2009. április 14., kedd

Biztos, ami biztos

Na igen, ez tényleg pompás volt. Vidáman ügetett a dülőúton, hol a jobb, hol a bal keréknyomban, kerülgetve a pocsolyákat. A békák rémülten abbahagyták a kuruttyolást, ahogy elhaladt. Finom szénaillat a levegőben. Szikráztak a csillagok, közeledett a telihold. Igazán jó kedve volt, néha fölugrott a magas árokpartra, meghentergett a mélyzöld, kövér fűben. Valami kóborebek lófráltak a közelben, de nem foglalkozott velük, úgy is bambák hozzá, hogy észrevegyék. Egy fürésztelep mellett haladt el, érezte a frissen vágott fenyő kesernyés illatát. Még pár ház, és megérkezett céljához. Sovány testével könnyedét átcsúszhatott volna a kerítés alatt, de inkább nagy lendületet véve átugrott. Kormos, a vén házörző a kert másik végében aludt, ráadásul tizennyolcadik életévére már teljesen süket és szenilis volt. Öt éve még retteget ellenfél lett volna, de már csak az alapvető óvatosság, meg némi tisztelet tartotta vissza attól, hogy néhanapján játékosan meg ne cibálja a farkát. Körebsétált a biztonság kedvéért, nem történt-e frissítés az őrszemélyzet tájékán, és megnézte a sötéten ásitózó ablakszemeket. Tökéletes békesség. Csak a röt házimacska surrant el az ereszen, de vele nem volt közös ügyük. Ideje volt lakomázni. A ringlószilvával kezdte. A durranásig duzzadt kék-sárga gömbök kissé fanyarkásak voltak, jó szomjoltók. Volt böven miből válogatni, majdnem szégyelte magát, ahogy finnyásan kotorta félre a lottyadt, vagy iztelen darabokat. Bezzeg inséges időkben ennek a tizedéért is hálás lenne! De most bőség van, és ennek az ünnepét meg kell ülni, nem szabad mindíg sopánkodni. Aztán jöjj a nyárialma, ami az őzcombbnál is többre való, remek étek. Kicsi, göcsörtös, seszinü darabok, az ostobák nem becsülik semmire, pedig ritka élvezeteket nyújt, a karácsonyi gyümölcskosárba kívánkozó nagy mosolygós társainál ezerszer zamatosabb. Mohón belkefeledkezett a hullott alma majszolásába. Pedig a sárgabaracknál még nem is járt, azt vétek lenne kihagyni. A hasán fekve, szája szélvel harapdálta a fanyar gümölcsöt. Majd picit álmodozva feküdt, a csillagos eget méregette fél szemével. Hullócsillagokat keresett, ilyenkor augusztusban a leggyakoribb. Lassan felált, írdatlan nagyot nyujtózott. Érezte, ahogy csigolyárol csigolyára kiegyenesedik a gerince. Közben ástott is, nyelve nyitott szájában felkunkorodott. Megrázva magát, az utolsó csutka elpusztításához látott. Ekkor a háta mögül diszkrét köhintést halott. Nagyon, nagyon alergiás volt a hátulról jövő diszkrét köhintésekre. Megperdült, ajkát felvonnva vícsorgott. Majd ajka visszalapúlt fogaira, és bambán meredt a látványra. Két középkorú úr áldogált a holdfényben. Egyiken sötütszürke konfekcióöltöny, keskeny orrú cipő, aranykeretes szemüveg, hóna alaltt kisméretü Samsonite irattáska. A másik nagydarab ember, piros munkavédelmi sisakban, az elképzelhető legtisztább, sosem használt, frisen vasalt munkásruhában. Övén Cb rádió, munkavédelmi kés, és belegyürve vastag kesztyű. Kezében csiptetős írótáblán formanyomtatvány. Lábán acélbetátes munkavédelmi bakancs, a gyári bevonat még sértetlen. Nyakában zajvédő. Ilyesmit ritkán lát az ember augusztusi éjszakákon elhagyott gyümölcsöskertekben. Jobb hílyán megvakarhatja az ember-inkább farkas-a hátsó lábával a füle tövét. Így is tett a gyümölcstolvaly, majd várakozóan nézte a két figurát. A két alaknak öblitőszer, fertötlenítő és szappanszaga volt, ez egyáltalán nem tete rokonszenvesebbé őket. Elhúzta az orrát, és zsája széléről nyalogatta a gyümölcsdarabkákat.
