel az utca felett lebegett. Saját sikolyát verte vissza a fal ezerszeresére erösítve.
Doabot továbbbi értékes századmásodperceket veszített, amíg megszüntette a fájdalmat, és újra működőképessé tette érzékszerveit. Pont akkor sikerült újra ráhangolnia, amikor a döntő, utolsó zörej elhangzott. Diadalmasan kiemelte a vegyületet, az asztal sarkát, meg némi emberi szövetet. Majd maga is teleportált. Az utcán nem maradt senki, csak egy halványan derengő gömb lebegett fölötte, szinte láthatatlan.
-Mamaaa!-panaszos visítás hallatszott a pincéből. Kovácsoltvas lámpaoszlopok világították meg sárgás fénnyel a macskakövet. Nemsokára a burok elereszti fogját, aki tompán landol a kövezteten, rabsága csak pár másodperc volt. A Földi időben. A gömb belseje paradox fizikai tér, nehezebb megbecsülni, odabent mennyi idő telik el. Lehet, hogy csak töredék másodpercek. Vagy pár hét, ki tudja. De amig a burok nem bomlik, addig a síkitás megállíthatatlanúl csapódik össze-vissza afalak között. Ez biztos.