Parazita

Átrágtam magam, mosolygás nélkül. Ahogy közeledtem, már nem volt minden fekete, megjelentek mélyvörös árnyak. Rekedten nevettem, és furakodtam tovább. A végén a bőr nagyon szívós volt, fogaim minden ereje kellet. Kinnt voltam. A népek síkongva szanaszét rohantak. Kivéve persze azt az egyet. Az nem rohant messze, mert meghalt. Szétharaptam a torkát, karmaimmal marcangoltam húsát, és morzsoltam csontjait, miközben ostobán döbbent tekintetü fejét már csak egy vékony izom tartotta. Rikoltva rugdaltam összevissza, közben borogatva a gazdagon terített asztalokat. A sok gyáva féreg a folyosón vonyított. Már nem bírtam magammal, a díszes páncélokat döntögettem, szétzúztam a csapra vert hordókat, és a vérrel keveredő vörös nedűben fetrengtem és lefegyeltem, vísongva. A karzaton valami papszerű dagadék hányta a kersztet, de gyorsabban rohantam fel a szuvas falépcsőn, mint hitte volna, és saját belőségei örvényében szált bele a kandalló vidáman pattogó tüzébe. Igazi lakoma volt. Visszajöttem. Pedig amikor a zötykölödő szekéren vitték rongyokba bebugyolált testemet a mocsár felé, részegen nevetgélve, vagy amikor szenvtelen arccal berugdaltak a sárba, és póznákkal jó mélyre nyomtak, hogy még a kóborebeknek se lehessek eleség, azt hitték megszabadulnak tőlem. Joggal, mert biztos sokaktól megszabaadultak már így. De tőlem nem ilyen egyszerű.
Mert eltévedtem. Tiznekét évesen. Asszem végleg. Abban az erdőben. Ott volt az udvarházunk, az erdő szélén. Komor kőkerítés mögött állt a szürke ház. Legszebb alkonyokon volt, hűvös, felhős alkonyokon, amikor a sötét falak valószinütlen kék fényben fürödtek, és a sárga ablakszemek biztató melegséggel pislákoltak a visszatérőre. Mohó démonszemmel méregették a közeledőt. Sziklából volt a ház, és sziklából volt lakóinak szive. A ház urát-apámat-ritkán láttam, ilyenkor a semmiről beszélt szintelen, fakó szavakkal, majd rohant dolga után. Anyám kásás hangú becéző szavai csak úgy voltak melegek, mint a rosszúl rakott tűz. Hol égetett, hol fázott mellettük az ember. Ezért ha tehettem, reggeli madárfüttyben búcsuztam a repkény borította homlokzattól, és csak akkor tértem vissza, mikor pislákoló gyertyák fénye ígérte-hazudta- a melegséget. Udvarháznak mondtam, de ezen a nyomorúságois lápvidéken kastélynak nevezték, sőt, várkastélynak. Összevetve a földből alig kinövő sárkunyhókkal, melyeket lakásuknak mondhattak a parasztok, tényleg királyi laknak hatott a komor kőház. Innen lehetett reggelente korán megszökni, s csak a leszálló éj ébresztgette lidércek által üzve visszatérni a félhomályban. Anyám végül leszokott a korholásról, belátta, nincs értelme, s szivének kiszámíthatatlan hullámzó melegét a még nálam is védteleneb háziállatokra fordította. És jól is volt ez: az Úr végtelen bölcsességéből az ebek, szamarak, lovak és macskák jobban bírják a túlérzékeny kedély effajta ingadozását, mint az embergyermekek. Ó olvasó, akárhányszor nevetséges ruhácskába öltözött, bohócnak nyírt, hülyén becézet és elhízott ölebeccskét látsz, a sajnálat mellet mindíg gondolj arra, mily nemes szolgálatot tesz ez az eb, egy emberporonyt válláról levéve e méltatlan élet más számára teljesen elvisselhetetlen terhét. Így lévén életem napsütöte részén szabad, keresztül kasul bejártam a láperdőt, a mocsárrétet, az ősi templom romjait, hatalmas, elvadult sírkertjével, a vár törmelékes maradványait a komor sziklaormon (na, AZ tényleg vár volt!), az alatta meghúzodó barlanglabirintust, vagy az északi erdők homályba burkolozó, páfrányszegte ösvényeit. A környékbeli gyermekek kerültek, részben apám rettenet természete miatt féltek, részben tűzvörös hajam-melyyhez hasonló hetedhét határban nem akadt-riasztotta ezeket a babonás, minden furcsaságban előjeleket kereső és látó népeket. Így maradtak nekem e rejtelmes helyek, meg Ordo társasága. Ordó kutya volt, de nem került bele anyám szeretett nyájába. Vélhetően, mert az egyetlen ember, akit megtürt a közelében, csecsemő korom óta én voltam, azonkívül borjú méretű volt, feje fekete, ordas, villogó borostyánsárga szemekkel és félelmetes fogakkal. Ha nem lett volna amúgy elég okuk a környékbeli kölyköknek, hogy ne barátkozzanak velem, hát Ordó biztos visszatartotta volna őket. Ő hasonlókép állt a környékbeli ebekkel, mint én a gyerekekekkel: messziről megugatták, ha közelebb került, vonyítva menekülőre fogták. Pedig Ordo soha senkit nem bántott, csak hogy védje magát, és ővéit. Pontosabban övét, mert mi bíz csak ketten voltunk. Néha egy -egy házitanítóval próbálták életemet megkeseríteni, de szerencsére ők gyorsan odábbáltak, valamely vidámabb és napfényesebb részétt megkeresni ennek a sártekének.

Volt egy koraőszi este... Elmúlt már a perzselő, zsarnoki nyár, az illatok a közelgő ködök, sárguló lombok, zuzmra és hártyás pocsoják igéretét hordozták magukban. Igen, az illatok bűvereje lehetet az, ami minden eddigi kalandozásomnál messzebre csabított. És az északi lejtők szürkés ösvényű tölgyesén túl, sürű bozótosban tévelyegtem alkonytájban, társam egykedvüen ügetett mellettem, csészealjnyi nyomokat hagyva a sárban.

A ház elöször csak nagy bozótnak hatot, amiből fény szürődik ki. Jobban megnézve volt felfedezhető valami gyenge szándék, hogy kötelekkel, gerendákkal, vert cölöp faldarabokkal és némi tapasztott agy melvéddel félig nyitott klunyhófélét alkosson valaki. Úgy gondoltam, félnivalóm aligha van, főként Ordóval az oldalamon. Közeledtem. A nyomorúságos lakban öregasszony lakott, csöppet sem nyomorúságos. Hosszú fehér haja tisztábbnak hatott itt, a mocskos fölkuliponytyóban, mint bármi, amit valaha láttam. Ruhája csak rongy, de tartása fejedelmi, hangja bizton csengő, szavai okosak. Hellyel és étellek kínált. Szóvá tetem, hogy az ízletes fácánsült komoly bajt hozhat rá, ha apám fülébe jut. Mindennél jobba utálta a vadorzókat, erdőségeinek minden vadja féltet kincse volt, egy verebet nem engedett elejteni a parasztoknak. Vadászatain örült, véres orgában olyan mennyiségű vadat gyilkolt le aztán cimboráival, hogy kétharmada megrothadt, és a szemétdombra került.Ez az ő joga volt. Senki másé. Az asszony csak nevetett. Különös és finom volt a kenyér, meg a fanyar vörösbor, amit a fácán mellé kaptam. Amit nem kaptam, azok a válaszok voltak. Ki ő, mi ő, hogy mer vadászni, mi a neve, egyedül él-e itt, hogy bírja ki ebben a bózótos üregben az itteni kemény teleket... A kérdésekre csak nevetett, miközben Ordót simogatta, aki hatalmas fejét az asszony ölébe hajtota, és halkan, kéjesen nyüszitett. Még a farkát is csóválta, márpedig ilyet még soha nem csinált.

Világos volt, hogy a nő boszorkány, a kérdés pusztán csak annyi volt, vajh milyen szándékai vannak az írányomban. A bor megnyugtató vólt, a fűágy meg kényelmes. Így sokat nem szorongtam, elaludtam. Ő a fejemhez ült, és mesélt. Elmesélte hogyan volt göcsörtös fűz a mocsárban, fekete vipera, tűzokádó sárkány hatalmas sziklafokon nyiló barlangban, kincseket örző törpe, és csillagok közöt szárnyaló pegazus. Értelmét nem fogtam föl térténeteinek álmomban, de szemeim elött elvonult a lények sokasága, és örökkévalóságnak tetszet az idő, még az égbolton szálló fehér lovat láttam magam elött, ahogy hasítja a feketeséget, csillogó drágakövek kavalkádjában. Aztán egyszer csak a sürü bozotósban rohantam, az árnyas erdei ösvényen löködtem félre száguldva a páfrányokat, mély mocsárban ügettem, és ezerszer tisztábban érzékeltem mindenféle lények jelenlétét, mint eddig bármikor. A lombok alatt lapuló, iszapos vízben sikló sikló, földben turó-furó lények mirádjainak neszezését, légzését, szívdobbanását érzékeltem örjöngő kavalkádban, és mégis világosan szétválaszthatóan. Nem beszélve azon furcs szerzetek régióiról, amelyeket köznapi lények sosem érzékelnek, mert holt fák, aranyosan folyó alkonyi fény, száraz ágak recsegése, lidércfény s millió más olyan alakban léteznek, amelyek alapján JELENSÉGNEK véljük őket, pedig valójában élők, változó alakban, és millió formában, titkolva öröktől való álandóságukat, és hogy szerves egységet alkotnak a megtapasztalható világ egészével. Ahogy rohantam, tudatára ébredtem annak, hogy nem csak a körülöttem levő világot érzékelem másképpen, hanem saját testemet is. Négylábon, loboncos sörénnyel robogtam az élet sűrüjében. Ordo talán testemben pihent a boszorkány ölében, talán a tejúton kergette a drágakőszikrákat hányó patájú pegazust. Egy gombászó öregasszony csak pár lépést rohant előlem vísítva, majd összerogyott, makogva, vinnyogva. És amilyen magasról letekintettem a fölldön vonagló szánalmas testre, hát nagyobb és félelmetesebb Ordó lehettem a másiknál. Kárrogó varjúként röpültem vissza a boszorkányhoz, borzas koronákat kerülgetve, a fagyöngy sosem nyugvó csámcsogását hallgatva. De megérkezni már a saras földből előkúszó viperaént érkeztem meg, koboldok aranyától fénylő pikelyekkel. Még alt hangú nevetésre emlékszem erről az estéről, sok-sok mély, mélyértelmű, néha fenyegető nevetésre. Másnapi búcsúzkodásommal, visszatérésemmel a kőházba, apám üvöltésével és anyám sírásával most nem tölteném az időt.
Egyszer láttam még az öregasszonyt, három évvel késöbb. Ordo ekkor már tisztán ősz, vak és süket volt. Napok óta nem evett, nem adott hangot, szánalmasan vonszolta magát. Majd elbújt meghalni, mert meghalni magányos dolog. Ekkor bukkant fel a boszorkány, szürkén, szakadtan és szépen. Egy kézmozdulatot tett, mire Ordo rejtekéből farkcsóválva odaügetett, és távoztak, mielött a döbbent tanuk bármit is tettek volna. Csodálkozva ingatták fejüket, honnan az a fiatalos erő és vidámság, mikor az eb még halálán volt az elébb. Úgy vélem, nem visszatért a halál küszöbéről, hanem varázslatos módon így lépett tovább. De véleményemet megtartottam magamnak, minden eddiginél rettenetesebb magányomban. Szokásommá vált hetekig nem szólni, és ha nem figyeltek, úgy napokra eltüntem. Gyakran járkáltam a boszorkány nyomorúságos kajibájának környékén, de ott már semmi nem akadt, emlék sem. Ordó távoli vonyítását néha hallani véltem, és szerény vigaszt jelentett annak tudása, jó helyen van, mégha én nem is láthatom. Szüleimet az örjöngő düh, s az emésztő bánat lassan felfalta, kinek-kinek természete szerint, és tehetős nagybátyám lett a birtok gondozója, és gyámom. Nagykorúvá vállásomtól nem kellett tartania, bármely orvos szíves örömest gyengelméjünek vagy hibbanttnak nyilvánitott volna. De nagybátyám bölcs és előrelátó ember lévén nem bízott olyan ingatag dologban, mint az elmebaj, sem olyan változékonyban, mint egy tudós vélemény, ő a halál végleteségében hitt. Hogy ebben is tévedett, tekintsük inkább szerencsétlen véletlennek, mindsem az ő ostobaságának.
Így történt, hogy egy télvégi komor alkonyon, mikor a jég felengedett a komor mocsárban, a reketyefüzek alatt, hogy a két legostobább, legiszákosabb bérese nagybátyámnak felkeresett szobámban. Amig Ordo velem volt, nem történhetett volna ilyesmi. De ez mindegy. Ölni persze nem akartak, mint afféle kocsmai humanisták, durvának érezték volna, ha megforgatnak valami fémet vagy hegyesre faragott fát a testemben. Emberségükben úgy gondolták, kisebb bűn, ha a mocsár végez velem, mintha ők. Szerintem pár összefüggés ennek kapcsán nem volt világos tompa elméjükben. Minden estre gondosan belecsavartak mocskos rongyokba, hogy elkerüljék a felesleges figyelmet, ha csapkodni akarnék vagy kiabálni, majd trágyától büzlő szekérderékre hajítottak. Nyomorú. Lassan vérezve, erőteljes légszomjban zötykölödtem. Simán megfulladhattam volna út, de nem. Elég hosszúnak tünt az út magatehetelenűl a sötétben. Aztán megáltunk. Ahogy puffantam, elöször csak éreztem, hogy valami nehézkesen folyó anyag körbeölel. Ezután jött a nedves, a hideg, meg a még erösebb légszomj. Közben póznák döfködtek tompán, biztosítva, hoyg oszaldozó tetemem látványa ne kavarja fel valamely erre tévedő lekét, vagy gyomrát. Porhüvelyem lassan alkalmatlanná vált további használatra, teljes leállás okán. Majd a sötét és a csend teljes lett, és gondtalan nemlétbe merültem.

