A nyolcadik nap

 Hajnal volt a paradicsomban. Olyan nagyon szép. Madárkák nagy mennyiségben, rózsaszín fények,halványlila felhők, ékszerként csillogó harmatcseppek.Említést érdemelnek még az áttetsző szirmú tavirózsák, a villanva szálló szitakötők, apró csillogó fénypontok a vízen, nem is beszélve egyes kecsesen ugráló őzekről. A mélyedésekben lassan foszló fehéres ködpászmák is jól néztek ki. Az Úr reggeli sétáját végezte. Mély gondokkal terhelve. Érezte világnyi vállalkozása minden felelősségét. Most készült az egészet elrontani. Vagy megcsinálni. Mit ér az egész, ha nem veszélyes? Van igazi, és jó dolog, ami nem hordoz magában kockázatokat? A hajnali fény árnyékokat vetet, és az árnyékok kíváncsi füleket és szemeket növesztettek. Lehet tudni, hogy baj lesz belőle. Nagyjából azt is, hogy miért. És utólag tudni fogja, hogyan is kellet volna csinálni. Megsimogatta a majomkenyérfa alatt heverő, pompás Oroszlán dús sörényét. Megfogta a levesestányér méretű mancsot, és finoman játszottak újai a hatalmas agyarakon. Sóhajtott.Sosem hitte volna, valaki valaha leírja, hogy ez a lény együtt legelt a bárányokkal. Ha legelne,olyan más oroszlán kéne legyen, hogy az már nem is oroszlán. Persze lehetne késöbb is oroszlán belőle, ha lesz később, és most még lehetne valami egészen más, de mind annak tudatában, ami jöhet. Tulajdonképpen a nyolcadik nap volt. Mondhatni, rég óta, de ennek nem volt értelme, hogy rég, mert a nyolcadik napon leállt a dolog, és újra és újra csak forgott a nyolcadik nap, olyan változásokkal, amelyek nem jelentettek előrehaladást, tehát nehezen voltak változásnak nevezhetőek. Legfeljebb változatok.Változatok a nyolcadik napra, legelő oroszlánra és nektárszívó kullancsra... És ez jó volt. De nem elég. De sürgető nem volt semmi, hiszen az idő nem múlt, minden reggel ugyanannak a napnak a reggele volt. Éjfélkor tényleg nulla óra lett. És a fény egyre inkább sűrítette az árnyékot, és az árnyék nyugtalanságot keltett mindenben. Nyugtalanabbnak tűnnt a szemében minden. Az Árnyék zavarta. Ezért, hogy valami más legyen, és hoyg a holnap ne legyen a soha, és ne legyen mindig csak a ma (és ezzel megszülethessen az örök vágy, vissza ebbe az állapotba), mindezért módosított  reggelijén. És az almából kiszedett pár magot. És soha olyan furcsán nem suhogott még a szél ezeken az öröké mai napokon, soha oly sötétek nem voltak az árnyékok, és olyan sejtelmesen nem kevergett a virágpor a szélben. "Már beindult, basszus..." És először megborzongott. Ez volt a reggeli. Most sétált. Almamagokkal a zsebében. Meg egy kislapáttal a másikban. És azzal az öncsaló hittel a szívében, hogy még nem hozott döntést. Az árnyék meg röhögött. Ki hitte volna, hogy tud ilyet?

  Az első emberpár egy fügefa alatt aludt, mint kölyökmacskák, összegömbölyödve, összebújva. Az Úr elgondolkodva nézte őket, az Árnyék lustán körbefolyta a bokáját. Az Emberpár finoman pihegett. Hihetetlenül kecsesek és finomak. Mestermunka a hamvas, finom bőr, fanyarkás ízével, a finoman gömbölyödő ívek, a selymes haj, amibe beletúrni tényleg isteni érzés.Nagyot sóhajtott. Felrebbentek a madárkák, a virágok ijedten hullattak pár szirmot. Távolban kicsit még menydörgött is. Felídéződött benne egy időben oly távoli Ábrahám képe, aki majd hasonló kínok között áll farakáson térdeplő gyermeke előtt.Könnyek szöktek az Idő végtelen óceánját idézően kék-ugyanakkor erőssen véreres és fáradt-szemeibe. Nem volt kényszer, hogy megtegye, amire kényszerítve érezte magát. Mégis ott volt a nyomás, ami a látszólagos ellentmondások és bizonytalanságok dacára egy bizonyos cél felé rángatta. Az árnyék várt, borostyánsárga kutyaszemei fénylettek a  legsötétebb zugokban. Hirtelen Isten mérhetetlen állatinak érezte az árnyékot, mint valami mohó vad, aki csak várja a koncot, a törvényszerűen aláhullót, s ha megkapta, széttépi, független minden vágytól, érzéstől, következménytől. Mint valami ősrovar, előprogramozott idegrendszerével, aki elkapja prédáját, és az pusztul, független attól, hogy a tágabb világban még milyen praktikus vagy elvi, esztétikai szerepe lett volna. Hiába a leggondosabb szülő, ékszerként repdeső kis csoda, totemállat, szánt neki bár  sors bármilyen üdvös vagy alantas szerepet, a rovar számára csak fehérje, zsír és némi szénhidrát, ami az ő életét, öncélú, létért való létét hivatott fenntartani, és semmi más nem érdekli... És haragot érzett az Úr az Árnyék irányába, amiért ily oktalan és természetesen önző. És haragja csak fokozódott, amikor arra gondolt, hogy az Árnyék önzése mégsem oly természetes, hiszen rendelkezik Tudással, és Akarattal, és nem mondható ösztönei foglyának és vágyai áldozatának, mert milliószor bölcsebb, tapasztaltabb és tudósabb, semhogy ezek mentségére szolgálhassanak. ÉS szétáradt a harag a szívében, és utolsó lehulló könnycsepjei csúnya savfoltokat martak a Paradicsom smaragzöld gyepébe.Az Árnyék csak várt, lassan visszahúzódva a magasra hágó nap sugarai elöl. Az emberpár sóhajtva forgolódott, Éva dús hajába temette mindkettőjük arcát, Ádám duzzadó fütykösét Éva combjához dörgölte. Édes álom.Gyorsan felnőnek a gyerekek. Az öröké ismétlődő ma forgatagában, ahol nem történik semmi.Ugyebár.

  Az Árnyék nedves orrát a Teremtő kezéhez nyomta, majd sötét gyapjúfejét tenyerébe fúrta, mintegy megsimogatattva a a saját fejét. Villás nyelve végigtapogatta a sok agyagozástól repedezett, száraz bőrt.

 Istent hirtelen eltöltötte az érzés, hogy minden, ami a Teremtés során történik, valószerütlen és valószínütlen, sőt, mindenki számára érthetetlen.

 "Ami él, változik, ami változik, az él!" többször elmondta ezt magának, nyugtatgatóan. Pontosan nem is érette, most ez mit jelentsen, de a harag kiszállt  szívéből. A savégette lyukakból a félelem sápadt-sárga virágú indái tekergőztek ki.Az Árnyék apró foltokra hullva kergette a fák lombjai között átsütő fénypászmákat.

 A kert közepén apró gödröt ásott az Úr, beleszórta a magokat, majd elsimította apró ásójával, még gyeptéglát is tett rá, hogy semmi se lássék. Ahogy pár lépés után visszafordult,hatalmas, göcsörtös, ősöreg almafa állt ott, girbegurga ágain hatalmas kígyó tekergőzőtt, csillogtak-villogtak pikkelyei.És a fa tele volt almákkal. Semmi, de semmi nem volt ezen almákhoz fogható, gyönyörűen csillogó, nyálcsorgattató,hatalmas nagy almák. Ó.Senki nem mondhatta, hogy nem ezek a Paradicsom legszebb, legínycsiklandóbb gyümölcsei.Ó...ó...

És a kígyó odajött, gyönyörű formájú, izmos lábain, peckesen. És körbefolyta az Úr bokáját, mint sötét árnyék.Tényleg csodálatos, formás, izmos lábak voltak. Almaillatú volt a lehelete, mámorosak élő, kifejező szemei. Az Úr enyhén szédült a pikkelyek káprázatos csillogása közepette, melyek az árnyák saras tócsájából nőttek ki. És megsimogatta az okos fejet. "Talán az a bűnöm, hogy szeretem őt" elmélkedett.És Egyáltalán nem emlékezett, hogy a kígyónak csinált volna ilyen szép lábakat. De most volt. Gyönyörű. Ekkor az Úr leült egy hangyabolyra-a hangyák nem csíptek, és a szerkezet kívállóan bírta az Úr súlyát-a kígyó pedig az ölében nyugtatta a fejét. Mellső lábaival átkulcsolta  a fenséges térdeket.

-Mostantól nem lesz így, ugye tudod?-szomorú volt az öreg hangja

-Úgy beszélsz,mintha mostantól elromlana minden. Amikor végre beindul.

-Beindul? Hiszen már kész? Bevégeztem a teremtés művét.

-Kész? Az újszüllöttre sem mondjuk, hogy kész, csak hoyg világra jött. A dolog legkorábban a temetéssel van kész. Jó, valójában sosincs kész...

-Szeretlek..

-Te mindent szeretsz...

-Ez más.

-Tökéletesség titka, hogy mindent tökéletesnek látsz, mindent. Nem alkotsz ítéletet, csak csodálsz és szeretsz. Mert minden ugyanolyan fontos neked.

-Lehetetlen.

-Akkor meg, lesz nézőpont, ami fénysugárként ráesik a világ dolgaira, fényes és árnyékos részekre bontja őket, lesz rossz és jó, és lesznek imádói mindkét oldalnak, hazugok és jók, árulók és pálfordulók, és millió kis lényecske, tudásán túl lelkesedve, és lelkesedésén túl akarva beleszáll a játékba, hogy mindent zavarossá, kibogozhatatlanná tegyen. Igazságról fognak beszélni nyúlfarknyi életükben, azt hiszik, hogy valamit tudnak, hoyg valamit birtokolnak, hogy valami fölött hatalmuk van.

-Fény és árnyék. Attól lenne, hoyg én nézem? A dolgok alaptermészetéből fakadóan van és árnyék...

-Ahogy tompa szürke is.Az első nap előtt csak az volt... Ott lehet az egész elkavarva.

-Nincs elkavarva...

-Akkor miért nem csinálod tovább?

-Mi van, ha kész?

-Jajjaj! Vigyázat, kamú!-felemelte hüllőfejét, és sziszegve kiáltotta, hogy az Éden kék madarai felrebentek-Kaaaamúú!

-Na, csendesebben, gyermek!

-Nézz körbe! Mit látsz?

-Élet...

-Mitől?

-Tőlem.

-Más szóval! Mitől él?

-Életerő.

-Jó. Nevezzük Akaratnak.

-Hm. Legyen Akarat, Lucifer!

-És az akarattal lesz neked bajod, ahogy kiszivárog összeszorított ujjaid közül...

-Szabad akarat.

-Ááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!!!!!!!!! Szaaaaaaaaaaabaaaaaad!!! Váh! Hogy lenne szabad? Meg mitől? Áááááááá! Akaratot mondtam, sőt AKARATOT. Amitől az egész működik, és él, mert akar élni, és akar, mert él. Mi köze ennek a szabadsághoz? Nem szabadsága a tűznek, hoyg égjen. Azért tűz, mert ég...

-Na,de hogy hogyan ég...

-Részletkérdés. Jobbára az anyagon múlik, meg a széljáráson...hihihi!

Az Úr összevonta szemöldökét

-Szóval, jött az Akarat, lett mozgás, lett élet. És aztán alkottál egy csupasz majmot, fáradtan és hosszan, zürzavarosan, magad sem tudva, pontosan mi a terv...