-Elnézést-mint egy lánynak, olyen vékony hangja volt az öltönyösnek-ön, ugye...farkas?
-E?
-Farkashoz van szerencsénk?
-Aha.
-Pontosabban szürke farkaz, azaz Canis lupus?
-Csak a barátaim tegezhetnek!
-Őőő, elnézést, hogyan?
-Hagyjuk. Mi járatban?
-Őőő, helyesen észrevételezzük a tényállást, miszerint ön GYÜMÖLCSÖT fogyasztott?
-Hullot gyümölcsöt, igen.
-Ez semmikép sem szabályos, kérem!
-Na ja, de kérem, én vadállat vagyok, így semmilyen módon nem vonatkozik rám a magaántulajdon védelmének kényszere. Még bírkát is ehetek, a gazda dolga gondoskodni a megfelelő védelemről, ráadásul az én minimális veszélyeztetésem melett.Amiben most kárt teszek, azt hullott gyümölcs, a megfelelő védelem pedig a ház elött alszik, protézise pohárban mellette...
-A magántulajdon tiszteletére vonatkazó kitéztellel nincs probléma. Ez csak kiemelten titkos katonai bázisok esetében, illetve atomerőmüveknél lehetne probléma.
-Meg ovodáknál...
-Erre nincs szabály.
-Akkor Fenrírt a múltkor véletlenűl pörkölték oldalba, amikor bement az oviba? Csak a kertész tacskóját akarta megenni, emberi életet nem akart veszélyeztetni, ahogy fajtám általában nem.
-Igen, khm... tudja, még problémáink vannak, a felvilágosítás terén. Bár mindenhol hirdetjük, hogy a farkas nem támad emberre, de a Grimm fivérek még mindíg erösebbek, mint mi, ha érti, mire gondolok.Megint a fülét vakarta. Utálta az ilyen minőségbiztosításos macerát. A régi szép időkben lelötték, aki nem figyelt, de olcsó arcszesztől büzlő bürokraták nem piszkálták. -Pontosan miért zavartak meg egy védett állatot, önfenntartó tevékenység közben, uraim?-lassan megtanulta a kérdéseket a lehető legkínosabban feltenni.
-Szabálytalanságot tapasztaltunk. A minőségbiztosítással összeegyeztethetetlen kihágást. Őn ugyebár ragadozó?
-Igen.
-És ön jelenleg GYÜMÖLCSÖT fogyasztott, ugye?
-És?
-Canis lupus mint farkas, familia Canidae, mint kutyafélék, ordo Carnivora, mint ragadozók, vagyis szó szerint húsevők.
-Kezdem érteni, de nem merem elhinni, hogy...
-Szóval ön húsevő, milyen indokkal is fogyaszthatna hullot gyümölcsöt. Ráadásul a növényvédőszerekkkel kapcsolatos állatvédelmi hatósági rendelkezés értelmében...
-Már bocsánat!!! Mi az, hogy nem ehetek gyümölcsöt? Csak azért, mert ragadozó vagyok? Meghülyültek, uraim?
-Némi szabályszigorítás történt ezen a téren-a munkásruhába bujt pojácának öblös bariton hangja volt-borzasztó volt a rendetlenség. Gyümölcsevésre csak a mindenevő, és gyümölcsevő kategória jogosult, illetve a legelészők kérhetnek engedélyt.
-Hívatali szinten kezdett kezelhetetlenné válni a teljes vadállati táplálkozás-vinnyogta a csitri hang-nem megy a teljes önkényeskedés.