Jóval késöbb megporzott egy méhecske, s a testi szerelem eme izgató élménye még növény létemre is felajzott. Vissza kivántam jutni a házba, mert bár az igazságban és a bosszúban kevéssé hiszek, a haragban annál inkább. Növesztetetem is gyönyörű piros gyümölcsöt, bízván, hogy valameyl falubeli gyomrában végzem, és így közelebb kerülhetek a házhoz, de még tartoztam pár körrel az örrdögnek. Így egy róka falánk gyomrában végeztem, nyúlfiak és egy vörösbegy társaságában. Jó, nem végeztem, távozásom után lehettem trágyagiliszta, ezerlábú, kismadár, majd elbomolva csábító gombaként ütöttem fel a fejemet. Onnan cserfes gyermeki ajkakon keresztül jutottam a falu trágyadombjára. Kiszórtak az oly ismerős kőház konyhakertjébe, és másodszorra is megéltem a méh általi megporzás borzongatóan állatias, mégis felemelő élményét. Innen az egyik béreslegény enyves kezébe jutottam, mint éjjel lopott szem gyümölcs, s onnan a gyomrába. Hogy onnan mi úton jutottam nagybátyám tikárába, azt most nem részletezném, nem is annyira szemérem, mint inkább jó ízlés okán. Végre lett időm. Eluralni nem tudtam ezt a fáradtlelkü szodomitát, se nem is óhajtottam. Csak megkerestem valami nagyon kicsit, nagyon jelentéktelent benne, apró egysejtüt, élösködőt, egy belső részt, ami tiltakozott at egész ocsmány renyhesége ellen, beléköltöztem, és növekedni kezdtem. Mindent tudtam a külvilágről, ahogy elmúlt vándorlásom során végig, bár nem érzészerveken kersztül, hanem csak úgy. És most itt hevertem a meleg, puha húsban, ahogy a jeges sárlében a mocsárban nem is olyan rég, pár hónapja, és időtlen időkkel, életekkel ezelütt egyszerre, és vártam. Aztán eljött a lakoma ideje.

Átrágtam magam, mosolygás nélkül. Ahogy közeledtem, már nem volt minden fekete, megjelentek mélyvörös árnyak. Rekedten nevettem, és furakodtam tovább. A végén a bőr nagyon szívós volt, fogaim minden ereje kellet. Kinnt voltam. A népek síkongva szanaszét rohantak. Kivéve persze azt az egyet. Az nem rohant messze, mert meghalt. Szétharaptam a torkát, karmaimmal marcangoltm húsát, és morzsoltam csontjait, miközben ostobán döbbent tekintetü fejét már csak egy vékony izom tartotta. Rikoltva rugdaltam összevissza, közben borogatva a gazdagon terített asztalokat. A sok gyáva féreg a folyosón vonyított. Már nem bírtam magammal, szétzúztam a csapra vert hordókat, és a vérrel keveredő vörös nedűben fetrengtem és lefegyeltem, vísongva. A karzaton valami papszerű dagadék hányta a kersztet, de gyorsabban rohantam fel a szuvas falépcsőn, mint hitte volna, és saját belőségei örvényében szált bele a kandalló vidáman pattogó tüzébe. Igazi lakoma volt.

Reménytelen volt megpróbálni megértetnem a nagybátyámmal, ki vagyok, és mindez miért történik vele. Tükörbe nem néztem, de aligha hasonlítotam régi önmagamraa, vagy bármi evilágból valóra. Elszórakoztam vele pár percet, mire kimúlt. Aztán jobbnak láttam távozni, mert nagyobb tömeg közelgett a ház felé, abból a fáklyás-vasvillás fajtából, amelyik olyan békétlen. Így most keresek, valami elfogadhatóbb porhüvelyt. Jól jönne valami rőt kölyök. Vagy egy loncsos kutya.

Taraxacum officinale

Az egész romlás a koala fülével kezdődött. Így jár az ember (Embeeeer?), ha nem takarítja le a maradékot az asztalról. Beleragadt az agyagba az a nyamvadt pitypang. És ugyebár, a termtés logikája, hogy nem javítunk. Egyféle akcióművészet. Csak ha nagyon muszáj. A többit majd elintézi a szelekció. Ha elintézi. Csak a kezdet jól sikerüljön, és a mindent átfolyó Élet burjánzása olyan kavalkádot csinál, hogy még. Szerette az Életet. Ő maga volt az, és saját magát szerette magától értődő, őszinte szeretettel. Így szerette egyszere a Mindent, és önmagát, és a pusztulást is, ami egyféle fény-árnyék logikával kapcsolódott, máshonnan nézve meg ugyanaz.

A lényeg, hogy egy pitypang repitőkészüléke beleragadt a koala fejébe.

"Nevetségessé teszem magam!"morogta, de úgy hagyta. A humor szikrái ez első mozzanattól fogva ott pattogtak mindenhol. Mondjuk, az egész koala projekt kicsit lehangoló volt. A központi idegrendszer finman szólva bumfordi munka, a mozgásszervek meg...szóval egy csimpánzagy és egy gepárdláb után ez igazán visszaesés. Fárad. Hiába, közeleg a hétvége. Meg nem kellett volna rábizni az angyalkákra a gyurmázást.Nem beszélve a festésről. Hiába rajzolt zseniálisan kecses vizi szörnyet, suhanó fekete lidércet, villanó démonát a forró mocsaraknak. A kis hülyék az összes agyagot elpazarolták EGY darabra. Az meg nem lett kecses. Persze, majd az Élet ebből is alkot valami a Maga Módján Tökéletest. Viziló. Valami paripaszerübbről álmodott. most már nevetségesen hat ez anév. Csak rá ne ragadjon. Kárpótlásul csináltak egy struccot. Futómadár. Nyilván. Azért madár, hogy fusson. Persze, ennek is lesz helye.

A legrenitensebbekre a Déli féltekét bízta. Külön kezelni a problémát. Aztán zsebük lett a jószágoknak, mintha csupa kasszírnő lenne. Meg ezek az orrok... Azt is világosan megmondta, hogy a Csőr a Madára van. Erre valami elvetélt nyúlfélére rakták rá a kacsa csőrét, most lehet ujjat csinálni, különben a kacsák nem müködnek. Plussz fiaskó, hogy tojást tojik. Aztán az legszebb cápát leejtették, a feje most, hát .. kicsit lapos. Felülről nézve int egy kalapács, nem mint egy hal. És most a kolala. Pitypangfülek. Atyaisten! Reggel még a rétisasnál meg a kardszárnyú delfinnél annyira nyeregben érezte magát. Most meg EZ. Siralom. Pejotot rágcsált az úr, ötletek után kutakodva. Látszik, hogy érdemes volt a növényekkel kezdeni... Eszébe jutott a harmat, az lemaradt még a vízes résznél. Felírta a jegyzetfüzetébe, meg a zuzmarát és a dért is. Az angyalkák ákombákom betükkel odaírták Szent Elmo tüzét, meg a napfoltokat. Csak a hülyeségen jár az eszük. Most a koalát forgatta megint. Talán ha drogos lenne..magyarázat lenne pár dologra. Drogos maci zsebbel..ki fogja ezt komolyan venni.? És az az orr...nem semmi. Jó, közben nem figyelt, az ámráscett felső álkapcsából kimaradtak a fogak, a rájára ráült a legkövérebb, a lajhárnál pedig... szóval, ott sok baj történt. Belátta, így nem megy, ezt így nem fer bedobni a létezés kavalkádjába. Álcaként nöjön bele a moszat, legyen förtelmes ízzű a húsa... ja, és némi Taoista életszemlélet, ha már a logikai aparátus ilyen gyenge lett. Azért egy feltünő színű, izletes, hebrencs lajhár nem biztos, hogy müködne, tizstelet az elveknek. Bár minden önmagában tökéletes. Jajj, most még egy lajhármakit is csináltak. Jó lenne lassan leálni ezzel a lajhár dologgal. Nem, madárból sem kelle ilyen. Jó kivi már maradhat, ha ennyit dolgozztatok vele.Ez mi? Míí?

Dodó?!? Na, ez már tényleg... Na szóval... De meg kell értsd... Jól van, jól van, legyen, csak ne bőgj, majd meglátjuk... Hát igen. Ha ilyen a segítség, semmi szükség akadályozókra.Vissza a koalához... most ezen miért akadt ki jobban, mint a csupasz földiturkászon? Vagy az ikerférgen?

Vagy a szürkefarkason? Jó, az persze tökéletes. A szine sem rossz, de ha tízszer nem mondta el, hogy SZÜRKE farkas, akkor egyszer sem. Erre most van vörös, fehér, fekete, ordas, barna és ezek különböző kombinációí. Még jó, hoyg van szürke is... Az utolsó pillanatban ragadta ki a kis kezecskékből a kéket, a zöldet meg a citromsárgát. Egy túlméretes páviánt már így is össze-vissza kentek vele. Mandrill. Most persze hiszti van. Majd a bogaraknál visszakapják a festéket, ott csináljanak, mait akarnak, a kis mihasznák. Persze megint becsúszott egy gikszer: a barlangi állatokat egyáltalán nem festették ki. Az elefánt meg szürke lett, pedig világosan megmondta, hogy élénk rózsaszint akar. Jó, utólag nézve nem olyan nagy baj, hogy a szárnyakat lefelejtették. Főleg, hogy négyszer akkora lett, mint kérte. A földimalacot meg egyáltalán nem kérte... Megpróbálta lepasszolni Ausztráliába, ott már úgy is mindegy, de aszondták, oda csak erszényes mehet. De Dél- Amerikába azért pofátlanúl becsempészték az oposszumot. Legszivesebben megcibálna néhány arany-göndör fürtöt, megtépkedne pár galamszárnyat... A galamb amúgy is hülye lett, meg agresszív, pont ahogy nem kéne. Arghh... Jól van na, nagy poén volt betenni egy pici majmocskába a strucc szemét, nagyszerű, hahaha. Most mi legyen vele, he? Jó, éjszakai lesz, de ez akkor sem magyarázat erre a fejre... Koboldmaki? Jó legyen így, de mostantól több komolyságot, gyerekek, mégsem csak játék az egész. Vagyis dehogyis nem, de mindegy. A tengeri emlősökre szánt agyag meg miért fogyott el olyan gyorsan? Teúristen, hát ez rohadt nagy lett!! Jó, mindegy, hagyjuk... Úgyláccik, ez nem az a nap, amikor a rendről alkotot kispolgári elképzelések megvalósulnak. Most már a narvál szarva sem fáj. De a rozmárbajusz még egy kicsit azért igen.