-Hajh...

-...a terv. De rengeteg akaratot raktál a gyerekes főbe. Nem olyan akaratot, ami szárnyakat és lábakat mozgat, mérget fecskendez és állkapcsot zár...az elme akaratát, felismerésekkel, önmagáról való tudással...na jó, most még csak annak lehetőségével.Komoly fegyverré kovácsoltad az a vak akaratot.

-Nem vak...

-De.

-Tereli majd az ész, meg az erkölcs...

-...ehehe.

-Nem kell tovább menni...

-Ó, Uram, hallgasd, amit mondasz, és lásd, amit teszel. Akarat immárom van, nem csak a Mindent Átszövő és Mozgató, ami te magad vagy leginkább, hanem fejekben létező, persze tőled legkisebb mértékben sem független, de már talán annak illúziójára képes. Erre te ültetsz egy Fát, ezzel döntési ehetőségest adsz, a teljesen hétköznapi döntések lehetőségén túli, Valódi döntést, nem afféle "mit egyek, hova szarjak?" félét. Lehet enni és nem enni valamiből, amiből az evést megtiltod...

-...megtiltom?

-Naná! Persze. A tiltással már nem csak akarat van, mely dönteni szeretne, hívén függetlenségét, nem csak lehetőség van a döntésre, hanem már tudás is van, miszerint a döntés egyik irányba helytelenített, másik irányba helyeselt. Hogy dönt egy akarat,ami azt hinné, dönthet szabadon? Á, hát nyilván a helytelenített irányba, mert azt hiszi, ha egy másik akarat ellenébe meg, akkor szabad. Pedig ah tényleg szabad lenne, nem tudnám most megmondani, mi lesz. És ez csak az előjáték. Az alma hatására vidám ficánkolásba kezdenek a kis agysejtek, és születik rengeteg illúzió, tudás, hit, vakhit és döntés.

-Elég!

-Neheem! Nem elég.

-Csúnyán kavarod.

-Hát, ekkora szart már pedig ha csinálsz, tudhatod, hoyg valaki kavarni fogja. Lett fény, lett árnyék, lett nézőpont, melyet Igazságnak hívsz, s nem lesz szó, amivel annyit visszaélnek, hazudnak, csalnak, ölnek erőszakolnak, önbecsapnak és nyomorítanak, mint ezzel... Szóval az Igazság fénykévéje világítja meg a Lét Dolgait, és veti sötét árnyékait meg gyanús szürkéit, és ha te leszel Ura a fénynek,hogy majd a fénytől félőket, a sziporkától vaksikat, az ízzástól megfáradt szeműeket igazgassam, miközben a fény nevében hadováló farizeusok majd az én keblemre utasítanak mindenkit, aki fényével és árnyékával együtt megpróbálja az egészet befogni, úgy, Z
Uram, ahogy még nekem és neked is lehetetlen, és nyilván neki is, de  megértés vágyában ha Istenné kíván lenni, talán emberivé lesz, míg mindazok, akik a gőgben, hatalomvágyban, akaratban, gazdagságban, Igazságban kívánnak Istenné lenni, azok mindennél alantasabbak és megvetendőbbek lesznek.

-Ne bántsd az Igazságot!

-Igazság, Szeretet, Erkölcs. Vérből és szarból kevert festékkel kenik fel ezeket a szavakat majd ezerszer és ezerszer mindenhová, összemocskolva művedet, a Te  nevedben.

-Attól még vannak, fontosak, és nemesek.

-Ám legyen. Akkor a pokol kapujára akkor majd mást írok...

-Ej!

-Akkor most mi van az almákkal? Szabad préda?

-Nem! Tiltott gyümölcs!Meghal az, aki evend belőle!-fölállt, öblös hangját úgy kieresztette, hogy megremegett az ég, fodrozódni kezdtek a rézgálickék folyók, és a nap szégyenlősen felhőt húzott orcája elé.

-Ennek a fának a gyümölcséből márpedig senki sem ehet!

Szél kerekedett, komor szürke villant végig az égen, s a madarak is sivár csendbe temetkeztek, némaság  lett az alsó és felső vizek között, és a paradicsom lakói először megértették, hogy milyen az a Hideg. Mert csend lett és hideg, és ősz lett kicsit az örök tavaszban...

-Ez már ér?-Lucifer mellső lábával a birkára mutatott, aki jóízzűen egy hullott almát rágcsált a fa alatt, fülsértően harsogva rágta a lédús gyümölcsöt.

-Argh...-a Teremtő hosszú, fehér szakállát simogatta, és kihesegette az öléből Lucifert.

-Ne aggódj, ekkora velőben aligha okoz komolyabb zavart a Tudás...és ha halandóvá lesz a birka...-ügyesen elszökellt hosszú lábain, kis kék villámokat kerülgetve.

