Számonkérés

Szóval mentem végig azon a folyosón. Színes, gömbölyű kavicsok a földön, a fala tiszta FÉNY. Nagyon hosszúnak tűnt. A folyosó végén még erősebb fény. És ahogy mész, semmivel nem jön közelebb hozzád. Aztán egyszer meg ott vagy. De csak jó sokára. Még jó, hogy könnyű léptekkel halad az ember. A fényzuhany után fehér felhők mindenhol. Mondjuk, ha piros pipacsos mező volt a bejárat előtt, akkor várható volt a felhőbirodalom a végén. Aranyló fény világította be a határtalan eget, gyapjúfelhőkön játszadoztak a sugarak. Egy alpaka ugrált felhőről felhőre. A közelben egy hatalmas jegesmedve hortyogott jóízzűen, macskaszerűen összegömbölyödve. Testét díványnak használva egy néger kisfiú aludt rajta. Békés látvány volt. Hatalmas, gyönyörű madarak húztak el felettem. Szárnyuk suhogott. Finom illat a levegőben. Mint amikor egy helyes lány elmegy melletted az utcán, behunyod a szemed, és szippantasz egyet. Szóval, jó illat volt. Keresztbe elrohant előttem egy fekete macska. Összerándultam.
-Nyugi, itt nem számít- reszelős,durva hang. Mintha egy tölgyfaszekrényből szólt volna. Tulajdonosa egy jó kétméteres alak volt, golyókopasz, izmos, pocakos. Mint egy kiöregedett biztonsági őr. Fehér hálóingben. Karszalagján lángoló kard, kezében gépkarabély.
-Szent Pál?!
-Ühüm- a lassan arrébb mászó felhőből egy aranyozott, díszes kapu tűnt elő. Nem írták rá ki, hova vezet, de lehetett sejteni.
-Most merre?
-Mindjárt jön az illetékes-háta mögé intett. Leült, és megsimogatta a macskát.
Álldogáltam, vártam. Hm, eljött az idő, hogy megmérettessen az ember… Miért van, hogy ilyenkor csak a disznóságok jutnak az eszembe? Azok viszont végtelen sorban. Mintha vatta lett volna a padló. Kényelmes, de lassan unatkozni kezdtem.
-Mingyárt jön-mondta a szent őr. És tényleg. Alacsony, csontsovány alak tűnt fel a kapu mögött, tántorgó léptekkel. Rajta is hálóing volt, de kimoshatatlan vörösborfoltok éktelenkedtek rajta. Őszes szakálla is furcsán elszineződött. Vállán jó félméteres kulcsot cipelt. Megállt, egy hanyag mozdulattal ledobta a kulcsot, az nagyot koppant (Hogy koppanhat valami nagyot egy felhőn?), majd a kilincsel kinyitotta a kaput. Gondolom, Szent Péter lehetett. Pál sóhajtott, és vállra vette a fegyverét. Ha jól láttam, egy Galilt . Beléptem.
Felhőkön sétáltunk, nyuszik ugrabugráltak a lábunk között. Mivel ugyanolyan fehérek voltak, mint a felhők, sikerült is egyszer hasra esnem egy nagyranőtt angórában. Péter meglepő ügyességgel tántorgott a jószágok között.
-A technológia lényege, hogy nyúlbogyó áthullik a felhőkön, de a nyulak nem, Így nem kell guanóban járnunk-magyarázta.
-És mi van az elefántokkal? Nincsenek elefántok?
-E?
-Hát ahol az elefántbogyó kifér, ott a nyúl is kiesik, nem?- felém fordult, rám nézett sárgás szemeivel.
-A elefántoknak van elég eszük, hogy kirepüljenek a felhők mellé, ha szarnak. Ilyen egyszerű!
-Repülnek?- nem válaszolt,ballagtunk tovább. A bárgyú fülesek szerencsére elfogytak.