Hajh. Pitypangfülek. Piitypaangfüüleeeekkk!!!!!! ÁÁÁÁÁÁÁrghhh! Még jó, hogy van már szöllő, és így van már bor. A pingvin nem lehetne erszényes, ha már úgyis úgy néz ki, mint egy fizetőpincér? Nyilván nem... Nagyon fájt a feje. Kígyókoponya, több sorban a fogak... nem baj. A kígyókarú tengeri csillag is rendben. Haha, nagyon vicces volt az oposszumnak a dupla fütyi, de most már tessék összeszedni magunkat, a jó életbe! EZ MI? Moloch... jól van fiam, téged is fognak valamikor így hívni, asszem... A csörgőkígyó... mit is mondjak, fiam...szép sárga a mérge, az tuti. Jó, lassan vége, még majmokkal kéne variálni holnap. Nem, fiam, te NEM. Az privát munka, angyalkák énekelni menenk a kórusba holnap. Igen lehet regtime-ot is, Metallicá-t is, csak legyen végre csend. Mármint it t a tervezőasztal körül. Fennt a mennyekből csinálhattok pokoli kavalkádot, de itt most nyugi kell. Úgy érzem, holnap már nem csinálhatunk nagyobb bakit, de ilyenkor mindig bebizonyosodik, hogy mégis. Szóval. Ki hozta be a szemetest, azt mondtuk, nincs selejt! Minden ment eddig is, angyalkáim, még a dodó is becsuszott, hát akkor mit kellet volna kidobni. ne dugd el, muti csak, nem húzom fel magam.

MÍÍCSOOOOODAAAAAAA!?!?!??!?!??!? MI EZ?! Óriáslajhár, óriásgyik, óráskrokodil, óriási fogú tigris... Mi ez, ovi? Még jó, hogy nem.. pedig nem kéne kidobni semmit. Mondjuk ezt ott nem baj..mi a lófasz akart ez lenni? Legelésző óriásgyík, harminc méter hosszú..pfff. Ez fogadjunk, te voltál! Nem volt elég az orszarvú, akartál még egy ilyen...hmm, háromszaarvú, triceramicsodatopsz... hagyjuk. Jó, ezekbe nem leheltünk életet, úgy is elég van már, és csak százszor annyi a selejt, mint a jó... jól van gyerekek, ezt szórjátok vissza földbe, ebbe nem oltok életet. Nem maradhat itt, annyit csináltatok, hogy hiányzik már ía fél földfelszin. NEE! Árgh! Ezt be kellett volna zúzni, igy hogy néz ki a Föld?! Most minden tele lesz ilyen otromba csontokkal, fogakkal, idomtalan...Hajh! Jó, gyerekek, alvás. MOST! Nem, nekem még van egy kis dolgom, majd jövök. Igen, majd mesélek, de MOST menjetek lefeküdni! Gyeeerünk!

Sóhaj, leült. Már semmi nem volt az asztalon, némi agyagmorzsától eltekinteve. Csak a koala. Pitypangfülekkel... Kicsit sírós lett a hangulata. Nagyon hosszú nap volt. Holnap se lesz könnyű. Álmodozva merdet maga elé, kövérkés újaival malmozvaa, sóhajtva. Szép lassan megnyugodott. Majd halvány félmosollyal hihetetlen finom, hamuszürke bundávaal vonta be a kis medveszerü jószágot, és finoman egyy eukaliptuszfára helyezte, valahol lennt, nagyon délen.

-Jó éjszakát! -szétnézet a keszekusza, szabálytalanúl tökéletes társaságon, felkapcsolta a Holdat, mert első éjszaka még biztos félnének a teljes sötétben, majd elment mesélni az angyalkáknak.

Jó éjszakát!

Meténg

Ilyen nagyon sovány, börrákosra szolizott nőcik voltak a plakáton, zöld-fekete feszes latexruhában. Nagyon sok foggal vicsorogtak fenyegetően, kihivó pózokban. akár egy bio-szadomazo bár kirakatában is lehettek volna. de ez csak salátabár. Állítólag. Reméltem. Bent hasonoló ruhás, csak még sikertelenebbűl mosolyogni próbáló öko-szadomazo-domina pincérnök kerülgettek hatalmas rengő hegyeket. A rengő hegyek vendégek voltak, akik felfújt gumikesztűre emlékeztető kezeikkel, finomkodó mozdulatokkal kis salátadarabokat tömeszeltek traktorabroncs méretü ajkaik közé. Közben furcsa gurgulázó hangokat hallattak, nem tudni, valyon szájukon keresztül, vagy hasukból jött. Biozöld székeket folyt körbe hatalmas ülepük, lekerekedett könyökeikkel biozöld müanyag asztalokon támaszkodtak. Keleties zene szólt, amit el-el nyomot a gurgulázás. Valami perverz vallás poklának tünt az egész.

-Tudok segíteni?-az aszott széndarab gyanakodva mérte végig szük mázsás testemet.

-Kezicsókolom, a szakáccsal szeretnék beszélni.

-Azt nem lehet-idegesnek tünt.

-A Perec küldött-vágtam be fanyar mosollyal az adut.

-Na jó, várjon-és elsiklott, mint egy angolna a vízkoptatta kerek sziklák között.

A szakács egy üvegakalitkában ült, ahonnan utasíásokat adott, és egy számítógépen követte a raktárkészletek fogyását, hogy szükség esetén rendelhessen. Alakja derék alatt szabályos kocka volt, mert teljesen kitöltötte a fülkét. Afölött amorf, kis fantáziával emlékeztetett egy ember felsőtestére. Ebben a félkubista, félabsztrakt zsírpudingban valahol egy ember lebegett, lazza kapcsolatban a kültakaróval. Az arc környékén meg is közelítette néha a felszínt. Ha nem volt négyszáz kiló, hát egy sem. Biztos minden tudott az ételek kalóriatartalmáról. Köszöntem. Hörgött. Elmondtam, hogy Perec küldött. Erre hörgött, majd valami bugyorból elővarázsolt egy vékony aktát. Amit majd el kell égetni, de elöbb célszrű megnézni. Szuszogott. Elmentem, mert nagyon rossz volt ott. Nem bírom a kalóriaszegény salátaöntetek szagát. Naná, hogy nem engedtek ki a hátsó ajtón, így újra át kellet sétálnom a nyájon az étkezőtérben. Ha ezek tényleg idejárnak enni, napi kb. harminc órában fogyaszthatnak, hogy fenntartsák rettenetes testüket. Bár a szakács látványa kissé megváltoztatta a nézőpontomat. De soványank így se tüntek.

Másnap már egy tiszántúli faluban voltam, mert itt lakott a célszemély. Aki szerepelt a szakács vékony aktáján, akit meg kell ölnöm. Elöször majdnem felhívtam Perecet, amikor elolvastam, de aztán inkább nem okoskodtam. Volt már pár fura ügyem, de süteményszagú nagymamit még soha nem kellett hidegre tennem. Talán az unokája haragított magára valami nagyvárosi hitelcápát. Mindegy. Az okokat kutatni fölösleges és veszélyes. Moraliták pedig nem élnek meg jól a szakmámban. Agyonmosott olcsó szövetnadrágot és vörösborral leivott kínai piacos pulóvert hordtam. Sikerült egész jól beilleszkednem. Még valami cuki kis sapka hibádzott, de mindegy. Az autót a főútvonal mellett hagytam, a helyi teszkó parkolójában. Tudom, nem kivánságműsor, de néha sajnálom, hogy sose nyirattak még velem ki multi-felsővezetőt. Puszta előitéletből szeretném. a halványlila ingén menne át a golyó, a sötétlila nyakkendőjén keresztül, miközben a céges kocsijában ülne a vajszinü bőrülésen, és döbbenten bámulná a pókhálószerüen szétfutó repedéseket a szélvédőn. Ifonja zárlatos lenne a kifröcsennő vértől. Melélényzsebében elázna a Prosac. Igen, így érzem. Sosem mondtam, hogy jó ember volnék. A kocsi minden esetre a vásárlók számára ingyenes parkolóban maradt, gondosan kívül a teljesen agyatlanúl felszerelt kamera látóterén. A kamerák külön kis mumusok a szakmában. Benjamin Franklin mondotta volt: "Ha a szabadságunkat feladjuk a biztonságunkéárt, elöbb-uóbb mindekettőt elveszítjük." És tessék kérem, it tartunk. Mindenhol rohadt kis kamerák. Fingja nincs a sok kispolgárnak a demokráciáról. Közben felcsavaroztam egy árnyas zugban a negyvenötös fenyegetően ásító csövére a hangtompítót. Így már nem fért be a pulóber alá, így elegáns gázszerelő style műbör oldaltáskámba helyeztem. Költökről, és negyvennyolcas politikusokról elnevezet utcákon haladtam végig. A korabarokk templom kapuja fölé hullámbádog esővédöt csavaroztak. Sajnos, valószinüleg nem a kijelölt áldozat tette. De talán adakozott rá. Vagy legalább nem tiltakozott erössen.

A sarkon két nagyon depressziós tekintetű tehén ácsorgott, szottyadt tőgyel, egy kocsi elé fogva. A kocsin széna. A tehenek szájában is. Bánatosan csüngött alá. Hátsó lábukkal kakát rugdaltak érdektelenül. Bácsi jött kék melósruhban, kötelező vörösborfoltokkal. Neki persze volt kiválló micisapkája. Felvergődött a bakra.

-Gyí Tréfás, Gyí Bohóc!

Tréfás és Bohóc bánatosan áltak, farkukkal böglyöket abajgatva, és rágtak. Jó egy percel késöbb bánatos sóhajtással nekilendültek, és fájdalmas lasúsággal elvonszolták a kajla kerekü szénásszekeret. Kereszteztem a templomteret, nagyszámú kerékpár jelezte a kocsma helyét. Aztán megvolt a ház a Virág utcában. Futórózsa a homlokzaton, mályva az előkertben, orgona a sövény. És ott állt a süteményszagú nagymama az ágyás szélén, és értelmes tekintettel figyelő, nagy kék virágokhoz beszélt. Kopott kék nylonkötény volt rajta, kék othonka, és az ezüstös hatású sampontól kék volt a haja. Meg az ég is. Talán. A felhők felett. Egyik kezében kis ásó, másikban kanna. És beszélt a virágokhoz, kedvesen, édesen. Olyan igazi, virágillatú nagyi volt. A nyugdíjas Flóra, aki az archaikus görög világ hanyatlását követően ide vonúlt vissza nyugdíjba, egyetlen hatalmas virágszőnyeggé változtatva düledező házának hatalmas kertjét. Hajjaj. Óvatosan lehajolt, és néhány gonosz gyomocskát cibált ki az értelmesen figyelő kék virágok közül. Ha valahol nem jó üzlet gyomnak lenni, akkor ez ez a kert, ebben biztos vagyok. Megigazított pár szirmot, amik kócosak lettek az elöző bevatkozástól. A mozdulat, amivel a gyomokat kis kosarába hajította, több volt, mint lesujtó. Ekkor rám nézett, és elmosolyodott, látván, hogy csodálom kertjét. Az első golyónál megdermedt, mint egy kimerevített kép, csak a kék otthonkáján támadt fekete lyukon bugyogott ki vörös patakban a vér. A második lövésre ezüstétk haja vörös csatakkal kenődött össze, és a rémült virágseregletbe zuhant. Azok rögtön föléborultak, és védekezően takarták. Reméltem, el is temetik. Kékes felhöben rebbentek fel szirmok, mintha csak pillangók lennének. Pár vissza se hulott, tényleg pillangók lehettek. A kert újra békés lett. Csendes. Csak a nagyfejü, kék virágok sora tünt ziláltnak, s helyenként vörös harmatcseppek csillogtak szirmaikon.

Tipikus városi ficsúr közeledett, ingje lila, nyakkendő helyett fényképezőgép. Mellém álva méregette a gyönyörű kertet, miközben én azon morfondíroztam, óhajtsam-e még eggyel csökkenteni az emebriség számát. De ez tök hülyének tünt, nekem meg volt álbajszom, és SZTK keretes szemüvegem, külön sötétítő feltétel.