[...]
-Hát az jó. Ez zseniális! Ez kuhurvajó! 
-Kérlek, ne légy közönséges, és bántóan vidám, pont most!
Az Úr homlokán mély redők, és egyre mélyebbek. Lucifer röhögve hempergett a földön. Jó kedvét Ádám utolsó mondata váltotta ki, ahogy Évára mutatott: "Ő, volt, ő mondta, hogy egyek belőle!"
Így Lucifer a földön fetrengett, finom, formás kígyó lábai a levegőben kalimpáltak. Az első emberpár megszégyenülten állt, némely elszórt almacsutkák társaságában. 
-Hagyd már abba azt az idétlen röhögést!
-Uhúhú! Jaj nekem! Ez jobb, mint hittem!
-Lúúúcifer!
-Ohohó! Jaj, bocsánat, igazán...
Néhány vére szomjazó szúnyog húzott kelet felé.  A távolban farkasok tutúltak, vadászatra gyülekezve. Ha egyszer valami beindul... Lucifer könnyeit törölgette. Az Úr homlokát ráncolta, Ádám és Éva megszeppenve álldogált. Parazita gombák nőttek a fák ágain, macskaméz ragacsos cseppjei tarkították a kérget. A kristályvizű tavak partjairól sötét mocsarak terebélyesedtek, folytó szagokat árasztva, és haldögök lebegtek a barna nádszárak között. A patakpartokon már csak pár árvacsalán őrizte a fájdalommentes átkelés emlékét, társaik méregzöld epekedéssel várták, hogy végigsimíthassák az arrajárók meztelen bőrét. És a fájdalom, ami eddig csak múló figyelmeztetésként volt jelen, beleette magát a lét szövetébe, a rühes bőrbe, a sérült és kopott ízületekbe, a megfáradt szemekbe, a sebekbe, öncélú uralkodóvá válva ott, ahol szerepet vesztett, unásig ismételgetve a tudottat, felfalva az örömöt, az öröm lehetőségét, majd végül a vágyat is az örömre.
  Az Úr homlokán felhők trónoltak, Lucifer az árnyékokban kígyózott, az első emberpár megszeppenve állt.
-Legalább a rohadt levelek szedjétek le magatokról! Hogy ez az első...váh! 
És az Úr is pőrén állt az első emberpár előtt. Azok meg fonnyadó levelekkel takarták testük azon részeit, melyeket a legnagyobb műgonddal dolgozott ki, a legállatibb és legistenibb részeket. Mindig is a legjobban fogják rejteni azt, ami a legtermészetesebb, ami a teremtés gesztusának finom felidézésére alkalmas, ami az Isteni lényeghez közelebb visz. Erőszakból, gyülőletből, halálkukkolásból több lesz nyilvános, mint ebből. 
   Isten teste újfennt egy végtelen öreg ember teste lett, lassan már nemét is elvesztő eleven múmiává aszott.
-Bevallom, én sem vagyok elégedett. Valami tudatosabbat és heroikusabbat vártam, minthogy az első dolog, amin változtatni akarjon, az az legyen, hoyg látszik a fütyköse, és az első dolog, amit szólni kíván, átlátszó hazugság lesz.
-Csendet!
Mélykék ég, fekete felhőkkel, szürke ködben úszik alant minden. Az almafa előtt, a félhomályban a réten a pár, az árnyékban tekergődzö Árnyék, s a két ember magasan elhorgadó Úr, világítóan fehér pőre testével. A felhők mögött a nap mozdulatlan, mukkanás nélkül várta a Csend végét. Hópihék kavarogtak a ködben. Az első emberpár elkékülő ajkakkal, remegve ölelkezett össze.
-Most már van oka a ruhának-keserű volt az Úr hangja, nem illet hozzá a tehetetlenség maró gúnya. Majd Luciferhez fordult:
-Magyarázatot követelek!
-Tudod te...
-MAGYARÁZATOT KÖVETELEK!
Süket csend az iszonyatos üvöltés után. És kezdet világossá válni, hogy tényleg sok minden más lesz...
-Azt hittem, tudod. Azt hittem, ez is része a tervnek... 
-Nem.
-De hát beszéltünk róla...
-Beszéltünk. De arról nem, hogy te ezt teszed, kígyó!
-Most nem értem...
-Mit nem értesz? 
-Gondoltam, beálltunk fekete fehérre a  sakktáblán, fehér kezd...az vagy ugyebár te...aztán léptem én...
-Ó! Mióta vagyunk egyenrangúak?
-Most visszakérdeznék, hogy "A kezdetektől?", de akkor te nagyon dühös leszel...
Lucifer a vöröshajú fiú alakjában ült már az árnyékban, a deres füvön, a ködben, pőrén, mint az úr, legalább annyira sápadtan. Az emberpár megbarnult avarral borítva nézte azt, amit nem érthetett.
-Már dühös vagyok, de a válasz: nem.
-Ebben nem értünk egyett.
-Sok mindenben nem értünk egyet, Lucifer. És még mindig tartozol a magyarázattal.
-Szóval gondoltam..na jó, hitem, hoyg ez egy közös bolt, amit így beindítunk, és aztán meglátjuk.
-Nincs közös bolt. Nincs semmiféle "bolt". Világ van. Törvényekkel. Az én törvényeimmel. Amelyeket mindenki, legsúlyosabb büntetés terhe mellett betartani köteles. Te megszegted. És rászedted ezt a két ostobát is. De ez az én ügyem, velük. Most viszont veled számolok.
-Hát, nincs ínyemre ez a jelenet.
-Magyarázatot követelek!
-Nem lesz semmi más, mint ahogy teremtetted, Mindenható! Ez is csak az általad adott lehetőségek egyike.
-Rontott változat.
-Gondolj a hibaesztétikára. Mitől lesz egy sajátosság hiba?
-Attól, hogy nem úgy van, ahogyan ÉN akartam, nem az Én törvényeim betartásával. Ennyi.
-Két gyermek, öntudatlan békességben, az örök paradicsomban. ÉS akkor mi van. Ez volt  a terv? Hasonlatosságodra teremtetett örök csecsemők? Azért attad nekik mindazt, amire képesek, hogy aztán ez valósuljon meg?
-Eddig nem zokogtak, nem volt kékre fagyva a lábuk, a bélférgeket ne is említsem.
-Születési fájdalmak. Gondolkodásra képest lényt alkottál, gondolatok nélkül, érzelmekre képes lényt, állati érzésekkel , szenvedni képes lényt, bársonnyal védett kis dobozkában.
-Most majd szenved...
-És érzelmei és gondolatai lesznek, és szenved ezek miatt, meg más miatt... Tényleg, mit csinált eddig a galandféreg?
-Leckét kaptam, hogy művem nem tökéletes?
-Dehogyis nem. Tökéletes, és most tovább fejlődik. A képedre teremtetettek hasonlósága immárom nem csak formai, hanem megindultak a fejlődés útján...
-...hogy Istenné legyenek? Aligha!
-Nem, ha pusztán a te tökéletes másaiddá lennének, akkor az egészben semmi izgalmas nem lenne. De sokkal kevesebbek lehetnek csak, de nemcsak kevesebbek, hanem nagyon mások, és másságukban talán még többek is, bizonyos szempontból... Gondolkodó, gondolkodj, érző, érezz, szenvedő, szenvedj... most mondhatod, hogy örvendező, örülj, az eddig is volt, de mindezek fényében az örvendezés minősége is más lesz, nagyon más... Szóval...
-Szóval az én akaratommal szöges ellentétben történtek itt  a dolgok.
-Ó,a  személyed által képviselt akaratoddal szemben, ugyebár, kérdés, hogy a Mindenható és Világteremtő akarat minden leágazásával is szembemegy-e ez, vagy létezik-e a te akaratodnak egy a személyes akarnokságodon túlmutató vetülete, ami szerint...
-Ezen már túl vagyunk, Lucifer!
-Ó! Akkor hát igen, akaratoddal szemben lévén az én akaratom, az emberpárnak próbáltam akaratot adni, mely illúziók örvényében akár még szabadnak is tűnhet, de elkezdődhet általa a kutatás, és a felismerés. És egyszer, egy-egy pillanatra, tiszta elméjű emberek tudatában, a körülmények nyomása dacára, meg lesz majd ez az akarat, ahol a saját természet függvényében, de arra rálátva, megnyilvánulhat. ahogy te meg én is harcolunk, hogy lehessen, hogy  a törvényalkotó több legyen, mint a törvény teste, betartatója, és megszegésének megtorlója, és hogy a lázadó több lehessen, mint a törvény tagadója, támadója, és a törvény haragjának áldozata. Hogy ez lehessen, ehhez kellünk egymásnak, és kell nekünk az ember.
-Megint egyenrangúként beszélsz velem, lázongó kölyök.
-Ez már csak a lázongó kölykök szokása-és Lucifer kilépet a sötétből, és már nem gyermek volt, hanem kamasz, nyurga, de szállas, tekintett zölden ízzott a mindent eluraló szürkéskék köd homályában, tartása merész, mutáló hangja áthasított a tompaságon, és a kavargó hópelyhek gondosan kerülték széles, csontos vállát. 
-Több leszel általam, mint lennél magad, mert több lesz a teremtményed általam, mint hagynád. Túl eleven a teremtésed, hogy felvésett törvények szerint menjen.
-Te vagy túl eleven az én teremtésemben!
-Áhhá!
 Vörös láng táncolt Lucifer kezében,igazi mélyvörös, nátriumos láng, és erös fényében a szürkéskék zöldesnek hatott.
-Az Ember szabadabb, és hálás lesz nekem ezért, szíve mélyén,még ha szájával téged is dicsér. Szentimentálisan szerető apává farag téged, korlátolt és kedves, rövidlátóan szenilis apóvá, és engem félelmében ocsmány démonná fest, rád néz, és felém pillant, de azok nem mi leszünk, hanem interpretátotok, hazugok és hülyék gipszfigurái, de mi, így ahogy most állunk, élni fogunk az Ember szívében és agyában, jobban, mint hinnénk.
És ott ált egymással szemben a két alak, a hatalmas, fehér Isten, kortalanul, pillanatról pillantra változott, hol arca volt egy öregé, de testén a bőr fiatalosan feszült , hol görnyedt hátú aggastyán nyakán ült nemes vonású, ifjú fej, hol kifürkészhetetlen összevisszaságban állt az egész. És vele szemben állt a Vörös Angyal, a kölyök, kezébe lángoszloppal, szemében örült dac, veszedelmes vidámság. És sötét volt már teljesen, mert a nap lebukni gyáván nem merve, elhalványult, és felhők és köd feketéskék közepén állta kát világító alak a lángoszlop nátriumfényében is fehéren, s a tompazöld ízzásban felsejlett az első emberpár dermedt alakja.Nem tudni, hanyadik nyolcadik nap alkonya volt ez, de hosszabb volt bármely más alkonynál, és-talán utoljára-megakadt az Idő nyikorgó kereke, ebben a végtelen pillanatban. S ha ennél a képnél az idő kereke végkép kizökken, akkor sem biztos, hoyg kevesebb, vagy érthetetlenebb, ami történik, mint így. De jött a szél, valahonnan, meglebbentette az ősz szakállat, a borzas vörös tincseket, a fák deres levelét, a zúzmarás füvet, megkavarta a ködöt, és így...
 -Magyarázatot követelek!
Az Úr hanja, most tényleg betöltötte az ég kuoláját, megrecsegtette a Föld eresztékeit.
-Szabad akarat. Vajon lesz attól szabad akarat, hogy adsz szabadságot és akaratot? Nyilván nem...
-Lucifer, nemrég még nevettél a szabad akaraton...
-Ó, az még sokára lesz. Te a liszt-kovász-víz-só keveréket hívtad szabad aakaratnak. Én várok a kenyérre.
-Ahhoz sok minden kell még. Megdagasztani, megkel, aztán tűz....
-Hát tűz, az lesz-és Lucifer, ahogy a mélyvörös lángycsóva féynében nevetett, hát az tényleg sátáni volt-az lesz, Öreg Ember. És ha szenvedni képes lényt teremtettél, hát lásd...  LÁSD!
Lucifer ráfújt a tűzre, és az szétmászott, égő patakok kanyarogtak szerteszét, ízzó repedésekként hálózták be a Paradicsomot. És csúfondáros mosollyal süllyedni kezdett a Vörös Angyal, integetve szórva a szikrákat.Elnyelte egy tompán izzó fekete lyuk. A lángoló repedések mentén nyílni kezdett a föld, először Laurázsiára és Gondwánára vált szét, majd millió apróbb darabka színes abroszává. És ahol Lucifer alábukott, négy, kissé megpörkölt, de még mindig gyönyörűségesen szép kígyóláb hevert, a kecskének viszont az eredeti hatból kettő eltűnt.Az Úr intett egy lángpallósú kerubnak, hogy zavarja el az emberpárt, maga meg sétába kezdett az Éden romjai között. Amit  a legvégén művelt Lucifer, egész rémítő volt.
"Honnan ennyi gyűlölet, honnan a gonoszság? Talán fél? Nem látom, mindez hogyan fakad belőlem, és művemből..." gigászi gyertyakoppantóval elcsapott néhány vulkánt, de már így is sok volt a füst és a mérgező gáz. Borzasztó zűrzavar volt mindenhol. Hát, beindult... Az első emberpárt nézte tűnődve, akik valami köves pusztán szerencsétlenkedtek egy barlang felé. "Úgy érzem, sokkal kisebb szerepet kapnak, mint gondoltam... Állati természetük eluralhatja  a világot, de ami tényleg emberi, sőt, Isteni bennük, annak jobbára csak illúzióját élik meg. Hm. A döntésnek semmi sem olyan ellensége, mint a döntés illúziója, mikor azt hisszük, megtettük, pedig nem.Ma, azt hiszem, Én TÉNYLEG döntöttem. Illetve, döntöttünk...na jó. Hideg  van..." És az Úr elvonult aludni, szobácskájában kellemes meleg volt. Lucifer rendesen fűtött odalent. Csak a kőkénszag volt kicsit zavaró. Jó lett volna beszélgetni valakivel. ne is csak úgy valakivel, pontosan tudta, hogy kivel. De már nem lesznek beszélgetések, falat húzott a harag. Hogy lehet a Mindenség magányos? Sehogy. Akkor, ő most sehogyan volt magányos, pedig sehogyan se szeretet volna az lenni.Elaludt.
Függöny le, elszórt taps, zavart nevetés és köhögcsélés.

A nap

Nevezhetném ezt a napot, melyről most szólni kívánok, felháborítónak, tragikusnak, szórhatnék rá válogatatlan színpadi és alpári jelzőket. De fajtám evett a Gyümölcsből a Kertben, s míg ez másokat, magukat többre tartókat és gőgösebbeket a kísértések és igaztalan törekvések, vágyak kárhozatos útjára terelt, addig bennük a békés bölcsesség és a szunnyadó tudás nyugodt ereje bontakozott ki e csoda által. Így nem fogok átkozódni, panaszkodni és magamat sajnáltatni, amiért ezen nap borzalmaival kellet szembesülnöm, egy magasabb akarat felfoghatatlan, de alázattal tisztelt céljai okán. A puszta igazság lenyűgöző erejével élve, és nem visszaélve, megpróbálom a legkevesebb sallanggal, a legteljesebb hitelességgel visszaadni mindazt, amit halottam és láttam, de érzéseimről is szólnom kell, mert az érzések közlése révén az igazság még nem csorbul, ha azok csak érzésként jelennek meg beszámolómban, és nem szövik át a tapasztalt puszta tények szikár leírását. És mint érző lélek, elhallgatása mindezen sajátos és személyes eseményeknek ugyanolyan hazugság lenne, mint ezek túlzó előtérbe tolása, hiszen megismerés csak a megismerő szubjektumán át létezik, és azon adatok, melyek eme szubjektum működését jellemzik, részét képezik az egész történetnek, hisz egy képet is más szemmel nézünk, ha ecset, ha szén, ha tus hozta létre, és ezen tudás segít minket az Ábrázolt megértésében.

   A nap a felhőtlen horizonton szökellt fel, a nyári napforduló tájára jellemző gyorsasággal.Fehéres kékes vibrálás, a terhes vörös majd az alkonnyal jön el. Fegyelmezett mozdulatlanságban végeztem a reggeli lelkigyakorlatokat, ahogy tanultam őseimtől, és ahogy továbböröklődik, még csak az egyre inkább elgépiesedő és rohanó világ fel nem emészti majd mindazt, ami többé tesz bennünket alkatrészeknél, fehérje alapú automatáknál. Érzékeltem, ahogy a köves-homokos fennsík kopár sárgája felizzik, és a Nap adta meleg láthatatlan folyóként eláraszt mindent. És meleg lett, a kora reggeli lágy fuvallatok elültek, táncoló portölcsérek csavarták föl magukba a hűvös szellőket. És ebben a  pusztában, kavargó homokon, kietlenségben és repedezett csontok fehér villogásában láttam a Szépet, a Paradicsom lüktető Életének leágazását, láttam benne a Maga Módján Szépet.

Mert a pocsolya poshadt vízében is érezni az Éden tiszta forrásának üde tisztaságát, és a szélben panaszosan zörgő csenevész bokrok is megidézik a dúsan burjánzó haragoszöld Paradicsomot. És a valódi boldogság, érezni a poshadtban a frisset, látni a megtöretettben az ép egészet. Mert így a Jelen Pillanat, az egyetlen létező megadja mindazt, amivel más csak a talányos jövőbe vetített ígéretként vigasztalja magát, örökkön.Rabjává válván a jelen pillanatnak, amitől menekülni vágyik, míg ki benne van, benne él, a fölött uralma már nincs.

És eljött a meleg, megmutatta neki a fennsík a fakósárga millió árnyalatát.

És nekiláttam megkeresni magam számára a szűkös betevőt, a sápadték ég alatt, a fakósárga pusztán, az ízzófehér napkorong figyelő tekintete előtt. Békével, türelemmel, mert ezek híján nem csillapodik jobban az éhség, viszont támad számos más, feles szűkség.

És családom többi tagja is tette mindezt, áldozatos gyakorlatként, egykedvű boldogságban, nem cselekvő szeretet érzésben egymás és a világ iránt. És tettük ezt, miközben a nap rövidítette és mélyítette az árnyékokat, az egyre nagyobb fényben egyre nagyobb sötétet adva az amúgy világosodó árnyéknak. És értettük mindezt, és örvendeztünk békés gyűjtögetésünk közepette, csodálván a magától értetődőt, elfogadva az érthetetlent.

