Avagy Ibrahim betép
Már túl voltam azon, hogy idegeskedjek, amikor beléptünk Owl mester boltjába. A régi városnegyed mellékutcácskájában porosodott kirakata, a harmincas évek ízlése szerint berendezve. Akkoriban Owl mester bajsza már serkenhetett, legalább is elsőre jóval kilencven fölé becsültem korát. Barna műszerészköpenyben görbült elöttünk, szemüvegének vastagsága még viccnek is túlzás lett volna. Millió gépet, játékokat, modelleket árult. Apró, spiritusszal müködő gözgépek, icipici mototrok, apró szövőszékeket, minimalmokat, rézkéményes mozdonyokat hajtottak meg. De akadt szélkerék, dermedten álló örökmozgó, komplett fa minimalmocska is. Szépen fényezett réz, zöldre lakozott acéllemezek, sötétre pácolt fa. Ja, és kitömött állatok, de ezt most hagyjuk. Minket kevébé érdekeltek a századelei játékok, és a döglöt állatok. Ibrahim teljesen más céllal jött ide. Röviden beszélgetet a görbe matuzsálemmel, majd egy selyempapírba csavart bonbonnal távoztunk. Az árát nem firtattam.
A bonbon apró koromfekete golyó volt. Ibrahim a nappaliban tette bele egy pezsgőspohárba, ahol lassan elsülyedt a vízben. Kihagytam az utolsó hisztit, hogy mégse tegye. Megígértem, hogy segítek. Míg nem történt semmi különös, megfésülködtem és megigazítottam a sminkemet. Azon gondolkoztam, milyen szemkontúr kéne, hogy elég drámainak hasson, ha esetleg a mentőben miközben a kezét mosom, a könny csikokban keni végig az arcomon. Eléggé haragudtam.
Közben pont semmi nem történt. Besötétítettünk, egy éjszakai lámpa adott némi fényt. Ibrahim mozdulatlanul gugolt a pohár fölé hajolva. És sokáig nem változott semmi. Majd a golyó szétnyilt, furcsa foltként úszkált. És akkor jöttek a szinek. Virág bomlott ki a víz felszinén. A fekete szírmok lassan ibolyaszínt öltöttek, apró villogó sárga pontokkal, mint szentjánosbogarak trópusi éjszakában. A sárga fényfoltok egyre nagyobbak lettek. Sugarak nyúltak ki belőlük, játékos formákat vetítettek a plafonra. A kévék összecsavarodva lángoló arany fonotkalácsot mintáztak. Majd hatalmas szikraesőként összeomlott a kalács, s millió vibráló pókként rohant szét a szoba sarkai felé. A szirmokon most hullámokban futotak végig a csodásnál csodássabb, ízzó árnyalatok, Ibrahim arcát mindig más fényben világítva meg. Amikor a virág teljesen szétnyilt, kivete a pohárból. A szirmok nem csak örűlt szinkavalkádban világítottak, hanem furcsán tekeregtek, vonaglottak. Összedörzsölte kezeit, szétmorzsolta a szines csodát vibráló üveghomokká, majd arcát tenyereibe tette, és hatalmasat sóhajtott. Ahogy kifújta a port, csak fekete pernye szált ki orrán-száján. Utána kávéztunk, ettünk pár szendvicset. Semmi különös nem történt, csak az egyik aszpikos sonka rohant el vonyítva az asztalról, hogy a radiátoron felkapaszkodva az ereszcsatornába vesse magát. A ferdetetős nappali közepén hevertünk, semmiségekre gondolva. Váratlanul azt éreztem, hogy teste borzalmas mód hideggé vállik. Elöször fagyos jégtömbnek volt, végül mér égetett. Leheletem párája látszot. Ölelő karja jeges acélrúd, ahogy megpróbáltam