-Gyönyörű! A maga kertje?

-Nem-feleletem az igazságnak megfelelően.

-Milyen virágok ezek a kékek?

Lassan elindultam, vissza a parkoló felé, csak vállam fölött vetetem oda:

-Árvácskák.

Öngondoskodás 1.0.: rántotta

Szép nagy kapú. Látszot azért a teteje, ahogy oszlott a köd. Időtöl megfekedett fából. Vasalatát valaha rézzel futatták be, de enenk máér csak tompán csillogó emlékeit lehetett látni itt-ott. Rozsda rágta a pántok kusza rácsozatát. Kinyílt. Jobbra-balra nem volt fal, így tulajdonképpen pár perc alatt meg lehetett volna kerülni, de mégis nagyobb hecc szép szabályosan megvárni, amíg nagy recsegéssel, nyikorgással kinyílik. Aztán ahogy bementem, nagy reccsegéssel becsúkódik. És mindig kihagy egy ütemet az ember szíve, ahogy végzetes döndüléssel öszezáródik. Hiába. Ez valahogy mindíg végzetesnek hat.

Szép erezett fa. Homoksivatag. Hatalmas, halványsárga. Ketten mentünk. Hol meg egyedül. Idomtalan hosszú lábaikon furcsa lények haladtak, szürke rezgő alakjuk alulról nyaldosta a végtelen homokmezőt. Szabályos kivetülésük a síkunkon bántóan erős színeket szórt szét a szürkéssárgába. És még egyszer, harmadszorra is megjelentek, fejjel lefelé, az égen, lebegő fátyolseregként. A nagyon távolban gyapjas szürke felhőkutyák lesték őket, csöpögő esőnyállal, kétes szándékokkal. Ahogy közelebb értem, már csak a szürke árnyak vonultak remegve a homok alatt, az illúzió szétfoszlott. Fentről csalódott vonyítás. Pedig ők még láthatnák, messze vannak.

Üvegszekrények. Most még a homokban. Olyan jó régiek. Jó állapotban. Gipszöntvények, furcsa, szomorú gipszöntvényekkel tele. Nagyrészt vörösesbarnák, néha barnák. Emberi arcok, állatkölykök, magzatok. Egy alsó polcon egy fekete óriás, széthasadt gipszteste belül is fekete. Feketék kikandikáló gipszcsontjai, és buggyanó gipszbelsőségei. És ahogy fel-alá járok a tározók között, minden csak gipsz. Sötét az ég, falak nőttek körénk, a szomszéd helységben valami borzalmas dolog folyik, de itt semmi, csak sok gipsz, olcsó vacak gipsz, de sehol nem lóg ki a fakult festék alól a fehér. Gipszfehér, esetleg piszkosfehér. Fekete homokkal feltöltött üvegfalú láda. Benne koponyák. Az alapján, ami a homokból kilátszik, koponyák. Az egyik jól látszik, mert az üveg kitört, a homok elfolyt. A bakkancsomban is van belőle, durva szemű, fekete homok. A koponya réginek, már-már megkövültnek tűnik, szerencsére, mert a fogam alatt is herseg a homok. Köpök hát, jó sokat. Aztán megint, de még mindig jön a fekete nyál. Talán a koponya is gipsz. Azért olyan szép száraz. A folyosón viszont, amire kilépek, leszakadt láb. Magasszárú tornacipőben. A zoknin Snoopy látható, vérpettyesen. Térdtől már csak cafatok. Szőrtelen, kis lábacska. A vérpatak vezet be egy ajtón, ahonnan hangok jönnek ki. Egy nő üvölt:

-Most mit panaszkodsz? Itt vagyunk, olyan jó itt, tényleg csodás hely, de te csak panaszkodsz! Nem szégyeled magad?

A válasz szipogás. Vagy csöpögés. Az ajtón keresztül nehéz megmondani.

Egy másik, opálüveges ajtón komor alak lép ki, kezén véres kék kesztyű, mögötte szórt fény, szürke testek.

Visszamegyek a sivatagba, mert már nagyon rossz ott a folyosón. A sivatagban a kékeszszürke ég nagyon jól jön a szürkéssárga homokhoz. Hatalmas erő van ebben a borús forróságban. A felhőkutyák hunyorítva szaglásznak, sunyi képpel ügetnek a horizonton ágaskodó fekete hegyek gerincén. Távolból gazdájuk mennydörög, szemük piros parázsszem. Most szemét van mindenhol, bűzös zsákokból borul ki, az ég reménytelen vakítóra vált, kutyák már csak a földön, sárgák és rühesek a szeméthalmok között. Érthetetlenül, hörögve és csattogva üvölt két bűzös vénember. Soványak, cefreszagúak, púposak. Semmi szép nincs bennük, pedig meztelenek. Beszédük rikácsolás, pattogás, nyikorgás, dobbanások. Megfájdul tőlük a fejem. A vihar elbújt, pedig segíthetne. A szemét alól egyszerre tuskók állnak ki, egy kiírtott erdő nyomasztó csonkjai. Helyenként még alvadt vér. A vén szörnyetegek lassan gesztikulálnak, csak néha kezdenek rángani, és csap át hangjuk vonyításba. A kopott rühes ebek hátracsapott füllel sántikálnak összevissza, nem tesznek semmit. Pedig ők haraphatnának. De nem akarnak. Én ártanék az erdő maradványain, szeméten fetrengő két szörnynek, de nem tehetem. Ha tehetném, nem is akarnék. Ha nem tehetném, és nem akarnék, talán jó felé mennék. Talán mégsem akarok. A kutyáktól félek. A nagyok nagyon vörösek. Mind nagyon sovány. Eddig csak sejtettem, hogy egy négylábú képes járni, ha egy első,és egy ellenkező oldali hátsó lába hiányzik. Most már tudom.

A szeméttelepen tisztás, tuskókkal, a tuskókon emberek, egy szemben ül a többivel, senki nem néz senkire. A keze mindenkinek ápolt, és aránytalanul fiatal az arcához képest. Nincs olyan szörnyű bűz, mint a két vénségnél. Fertőtlenítőszag van. Meg húgy. A kettő gyakran jár együtt. A szemben ülő magyaráz a többieknek. Azt magyarázza, nem tud tükröt mutatni. Ő maga hiányt szenved valami nagyon, nagyon jóban. Lemondott róla, hogy miért, az ő dolga. És akik lemondanak róla, azok soha, de soha nem ismerik be, hogy amiről lemondtak, az valami Nagy Jó, és a hiánya igazi fájó hiány. Ő beismeri, de rajta csak félig lehet segíteni, mert a Hiány az hiány. De a szemben ülők, a többiek, akik igenis birtokában vannak valami fontos dolognak, és ez által megadatik nekik boldogság lehetősége, de nem lesznek azok, míg legalább egyszer el nem ismerik,hogy a Hiány sem feltétlen rossz, de legalább is nem bűn. És ez az érzés megadhatná nekik a boldogságot. De ő, mivel neki nincs nem tud, példát mutatni, csak félig, ő csak a gyengébb oldalról tudja mutatni a Gesztust, ahonnét az természetesen erőtlenebb, talán nemi s tünik olyan komolynak, de cserébe a másik oldalon boldogsággal kecsegtet, ami számára elérhetetlen.

Két választ kapott. Egy nyerset, hogy nem tartja be a játékszabályokat, és ez igazán modortalanság, és egy flegmát, hogy ki a fenét érdekel az egész, vagy van, vagy nincs, és ezt mit kell ragozni, és miért kéne hallgatni ezt a szemetet valakitől, akinek Nincs.

-Hagyd már a picsába ez egészet. Mi az hogy boldogság? -hatalmas, tehát nagyon vörös kutya szólalt meg, sovány, de nem nyomorúságos és sánta. Összerágott gipszkiálítást öklendezett fel, maszkokat, fejeket, törött tagokat, barnát és vöröseset, helyenként már lepattogzott a fakó-koszos festés, és kilátszott a piszkos gipszfehér. Nyál és gyomornedv borította. A társaság rémülten felpattant, remegve nézte a fehér foltokat, mintha nem látszana különben, hogy az egész ócska gipszöntvény. Az egyedül szemben ülő nyugodt maradt. Fél lába hiányzott.

-Megmondtam-hangja ingerült, halk.

A kutya rávette magát a társaságra, teste világított. Tovább nem láttam, a sivatag megint tiszta volt, üres, a távoli fekete gerinceken vihar készülődött, a hátam mögött nagy csukot kapu. Borzalmas feszültség. Nagyon rossz, ha kéne jönni a viharnak, de nem jön. Öregember ült ott, idegesítő bölcsességgel, kopott fehér ruhában, vándorbottal. Odarohantam, hogy elárasszam udvarló-türelmetlen-idegesítő kérdésekkel, miközben utáltam, és tudtam, hogy tudja ezt. De egyben ott is maradtam távol tőle, és nézegettem óvatosan, bizalmatlanul, vajon mit tudhatnék meg tőle, és hogyan kéne viszonyulnom hozzá. Innen nem tűnt ellenszenvesnek, inkább kicsit furcsának. Nagyon kemény, mélyen barázdált volt az arca, cserzett a bőre, átható a tekintete. Csak hallgatott, miközben néztem magamat meg őt, és ahogy utáltam, ideges-idegesítő kérdésekkel bombázva, úgy utáltam magamat, nézve kettőnket, de ez engem nem érdekelt, ő meg úgy láttam, nem zavartatta magát. És ahogy nem zökkentettem ki, és tárgyilagos, kedves és nyugodt maradt, lassan odamentem magamhoz, és már egyszerre voltam minden, és nem láttam kívülről az egészet, és kavargott és feszítő volt minden, de végül kértem tőle legyen már vihar, mert borzalmas ez a vihar előtti csend, és annyi mindent kéne elmosson, vihart, homokot, vért, gipszet, irtást és mocskot. Teljesen őszintén válaszolta, hogy nem ő a Vihar Ura, és a víz legalább annyit előás, mint amennyit elmos, és végeredményben nem lesz jobb. És mondtam, hogy nem érdekel a végeredmény, mert ha újra futhatok egy rövid kört, és aztán újra kell egy vihar,akkor az már felszabadít, ha nem is végső megoldás, de ezt az epizódot, csonka történetet értelem nélkül -az „értelem nélkül-nél” mosolygott befejezném, és akkor is újat akarok, ha az ugyanolyan, bár ez sem igaz, mert azért van jobb és rosszabb, és ezt tagadni ugyanolyan hazugság, mint azt hirdetni, hogy majd biztosan jobb lesz. Mire mondta, hogy a vihar előtti csend nem a vihar ígérete, és senki sem kérheti számon a sorsot, és nem jár a vihar, csak mert előtti csend van. Mire mondtam, hogy a viharelötti csend-nevének megfelelően-vihar előtt szokott lenni, és ha nem is biztos, és nem is elvárható, végül is azért talán nem kéne megdöbbeni, ha vihar lenne a vége. És ugyanilyen baltával faragott arcú, lepelruhás öregember oktathatna ki egy pusztító vihar után, amikor sopánkodnék a fergeteg miatt, hogy ugyan már, mit csodálkozom, hogy ilyen nyomott időt, amely csak úgy hívta az égi háborút, vihar követett. Mire azt mondta, viharra ugyanúgy minden pillanatban várni kell, mint szélcsendes hőségre, hóra, ködre és forgószélre. Semmit nem várni, mindenre számítani, de legfőképp semmit nem elvárni. Mire mondtam neki, szabadjára enged kicsit izgága idegesítő magam, hogy dugja a seggébe kopott vándorbotját végtelen semmit mondó bölcsességével, mert ha mindenre vagy semmire készülök, akkor vagy minden váratlanul ér, vagy örökké csak készülök és várok, és a mérlegelés és tapasztalat léteznek, és ha bölcsességét közhelyesők fakasztására használja akkor pont akkora seggfej, mint bárki, akivel tanácsadóként összehozott a sors. Ekkor azt mondta, tényként leszögezné, hogy nem akart bosszantani. Mire én mondtam, tényként leszögezném, hogy kurvára bosszant. Elnézet a távolba, mire mondtam már ideje annak a rohadt viharnak.