És kérlek benneteket, ne feledjétek a fakókék eget, és a repedezett, szikkadt föld millió fakósárgáját, mert ezen a színpadon történt mindaz, miről nektek most szólok, a zörgő csenevész bokrok között, szeszélyesen töredezett kövek közt, az izzó fehér napkorong alatt.

És jöttek ekkor azok a másfélék, tudók, aszkézisben is mohók, lemondásban is vágyók, szemükkel mindent kiveséző, feneketlen gyomrú, feneketlen zsebű félmajmok, paródiái a tökélynek, tökéletes példái a hibának és a bűnnek. Szeretett és csodás lények.

Jött kettő, nagyobb és kisebb, és láttam, hogy felnőtt és gyermek. Ősz szakállú, mélyen barázdált arcú agg, hosszú történetek írva mély ráncaiba. Olajos bőrű ifjú, még gyermek, napnál is izzób hatalmas fekete szemekkel. Hajlott, göcsörtös olajfa, mellette szállegyenes, karcsú csemete. Feszültség, félelem, mély elhatározottság jött velük. Társaink sokszor szolgálják uralkodásra vágyó fajtájukat, de mi, kik nem adjuk szalmáért a kórót, akolért a pusztát, kutyáért a hiénát, mentesek vagyunk fennhatóságuktól, de kerüljük mohó kezüket, csillogó fegyvereiket és hegyes nyársaikat.

Jöttek hát ketten, feketén imbolyogva a földön, és libegve fejjel lefelé a délibábban. Nehéz rőzseköteget cipelt vállán a gyermek, és komor fájdalmat hordott szívében az öreg.

Törött törzsekből, csenevész ágakból épült a máglya, páragomolyok libbentek tova a nyugati égen. Szájukon hangokat bocsátottak ki, halkan, feszülten pattogva, mert ez állati módját használták a közlésnek, hogy megpróbálják elmondani azt, amit így nem lehet.

De voltak bár furcsák, ismereteikben felemásak és bölcsességükben is hebehurgyák, érződött, hogy Sugallat mozgatja kezüket, és köti meg gondolataikat. 

És épült a máglya, és érződött a forró levegőben, érződött a Szellem jelenlétének jellegében, hogy húst fognak marcangolni a lángfogak, nem gabonát emészt a kóró, vagy szőlőt a venyige.

És az öreg magasztos vonásait lassan elmállasztotta a fájdalom, és a gyermek háta meggörnyedt mindattól, ami az agg ajkán tolult kimondatlanul.

Mert az öreg csak ennyit szólt: "Majd lesz, ami kell!"

És ha mélyebbre látok, mily sötét végzetet jövendölnek e szavak, ma mások lennének emlékeim. Mert ha bele törődtem volna akkor is, hogy megtörténjen az, mit megváltoztathatatlannak tartanom hitemből fakadóan szükségszerű, más lélekkel tűrtem volna mindazt, ami így kétségbeejtő váratlansággal, rémítő gyorsasággal szakadt reám.

És ekkor az öreg apró lángot varázsolt, melyről tudjuk, hogy természetéből fakadóan akár Világot elnyelővé is nőhet, és tompa fényű hideg pengét vett elő, melyek ugyanolyan gyakran ontja saját fajtája vérét, mint a miénket.És én ostoba, ó, én még akkor sem értettem, hogy az Áldozat, ami itt készül, olyan erejű, hogy megpörköl minden élő lelket, és nem lehetek csak szemlélő ebben, mert a Sors amúgy is ritkán adja meg, hogy csak szemlélődhessünk a  részvétel anyagi és lelki következményei nélkül, ily horderejű ügyekben pedig soha.

Erős, vékony bőrszíjak kerültek elő ruhája redőiből. A fiatalabb feltérdelt a máglyára, lehajtott fővel, hátratett kézzel, sápadt nyugalommal, egy riadt állat verdeső szívével mellkasában. És térdepelt ilyen dermedten, míg a szíjak biztos erővel, megoldhatatlan nem feszültek csuklóján és bokáján. És csak mikor már biztonságban lehetett saját tehetetlensége felől, rángott néhányat kétségbeesetten, eltorzuló arccal, védve bármilyen, következményekkel járó cselekvés lehetőségétől, és így felelősségétől. És a szív már lecsillapodhatott volna, hiszen már a sodródás ideje volt, amikor már nincs lehetőség a jelenben a jövőt alakítani.

Az öreg marokra fogta késének tevecsont nyelét, könnyei a porba hullottak. A gyermek gubóba görnyedt a száraz rőzsén, a lecsorgó mélysárga vizelet nem hitette, hogy bármennyire is lassítaná az éhesen hajbókoló tüzecske elharapódzását, ha egyszer megnyalhatja végre a rőzseköteget, ahogyan a nemsokára kicsorduló élénkpiros vér sem foghatja vissza a lángokat, a ropogós rőzsén, az izzó napkorong alatt.

Ekkor jött el az a pillanat, amikor a történés előtt még, de olyan röviddel a  történés előtt, hogy az már sem felkészülésre, sem cselekvésre nem adott időt, csak még inkább fokozta a pillanat döbbenetét, világossá vált számomra, mit látok, és hogyan folytatódik mindez.Mert hiába ont válogatás nélkül vért az ember keze, ebben ez áldozatban nem saját vére fog hullani, mert mindez próba, sajátosan emberi szempontból zajló mítosz születése, a teljes igazságokban is csak önigazolást kereső emberi mese. 

Mert megláttam elsőszülött gyermekem, szarvánál fogva egy bokorba gabalyodva, amely bokor ott még fél perce nem volt, s mely gyermekem három dombbal arrébb legelt még egy pillanattal korábban.De egy jelenés összehozta a nemlétező bokrot távoli fiammal úgy, ahogy legfeljebb ostoba háziasított társaink válhatnak rabjává egy bokornak, szarvukkal belegabalyodva, de mi, vadon élő Békésen Büszkék, soha. Számomra ez a megértés, de még nem a beletörődés pillanata volt, szívemben még pislákolt a remény, bár látám, hogy a jelenés, mely mindezt előidézte, s mely a sugalmazó Szellem megbízásában jár el, testé sürűsödik.S a test, szárnyas ifjú alakját véve fel, megragadta a lesújtani készülő eres, száraz kezet. 

És rámutatott a elsőszülöttemre, és nem emberi vér sistergett a lángoló rőzsén percekkel később.És soha olyan csendesnek nem érződött még ez a táj, mint amikor ez a tűz pattogott, és soha más lény boldogsága nem volt olyan terhes, mint e két lény megkönnyebbülése, akik bár fájdalommal születnek, de soha meg nem értik, ennek dacára nem értik a fájdalommal vagy fájdalom nélkül nemzettek szenvedéseinek mértékét és hiábavalóságát, melyet ők okoznak.És ahogy a sáros pocsolya megidézi a kristálytiszta kútfő üdeségét, a pattogó rőzsemáglya  a pokolbéli szenvedések ócánját idézte meg mindanyiunk számára, kik ott voltak, és tanúi voltak mindennek.

Ezt kellett hát elmondanom erről a napról, és ebből a történetből kell okulnotok, elfogadván, hogy magasabb szándékokat meg nem érthettek, és magasabb erőkön számon kérni nincs jogotok, vaj'h ők maguk hogyan állnak saját szándékaik megértésével.

Második nap

Vízcseppek. Langyos szikrázó cseppek. Fekete háttér előtt hullanak lefelé, és szálnak fölfelé. Esetenként ütköznek. Ilyenkor finom fehér füsté porlanak szét. Világítanak a fel-le hulló cseppek, a kis füstzászlók a fekete háttér előtt. Gyönyörűségesek. Már vannak színek, de itt nem szükségesek.Oldalról, valahonnét a fenti nagy szürkéből, ahonnan és ahová cseppek hullanak, fehér fény világítja meg a pompás műsort. Vízcseppek, vízpor. A végtelen teret alant víz borítja, a végtelen kupolán víz fodrozódik. A végtelen távolban összeér a kupola és a padló, s a szürke vizek átáramlanak, keverednek. Bárhová is megyünk, a végtelen távolban láthatjuk, sejthetjük ezt a jelenséget. De ahol állunk, ott csak az elérhetetlen távolságú égből szakadnak a brilliánsként csillogó cseppek, és szakadnak ki alant, hullva a távoli mennyezet felé.A látvány csodálatos. Mindehhez járul a  hatalmas térben visszhangzó zene. Millió csobbanásból, csattanásból, csilingelő csobogásból, visszhangokból áll össze. Gyönyörűséges. Mindehhez kellemes meleg. Föl-le csordogáltak az úr testén a langyos cseppecskék, ahogy állt, térdiga vízben. Arcát fölfelé fordította, karjait ég felé fordított tenyérrel kitárta. Testéből két irányba csorgott a víz, bőrén kusza patakokban keveredtek a fel és le áramló cseppek, szeszélyes alakokat rajzolva bőrére.Jó rég óta állt itt. A kezdetek lazább törvényszerűségei lehetővé tették, hogy az a második nap olyan sokáig tarthasson, mint  fegyelmezettebb időkben pár évszázad. De most még semmilyen oktondi nap nem kezdet el követelni a jogát, hogy alábukhasson a nyugati horizonton. Nap és horizont híján ez lehetetlen is volna. Szép...

   A halandóságnak alávetve nem élvezhette volna így ezt a kétirányú zuhanyt, mert lélegezni nem igen lehetett, amikor éppen erősebben ömlött. Ilyenkor a fehér vízpor fehér ködként fedett el mindent. Majd megint ritkult, és újra gyönyörködni lehetett a csillogó cseppekben és az apró fehér felhőcskékben. Szürkésfekete háttér előtt, szürke boltozat alatt, a szürke vízben állva.

   "Olyan pillanat ez, amikor érdemes megfontolni a megállást"-morfondírozott az Úr. De tudta, hogy nem áll meg. Mert rengeteg szépség vár még, ami nincs. És rengeteg csúfság, amiből eddig semmi sincs...

   ÉS akkor az Úr mély hangon el kezdett hümmögni. Majd morgott, majd hihetetlen mély hangon kiabált, majd üvöltött. De olyan erővel, hogy megremegett a Tér. Körkörösen fodrozódott körülötte a víz, egyre nagyobb és sötétebb hullámokat vetve. Közbe ő maga is növekedett, a víz már bokájáig sem ért, a cseppek láthatatlanul aprók lettek számára. És a hatalmas hangtól egyre nagyobbak lettek a gyűrűben a hullámok,  és a cseppek már nem este szabadon fül és alá. Távolodni kezdtek a hang forrásától, apró csóvát nyújtott belőlük az erő, mely taszította őket  a forrástól. A cseppek kisebbedtek, a csóvák nyúltak, majd a millió apró üstükös fehér felhőkbe torlódott össze. A felhők pedig szálltak fölfelé, egyre távolodva az alanti vizektől. Az Úr gigásszá nőve korgott, lábaival a sötétülő, vad tengerben állva, felhőkoronával a feje körül. Majd elhallgatott. A boltozaton felhők ültek, fehérek, szürkék, kéket, feketésen fenyegetőek. Némelyikből hullott valami víz, jég vagy hó. És ahol felszakadozott a felhőzet, kéknek bizonyult a pőre boltozat.A fény, a ferde pászmákban beeső, forrást még nem lelt fény pedig aranysárga lett. ÉS aranysárgára festette a lefelé hulló cseppeket, hogy még szebb legyen. Az ég kékje meg Trabant-füst kékre festette a felszálló párákat, hogy az ocsmány legyen.