lefejteni, szilánkokra törve hulott a padlóra, szétguruló darabjai higanycsepekké olvadtak. Hatalmas ezüstös tócsa letta kedvesemből. Akkor a falon lyuk támadt, s a biztonság kedvéért a szomszéd pátyolgatására bízot macskánk sétált be a lyukon. Zöld szemeivel méregetett, majd kiöklendezett egy egeret. Ez egér egy sajtot köpött ki, a sajt tejjé folyt szét a padlón, elkeveredett a higannyal, ami szintén tejjé lett, a tej elkezdett felfelé csorogni, egy láthatatlan edénybe, ami szájjal lefelé a szoba közepén állt, az edény megtelve egy tehén alakját vette fel, szép lassan szint is nyert, barna - feketet foltokat. Odabaktatott a hűtőhöz, ahonnan hatalmas jégtömböt húzott elő. Kényelmesen nyalogatni kezdte, s forró nyelvével emberalakot mintázott belőle. A jégalak megelevenedet, s visongva rohangált körbe aszobában. Átettsző, tízéves forma gyermek volt. Ekkor a tehén ráfujt, s az elterült a padlón. Ahogy felált, már a didergő és vacogó Ibrahim volt. A tehén kifordult, alagúttá nyiló, vonagló vörös falú teste valami távoli vidékre nyitott ablakot. Óriási teherkikötő valahol északon, csupa rozsdás hajóroncs, düledező daruk, romos raktárépületek. És ágyak, hatalmas ágyak. Vázukat lámpaoszlopokból, vonatsínből, hidtartóelemekből hegesztették. Az ágyakon bálnák fekszenek, és csúnyán köhögnek. Egy fehérköpenyes kertitörpe járkál az közöttük. Valamit magyarázott. Úgy éreztem, ez már sok. Elrepültem egy körre az ablakon át, hatalmas fénylő lepkeszárnyakon. Pár sarokkal arrébb egy utcaköveket rágcsáló óriáslajhárral társalogtam. Elmesélte, régebben aranyat mosott a város szenyvízcsatornáiban, de a fenyőrigók miatt már fél lemeni. Így éjszakánként macskaköveket legel. Bazaltkövbes bélsarát a koboldok kőgyapotnak hívják, és házaikat szigetelik vele. Aranyban fizetnek érte. Mert neki kell az arany. Rengeteg aranyra van szüksége, hogy elszórhassa, elveszithesse, ottfelejthesse különböző helyeken. Ettől tud csak jóllakni. Végighalgattam, majd hazarepültem. A föld alatt, a város szikkadt iszapjában haladtam, kerülgetve a szemcséket, menekülvén a gigászi fonalférgek mohón izzó tekintete elől.
Ibrahim még aludt, szerencsére. Biztos hisztizett volna, hogy miért hagytam magára drogos utazásán. Nem érti meg, mennyire zavar, amikor betompul, ki- és beszámíthatatlan, zagyva és érthetetlen. Utálom, amikor beszív. De neki ez kell.
Másnaposan kavargatta citromos teáját, és fanyalgott esti élményein. Ahhoz képest, amit barátai meséltek Owl kiváló vegyészetéről, szinte semmi nem történt. Pár futó, gyenge látomás félálom kábulatában. Fogadkozott, többé nem próbálkozik. Lelkesen helyesletem.
A bonbon apró koromfekete golyó volt. Ibrahim a nappaliban tette bele egy pezsgőspohárba, ahol lassan elsülyedt a vízben. Kihagytam az utolsó hisztit, hogy mégse tegye. Megígértem, hogy segítek. Míg nem történt semmi különös, megfésülködtem és megigazítottam a sminkemet. Azon gondolkoztam, milyen szemkontúr kéne, hogy elég drámainak hasson, ha esetleg a mentőben miközben a kezét mosom, a könny csikokban keni végig az arcomon. Eléggé haragudtam.