-Tudom, hogy ha most vihart támasztok, most teljesül egy vágyad. A kérdés, hogyan tovább. Nem lesz-e később számos keserű csalódásod oka, hogy most segítettem neked, és a pillanatnyi örömokozás élvezetéért, amit a réveden szerzek magamnak, nem fizetsz e te rengeteg keserű csalódással?

Erre a zsebéből, ronda kesztyűbáb dugta ki fogatlan képét, és fülsértően rikácsolta:

-Seggfej, seggfej! Tehetnél valami jót, de csak pofázol, csak pofázol, pofázol és pofázol. Tehetnél valami jót!

Visszabújt a zsebébe (hogy lett egy egyszerű lepelruhának zsebe?), és Egy gyönyörű nó lépett elő a hátteret függönyként széthajtva, fekete gerincekkel és felhőkkel.

-Már megint csak magyarázol, jövőről, és igazságról,és semmiről és mindenről, nem létező igazságról. Kínai szerencsesütik papírkái hullanak a szádon, te szamár. Hagyd már abba. Csinálj vihart, az a dolgod.

Összeborzolta az őszes hajat, közben döbbenet kék szeme nevetett. Nagyon szép volt, és öreg. A bölcs zavartan nézett rá, talán mint egy kutya, aki tudja, hogy valami nem oké, de azt is tudja, hogy a gazdi jóságos.

És vihar lett, irdatlan nagy, emésztő és pusztító, a fekete gerincekről fekete áradat zuhant alá, hogy elmosson mindent. És elmosott mindent. Hogy előásson mindent. Csak azt nem tudom, mi lett a kapuval. Maradt-e a patinás-rozsdás, megfeketedett fájú kapu, vagy lett a helyén más, vagy nincs ott semmi.

Égev

Semmi szándékosság nincsen benne, hogy

pont nőnapon írtam ezt. Semmi szándékosság.

És sok évezrede hevert ott. Elöször még teljesen egynek érezte magát a környező sötét világgal. Lassan csordogáltak a vizek, mállot darabkáit épitették oldatokból és apró szemcsékből. A vonzás törvényének megfelelően lassan keresték egymást apró részei. Minden sietség nélkül. A helyes írány úgy is garantálja, hogy összeforrjon, ami egybe tartozik. Pont mikor eljön az ideje. Hiszen amikor eljön az ideje, hát összeforr. Elöször egy-két fog állt össze. Miután az odvas, szivacsos állomány összetömörödött, gyorsan rárakódótt a töredezett, feketésbarna zománc. Aprólékosan pakolták vissza az kis összeágazó erecske-újjak a kis darabokat, finoman kimosták a szervetlen sókat, hőgy majdam eleven, rugalmas anyag tölthesse ki helyüket. Az idő ismeretlen távlatából vetődtek oda apró töredékek, különböző életek emléket hordozva. Lassan vizszintes falakká olvadó csepkövek, sókivállások, messzi tengerek oldott sói adták az anyagot. Töredékes darabkák, szilánkok áltak össze az agyagos talajban. Nagyon, nagyon lassan. Mert rengeteg időn készülnek dolgok, hogy aztán a szemlélődőt meglepjék pillanatszerü feltünésükkel. Nem véletlen, hogy a legnehezebb tudás ezen a világon annak a tudása, hogy a látszolag terméketlen idő vajon tényleg hiába múlik-e, vagy eszrevétlen érlel valami nagyszerűt, vagy rettenetest. E világnap pénze az idő, ezzel fizetünk minden értelmes és értelmetlen dologért. Kiszámíthatatlan, jelentőségében összemérhetetlen, az igazság igénye nélkül eloszló dolog.

Lassan, lassan alakult a forma. Az agyagból és sziklákból részek váltak ki, a fogak körül lassan csontmedrek nőttek. A zománc lesimult, lassan fehéredni kezdett. Elöször még hegyek méltóságos mozgása, földcsuzsamlások és földrengések kellettek, hogy az egyre szeszélyesebb alakú, nagyobb és bonyolultabb megkövült csontok közelitsenek. A múló pillanatok, évezredek megadták a lehetőségét az alakulásnak. Végül a felszivárgó, felbuzgó víz kerekítette formára a csontokat, és megfelelő alakzatba illesztette őket. S hogy életet adhassanak, élőlények jöttek, elöször egészen aprók, majd egyre nagyobbak. Parányok mirádjai adtak rugalmsságot a csontoknak, miközben növények gyökerei humuszt bocsátottak a földbe, alapanyagot adván az esendőbb, lágy részeknek. Most már apró bogarak és férgek szőtték a porcokat és a húst, néha apró petékké zsugorodva sajtoltak magukból életet. Nedvek szívódtak fel a földből, s ami elébb még szikkadt fekete fonatnak tünta csontokra tapadva, lassan higuló barnás -vöröses sárrá dúzzadt. Millió apró száj építette szöveteket szüntelen lüktető örvényben. De ez még nem a végső lüktetés volt, csak egyféle villámgyors előjáték az amúgy rövid színjátékhoz, ami annyi idő során, és anyi élő és életelen anyag öszehangolt segitségével készült. Látványosan felgyorult hát minden, végül, midőn már a bőr is félig készen boritott, a Föld prózaian kiköpött. Ott hevertemben még valamely kóbor róka köpött pár húscafatot a tomporomba, és egy arrajáró holló-mint Odin hollóinak, végtele tudás és bölcsesség tükröződött tekintetében- két aszott és fénytelen szemgolyót adott. Testem püffedtségéből lassan leengedett, és hevertem a hűvös földön, a sárga őszi pusztaságban.

Az alak lassan, bizonytalan botorkált, sápadt tekintettel méregette az utat, melyet megtett. Hogy pontosan mit tett, nem tudom, de kékes,izzó golyó fúrodott belém, és én hirtelen hatalmasat lélegeztem, és éreztem, hogy lélegzetemmel beszívok valamit mindenből, ami körbevesz. Megteltem. Lüktetésbe fogtam. Elmentében az alak hályogos szemeivel gúnyosan méregetett, miközben fogatlan mosollyal elhátrált.

Így hát meglettem, gyengén, töredezetten, gyenge és esetlen testel, zavaros, féltudástól zugó fejjel, homályos érzékekkel, fáradtan és kedvtelen.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

És a mindent átfonó Élet gyógyítani kezdte testem és elmém. Elöször a távolabbi események, történések lettek világossá, mindazok, melyek rám várnak. Fájdalmas, zavaró, mégis édes gondolatok. Aztán agyam tisztulásával és érzékeim élesedésvel megérkeztem a jelenbe. A terhelő tudás csökenni kezdett, vagy legalább jelentősége háttérbe szorult. Alkottam hát korhadékból és hulladékból életet, tüzzel égetve elevenné a holtként felökledezett anyagot, csont és kőeszközökkel szabva össze őket. Ahogy a folyók másztak a hegyekbe, csak az odailő anyagokat hordva rájuk, ahogy a telt gyünyölcsök csonkokká olvadtak, hogy virággá robbanva egy pillanatra beleolvadjanak fákba. Tettem, ahogy ez rend volt körülöttem, miközben fejemben a tudás csökkent, ennek révén szabdságom és vállkozó kedvem folyamatosan nött, sikerült egyre szabálytalanabb és eredetibb módon alkotnom. Hozzám hasonlók segítettek, ők adtak energiát, mert rengeteg energia így létrehozni, mégha sokal kevesebb is, mint mennyit felszbadult létem nyomán. De voltak pusztitók és megsemmisítők is ezen a világon, mert ha nem is mérlegen kimért azonosággal, de ahol növekedés van, ot fogyás is kell legyen. Nem az egynsúly, csak az igazság kedvéért. Voltak lények, kik a hozzám hasonlókat, a hozzájuk hasonlókat finoman, láthatatlan hálókkal behálózták, azok teremtő erejét lassan maguk hasznára fordították, míg végül ez egyre kisebb, gyámolatlanab, és gyönyörű paradoxonként még is egyre boldogabb és magukat önként átadó kiszemeltjük száján már döbbenetes töménységben szívták emlőjükbe az életenergiát, míg végül az apróra zsugorodott testet ölükön felszívták. Bár mindenki fél, mindenki tudja, hogy ez a Rend, és bármilyen rémítő is, a Boldogságba jutunk így. És ezek a csodálatos, bár félelmetes, hasonlóságukban is végtelen más lények képesek voltak magvakat adni ölükből, cserébe az életekért, és termékennyé tették azon élőket, akik maguk nem voltak képesek közvetlen életeket elnyelni. És egy napon nem sokkal az elött, hogy a füvek vízet csorgattak volna az égbe, ahol azok komor felhökké áltak össze, amikor megjent a szivárvány, és a mező hirtelen sárgulni kezdett és a lágyszárú növények lefeküdtek, szóval ebben a pillanatban egy barlang mélyeből előbukkant valaki, akiről tudtam, hogy el fog egyszer, nagyon hamar a rémítően sorvadó idő végén, ami nekem maradt, el fog nyelni. Éreztem, hogy ő az, éreztem, hogy lénye mindíg is élt bennem, érztem, hogy máris is köt és vonz, és hogy dolgom harcolni, és sorsom elbukni, hogy egy végső, felzaklató jelentben, immárom sebektől, betegségek emlékétől, zavaró tudástól és fájdalmas emlékektől mentesen, tisztán, érzékeim immár nem betegségtől és elhasználtságtól, hanem törvény szerint és egészségesen lezárva, megérkezem ölének mélyére, ahol lassan pont a mindenséggel együtti boldok öntudtlan tudatosságal létező lesz, aki volt,mielött föl-kiköpött testét elkezdte átjárni az élet. A hollónak köszönet a szemekért, amivel teljes pompájában látható a bölcs összerendezetség irányította gyönyörű Világ, magányosságtól átítattok kopár puszták fakó sárgája az ólmos őszi ég alatt, gazdag erdők sötét öle, csobogó források zöld mohaheverője. Millió csoda, mely tisztít és többé tesz, míg az eleven sötétség megszül és elnyel, a Dolgok Rendje szerint.

Bbbb...meg

Jelen tanulmány azt kivánja röviden megvilágítani, hogy Karvaly úr miért öntött nagyobb mennyiségű tejeskávét Maláta asszony kézitáskájába, meglehetősen zavaros körülmények között.

Az esemény megértéséhez feltétlenül szükséges tudnunk, hogy Boglár Kristóf súlyosan dadogott. Mindjárt világossá válik az összefüggés. Kristóf nehezen kiismerhető gyermek volt. Beszélni ritkán beszélt-nem csoda- akkor sem szólt sokat. Viszont nagyon sötét, nagyon mélyen izzó szemei voltak, feszültséggel teli szurokfekete tavak. Túl okos nem volt, különösebben jószívü sem, de legalább szép. És nincs mélyebb ellentét a földön, mint ahogy a csúfság gyülöli a szépet. Maláta asszony Kristóf osztályfönöke volt, ami annyit tesz, hogy gyakorlatilag minden óráját ő tartotta, a tesit kivéve, mert alsótagozatban sokszor van ez így, hogy az osztályfönök tart minden órát-talán a tesit kivéve- és ez egy alsótagozatos osztály volt, ahova Kristóf járt, és ahol Maláta aszony az osztályfönök volt.

És Maláta asszonynak volt egy szokása, már-már bevett rituáléja. Nem örömmel tette, pláne nem kéjes kárörömmel, inkább valami tompa, kényszeredett feszültséggel, örömtelen üreséggel. Felolvastatta a házi feladatot. Mármint nem az egész osztállyal-erre nem lett volna idő, és egyáltalán nem lett volna célhatékony-csak Kristóffal. Jó, túlzás lenne azt mondnai, hogy ténylegesen felolvastatta volna az egészet, erre nem is lett volna elég a negyvenöt perc, ha mégoly rövid a lecke, akkor sem, de egy olyan öt percig ingerült nemtetszéssel halgatta a makogó mekegő "ööö"-ket, elcsukló mondatvégeket-ahol nincs is vége a mondatnak- és a feszült félpercekké nyúló hatásszüneteket. Aztá egy kedvtelen "ülj le"-t követően a tárgyra tért. Ilyenkor persze nem osztályzott. Csak feleltetésnél. Akkor viszont garantáltan egyest kapot Kristóf. Ga-ran-tál-tan. Ezt ilyen szótagolva is mondta a tanárnéni a szülőknek. Kristóf "ga-ran-tál-tan" egyest kap, ha felel. Készülni kellene...