-No - mondta egyszerre a kulcsok őrzője, és eloldalgott. Ekkor láttam, hogy valóságos ligetbe értünk, mindenhol fák álltak, öregek és szépek. Egy fa alatt apró kőoltár szerénykedett, s rajta ült, hát… Úgy nézett ki, mint egy régi képeslapon a télapó. Kövér volt, hosszú fehér szakálla és haja , orrán kerek kis szemüveget hordott, arcán atyai mosolyt. Csak a ruhája nem stimmelt, de úgy látszik, a fehér hálóing itt egyenruha. Hatalmas buddhatestéhez képest kicsi és finom kezeit ápolta. Egy másik kőhalmon egy kopott fekete öltönyt viselő kreol öregember görnyedt, és egy szalagfűrészen játszott a vonójával. Nem ismertem fel a dallamot, de nagyon bántotta a fülemet. A képhez tartozott még egy bornyúnyi masztif, tigriscsíkos, félméteres nyelve piros szalagként csüngött az oltárról. Szomorú tekintettel méregetett.
Tehát az Úr üldögélt ligetében, és a körmét reszelte. Mezítláb volt, glória nélkül. Arca fiatalabbnak hatott, mint ősz hajából gondoltam volna, és mellette csokiskehely állt. Hatalmas. És üres. Reszelte a körmét, pont, ahogy a deisták elképzelik.
-Szia!- nagyon kellemes, mély hangja volt.
-Őhm…
-Tegeződjünk!
-Igen…
-Kérsz valamit? Narancs, banán, alma?
_Köszönöm szépen, most inkább nem.
-Vizsgaláz?- rám nézett zöld szemeivel szemüvege fölött- pedig ez inkább bizonyítványosztás- hatalmasat sóhajtott, letette a reszelőt, és belekortyolt az üres kehelybe. Arcán pillanatra bosszúság tükröződött. Elővett egy pici ezüstcsengőt, és megrázta. Felbukkant egy angyal a felhőködből. Hát…angyalszőke angyalhaja volt, magas,sudár, soha ilyen szép lányt nem láttam, finom selyemingecskéjén átütöttek rózsaszín mellbimbói, látszott feszes, izmos, mégis lágy és végtelen nőies teste…szemében érdeklődés és értelem, mosolyától egy gránitszikla is elfolyósodott volna. Mennyország.
-Kérlek, még egy csokit, kicsit több rummal. És-a kókadozó zenészre sandított-küld be Angelikát -végigsimította a selymes arcocskát, szelíden meglegyintette a hibátlan tomport, és hanyattdőtl.
-Menyország- sóhajtotta. Összefűzte kezeit hatalmas hordópocakja elött, és lábujait tornáztatta.
-Csokit sem kérsz?
-Nem, köszönöm.
Nyelvével csettintett. Közben bejött egy másik angyal,( vöröshajú, nem folytatnám…), és intett a fűrészhegedűsnek, aki szó nélkül távozott. Leült, és hárfázni kezdett. Meglepődve ismertem föl a „The intertainer”-t Scott Joplintól.
-Valahol itt van a gond, itt lesz a gond-feljebb tolta a szemüveget, és elegáns mozdulattal kihúzott egy kis kártyát a semmiből. A kutya felült, halk morgással megvakarta a füle tövét, és lomhán sétára indult. Az Úr elégedetten mosolygott saját bűvésztrükkjén, majd rápillantot a kártyára. Kicsit ráncolta a szemöldökét, majd elengedte a kártyát. Az pörögve lehullott, fehéren, üresen.
-Mhmm…maga alá húzta a lábait, bokáját markolva hintázott. Megjött a csoki. Nem mertem az angyalra nézni, cipőm orrát bámultam. Most jöttem tá, hogy én vagyok az egyetlen,aki utcai ruhában, cipőben van itt. A mély hang valamit dörmögött, amire csilingelő nevetés volt a válasz. Puszi cuppant. Egyszerre szerettem volna felrobbani és elsülyedni.