     Így aztán lett ég, lett lenti rész, ami Föld volt, de föld nem, mert mégy nem volt különszedve szárazra és vízre, ezért leginkább mocsárra emlékeztetett, ahol meg nem, ott feneketlen fekete vizeken száguldoztak piszkosfehér tarajú haragos hullámok.És a színeknek is mutatkozott pár praktikus felhasználási lehetősége.

  Isten egy süppedős iszaphalmon üldögélt, fejére porhó hullott. Feltalálta az  időjárást is. Csinált gyorsan egy gejzírt, hogy kicsit melegebb legyen. Remek darab volt, forró vizet és meleg fekete iszapot öklendezett váltva.Így az Úr pöfékelő fekete iszapfürdőben üldögélt, s merengve nézte a fogyó fényt. Az apró iszapszáján néha felpöfögtek egy-egy szürkésbarna buborékot, ami lassan keringet, míg egy hópihe el nem találta.       

   Lent-fent. Fény-sötét.Nedves-száraz. Nappal-éjjel. Béke...

-Hali-és ott ült egy iszaphalmon, fejénél nagyobb iszapbuborékkal labdázva.Az angyalok jelemzően két formában voltak jelen, kibújván az Árnyékokból. Egyik irányzat  a barokk puttó-stílust követte, sok diabetes mellitus várományos kisgyermek formájában, kiknek apró szárnyaik semmilyen módon nem tették lehetővé a repülést, még ha az eljövendő kolibrik sebességével csapkodnának is.A nudista Michelin-emberke mellett a másik divatos figura a férfi-striptease táncos típus volt, jobbára a lángoló pallósú kerubok szerettek selymes hosszú hajú body-builderek formájában grasszálni.A legrokonszenvesebb még az a pár, bájos, szende szűz formájú leányzó volt, üdítő kivételképen. Aztán, kevésbé üdítően, Lucifer ugyebár...

Tízévesforma vöröshajú kölyökként jelent meg. Az az igazi rézvörös, tejfehér bőrrel, vöröses szemhéjakkal, vörös szemöldök, vörös szempillák, nagy lila táskák a kellemetlen krémzöld szemek alatt, rengeteg vörös szeplő. És mind ehhez sovány, már-már betegesen sovány, bordái majd kiszúrják holdfény-festette bőrét, piszkafa lábszárain hihetetlen nagynak hat lúdtalpas lábfeje.Mely persze ugyancsak kísértetiesen fehér, apró vörös szeplőkkel. Pillantása kifejezetten nyugtalanító. Pislogás nélkül néznek a metszett, világoszöld szemek, minden érzés nélkül. A szivárványhártya tökéletesen egyenletes, kíváncsi, kutató, nyugtalan értelmet tükröz. Mérsékelten kellemes társaság, amikor valaki iszapfürdőben óhajt pihenni.Az Úr hatalmasat ásított, jelezvén, hogy nyugalomra vágyik, és palástolni próbálva hirtelen jelentkező idegességét.

-Jó, hogy már vannak színek-nagyon rekedt volt a hangja, már már csikorgó- tetszik a vörös.

-Jó, hogy tetszik...

-Tetszik?

-Igen.

-Tetszik?

Láthatóan ezt nem lehet ennyivel megúszni. Az Úr felkönyökölt, és végigmérte a rőten pettyezett és koronázott, hullafehér, girhes, szőrtelen testet. A kis hegyes állat, aránytalan széles homlokot, mélyen ülő gonosz szemeket, lapuló kis háromszögletű füleket, a már már vízfejnek ható hatalmas koponyát, amit ványadt nyakacska egyensúlyozott  a csapott vállak között.

"Félelmetesen erős, félelmetesen szép. És tudja a dög!"

-Igen.

Pár percig csak a  hópelyhek pukkasztotta iszapbuborékok pukkanásai hallatszottak. Lucifer ákombákomokat karcolt a sárba. A fény már nagyon kevés volt, cserébe vörös.

-Ezt tartsuk meg!

-Hogyan?

-Hogy az alkony vörös. Ezt tartsuk meg, akkor is, ha lesz Nap.

-Ha lesz Nap. Lesz Nap?

-Miért, nem lesz?

-Jó, majd ha csinálOK, akkor lehet, hogy megtartOM.

Erősen megnyomta az egyes szám első személyt.

-Semmi felséges többes? -vihogott Lucifer.

Sokáig nem történt semmi. A nagyon kevés fény már annyira vörös volt, hogy az túlzás. A Vörös Angyal felállt, nyújtózkodott. Árnyéka a végtelenbe ért. Ujjai megkavarták a felhőket, rubint-hópelyhek hullottak. Végül mégsem ő törte meg a csendet.

-Ideje aludni. Holnap is nehéz nap lesz.

-Holnap kezdődik az Élet?

-Igen.

-Belecsapsz a lecsóba?

Isten a távolba meredt, összeszívta ajkait.

-Miért mondod, hogy holnap kezdődik az Élet? Az nem lesz, az van. Axióma.

-Hát, először is, gyermek: te mondtad, nem én. Másrészt igen is, holnap Életet Teremtek. Ami most még sártenger az Ég alatt, holnapra száraz lesz, meg víz, és millió csodás forrma fonja majd be, burjánzik rajta mindenhol, hol látványos zöld áradatként, hol csak észrevétlen parányként, de MINDENHOL jelen lesz.

-Mint te?

-Na ja-az Úr tapicskolt, lábújai közén apró iszaphurkák gyűrűztek fel.

-Az Élet axióma. Már van, mert vagyunk. És csak saját léted szikráit szórhatód szét, magadból adhatsz. Te leszel minden, amit csinálsz. És csak annyival leszel több általa, hogy megmutatkozol. De te magad leszel minden, amit csinálsz, a te törvényed, a te megnyilvánulásod, a te léted léte. 

-Lucifer, fáradt vagyok...

-Igen, szép is lett az ég...Olyan egyszerű okból nem lehetsz Mindenható. Ha Minden vagy, nem hathatsz...

-Lucifer!

...ha hatsz, nem lehetsz minden...

-LUCIFER!

A háttérben megdördült az ég, villámok cikáztak a horizonton.

-Szép!

Lucifer elindult az alkonyi szürkében, sápadt fehér foltocskaként az iszaptengerben.

-Holnap lesz sas?

Az Úr megdörzsölte homlokát. Érezte, hogy a ráncok teremtése is megtörtént.Ergh.

-Nem fiam, az nem növény.

-Mert ha majd lesz sas, akkor egy kérés!

-...

-A mája legyen finom!

Hogy tud egy kis kölyök ilyen csúfan nevetni?