Elég sok idő eltelt, mire kijutot az osztályból ennek a híre. Csak hát, a tesiórát más tanár tartja, még az alsóban is, ahol azért a legtöbb órát az osztályfönök, mint tudjuk. ÉS Zsuzsa néni-a tornatanár-elmondta itt-ott, nem mély erkölcsi felháborodással, hanem mint kicsit furcsa és zavaró dologként, hogy hát Maláta asszonyság, ugyebár.

Még pár hét, és a hír futótüze eljutott Karvaly tanár úr-legyünk precizek, igazgató helyettes úr-fülébe is. Aki még ült pár napot az infón, nyilván érezén, hogy kellemes ügy nem lesz belőle, majd hirtelen teljes erejével belehasított a tudatába, mennyire utálja is ezt az egészet, és milyen szörnyü dolgok folynak odalent a három bében, és saját mulasztása miatti dühe megszorozta Malátáné eljárása miatt érzett haragját, és majdnem tokostul szedte ki a tanári ajtatját, megérkezvén, kipirulva, lihegve, felborzolt bajusszal.

A beszélgetés még kultúráltnak mondható elsőszakaszában, meddő igyekezettel próbálván leplezni a számonkérő élt hangjában, megkérdezte, hogy akkor ez hogy is van, amire Maláta néni nem próbálván az ingerült felharmonikusokat elnyomni hangjában azt válaszolta meglehetősen kioktatóan, hogy úgy csinálja, ahogy jónak látja, és kész. De semiképp sem jó, és a megalázással nevelés egyébként is helytelen, hangzot, de a válasz is az volt, hogy de már pedig az az ő kompetenciája, hogy akkor pontosan mi is hogy történik nálla az osztályban, és talán harminc év tapasztalattal a háta mögött igazán nincs szüksége arra, hogy megmondják neki, és egyébként sem üdvözítőek az ilyen személyeskedő hangulatú beszélgetések a kollégák nyilvánossága elött, és különben is hogy jön ahhoz hogy. Már pedig jelen körülmények közöztt egy kollegális megbeszélés zajlik-füzte tovább a szót az igazgatóhelyettes-és ő igazán csak tisztázni szeretett volna valamit, ami igenis NEM pusztán a tanóra négy fala közé tartozó technikai kérdés, és igazán nem érti, miért kéne ezt gyóntatófülkében megbeszélni. De hogy ez már messze nem az első ilyen személyeskedő kifogás, és egyébként pedig tudja ő, hogy nem mindenki szereti az ő módszereit, de hát korszellem indokával lehet arra hivatkozni, hogy most már aztán tessék mindent megengedni a gyereknek, de ez kérem nem így van és nem üdvözitő. Azt már nem érti -mondja a tanár úr-hogy mi a már bocsánat de majdnem lófaszt mondott köze van a liberális vagy konzervatív vagy valláserkölcsi vagy ezoterikus vagy a jóistentuggya milyen nevelésnek ahhoz, hogy nem alázunk meg és bántunk valakit a beszédhibája miatt. Merthogy dadogni nem rossz modor, hanem az életet megkeserítő nehézség, és már bocsánat, de azért még bántani is valakit, az már tényleg gonoszság, és hát szeretné tudni, hogy ha nem gonoszság, akkor mi, és milyen RELEVÁNS szakmai érvek szólnak emlett. De hogy már ez kérem tényleg személyeskedés-jön a riposzt igen csak emelt hangerővel és frekvencián-és most már kikéri magának, és személyes és sértés és egyébként is és hogy a személyes sérelmek szakmai burokban, meg az Ő méltósága, meg a pozicióval való visszaélés, amikor ez egy kis munkahely, ahol azért a személyes kapcsolat és a bizalom fontos lenne ha, de nem mert. A válaszaló jogával élve megkérdezi a másik fél, hogy akkor most ez a lábbeli mi ügyben tartózkodik az asztallapon, merthogy már bocsánat, de ez az intézmény-bármely meglepő is legyen ez esetleges felszines szemlélők számára- a gyemekek oktatása érdekében jött létre, és a gyerekekért van. És most esetleg nem az örvös légykapók nemi életéről kéne folytatni a társalgást, esetleg beleszőni a Hold krátereinek nevezéktanát, és az ellentmondásokat az európai és az amcsi koncepció között, hanem visszatérni arra az alapkérdésre, hogy akkor egy dadogós gyerekkel hogyan is bánunk, és rendben van -e , hogy nap mint nap felolvastatjuk vele a házifeladatát. Igazán sérelmes a tanárúrtól a tanárnéni véleménye szerint, hogy folymatosan ilyen hochentelektuell dumákkal próbálja saját szellemi felsöbrendüségét érzékeltetni, és erre igazán nem lenne szükség. A gyereknek meg csak meg kell tanulnia valahonnan, hogy figyelni kell, meg koncentrálni, meg igyekezni, és ez már csak rá maradt, és nem hálás feladat, d ez már csak olyan, hogy van a vasárnapi apuka tipúsu tanár, akivel mindenki jóban van, mindneki szereti, csak éppen nem tanít semmit, meg van aki megdolgozik,hogy aztán másokat szeressenek érte, mert ő persze a gonosz boszorkány, de ez már csak ilyen, és igazán nem is várna hálát, de azért ez a stilus most már tényleg. Már amennyiben ez intelektuális probléma, akkor nem jelenthet kihívást három felett, mert csak annyit kéne megérteni a kedves tanárnőnek, hogy ha egy vakkal üvöltözünk, hogy "nem látod?", "nézd már!", "nyisd ki a szemed" esetleg "figyelj már oda", attól nem fog látni, mert vak. Esteleg meg lehet neki tanítani, hogy "lásson" a kezével, tájékozódjon fehér bottal, jobban ismerje a hangokat, de ezt nem lehet üvöltéssel és megalázással csinálni. Mert ez a gyerek nem TUD folyamatosan beszélni, ezt kéne megérteni, kezicsókolom, de persze nincs az a földi hatalom, ami valakivel meg tud valamit értetni, amit az nem akar, ahogy olyan erő sincs, ami jóindulatra kényszeríthet. Most már aztán elég kéne legyen ebből a dologból a nönemű vitapartner szerint, mert ez már mégiscsak hogy, hogy őt kioktatják harminc év szakmai tapasztalattal, és korlátoltnak meg ostobának meg rosszindúlatunak bélyegzik, és hogy igazán mindenki söprögessen csak a maga háza táján, mert igaz ami igaz, ő nem akar mondani semmit, de azt hiszi, mindenki tudja, hogy miről van szó. Az ellenvélemény alapján azelött a ház elött érdemesebb söprögetni, ahol jó nagy halom SZAR van, már megbocsásson, tanitónéni, és megint nem a személyeskedés meg a terelés szintjén kéne a dolgot megoldani, mert valahol onnan indultunk, hogy a gyereknek rossz, és igazságtalanul szenved, és ezt kéne már megoldani, ha lenne már olyan kedves, és megpróbálná, mert azt igazán nem hinné, hogy ezt olyan nehéz megérteni, és olyan nehéz felfogni, hogy valakinek valami rossz, amin olyan könnyű lenne változtatni, hiszen egyszerüen csak meg kéne szüntetni egy hibás gyakorlatot. Erre igazán bárki képes, a nemcsinálás általában egész jól megy az embereknek, ugyebár. A következő szóátvételnél megint a sértetség felhangjai dominálnak, ahol a kérdező és nem a kérdés, a vitató és nem a vitatott probléma kap hangsúlyt. És ekkor Karvaly tanár úr arra az előreláthatóan és általa is tudottan hibás lépésre szánta el magát, hogy megjegyezze, arról, hogy valaki dadog, sokkal kevésbé tehet, mint arról, hogy egész estét betöltő, szélességében barokk királyi kastély homlokzatát idéző segge van, és még ezért sem méltányos valakit gúnyolni, ugyebár. A levegő némikép megfagyott, érezhetjük, miért, és sejthetjük, hogy Maláta asszonyság fardagálya milyen méretbeli dimenziók környéként mozgott.

-A faszomért, úgy is hiába magyarázok, ha nem érted, legalább fájjon-mondta az igazgató helyettes, és a tanárnői asztalon álló tejeskávét a hajóbörönd méretü női táskába löttyintette. Majd a rendkívül izléstelen bohócos poharat hatalmas csendüléssel földhöz vágta, és szilánkokon ropogó léptekkel megindult a kijárat felé. Az ajtóban még megált, és hátra nem fordulva ennyit mindott a szemöldökfának:

-Nem bántunk senkit azért, mert dadog. Ahogy azért sem, mert nagy a valaga. Még akkor sem, ha EKKORA nagy VALAGA van-és recsgtek meszes válai, ahogy széttárta hatalmasra karjait. Majd elment.

Késöbb fegyelmit kapott Karvaly úr, és hivatalosan bocsánatot kellet kérnie, amit hivatalosan, és nagyon is hivatalos hangnemben meg is tett. Maláta asszonyságot felkérte az igazgató, hogy kicsit próbáljon meg a túlérzékeny gyerekere jobban odafigyelni. Továbbiakban nem is olvastata hangosan Kristófot. Hogy milyen más gonoszságokat csinált helyette, többet, vagy kevesebet, az más kérdés, de erről leszokott. Muréna kisaszony, a sportos történelemtanár, viszont rászokott, hogy rendszeresen Maláta tanitónő asztala elött álldogáljon, telt, formás fenekét ringatva feszes farmerjében. Persze, csak olyankor, ha a tanárnő az asztalanál ült. Muréna kisaszony és Karvaly tanár úr dugtak is párszor a fizikaszertárban, de ez már egy másik történet.

A történetnek van egy másik lehetséges befelyezése, ahol Karvaly tanár úr nem rendez jelenetet a tanáriban, hanem másnap hajnalban egy hatalmasat kakál a Maláta család háza elé. Ezen Maláta asszonyság elcsúszik, és a nyakát szegi. Ennek szomorú következménye, hogy súlyosan fogyatékos gyermeke intézetbe kerül, ahol fél évvel késöbb alúltápláltság és dekubitusz okán elhalálozik.

Egy következő változatban a nagyjelenet szintén elmarad, itt Karvaly tanár úr azt a szokást veszi föl, hogy felravatolozott halottakról készült felvételeket csempész Maláta asszonyság asztalára, évekig. De ez már tényleg bizarr, és nem is tudni, hogy végződik.

Kis lélekszámú temető

Szóval kényelmesen terpeszkedtem a nagy halom pornódévédén. Nyugodtan forgolódhattam, nem csúszott szét. McCarthy ezredes sírköve remekül visszatartotta-feleségéével együtt- a kopott műanyagdobozok szétfolyni kívánó dombját. Vénusz domb, ehehe. Jó biznisz ez a pornódévédé dolog. Kicsit visszaveti, hogy az egész bolygón egyszámjegyű müködőképes lejátszó maradt. Becsléseim szerint. Mindjuk, így a temetődombról, akarom mondani, a DVD dombról, a temetődombon levő DVD dombról, Vénusz-dombról csak felszínes becsléseket lehet mondani. Jelelmzi a helyzetet. Vénusz dombja Thanatosz dombján áll. Pontosabban Mors dombján, ha már a latinnál tartunk. Kevesen tartanak a lattinál. Mostanában enciklopédiákban is nehéz utánannézni az ilyesminek. A papír csábítóan meleg. A googli meg már nem mondja meg. A patkányk kipusztultak az ipari számítógépek bádogházaiból, szívósabb fajoknak adva át a terepet.