-Na, igyál már egy kicsit!- lefelé forduló tekintetem előtt egy hihetetlen finom fehér kacsó jelent meg, benne egy kristálykehely, sűrű, sötét, keserédes csokoládéval csordultig. a jófajta rum illata magában megrészegített.
-Köszönöm- elvettem.
-Ülj le- egy kényelmes fotelra mutatott, ami, hogy-hogynem, pont mögöttem volt. Leültem, csokit ittam. Az angyalka elsétált. Lassan. Menyország. A legfinomabb parfümöt használta, amit valaha éreztem. lehet, hogy a kapu elött is ez volt, csak sokkal enyhébben.
Így csokit ittam. és feszengtem. Nagyon. De aztán a rumos csoki segített. Az Úr egy csiptetővel a lábkörmeit vágta. Azon morfondíroztam, mit szólna hozzá, ha megkérdezném, eltünhetnénk-e valamelyik angyalkával egy felhő mögött, amíg befejezi a pedikűrt.
-Na, itt a gond -mondta, kerekded rózsaszín lábujjait méregetve.
-Hogyan?
-Mi jár a fejedben?
-Bűnös gondolatok?
-Váááh- belevágott a lábába. Körömcsiptetővel nem is könnyű. Elképzeltem, ahogy egy ilyen dundi ember bekapja a saját lábujját. elvigyorodtam. Nagyon sok rum volt a csokiban. elkezdett nevetni,
-Vicces, vicces-rám nézett-miért nem kérdezed meg?
-Hogy betudod-e kapni a lábujjadat?
-Kinek mi tetszik…én az angyalkára gondoltam.
-Őőőő, már hogy…nem tilos?
-Miért nem kérdezed meg? Itt a hiba.
-Most…
-„Nem kérek gyümölcsöt, nem kérek csokit, nem kérdezek semmit a csajtól, pedig majd szétszállok, csak állok bávatagon, és várom, a mit is…” hiba.
-Nem értem.
-Hmmm…helyes cselekvés.
-Szerénység, önmegtartóztatás, jószándék, önzetlenség…
-Helyes cselekvés.
-Úgy értem, jóra való törekvés, meg keresni az arany középutat…
-…meg belső béke, megvilágosodás, világbéke, önfeláldozás…kaka. Helyes cselekvés.
-Ami?
-Hát akkor gond van, ha ez kérdés, amikor valaki idáig jut. Ha megnyugtat, legtöbbször ez van.
-Ajjaj.
-Kiváncsi vagy bűneid listájára?
-Van annyi időnk?
-Ne szellemeskedj! Szóval: „XX. Dec. 12-én munkába menet átkelt az Y hídon. hó borított mindent, a folyón jégtáblák úsztak. A nap előbujt meleg, sárga fénye beragyogta a várost, aranyosra festette a tetőket és az utcákat, nevető gyerekek-itt megköszörülte a torkát- hógolyozó gyerekek szaladtak el mellette, NEVETVE, a víz millió kis táncoló mosolyként verte vissza a sugarakat, mint izzó lemezek, vakítottak a lassan sodrodó jégtáblák, és…hmmm -félelmetesen összeráncolta a homlokát, ahogy maga elé meredt, hangja elmélyült- a következőket mondta magában: „ha van Isten, és egyszer a szine elé állok, nehéz lesz megmagyaráznom, ma mért nem mentem föl a hegyekbe, kirándultam az erdőkben, gyönyörködtem műve tökéletességében, hanem bementem szaros munkahelyemre, és zárt falak mögött utálatos munkát végeztem.” Majd BEMENT DOLGOZNI!” Körömcsiptetőjét kedvtelenül elhajította, és a távolba meredt. Felhőről felhőre ugrálvó birkanyáj látszott arrafelé, egy csapat farkas követte őket, élükön a burnyúnyi szelindekkel, hosszan kilógó nyelve ide piroslott.