A Negyedik Nap

   A negyedik nap, és lőn este... Az Úr már túl volt az esti fürdésen, melyet fekete sziklák ölelte kristálytiszta tengerszemben végzett. Finom homokkal dörzsölte végig magát. Apró szikrákban pattogott le bőréről a csillagpor, kisebb meteoritokat piszkált ki a körme alól. Finom illatú csillagközi ködök lila pászmáit lehelte ki. A fekete lyukak ragacsos anyagát csak nehezen bírta kiszedni lábujjai közül, s a darabkák nyílegyenesen sülyedtek a tavacska aljára. Hőforrásokban melengette a Hádész jegén megdermedt lábait, s gondosan átmosta napszél borzolta őszes üstökét. .
   Langyos szellőben szárítkozott. Teste egy mérhetetlen öreg ember megviselt teste volt, hanyatlásában is erőteljes, sebhelyek borított, izmos és hájas test. Fekete homokon feküdt fekete sziklák között a sötéten fodrozódó víz partján. A csillagos eget nézte millió csodájával. Termékenyítő ereje gigászi, sokágú folyamban áradt szét az égen. Elöször még fehérnek tünt a rengeteg apró fény, aztán hosszas szemléléssel meglátta szineket,és szikrázó ékkövek mirádjai vibráltak mindenhol, hullócsillagok húztak csíkokat a fekete kupolafalakon. Újjaival a homakba túrt, hatalmasat sóhajtott. Könnyek szöktek a szemébe. Szemeket szeretett volna teremteni. Szemeket, és elméket, amelyek a szemeken kersztül befogadnák ugyanezt a csodát, és ugynolyn boldogok lennének eme pompázatos égi látványtól, amilyen boldog most ő. A szél lágy újjai lassan eltompították fegyelmét, álmodozva belezuhant a csilagok kavargásába.Annyira jó volt ez a tökéletes magány.
   Kis hálókamrájában eligazgatta ágyneműjét, és néhány egyszerű tornagyakorlatot végzett, nehogy beálljon a a dereka a holnapi munkás napra. Kicsit az úját is gyógyítgatta. A Jupiter gyürüje csúnyán megvágta a bal hüvelykúját, amikor összetört. Nem is csinált újat, ha így, hát így. Nagyon elégedett volt. A nap végén még eszébe jutott az üstökös, meg a sarki fény. Igazán senki nem mondhatja, hogy nem egy tökéletes nap. Óramű, amit a Káosz hajt.
  Még ki kellet mennie röviden, hát felhúzta  a papucsait. Visszatérvén amikor levette, látta, hogy jól megszokott lábbelije helyett rózsaszín, nyúlfejet imitáló plüsspapucsok vannak a lábán.
-Lucifer!
Kicsit túlságosan is keményre és hangosra sikeredett a kiáltás. Miközben, akinek szólt, nyilván a közelben volt, nagyon is fülelt, és első sikerként könyvelte el ezt a rekedtes, kemény hangot.
-Igen?
Mindig szép volt,gyönyörű. Most épp aranyszőke ifjú, gyönyörű, szabályos arccal, világító zöld macskaszemekkel, karcsú, vékony, de izmos tagokkal. Egy táncos eleganciájával mozgott, hangja finom, kissé fiatalabbnak hatott megjelenéséhez képest. Az Úr pontosan tudta, milyen tapintása lenne a borzas szőke hajnak, milyen bőrének érintése, és a fekete homok és a simogatva szárító, melengető szél jutott eszébe a tengerszem partján. Keményen belemarkolt párnájába, és a mindenütt jelenvalóságról jutottak eszébe magvas gondolatok.
-Felvennél valamit?-megint nem sikerült közömbösen csengenie a szavaknak. Lucifer elmosolyodott, finom vonalú ajkai közül elővillantak fogai. Felképelni és megölelni egyránt kedve lett volna az istennek. Majd fehér angyalszárnyaival eltakarta mezítellen testét. Ez a takaródzás pont annyira volt kacér és szemérmetlen, amennyire elébbi meztelensége természetes és ártatlan. Az Úr nyelt. Leckéztetik, saját ügyetlensége okán. Ha valami, hát ez nem isteni érzés.
-Ülj le, kérlek-szemét becsukva mondta. Lucifer leült, mellé, és nem simult hozzá, csak az elektromosság szikrái pattogtak felőle.
-A papucsról beszélnék...szerinted vicces?
-Igen.
-Jó, és miről szólna ez a vicc?
-Hmm.Milyen vicces egy nyúl plüsspapucs, amikor még nyúl sincs, sőt, elvben ki sem gondolták. Nem?
-Nem. Hol a régi?
-Sehol, abból csináltam a nyuszit. A rózsaszínt meg egy alkonyi felhőből vettem.
-Miért csinálod?
-Miért bosszant? Neveletlen? Szabálytalan?
-Abszurd.
-Az miért baj?
-Miért kell ide az abszurd? Miért? Olyan egyszerű, szép és megnyugtató volt feküdni a csillagok alatt a fekete homokon...
Lucifer megrázta borzas fürtjeit, és közelebb hajtota a fejét a Teremtő arcához. Kis szőke szállak csiklandozták. Aztán bőrén is érezte a selymes bőrt.
-Miféle abszurd? Van ennek a műnek abszurd és normális része? Van itt rendes és groteszk? Adjál egy szempontot, ami alapján valami a norma,amelynek mások a variáció, megint mások az ellentételezései?
-Szeretném, ha például az idő linearitását tiszteletben tartanád!
-Ó, mert miért?
-Mert az úgy van rendjén
-Mondád te...
-Ez véd minket a teljes összeomlástól, ez az értelem támpontja
-Mióta megsértetted a pontok végtelen szabadságát, hogy alkoss Valamit. De alkotni nem tudsz, mert csak korlátokat adsz... Minden volt minden színű, fényes és sötét, kicsi és nagy, elkülöníthetelen és végtelen, mindenhol és sehol, egyszerre. Adsz a dolgoknak fényt, színt, mértéket, léptéket. de úgy adsz, hogy elválasztasz, csoportosítasz, határokat szabsz. hol hozol létre újat?
-Ez az alkotás. A szétválasztással,a határokkal, hogy nem minden egy, és egy a minden, hogy különbözőségek vannak, mert elkülönült Dolgok vannak, egyedi tulajdonságokkal, és a hasonlatos tuladonságúak csoportot alkotnak. Rendszerek jönnek létre, hozzánk hasonlók, melyek egyes tulajdonságokat birtokolnak, különböző mértékben, másoktól mentesek,ezek valamiként viselkednek, és folyó Időben mindezen tulajdonságok és ezzel összefüggő viselkedések történeteket adnak.
-És? Mindez miért?
Az Úr arrébb húzódott, mert Lucifer jelenléte már minden érzékét betöltötte, minden tulajdonságával megigézve őt. Szeme tele volt karcsú testének formáival és arca megigéző vonásaival, bőrének és hajának illata minden szagot elnyomott, szőke pihés bőre lúdbőrösre fodrozta bőrét, szájában az ízek...
-Mert ilyen vagyok. Mert ilyen vagy. Mert határunk van, tulajdonságaink vannak. Mert időben létezünk, mert tulajdonságokkal bírunk. De még is, hatalmas hatalmat birtokolva, még megörököltem a Kezdettől, hogy bár vagyok, vagyok valamilyen, Időben élek, és körbehatárolt testben létezem, mégis mindenütt jelen lehetek, térben és időben, de ez PRIVILÉGIUM, és kisökröknek nem szabad mindezt!
Most már gyönyörű fiatal leányzó volt, aki átölelte a ráncos nyakat, és édesen kacagott, forrón lüktető combját a komor oszloplábakra fektetve.
-Hol voltál, mostani önmagadhoz hasonlatos, mielőtt egy hozzád hasonlatos világ teremtésébe kezdtél? A te vizek felett lebegő lelked...Hol lenne a te megzabolázott Káoszod, ha nem a rendben? Hogy lenne a Káosz, ami minden, a te nagy segítőd  rend felett, ha nem lenne egyben te nagy ellenséged a rendben? Hogy lehetnél te szabad az alkotásod fölött, ha magadból adtad a törvényt, ami alkotta? Hogy bírtokolhatnád az Egészet, ha korlátja lettél, silbakolva határainál a Résznek? Hogy lehetnél egyedüli birtokosa a jognak, hogy a Törvény felet állj, ami te magad vagy, és ne sérüljön a rend sehol máshol? Lennél te az egyetlen feslett rész egy szövetben, ami saját magad leképezése?
-Hiba lennék saját rendemben? Ne dühíts!
-Ó, nem, a hiba kisebb. Az Egész tökéletes, ha nem adsz Szempontot. Ha rendet szabsz a Káoszból, az visszaköszön, benned is, ahogy önmagad Törvénye fölé mehetsz, és a Rendben is, ahol a Káosz folyamatosan felüti a fejét, mint bűn, mint betegség, mint lázadás, mint önpusztítás. Rész az egészben, egész a részben. Persze valójában a Káosz szempontjából ez is tökéletes, csak szegény rend hisz magában hamisan...
-Bennem hol lenne a rész? A feslés?
 A gyönyörű bakfish teljesen átfolyta, körbefonta, elárasztotta az Úrat.
-Én jó leszek?
-Te nem vagy részem-és az Úr hatalmas, ébenszoborszerű nőalakká változott, jeges és kemény, hatlams üres tér közepén meredt jegesen, elutasítóan. Lucifer lángként nyalta körül, és ízzó parázsszemeket nyitott bőrén. Lángóceánból meredt a szikár szobor, s a komor boltozat bíborszínben tükrözte az ízzást.Mire a szobor testes bronz anyafigurává lett, a forrón égő láng már őt is olvasztotta, fehérlő fémtócsa gyűlt körülötte.. Az Úr végtelen tengerré lett, komoran hullámzó, hatalmas fekete víz.Mélyén hatalmas vulkánként buzgott a másik. Fenséges hegyek közt őrjöngő vihar lett, és amikor a hegy maga lett vulkán, végtelen hómezőként folyta körül.
   Az ágyon ültek, Isten izmos kreol férfiként, ölében Lucifer mint szőke gyermek, gyönyörűséges. Mintha az elébb belépő ífjú lett volna pár évvel korábban.
-Szóval-mondta a férfi, mély, szép hangon-lesz a nyúl. Alkotás, csoda. Olyan érzékekkel, oly elmével rendelkező lényt kell alkotnom, kinek jutalom lesz a létezést, mert képes lesz ugyanolyan csodáló szemekkel nézni ezeket a csodákat, amilyen szemekkel az nézte, aki csinálta...
-És akkor ő csodál téged?-gyermekien naivan buzgó szavak, sátáni él a kérdésben.
-Nem engem, boldog lehet a világ csodálatában, mely hozzá hasonlatosan létezik körülötte.Nézd!
A papucsból nyulat formált, hihetetlen finom érzékekkel, remek, izmos, futásra alkotott testtel. Türelmes aprólékossággal mutogatta az izmos és idegek finomhangolását, a zseniális lábszerkezetet, a szalagok és ízületek bravúros kialakítását, amik alkalmassá teszik ezt a kis jószágot az elképesztő sebességű rohanásra, cikázásra, megugrásra.
-Látod, ez a milliárd csoda egyike, a Káoszból kiemelt szabályhalmazok révén megalakított gyönyörűség.
És mennyi ilyen van még, a hajnali fénypászmáktól az obszcidián törési felszínén át a tenger hullámának fodrozódásáig!
-Ne félj, csodálódnak ez legfeljebb a szeme sarkába tűnik majd. A Káosz elméjükben is feltör majd. Unni fogják a hajnalok szépjét, míg csak úgy össze nem mocskolják fennséges egedet, hogy már nem is látszik. Az obszcidián csodáját megélik, ha valamely teremtményed bőrét hasítja át obszcidián nyílhegy, vagy izgalmas, zegzugos formájából igyekvő kis kezek valami jó rondát, és az obszcidián természetét megerőszakolót faragtak. A hullámokról majd a fulladás jut eszükbe, és a tajtékjuk mérges lesz számos ocsmányságtól, amit csodáló zselléreid hánynak szét csodálandó világodba. Nem értik meg a nyúl lábának csodáját sem, mert agyuk nem a dolgok csodálatos rendjét fogják tisztelni, hanem a kivételeket. Ha éjfélkor süt ki a nap, az lesz a csoda, nem a dolgok rendje. A nyolclábú nyúl lesz a csoda, nem az, milyen zseniálisan ügyes és gyors négy lábbal. Járni a vízen lesz csoda, nem az úszás balzsamos érzése. A feltámasztás lesz a csoda, nem az élet és halál örök rendjének emelkedett és félelmetes logikája. S ha valami bűvész egy korsóból háromszor annyi vizet tölt ki, mint amennyi belé fér, azon döbbenek le, nem azon, milyen csoda is a tartalmazás, és az egyformaság. Gyönyörű rended csak unalmas szürke háttér lesz a sarlatánok mutogatta hamis drágakövek csillogásának kontrasztjaként.Mert hülyék. A te alakod különböző tévképzetei fognak ocsmány démonokként versengeni a fejükben, és hamis papjaid édesgetik egyik papírmasé karikatúrádtól a másikhoz az ostoba barmokat, csodának nevezvén minden erőszakot, amit sikerül tenni rendeden. És a legizgalmasabb, legnagyobb és legszentebb csodádat fogják a legjobban utálni.Ami egyben persze a legbrutálisabb, legtalmibb, legrémítőbb is egyben. Amikor két ember megismétli a szétválás és egyesülés teremtő riíusát. Ami egyszerre érzéki és éteri, nyirkos, ragacsos, mocskos, és mindennél szellemibb. Ezt a csodádat gyűlölik, írigylik, tiltják majd legjobbnn a nevedben téged tagadók, miközben prímitív, mechanikus, örömtelen ösztöncselekvéssé silányítják azok, akik téged tagadva csodádat piedesztálra emelik. Jó, lesz még sokféle megoldás, de kevesen fognak imájukban csodás orgazmusért, és a  nyúl térdizűletének csodálatot és tökéletességében mély örömet felszabadító zsenialitásáért hálálkodni neked.
Az Úr megpuszilta az okos kis főt.
-Menj aludni, későre jár!
-Köszönöm, hogy tengered mélyében vulkán lehettem, köszönöm, hogy láthattam teremtő munkád gyönyörű célszerűségét a nyúl lábában-és elszaladt, csattogó kis talpain.
A teremtő-újra megfáradt öregként-végigdőlt nyoszojáján, de még sokáig nem bírt elaludni.