Ez időszakosan jó biznisz. Itt silbakol az ember egy halom szilikonmelű cicán. Persze gépfegyverrel. A gépfegyver olyan jó dolog. Kötelező kellék. Nem tudom, annyi évtized modern fegyveripar után hogy voltunk képesek elfogyasztani minden lőszert. De valahogy elfogyott több milliárd lőszer. Félni már csak a fekete lőporos ósdi mordályoktól meg a nyílpuskáktól kell. De az emberek nem szeretik. A kiégett fűvon, kormos törzsek között felbukkanó vándorok nagyrésze automata fegyverrel, vagy pisztollyal feszített. Mert hát, honna tudhatná azt bárki, hogy nincs benne golyó. Tudni nem lehet. Ahogy tudni azt sem lehet, találsz e korkodilt a nyolcadiik emeleti garzonlakásod fürdőkádjában. Nem TUDHATod. Csak jó eséllyel feltételezed, hogy aligha. Lőszerem nekem sincs. De olyan impozáns ez a svájci gépkarabély. Ha lenne löszer bene, háromszáz méterről cafatokra tépné az elenfelet. Akit játszva eltalálnék a lézeres célzókával. Jó,ehhez elem sem ártana.

Szóval it ülök, és akkor jön valaki. Persze, általában amit keres, az kaja, vagy fegyver -például lőszer -de mindenki, mindenki vágyik relikviákra is. Valamik orábbi életről szólnak, ami kapcsán azt hiszik, akkor kevésbé szenvedtek. Talán így is van. Legalább is másképp. Szóval, ha erre jár valami éhenkórász, akkor persze köszön. Ez még megmaradt az emberiség szókincsében. Akár csak pár káromkodás. Meg az a szó, hogy "premierplán". De ha jól emlékszem, régebben kicsit más értelemben használták. Mostanában verekedés lesz belőle, ha többször elhangzik.

Ha köszöt, akkor megkérdezi, hogy mim van. Mert látja, hogy valamin ülök, amiből sok van, és feltételezi, hogy akkor nyilván adok ebből, valamiért cserébe, ami nekem kelel, és remélhetőleg neki van feleslegben. Túl jó árat nehéz kérni eg pornoDVD-ért így, hoyg nincs lejátszó, monitor, meg áram. Általában a borítóért veszik meg. És morognak, miért van kitakarva fekete csikkal a cici meg a punci. Esetleg a fasz, vagy a tehén tőgye, altipustól függően. Teljesen reménytelen megpróbálni retusálni ceruzával vagy zsírktétával, próübáltam, d eteljesen tönkrement a boritó. Rosszkedvü ráncra gyürödött Monoque Quive arca, mellei helyén fehér papirsebek szakadtak. Szóval maradtak a fekete csíkok. A lemez viszont kell. Ez annyira fura. Mindenki gyankodva megvizsgálja a tokot, belenéz, ellenörzi, hogy amegfelelő lemez van-e benne, meg hogy karcos e, és csak akkor viszi el ha hibátlan. Ez egy ilyen bolt. Közben fenyegetően hadonászik fegyvereével, ami, akár töltve is lehet. Sajnos, sokan nem rendelkeznek megfelelő műveltésseg. A fegyverben nincs tár, a csöve görbe, hiányzik a závárzat, esetleg a ravasz. Mégis csillogó szemmel hadonásznak, hadd jöjjön rám a félsz. Néha gondolkozom, szóljak-e, csak úgy jóindulatúan. Mert erre mág ráfázhat, ha egy nálam vérszomjasabb félművelttel találkozik. De nem szólok. Nem vagyok a papája senkinek. Mostanában úgysem divat. Az emberek leszoktat a szaporodásról. Valószinüleg ninc skedvük. Esetleg az ózonréteg hiánya, meg az erös ionizáló sugárzás is szerepet játszik. Vagy csak senkinek sincs kedve egy bolygó méretü korom és kötörmelék sivatagba szülni. Kis patkány is rég láttam már. De a csótányok remekül megvannak, köszönik. Mondjuk, agyermekáldatlanság csomó morális kérdést megold. Sok értelme ninc spl a korhatáros feliratozásnak. Amig szexlapjaim is voltak, simán lehetet öket nyitva kiterítve arulni. Laponként. Amelyik lapon csak az impresszárió volt, általában nem sikerült eladni. De ha egyértelmüen kiderült, hogy szexlap-oldalról van szó, akkor valakinek néha megért pár kockacukrot vagy egy zsiletpengét. Egyszer egy idösebb úr megvett egy egész szám Hustlert ötvenezer dollárért. Szerencsére apró cimletekben fizetet, így fél télre megvolt a gyújtos. De mnézzük a mát. Mert a szexlapok már rég elfogytak. Meg az enyhén málna ízzű kínai radírok is. Mosolygó kis cicákkal. Bár inkább csak a szaguk volt málna szerű, az ízzük keserű. Mégis szereteték nagyon. Hagyjuk.

Szóval, jött egy magányos ember, miközben üldögéltem itt Thanatosz-Vénusz dombján a kis kiégett vidéknek. Mindig magányosak. Nem tudom. A hordaszellemt szétfújta az atombák forró szele. Nem volt nála fegyver. Aggasztó. A szokatlan dolgok aggasztaóak.

Nem is kért DVD-t, pedig megszámítottam volna egy fél doboz citrompotlóért. Nyakában kereszt. Az eredetinek erössen kicsinyített leképzése, de azért felismerhető. Az ilyenek ritkán vesznek DVD-t. Vagy csak olyat, amin nagyon sok a kitakarás. Köszön, majd tovább megy. A romos templomon átvezető ösvényen. Szerencsére már alkonyodott. Sírkövek tartották kordában a szétáradni akaró DVD-ket. A felállított sírkövek gátolták meg, hogy belefolyanak a sírgödrökbe, melyeket eredetileg fedtek. Kérdés, mennyi itt a nettó haszon. A tolvajoktól nem kellet tartani. Itt mindenki feltételezi, hogy töltve van afegyvered, bár senkinek sincs. Ez kicist olyan, minthogy dollárral fizetetek az emberek mindenért, miközben a dollár már független volt az aranytól. De mivel mindenki elhgitte, hogy kapni lehet érte valamit, hát adtak érte is valamit, itt tényleg ért valamit. Érdekes, hogy a közgazdaságtan materiális tudományág. Nem hiszel a szüzenfogantatásban, d elhiszed, hoyg most a kezedben tartot papirköteg ér egy Opelt, egy negyed Mercedest, huszonött tonna teljes kiörlésű kenyeret, vagy három és fél luxusnyaralást Haitin. Persze, ebben csak azért hihetsz, mert hisz benen az autókereskedő, a pék meg az utazási irodás. A szüzenfogatatásban hinni személyes dolog,, és ha nem lesz belőle politika-persze mindíg lesz-akkor valamenyir eközömbös lehetne, ki más hisz benne. Persze nem mindegy, pont úgy, mint a pénznél. Ez nem személyes dolog, mert akkor az egyetlen kérdés az lenne, Isten hisz-e a szüzenfogantatásban. Persze, aki mindent tud, annak hol van szüksége hitre? vagy a szabad akaratkövetkeztében ninc solyan teljes tudás, amelyhez ne kéne társként a hit is? Determinálná aszabad akarata a hitet? Tudhatóan?

Szerencsére mindenre vannak konzervválaszok. A keresztes ember jámborna bandukolt át atemplonom, amikor hatalmas villanással jelenés támadt. Magas, kékes fényben izzó alak horgadt fel a napszitta falon. Magas homlok, vízslató, szúrós kék szemek, sasorr, határozott, nemes vonások, pengeszáj és férfias áll. Ezüstös , dús haj és szakál. Menydörgő hang.

-MIT TETTÉL?

Szerencsétlen összeesett, nem válaszolt.

-NÉZZ MAGADRA! NÉZZ MAGADBA! ELÉGEDETT VAGY?

Lassan térdre emelkedett, és megrázta a fejét.

-EZT AKARTAD? EZÉRT LENNÉL ITT?

Lehajtota a fejét.

-ÉRTELMESEN HASZNÁLOD AZ ÉLETET, AMIT KEGYKÉNT KAPTÁL?

Lehorgasztva ingatott fej.

-GONDOLSZ VELEM, IMÁDKOZOL HOZZÁM, TARTOD PARANCSAIM?

Csak horgasztott fej.

-NÉZZ KÖRÜLA VILÁGBAN! NÉZZ KÖRÜL!!

Körbenézett. Romtemplom, feldúlt sírok, elszenesedet fatörzsek, kiégett gyep. Kiélt arcú pornófilmárus.

-TETSZIK? ELÉGEDETT VAGY?

Bűntudatos csend.

-TE TETTED ILYENNÉ!

Erre megrándulnak a bűntudatosan előreeső vállak.

-Igen, te tetted. Gonosz cselekdetekkel, a gonosz cselekdetek támogatásával, a gonosz cselekedetek eltűrésével, azzal, hogy lagymatagon harcoltál a gonosz cslekedetek ellen!

Igen, te vagy a bűnös! BŰNÖS VAGY!

Szegény.

-TETTÉL VALAHA VALAMIT, HOGY NE ILYEN LEGYEN A VILÁG? HOGY JOBB LEGYEN A VILÁG?

Nyomorult megpróbál válaszolni. Sírós, remegős hangon.

-Mosódióval mostam. És vegetáriánus vagyok...voltam....

Volt. Ezen a bolygón nincsenek túlélő vegák. Sőt, nem kannibál túlélök sincsenek. Az erkölcsi határ a dögevők és a ragadozók között húzódik meg. A dögevők javára. Ez is fordítva van...

-GYÓNJ MEG, BŰNÖS LÉLEK!!

Az arc eltünt, és egy piros nyil kezdett villogni egy törmelékhalom felé. Visszafelé gondolva, ott valaha gyóntatófülke lehetett. A jelenés helyén afalon zajcsikok jelntek meg, a rejtet hangszórókból sercegés hallatszott.

Viccesek azek a modern egyházak. A tribaptisták templomában modern technikával sarkalták a nyájat bünbánatra. És mint afféle környezetvédő egyház, az egész kis cucc napelemel ment. A lejátszó, aprojektor, a mozgásérzékelő.

Mondjuk, az aksik már gyengék. Már csak az alkony után egy órában látni a jelenést. Napközben csak hallani, minthogy napfénytetős a vetitőterem. Sőt napfényoldalú.

A bünbánó megmoccant.

-MIT TETTÉL?

Attól féltem, a második kört már nem bírja ki.

Odasántikáltam, és kikapcsoltam a vackot. Már a "KEGYKÉNT"-nél tartott. Feltámogattam a fickót, és adtam neki egy kis sáros pocsolyalevet. Mostanában ezt ivóviznek hivják. Bevonult a Montagou család kriptjába, és egy kényelmes koporsóhelyen elszunnyadt. Nem ettem meg. Nem vagyok én olyan. Lassan visszavonultam kedvenc sírboltomba, mert sötét felhők kerekedtek a csillagos ég alján, és a Geiger-Müller számláló fenyegetőn recsegni kezdett. Szakadt ponyvát húztam a digitális pornóálmokra. Rádioaktív eső. Nem világít zölden, mint egy régi razjfilmben.

Ha holnap este nem esik, lesz egy órám alkonyat után, hogy mozizzak. Kiveszem a végtelenített "Isten Dörgedelmes Hangja 5.3.2." DVD, és megnézek valami vidámabbat. mondjuk, pár Tereza Orlovszkij remekművet. Egy órába három is befér. Vagy a Nyomorultak első felét, Jean Gabin-nel. A második felét sosem nézem meg. Mert mindíg sírnom kell, amikor Gavroche meghal.

Fenék

"Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?"