-Na persze, csak játszanak-morogta, és intett egy felhőnek, gyorsan takarja el a látványt- visszatérve, érted?
-Őőő, ennyi a lajstrom?
-Nem elég?
-Nekem hosszabb volt, és speciel ez nem is szerepelt rajta. Ennyire gáz a fogadkozás ? Vagy létezésed kétségbe vonása?
-Nem érted. Ez bűneid listája,mert nincs lista, mert azt sem mondanám, feltétlen van bűn, de ezt itt nagyon elszúrtad, és minden, amít bünként róssz fel magadnak, valahol abban gyökeredzik amit ez gyönyörűen megmutat. A sok káromlás,némely kihágások, megcsalások, harag, gyülölet, álszentség, meg itt némi visszaélés és bántás-megint csettintett a nyelvével-szóval mindez most legyen ennyi, pars pro toto. nincs lista, van a kérdés: miért nem mentél el kirándulni?
-Hjajj!
-Segítek: kötelesség, munka, kollégák cserbenhagyása, a felnőtt tudja, mi a dolga, elvárják, nem tehetjük mindig azt, amire vágysz, sőt, az a helyes, ha képesek vagyunk megállni, ki tudja, jó lett volna –e, megfázom, eltöröm a lábam, lelkiismeret, máskor is van szép idő, hétvégén…na, hogy hangzik?
-Szarul…bocsánat, rosszul.
-Szarul ám!
-De amiket elsoroltál, részben mégis fontos dolgok, erények, aki erre képtelen, gáz alak, ilyesmi…nem?
-De.
-Akkor…
-Abba hagynád, hogy úgy csinálj, mint aki nem érti? Nem fogom a szádba rágni!
-Jó. Most mi lesz?
-Az első jó kérdés. Korrekció.
-Purgatóriumszerüség?
-Ahogy akarod. Megkapod a tabula rasa-t.
-Megtisztul a lelkem?
-Na nem. Az emlékeid egy részét hozzáférhetetlenné tesszük a számodra, mert csak zavarna. De ez nem tiszta, nem mocskos, az egy lélek. Megkapod megint a lepucolt világot, tiszta lapként, hogy lelkeddel kiszinezd, elszürkitsd, összemocskold, paletta nállad, az ecsetet megkapod, a kép meg rólad szól. Menny, pokol, purgatórium és nirvána. bármi lehet, csak annyi az egész, hogy hogy cselekszel. Olyan ez, mint hogy egy mozdulatot, amit eddig jobbra tettél, most balra teszel. Egy egyszerű, sima mozdulatot. Jobbra lép, balra lép. Hihetetlen egyszerű dolog bármerre lépni, másfele is. De eljutni odáig, lehet a legnehezebb. Hogy lépj amerre eddig, lépj másfele, de jól. Akkor és ott megfelelően. Helyes cselekvés. Egyszer, többször, mindig.
-Lehet két kérdésem?
-Lássuk az elsőt!
-Mindenkinek ilyen alakban jelensz meg, ezt mondod, és ilyen alapon ítélsz?
-Közöd hozzá? A második kérdés jobb?
-Megkaphatnám a szőke angyalkát egy röpke órára? Vagy a vöröset? Úgy értem, megpróbálhatom?
-Most nem. Hogy miért nem, jöjj rá magad. De csak rajtad múlik. Csak rajtad. Helyes cselekvés. Akkor ott. Legyen ez, és ez lesz. Most indulnod kell. Szeretlek.
Az ég padozata megnyílt, és zuhanni kezdtem. Utoljára még hallottam, ahogy a hárfán a szamárindulót játsszák. Vízbe zuhantam, sötét vízbe. Annak mélyén sötét barlangba, a sötét barlang mélyéből meg egyszerre megérkeztem ide…