Közben pont semmi nem történt. Besötétítettünk, egy éjszakai lámpa adott némi fényt. Ibrahim mozdulatlanul gugolt a pohár fölé hajolva. És sokáig nem változott semmi. Majd a golyó szétnyilt, furcsa foltként úszkált. És akkor jöttek a szinek. Virág bomlott ki a víz felszinén. A fekete szírmok lassan ibolyaszínt öltöttek, apró villogó sárga pontokkal, mint szentjánosbogarak trópusi éjszakában. A sárga fényfoltok egyre nagyobbak lettek. Sugarak nyúltak ki belőlük, játékos formákat vetítettek a plafonra. A kévék összecsavarodva lángoló arany fonotkalácsot mintáztak. Majd hatalmas szikraesőként összeomlott a kalács, s millió vibráló pókként rohant szét a szoba sarkai felé. A szirmokon most hullámokban futotak végig a csodásnál csodássabb, ízzó árnyalatok, Ibrahim arcát mindig más fényben világítva meg. Amikor a virág teljesen szétnyilt, kivete a pohárból. A szirmok nem csak örűlt szinkavalkádban világítottak, hanem furcsán tekeregtek, vonaglottak. Összedörzsölte kezeit, szétmorzsolta a szines csodát vibráló üveghomokká, majd arcát tenyereibe tette, és hatalmasat sóhajtott. Ahogy kifújta a port, csak fekete pernye szált ki orrán-száján. Utána kávéztunk, ettünk pár szendvicset. Semmi különös nem történt, csak az egyik aszpikos sonka rohant el vonyítva az asztalról, hogy a radiátoron felkapaszkodva az ereszcsatornába vesse magát. A ferdetetős nappali közepén hevertünk, semmiségekre gondolva. Váratlanul azt éreztem, hogy teste borzalmas mód hideggé vállik. Elöször fagyos jégtömbnek volt, végül mér égetett. Leheletem párája látszot. Ölelő karja jeges acélrúd, ahogy megpróbáltam lefejteni, szilánkokra törve hulott a padlóra, szétguruló darabjai higanycsepekké olvadtak. Hatalmas ezüstös tócsa letta kedvesemből. Akkor a falon lyuk támadt, s a biztonság kedvéért a szomszéd pátyolgatására bízot macskánk sétált be a lyukon. Zöld szemeivel méregetett, majd kiöklendezett egy egeret. Ez egér egy sajtot köpött ki, a sajt tejjé folyt szét a padlón, elkeveredett a higannyal, ami szintén tejjé lett, a tej elkezdett felfelé csorogni, egy láthatatlan edénybe, ami szájjal lefelé a szoba közepén állt, az edény megtelve egy tehén alakját vette fel, szép lassan szint is nyert, barna - feketet foltokat. Odabaktatott a hűtőhöz, ahonnan hatalmas jégtömböt húzott elő. Kényelmesen nyalogatni kezdte, s forró nyelvével emberalakot mintázott belőle. A jégalak megelevenedet, s visongva rohangált körbe aszobában. Átettsző, tízéves forma gyermek volt. Ekkor a tehén ráfujt, s az elterült a padlón. Ahogy felált, már a didergő és vacogó Ibrahim volt. A tehén kifordult, alagúttá nyiló, vonagló vörös falú teste valami távoli vidékre nyitott ablakot. Óriási teherkikötő valahol északon, csupa rozsdás hajóroncs, düledező daruk, romos raktárépületek. És ágyak, hatalmas ágyak. Vázukat lámpaoszlopokból, vonatsínből, hidtartóelemekből hegesztették. Az ágyakon bálnák fekszenek, és csúnyán köhögnek. Egy fehérköpenyes kertitörpe járkál az közöttük. Valamit magyarázott. Úgy éreztem, ez már sok. Elrepültem egy körre az ablakon át, hatalmas fénylő lepkeszárnyakon. Pár sarokkal arrébb egy utcaköveket rágcsáló óriáslajhárral társalogtam. Elmesélte, régebben aranyat mosott a város szenyvízcsatornáiban, de a fenyőrigók miatt már fél lemeni. Így éjszakánként macskaköveket legel. Bazaltkövbes bélsarát a koboldok kőgyapotnak hívják, és házaikat szigetelik vele. Aranyban fizetnek érte. Mert neki kell az arany. Rengeteg aranyra van szüksége, hogy elszórhassa, elveszithesse, ottfelejthesse különböző helyeken. Ettől tud csak jóllakni. Végighalgattam, majd hazarepültem. A föld alatt, a város szikkadt iszapjában haladtam, kerülgetve a szemcséket, menekülvén a gigászi fonalférgek mohón izzó tekintete elől.
Ibrahim még aludt, szerencsére. Biztos hisztizett volna, hogy miért hagytam magára drogos utazásán. Nem érti meg, mennyire zavar, amikor betompul, ki- és beszámíthatatlan, zagyva és érthetetlen. Utálom, amikor beszív. De neki ez kell.
Másnaposan kavargatta citromos teáját, és fanyalgott esti élményein. Ahhoz képest, amit barátai meséltek Owl kiváló vegyészetéről, szinte semmi nem történt. Pár futó, gyenge látomás félálom kábulatában. Fogadkozott, többé nem próbálkozik. Lelkesen helyesletem.
1 megjegyzés:
Miért változtattad meg a címét? :( Az eredeti jobb volt.
Megjegyzés küldése