Persze vicceslett volna smúzolni. De rohadtúl nem voltam hangulatban. Elnézve a helyet és az időt, nem is tudom, mihez lett volna kedvem. Hideg, száraz idő, aszondják. Tegyük hozzá, inkább kurvahideg. Olyan jó kis csontigható. Aszondják, jó, mert ilyenkor nem fertőznek a vírusok. Nem bírják a száraz hideget. Remek. Akkor bizonyára a Góbi sivatagban soha nem náthásak. De az is lehet, hogy egyszerüen megfagynak a figurák, mielött kiderülne, hogy állati betegek. Szóval, semmi vígasztaló nincs ebben a rohadt időben. Még az sem, hogy legfeljebb teveinfluenzát kaphatnék. Nem dromedárost, kétpuput. Mindenestre félretoltam az akadékoskodó hölgyikét, és kisiettem a boltból. Nem fizethet az ember minden kurva doboz cigiért, amit elszív. Én sem szarom a pénzt, kezicsókolom!
Álltam a mocskos megállóban, és vártam a büdös buszt. Bár püffedt arcú kishivatalnok, cirkuszsátor méretű házinéni, húgyszagú csöves, meg nyúzott arcú Gyeremekét Egyedül Nevelő Anyuka kisklambóval. Egész cuki kölyök, mintha valami vad kakakadú próbált volna fészket rakni a fején. Sötétszöke, így estefelé. Gyürött arcú anyuka nagyon csúnyán nézett, hogy ott füstölgök a fejébe. Azt szerencsére nem szúrta ki, hogy belehamuztam a kiskölyök kapucnijába. Aztán el kellet dobni, mer' kurva morc egy kaller volt a buszon. Így is nehéz volt neki elmagyarázni, hogy most se jegyem, se kedvem fizetni, meg egyébként is. Valahogy csak sikerült elbájcsevegni három megállót, és már ott is voltam. Mindenki csúnyán nézett nagyon. Nem tudom, ilyen hidegben honnan van ilyesmire kakaó bennük. Még a buszsofőr is nyújtogatta a nyakát mint valami etetésre váró liba. Bár azokat tömik, aszondják.
Még két cigire volt a bár. A pultos rámköszönt, bementem hátra.
-Oltsd el, légyszives!
Jurij. A megszokott hideg, kimért hang. Olyan tanáros, meg hülyeanyás. Öröm volt nézni az arcát, ahogy lassan elkentem a dekket a rózsamintás tapétán. Barna, rózsamintás tapétán.
-Késtél!
Az orromban kezdtem turkálni. Bármit mondanak az okosok a száraz hidegről, azért volt mit termelni rendesen. Élvezet a barnásszürke golyócskákat szétgörgetni a szönyegen.
-Hagyd abba, undorító!
Folytattam. Semmi esélye. Elövett egy aktát fiókból. Bizonyára megnyugtató mozdulat ez számára. Mint normál embernek, ha a farkát markolássza. Citromsárga akta. Nem szivesen adta oda. Tudta, ronda fekete újnyomok lesznek minden oldalon. Bezzeg az ő finom kacsói! Gyakraban jár pedikűröshöz, mint ahogy normál ember fogat mos. Fontoskodva forgatta a lapokat, és pofázott.
-Ez valami felolvasóest? Akkor kérek kávét, meg ezüstkanalat kavargatni!
Erre persze odaadta. Kicsit éretlen, zöldes-citromsárga akta. Zavart, hogy pofázott, miközben olvasni próbáltam, leugattam. Nagyon szemrehányóan szedte a levegőt. Seggfej.
Az ügy a legkisebb mértékben sem volt sima, pedig azt igérte. Mondjuk, lehet, csak én vagyok béna, ezért nehezebb mindig, mint ahogy beharangoza. Nyavajgós alak. Nyakláncot kéne csinálni az újperceiből. Még akart valamit, mondtam akkor hallgatom, ha ad valami töményet. Elküldött.
Sikerült valami elfogadhatóan trágya helyen aludni. Nem volt kedvem kimenni, amig le nem megy a nap. Biztos hívogatott a szépkezű, hogy mi a lófasz van, de ki voltam kapcsolva. Ébredéskor egy lendülettel töröltem minden SMS-t, hangpostafiók meg úgy sincs. Így szép ez...
Valami internetkávézóban próbáltam összevakarni, amit tudnom kéne. Persze, itt sem volt dohányzó részleg. De leglább betompultam némi kis kiszerelésű aromás krumpliszesztől. Ha egyszer elvihetném az a nyamvadt aktát, nem szívnék mindig a lyukas memóriám miatt. De az ott marad a nőisen puha, és férfiatlanúl puhány kezek között. Vitaminos kézkrém szívódik fel lapjaiba, kárpotlásul a miattam elszenvedett olajos mocsokért.
Végre elért, és sírt egy sort, hogy már csak húsz órám van, s igazán, és ha most (is) elszúrom, akkor soha többé. Így végre megvolt az időpont, anélkül, hogy magyarázkodó, bocsánatkérő kérdezgetésbe kellet volna bocsátkoznom. Megjegyzendő, sosem szúrtam el. Legfeljebb futni kellet néhány plussz kört. De azokat én futottam. Elöször kínai negyedbe kellett mennem, ami nagyon nehéz egy ilyen városban, ahol nincs ilyen.
Csan úrnak hívták, ami kicsit közhelyíesnek hatott. Egyszerű európai ruhát viselt, kevés szavú, illedelmes, zárkózott. Nem nagyon oldotta a sztereotípiákat. Tíz perc alatt ki is derült, hogy nem tud segiteni, mert kifogyott. Lí asszonyt ajánlotta. Gondoltam, ez se lesz egy kétméteres vörös Brünhilda, jégkék szemekkel. Hát nem, töpörödött asszonyka, a magaelénézve-fogatlanmosolygó típus. Aki gyakran füzi össze kezeit, és olyan a tekintete, mintha legalább félig vak lenne. Étterme volt, ahogy lehetett szecsuáni patkányt enni illatos-omlós galambbal. Biztam benne, hogy ilyen fontos ügyben járó vendégnek nem számlázza fel azt a kevés szójalében úszó állatkadarabot. Végül meghozta rongyba csomagolva azt a feltünően banánalakú, nehéz fémtárgyat. Meg hozzá a kis müanyagbobozt, a csengő kis bigyuszokkal. Fizettem. Persze kiszámlázta a szerveshulladékot is, miután jól megfejt a cuccért. Nem adtam borravalót. Sosem adok. Sok meló nem maradt következő estéig. A napocska is elkezdett feljönni. Visszahúzodtam a hotelnek nevezett fizetős csövesszállóra. Félek a világosban. Jobb dolgom nem akadt. Hiába. Aki utál udvarolni, ne legyen finnyás a kurvákhoz. Még átnéztem a tervet, és rajzoltam pár tervrajzot. Mármit vázlatot. Pontosabban leginkább nagyon hosszú tacskókról rajzoltam karikatúrákat, meg kerecbezárt majmokat. Ezeket igen nehéz úgy megrajzolni, ha a ráccsal kezded, és a majmokat csak szeletekben rajzolod a rácsok között. Nem is ment. Az lattam levő melóskocsmából lakodalmas rock és részeg diskurzus zaja szürődött fel. Olcsó szállás. Egyszer megpróbáltam ilyen egyéni füldugót csináltatni, de nem jött össze a dolog. Amikor az öntvénymintát kivették a fülemből -ami alapján kelelt volna önteni a kis szilikonbigyót- olyan alakja volt, mint valami nagyon fura ősi polipháznak. Szentem a fazon is erre gondolt ott a boltban, ahogy méregette, de nem merte kimondani. Pedig jó poén lett volna. Attól mondjuk még orrba nyomtam volna, az tuti. De már így is félt. Csak azok nem félnek, akiknek kéne. Sajnos nem várhattam meg, amíg sötét lesz, mert bezárt volna a kertészet. Vettem kétszer ötven liter szerves trágyát. Marhát. Nyilván. Tízre kelelt a sarkon lennem. Ott is voltam, jó fél órával korábban. Hiába, öregszem. Túl sokat rinyált már a szépkezű Jurij a pontatlanságok miatt. Ahogy ot állok, meg szívok, meg iszom, meg minden más hagyományos módon próbálom elfoglalni magam, hát a gyürött arcú anyuka jön, meg a hamutartós kapucnijú kisklambó, mondjuk, most más dszekiben. Szép kölyök, szó mi szó. Vigyorogtam, meg integettem, de anyuka elfordította a fejét, és az első sarkon elfordult balra. Vitte magával a kölyök kezét, így ment utánna az egész. Szépen vagyunk. Szóval kiöntöttem a marhatrágyát, aztán a banán alakú kis fémtárgyból-úgy néz ki, mint valami fura régi lőportartó-port öntöttem rá. A trágyahalomra amit tessék-lássék olyan föemlősformára szórtam. A por nem puskapor. Zölden izzik, ahogy kifolyik, és vörös szikrák pattognak szerteszét, ahogy földet ér. Ettől aztán az egész halom kékes lesz-logikus, nem?

Ilyenkor mindíg úgy látom, hogy lassan változik a lámpák fénye, és kicsit recseg ez a furcsa dobozdíszlet, ami örökké változó, hol szűk, hol tág világ gyanánt körbevesz. A müanyag dobozt is elövettem a fém biszbaszokkal. Mindig kiváncsi vagyok, mi ez. Mindíg fém. Ma elökelő vad lesz a nemáldozott áldozat: két igen elegáns mandzsettagomb. Volt már térdprotézis és orpierszing is. A két gombot belenyomtam a nagyjából forma majdnem karjába. Hálálra is kelt, minthogy sosem élt. Előkelő úr feküdt hirtelen a földön, marhatrágyából folyt egy tömbbé teste, amiből penésszerű rétegként nött ki az Armani öltöny. A föld pórusaiból szívta fel a nedvességet. Torkából a vér hosszú csikban folyt be a csatornába, gyorsan törlesztett. Szép hulla lett, dermedt húsa formát öltött, sárteste lassan eljutott az élet kapujáig. tolatva. Be nem ment. Innen csak előre van út. Megjárva az igazságügyi orvostani intézet boncasztalát, nemsokára por lesz. Esetleg sár. Ha a soha nem volt embert családja felismeri, és rendes temetésben részesíti. Ez a kísérlet, már vagy századszorra. Juri sem tudja, miért csináljuk. De azt állítja, valószinüleg megbízásból teszi. Beteszünk egy hullát a sors bonyolult szövetébe. Egy végállomást, amihez nem vezet út. Elhelyezzük a bizonyítékát egy sosem volt életnek. Az elöttem levő hulla nemrég még cseh gyártmányú marhatrágya volt, szennyvíz, meg liofilizált jakgeci, rádioaktív izotópokkal, vagy mettom én mi, de biztos nem ember. Ja, meg két mandzsettagomb. Most meg egy tökéletes emberi holtest, lassan hül, vére hosszú csikban alvad. Elhelyeztük a Szövedékben. Most heteken keresztül követhető lesz, ahogy a sors fonalai visszafelé nönek, az emlékek, tárgyi bizonyítékok labirintusában megteremtődik egy élet. Valahol most hever egy büdös zokni, ami pár hét múlva ennek az embrenek a múltját alkotja. Lehet, hogy akad bánatos özvegye, de lesz anyakönyve, éretségi tablóképe, bánatos barátai, akik emléke ürügyén jól berugnak egy középkategóriás italmérés füstöt spotlámpafénypászmái alatt a pultnál, lesz befektetése, szakmája, állása, talán hobbiállata, és kisírt szemű kendős parasztnéni öreganyja. Furcsa játék. És ha van egy másik föld, egy másik utcával, ami pont ilyen, ahol ugyanilyenek a lámpafények, a sarokkal félig eltiport kutyaszarok és az éjjelnappali bolt piszkosfehér vibráló fénye, ahol mindnen ugyanilyen, és még talán én is itt vagyok, és kétháztömbnyire innen fáradtarcu anyuka siet fájókarú kölykével, szóval minden ilyen, csak egy átvágott torkú Armani öltönyös hulla hibádzik, aki lassan hül a hirdetőoszlop árnyékos oldalán. Akkor ez nem csak játék, hanem kísérlet is. Egy világ, egy kísérlet. Így csak ámulva figyelhetjük, hogy növeszti vissza a múltba a gyökereit egy élet, és hogy lesz valami sohasem volt ugyanolyan létező, mint bármi más, ami tényleg volt. Ha méhg hihetünk ebben ezek után. Álláson, koszos zoknin, síró parasztanyán és befektetési papirokon kívül még valamije lehet egy ilyen embrenek: gyilkosa. Így sietős léptekkel távoztam, és a "hívjon valaki rendőrt, Úristen, segítség!" már csak a metrólejáróban ért utol. Most megyek Jurihoz, aki elmondja, hogy rohadtúl elcsesztem, mert a bánatos anya kelelt volna meglelje a hullát, de megint késön voltam. Nem gondolnám. Szerintem így volt tökéletes a megoldás. Jurij nem kért cigarettát, csak veszekedett tovább. Nagyon szép és ápolt a keze. Milyen szép emlékként élhet egy ilyen kéz egy valaha volt szerettünkről! Elegáns, finoman vésett aranygyürű a bal kisújján. Hehe. Valami fém mindig kell.