Az Első Nap

És most, a Kezdet Kezdetén, arra kérnélek, koncentrálj egy pontra. Egyetlen pontra, amely szeszélyesen öszze-vissza változik, világosodik, sötétedik, szeszélyes szürkéket mutat. Figyeld. Csodáld teljes kiszámíthatatlanságát. Soha nem következik egy előző árnyalatból a következő. Teljes véletlenszerűségben következnek egymás után, hol lassabban, hol gyorsabban, hirtelen átugorva, vagy lassan áttűnve. Ebből már értjük, hogy van idő, hiszen különben nem lehetnénk a legelején, nem lennének rövidebb és hosszabb átmenetek, és egymás után sem jöhetnének. Nincs azonban mihez kötni az időt, hiszen csak az egymást követő részek, átfolyásuk és ugrások hossza tűnik különbözőnek, amíg meg bírja őket tartani az Emlékezet. Akkor már is oly sok minden van: idő, időben változó pontok, és egy Figyelő, aki Birtokolja az emlékezetet.Sajnos ami korában volt, arról most nincs módom nyilatkozni, mert hogy ha nincs idő, az még nem lehet kezdet. Gonoszul még azt is megkérdezhetnénk, hogyan értelmezhető a Létezés, ha nincs Figyelő, és nincs a Létről Tapasztalás. De ezek a kérdések most csak zavarnak (később is jobbára ezt teszik), így jobb, ha most nagyon figyelünk. Koncentrálj egy pontra. Egyetlen pontra, és csodált szeszélyes váltakozását, mely tökéletesen következetlen, szabad, amilyen szabadság csak itt és most van, csak a tapasztaló emlékezete rögzíti, teszi múlttá, de   a múlt is mulandó, mert a rendszertelen változásban az Emlékezet rostáján sem akad fent hosszabb időre semmi. Semmi nem árulkodik a Hosszabb Idő létéről.Ha nagyon nézed azt az egy pontot, azt láthatod, hogy millió kisebb pont alkotja. Változása semmi más, mint a millió kisebb pont szeszélyesebb változása, azoknak összhatása. Pillanatokra mintha színes is villannának a millió szürkében... hát nézzük még kisebben, majd még, majd még...keressünk egy pontot a millióból, figyeljük csodás szabálytalanságának szabadságát, míg újra millió kisebb pontnak nem látjuk, helyenként színek sejlenek fel a szürkék között, megfoghatatlanúl. Figyeld a pontot. Most próbálj egyszerre sok, nagyon sok pontot nézni, rengeteget, őrjítően sokat, végtelen sokat átfogni, millió kis csillogó, szabálytalanúl változó prizma-pont színeket sejtető szürkéjét figyeld... Hogy aztán a lüktető nagy egészet egyetlen, szeszélyesen változó pontnak lásd! És az egy ponthoz képest megint próbálj milliót és milliót látni és átfogni az egész hatalmas villódzást.Aztán... Figyeld a pontot, azt az egyet, amit látsz. Úgyan, a Hosszabb Idő ígérete nélkül hogy lenne unalom! Csak figyeld a pontot. Bármerre,bármeddig, bármekkora nagyításban. Lehetőségeid korlátlanok a megfigyelésre, ahogy a pont lehetőségei is korlátlanok, semmi nem ad szabályt, ami gúsba kötné, hogy függjön saját előző viselkedésétől, vagy a szomszédokétól, bármitől. Szabadok vagytok... Szóval figyeld a pontot. Ahogy csak akarod. Ameddig akarod, ahonnan akarod. Ó, Szabadság!
   Valami megpattan, ahogy a pont elkezd egyszerre csak valahogy "viselkedni". Máris, pedig csak rövid ideje figyeljük...
És a pontok rajzolatot adnak, persze bármit adhatnak, hiszen lehetőségeik végtelenek, és a végtelenben, saját szabadságukból, bármilyen zárt rab formát kiadhatnak, hiszen ki tilthatná mega  tökéletesen szabad pontoknak, hogy Botichelli Vénuszát kiadják, leporolás előtti és utáni állapotban, milyen megkötés lenne ez, hiszen milyen zokon zárna ki bárki (szabályok híjján) bármilyen lehetőséget.
   De ha már pont a figyelő tekintete előtt, az általa megfigyelt léptékben, és az általa felfogható időben adódik valami, ami ennyire valószíntütlennek tűnik a teljes véletlenszerüség szabadságában, akkor már érdemes odafigyelni. Tehát: Figyeld a pontot.
   Mert valami megpattant, és nem tünik el az örök változás zajában ez az alakzat, hanem kirajzolódik. Alak, széttárt karú, hátravetett fejű emberalak. (és igen, ó, igen, ez rengeteg tudást, előrevetített tudást, korokat átívelő tudást feltételez a Figyelőröl, hogy ilyet mondhassunk, és értsék.Persze ez már a pontra is igaz volt) És az emberalak körül udvar támad, melyben hátravillanó képpontok a zuhanás érzetét keltik, mintha egy kutba zuhanna, és nagyobbodik a folthoz képest, majd hirtelen kitüremkedik a feszülő emberalak, síkként láttatva a pontok halmazát, amihez képest van Előre, amerre ki lehet belőle szakadni, és folyamatosan vibráló pontokból álló teste egyre vékonyodó vibráló köteggel kapcsolódik csak a hatalmas, végtelen ernyőhöz, majd elvékonyodik, és kiszakad. És szétárad, és teret képez, millió és egyetlen alakként, minden oldalról őrjöngöen táncoló pontocskákkal határolt teret, amiben hajladozik, tükröződik, darabjaira hullik, majd millió kis emberalakból újra eggyé áll össze.És lassan a kis pontok rajzokat adnak az alakon, és formálódik, és lesz gyönyörű férfi, és csodálatos nő, hályogos szemű vénember és hamvas gyermek, és holt több, hol kevesebb, nyájként szétszéled majd egyesül, ugrál, vibrál, lassan már színe lesz, rózsaszín, fekete, sárga, kék és zöld. Majd eleven emberként áll ott, idősödő férfiként, most már lassan és egyenletesen változtatja alakját, és immáron egy, de körbetáncoló árnyéka millió, mert a falakon az ugráló pontok millió kis alakot adnak, már messze a véletlentől furcsa torz figurák váltakoznak, emelkednek, forognak, táncolnak, áradnak, különösen azon a  tájon, ahol a főalak utoljára kapcsolatban állt a vibráló Káosszal.
És az alak letérdel, és hatalmas tenyerével jeleket karcol a levegőbe, és irányítani kezdi a sok kis vibráló pontocskát, akik furcsa táncba kezdenek, köröket alkotnak, végtelen spirállétrát, örvényeket, foltokat... És egyre jobban láthatóak, sűrüsödik a fehér, sűrüsödik a fekete, már nem csak nehezen értelmezhető pettyes alakok úsznak a pettyes háttér előtt. És táncoló árnyalakjai által követve az alak végül tiszta fehér és koromfekete formákat alkot.És megállítja a vibrálást maga alatt, és végre nem a léptéktelen térben jár már, a semmin lebegve.És megállítja a vibrálást maga felett, és hatalmas, kék festékre áhítozó szürke boltozatot emel, melyben végre picik lehetnek az árnyékai, és hatalmas lehet ő maga. Majd felemeli az úját, és ízzóan fehér lesz minden. Leengedi az úját, és koromfekete, teljes sötét. Taps.

Ü.sz.0032/I/00/0/0.1.

"Hát úgy  vót, hogy akó az Ábe'asszondta, hogy mermáakkó akkó is az űví...jó nó, előtte míg vót, amikor a tűzön a jerke...nem, az má déltájt vót...a regge’? Há semmi, kapátam. Faszom má, oszt akkó...nojó...besze reggelíztem, hogyisne hogy maj' éhgyomorra gyomjájak, tuggya az Úr, milyen meleg vót aznap? ...ígen, hoztam a kútró vizet, a törött cserépbe, mert az meg leesett a mútkó, hát ozt nem vót idő...jó van, no...nem, aztat, én bort reggől még nem...csak szombaton... de hát...igen mondom...csak egy pohár...igen nó, egy pohárka vót, nem aszondtam? E? Há ne haraguggyón má’ az úr! jó van, szóval az Ábe...de há mondom..oszt miért? ..ejh...Jó, nó, szóval, a'nap regő ketem, mint máskó, oszt a mezőre menve...igen vót a bor...miféle?...víz? ja hát, na az is vót...osztán kapátam, egyedű, merhá' a zöcsi, az nem meózik,, azt ottan csak a bírkát kergeti ottan...ő...igen, szóval kapátam, me z őcsi má akkó se dogózott, pedig az apus nem nagyon csipázta, ho’ mindég csak a bírkát abajgatta...nem tom én má, de a kapa sose á a kezibe, madárfészket rabóni, azt bezzeg vót esze....mondom én hogy...jóvan nó...szóval csináltam tüzet, hogy ottan mégessem a legszebb murkot, meg azt a fájin kis tököt...ja hogy...nem azé, hanem úgy...szóval mert...úgy köszönni...apus asszondta, így van jól...szóval égettem vón az tüzet, de nem akaródzott lángrakapni a a venyigének, amit alája raktam, csak gyütt a füst a szemembe, azt má nem is láttam, csak törügettem a szemem...oszt csak visszaszát a nyamvadt füst, azta murok sem akaródzott meggyulladni, penigné igen szép egy darab vót, s a fődtő is megpucotam. ..monnom má...szóval, a kis fájin tök is csak úgy szisszent ottan, oszt semmi nem vót, csak átam, mint a hüle...próbángattam még piszkáni a tüzet, meg hoztam száraz ágat a tövisbokorró1, de az meg basszot meggyúladni...jó van nó kérem, akkó se gyúlatt meg...pedig úgy csinátm, ahogy apus mondta, hogy asszongya, úgy jóvan, hoyg...mí...ja jó van...szóval apus is aszondta  [...]
...aztá gyütt az a nagy fényesség, de nem a napbú, a franccse tugya, honnét, azt asztán kérdi igy nagy hangal, mint az apus, csak még nagyobba, hogy há’ mi bánt, me’ hogy ha jó csinátam, mi báncson? De ha nem gyúlad a fa, oszt nem és, csak füstő kint a fene, akkó mégse csánátam jól, e?...aztán meg nem és tudom, mit szúrtam el...szóval aszongya, ha jól csináltam, nincs baj, akko nem ájjak má ojjan búvabaszotan ottan...na jó, azé nem így mondta, olyan francosan...olyan szépen mondta, ahogyan ottan a nagy fény vót, hogy a fejem is beléfájdút... Asztán mondja, ha meg nem csinátam jó, akkó meg vigyázzak, merthogy a bűn van az ajtó elött, s azt uranóm kő...nem, nem értettem, mit akarhó, mertha kint vagyon, hogyan urajjam,meg mi is az a Bűn, mint valami fenevad, farkas, ami a birkát abajgattya, azt aztat hogyan urajjam...asszongya, ha jó csinátam, nézzek fe’, meg úrajjam a bünt, ha belőlem akar hogy, de há’ mefféle bűn, nekem az a rohatt tűz nem akart sikerűni, pedig hát úgy csinátam, ahogy szokjuk, ahogy az apus, meg az anyus is mutatta...mettom én má... nemotm...e?..há az biztos, hogy jó berágtam az Ábere, mert az öcsinek bezzeg ment  a tűz...pedig csak összebaszt..összehányta a sok száraz szart, oszt má lobogott is, de olyan szaga vót, franc a gusztusát...azt még rászórta a levágott báránt, meg a júnak háját, azt olyan egy fertelem szag lett ottan...no..szaráz picét a szám, had ihassam, mielött tovább mondom...köszönöm, az Isten álgya! Jó van..no...szóval akkó átam ott a füstbe..aztá csak könnyedztem a füsttű, meg a fényességtű...vót a nagy fény...e?.. [...]
Azt az Ábe meg csak át, ádogált, azt a fenebüdős szaron égő kecskezsír, vagy juhzsír,vagy má mettom én...je, de hüle vaok, hát kecskéje nincsen is....eeeh...Szóva ottan át...oszt engem meg evet a fene, hogy az hogyan van, hogy neki még a szar is meggyúlad, meg a dög is elég, oszt az én szép murkom meg tököm meg csak füstölög...nem jól van ez így...hán amit én cinátam az arcom verejtékivel, az mért nem jó, míg az öcsköss csak ottan hajkúrász a sok jószágot a kóró közt, azt lopja a napot...hogyan?...ha aztat nem tudom...mi vagyok én, bébisintér?...van, ahó van...metom én...nem tó,má na!...hó?...nem tom...jó van nó..igen, láttam még, montam neki, mennyük a  mezőre, oszt talákoztunk...osztán dumátunk, de nem sokat, oszt léptem...nem tom má...nem...  [...]..micsinátam, micsinátam?..háhaggyá má, mondom, hogy nem tudom...baszki...baszki...szóva, sétátunk...meee? ...hogy a főd?...hoyg mitő...há taná a vaastú vörös, emttom én...nem vér...mondom má, idenízzen az úr, nem vér ez, lása, megfogom, vörös  főd...há, ez vér...nem tom...tán a jerkébű gyütt, amit az őcsi mészárút...há nem tom én, h tudnom ke nékem,m é véres a főd? há sok helyütt véres ez a Föd, pedig mén fiatal..haggyuk...fognak még itten vörösen folyni a  folyók..á semmi, asse tom, mit beszélek itten...nem tom...nem tom, én nem bántotam..senki se mondta, de jó is, me én nem bántotta’...nem tom...MONDOM, HOGY NEM!..haggyjá...hagyjon má az úr, nem tom én...nem cináltam ilyent...vér a födbő, vér a födbő...hát porrá lett...NEM...nem tom...talán valami ekódorgott birkát üdőz...nem tom...hogy miért...hát a füsttű...hogyan mostan...nem bögök má, dehoyg is...nem vagyok má taknyos...nem...mert nem [..]
...aztá..nem úgy vót, nem úgy vót...nem akartam én...csak úgy gyütt...megtámadott...mive? nem botta, kézze...bot?..nálam vót...oszt..igen...nem...jó, nem támadott, csak dumát, meg gúnyót, meg aszondta, a rohatt gaz nem kő az Istennek...oszt még mondott oan cifrákat...nem is tudom má...oszt megcsaptam, de persze nem akartam...e?...nem tom...nem akartam...azt döt  evér a fejébő, a fődre...aszt má nem tudom, efutottam...mi?..a botta, a botta...nem tom...azt már...jaj...nem tom...Istenem...”

Drazsé

Hittétek volna, hogy létezik répa-likör? Na ugye, hogy ugye? Pedig de. Egész neves cég gyártja. Alapja "nemes gabonapárlat". A krumpli remélem nem gabona. És a párlat csak az egyik baj. Jelen helyzetben. A másik a répa. A répalikör. A répatorta, a répa cukorka a répaleves, a répafözelék, a nyers répa, kisebb mértékeben a répás viccek és szójátékok, de annál nagyobb mértékben a répajelmez. Így karneváli szezonban. Persze, a saját hülyeségem az oka mindennek. alapból , jó ötletnek tünt répának öltözve menni farsangra. Aztán jöttek az első kritikák. Hogy mekkora répa vagyok, és hogy ezt hányszor fogom ma este halalni. Meg hogy szórólapokat osztogathatnék egy vega bár szendvicsembereként. Szóval mindezt addig hallgattam, hoyg csak biztosabb lettem benne: répa leszek a jelmezbálon. Na jó, a haverok is értették a tréfát-a maguk módján- igy lett az ebéd az imént felsorolt répás fogásokból, nem elhanyagolható mennyiségű répalikörrrel. Szerencsére azért a"répát hányó répa" zsánerkép bemutatása elmaradt. De én is lemaradtam. Mármint a haveroktól. merthogy, ugyebár, a répa forma lefelé szükül. az mebrnek meg alába kívánna érintkezni a földdel, odalennt. A dizájner meg a jelmezeket nem kényelmességi szempont alapján tervezte valahol a távoli Kínában. Íyg eben a hülye plüssrépában legfeljebb tipegni lehetett, lépni nem. A sok részeg genya meg elhúzott. Még ha valamelyik paszternáknak öltözik, vagy petrezselyemnek. Esetleg mérőónnak. De ezekben a mai fiatalokban semmi, de semmi kreativitás. Így Mr. Villanykörte, Mr. Balszerencse, Ms. Rózsaszín dildó, továbbá Mrs. és Mr. Akut Szorongásos szindróma vígan elgaloppírozott, és csak szegény Répa úr tipegett szánalomra méltóan a félhomályos mellékutcában. Érdekes, épp missz Rózsaszín dildó ugratott azzal, hogy répának öltözni ciki, mert az fallikus jelkép. Majd felbukkant kétméteres latex műfasznak öltözve. Az nyilván teljesen ártatlan dolog, aki ebből rosszra gondol, rossz ember...
De koncentráljunk az adott helyzetre. Nem fogok odaérni a következő buszig a megállóba. Azok meg elmennek. Mert pöcsök, meg puncik. Sőt, van aki mindkettő... Én biztos két jegyet lyukasztatnék vele, ha ellenőr lennék. Mert AZ tényleg túlméretes tárgy. Még egy kékbálnának is... Jó, tehát, fókuszáljunk. És rövidítsünk. Ez a kis mellékutca itten bizalomgerjesztő. Semmi ellenséges nem látszik benne. Vélhetően, mert semmi nem látszik benne. Közvilágítás nuku. Elindultam. Zsákutca. Ha most visszamegyek, a következő busznak is lőttek... A répába!
Zsák a foltját. Az utca végén kerítés, tetején biztató, már-már csalogató szögesdrót. Szerencsére szögálló zöldségpáncél védett, így bélférget megszégyenítő eleganciával átvonaglottam rajta. Közben többször feltünnt, hoyg kezemet, karomat és bokámat nem védi vastagon tömött plüss. A másik oldalon horpadt hullámbádog fedélen landoltam. Csuda dolog ez a szinteltolás. Átmászol egy sima kis szügesdrótkerítésen, és a másik oldalon az édes anyaföld helyett egy böszme nagy ipari csarnok tetején landolsz. Praktikus, az ilyen ipari létesítmények tetejéről rendszeresen vezet le létra. Bírom az ilyet. A rohadt imperialisták mohósága határtalan. Csak azért, hoyg némi pénzt spórolhassanak a világításon, képeset ótvar drótüveg tetőablakokkal teleszórni nyomorult épületet. Arra senki nem gondolt, hyog egy holdtalan éjszakán, nemes gabonapárlattól kába fejjel, répajelmezben gyakorlatilag lehetetlen végigbotladozni egy ilyen tetőn. Nem is sikerült. A drótüveg meg beszakadt, ahoyg eltanyáltam rajta. Szerencsére nagy halom kartondobozra érkeztem, onnan meg puha, szénaillatú szénába.
Jelen helyzetben ésszerűnek tűnt levenni ezt a kíválló jelmezt levenni. Enyhén elgörbülta cippzár húzókája, de még meg lehet rendesen fogni, és erővel húzni. Le is szakadt. Oké. Ideje volt körbenézni, és egy répajelmezben is használható menekülési útvonalat tervezni. Ilyenkor jól jönnek az apró, pislogó ledek, amelyek barátságos vérszínűre színezik a táblákat. Amelyeken feliratok vannak. Ideális esetben valami "vész esetén bármikor, mozgáskorlátozottak által is használható menekülési útvonal" felirat szerepel a táblán. Naná, hoyg nem. "TANUSÍTVÁNY Ez a telephely megfelel az International Biofil Association ISO 90733 szabványának, továbbá aLIVING LIFE FOUNDATION minden élőlényre vonatkoztatott 78/0219 irányelveinek."

Kurvajó. Akkor ők biztosan humánusan vermelik a répát. Egy további tábla arról tájékoztatott, hoyg itten minden in vivo, és in vitro kísérlet megfelel a legmagasabb humanitárius elvárásoknak, és biztonsági követelményeknek. Ennyi gyözkösdés kezdett aggasztani. Vajon Frankenstein és Mengele nyitottak itten közös céget? Hitler is vega volt, az ember sosem tudhatja. Még jobban zavart, hogy a táblák elött rács volt. És én ennek a rácsnaka másik oldaláról láttam a táblát. Na jó. Körbenéztem.Rettenet nagy, szénával felszórt teret határoltak a rácsok. Jó sok széna volt. Meg rengeteg kartondoboz. Biztos azért, hoyga kurvasok, buzinagy nyuszinak legyen hova elbújnia. Sok cuki nyuszi. Nem kísérleti malacok, hiénák, kutyák vagy tasmán ördögök, vegytisztán csak nyuszikák. Jól hízott, testet angóranyulak. Max. ötszázan. ilyenkor rendkivűl fontos, hoyg felidézzük magunkban az iskolában szerzett tudást. Mert a pánik nem segít. Szóval, anyulak szaglás alapján tájékozódnak. ÉS söttében pláné nem látnak. Fel sem merül egy EMBERSZAGÚ, kétméteres plüss izéről, hoyg kaja, csak azért, mert felszines, rossz szaglású, vizuális túlintelektualizáló lények répára aszzociálnának. Eszükben sincs. Ők jó nyuszik... Emberszagú lény. Az éjeli lámpák zöldes fényében egy ilyen okos nyuszonak biztos nem jut eszébe, hogy ez a feketés tárgy, irreális méreteivel répa, csaka zért, merta henger az alja felé elvékonyodik. Okos nyuszika. Okos nyuszikák... Sok száz, sok-sok száz nagyon okos nyuszika. Finoman mászó nagy selymesszőrű puha állatkák, orrokkal finoman szimatolva ugricsálnak fel-alá. Alig tíz, tizenöt kilós kis jószágok. Tökéletesen sikerült kiszorítanom mai étrendemet e tudatomból, az első finom, már már diszkrét rágicsálásig a bokámon. olyan kis érdeklődő fogazás. Mint a viccben "Csókolom, répatorta van?" A kurva életbe! Ha nem ettem öt szelet répatortát, hát egyet sem. Nem ebszélve a többiről. De mindegy. Eza harapás bizonyára félreértés, egy apró kis , kicsit kelelmetlen félreértés. De semmi baj, semmi gond. Olyan kedvesen ültek körbe a nyuszikák, sok-sok koncentrikus körben. Érdeklődve szomatoltak, aranyos nyuszifüleiket forgatva. Legalább répahangom nincs, remélem.
Ha már egy nyúlfarmba kellett pottyannom, nem lehettek volna törpenyulak? Pici kis, kalapácsfejű nyuszikák? Ezeket itten csernobilból hozhatták, csúnya mód. És nem valószinű, hoyg fél percen belül mind meghalna pajzsmirigyrákban. Apró, feszes léptekkel közelítettem egy zsilipkapúszerű kijátatszerűség felé. Muszáj innen kijutni. Annyi répát ettem, hoyg még egy szellentés is halálomat okozhatja, annyi kitágult orrlikú óriásangóra között. Szóval, a kapú felett rés, egy laza zsugorkanyarral már kinnt is vagyok. Ajánlom, mindenkinek, hoyg próbálja meg a zsugorkanyart répakosztyümben. Szóval, visszapottyantam. A dolog negatív hozadéka pár újabb bokaharapás lett. A pozitív, hogy öt centiről belenézhettem egy óriásangóra orrlyukaiba. Zöld fényben. Mindenkinek ajánlom. Mint egy lágy szőrökkel és finom takonnyal bevont, otthonosam meleg mesebarlang. Soha nem felejtem el. Felálltam. És átugrottam sikeresen. Zsugorkanyarral, répajelmezben. Másodszorra sikerült.
Szóval a szintkülönbség. Nem fair dolog. Főleg egy nap kétszer. És ráadásul épületen belül. Most nem szénába estem. De kemény ez sem volt. Meg ez a ruha egész jó ütésvédő. Ha lehetne vele mozogni, ajánlanám kaszkadőröknek. Elöször azt hittem, egy tornaterem szertárába zuhantam, olyan húszkilós medicinlabdák közé. Jó nagy halom labdába. Még aza jófajta, old school penetrán bűz is megvolt, amit általában a soha nem takarított szertár, és a szomszédos fiúöltöző légterének keveredése okoz, ha mindkettő beázik. Vagy olyasmi. Csak szertárakban nem szokták kiírni táblára a "cautchion" a "restricted area"és a "biohazard" szavakat. Próbáltam felálni, a labdák nyákosak és túl puhák voltak. Nagyon-nagyon ideges kezdtem lenni. Aztán két dolog tünnt fel, kvázi egy időben: hatalmas, lágy, szőrös, finoman hullámzó pálmalevél méretű valamik fordultak felém egy sarokból, minden általam keltett zajra finoman meg-megrezdülve. ezen pálmalevelek meg valamely finoman szimatoló írdatlan, árnyékban rejtező tömegből nőttek ki. A másik dolog, ami feltünt, hoyg a hatalmas barna labdák, amelyek között heverek, nem csak nyákosak, lágyak és büdösek, hanem aggasztóan tojásalakúak is.
Asszem, ekkora szarba még sohase kerültem.