-Emberek! Attól, hogy ragadozó vagyok, még tudok, sőt, szükséges rendszeresen gyümölcsöket és más növényi eredetü tápanyagokat fogyasztanom! Kora tavaszi időszakban még magas cukortartalmú fűféléket is fogyasztok.A két alak zavartan egymásra nézett, a sisakos lejtette a tolát földre, majd óvatosan felvette.
-Nézze, ezt semmikép nem tekinthetemm szabályosank. Még a most készülő szabálykiegészités szerint sem kérhet egy ragadozó LEGELÉSI engedélyt. Mondjuk megkeresheti a konzerváciobiológiai ombducmannt...
-Na figyeljenek, ne őrjítsenek meg. Ragadozó vagyok, mert szeretek és tudok húst enni. De, mint a ragdadozók nagy része, rendszeresen fogyasztok növényi eredetű táplálékot. Télen kevésbé, nyilván, de nyáron többet is mint húst.
Szánakozó pillantást váltott a két biztos, majd amélyebb hangú szólalt meg:
-Amiről ön beszél, az a mindenevő kategória. Szivesen tartozna egy csoportba a disznóval?
-Kérem, nekem nincsenek előitéleteim. Növényt pedig meg mindíg is fogyasztottam, és a jövőben is határozottan szándékombban áll. Ha útánenéznek a szakirodalomban, a szekemberek elött évtizedek óta ismert, hogy vegyes táplálkozásúak vagyunk. A ragadozás képesség, de a könnyen emészthető növényi táplálék kifejezetten üdvös. Bocsássanak meg!
Minden elegancia nélkül félig emésztett táplálékot öklendezet a gyepre, hangos "E" hangokat hallatva. A két figura fejét csóválva nézte.
-Nem híszem, kéne jobb példa, miért indokoltak a szabályaink-mondta az öltönyös alak bólogatva, a másik feljegyzett valamit adatlapjára.
-Megint csak az antropomorfizáció hibájába esnek. Nálam a hányás nem feltétlen a rosszúllét jele. Pusztán valami nem volt teljesen megfelelő. nézzük csak. Hmm,hmm...aha.
Egy rosszúl összerágott cipónyelvet, és némi műbőrös virsli maradékot kapart ki a halmocskából. a maradéknak jóízzüen nekilátott. Az emberek dermedten álltak.
-Ez, ez, hát ez...no de kérem!
-Ami rossz, elhagyom, a maradék újrafelhasználásra kerül. Ha tévedtem volna, még egy kör. Mi ezzel a gond? Nem maguk beszélnek mindíg újrahasznosításról?
-Ez nevetséges érv! Ez homlokegyenst ellenkezik ahigénés előírásokkal, és az állatélelmezési minőségbiztosítási kézikönyvben lefektetetekkel. Felszólítom, hogy most rögtön hagyja abba ezt a táplálkozási tevkenységet!
-Miért nem csesztetik a medvét, már bocsánat?-csámcsogta.
-Hogyan?
-Tudják, az anagydarab, barna bundás mogorva fickó.Ott lakik a hegyoldalban. Miért nem az ő idegein hegedülnek?-befejezve az újrahasznosítást, pofáját a fűbe dörgölte. Szeretett volna mnég kicsit barackozni is, de közelgett a hajnal.
-Ja, Ursus arctrosra gndol? Beadott egy kérvényt a gumós zápfogaira hvatkozva, de ekkora tépőagyarakkal kötve hiszem, hogy...
-Ez más űgy, kérem, nemtartozik magára!-az öltönyös nem is cincogott, hanem majdnem sípolt-Meg kell értenie, hogy a jövőben véltoztatnia kell atáplálkozási gyakorlatán. Nézze, teljesen le van gyenghülve, kiálnak a bordái!
-Nyári bundárol hallot már, barátom?-de a kérdés elment a hivatalnnok füle mellet. Inett a munkaruhásnak, aki egy collstokot vett elő a zsebéből, és méricskélni kezdte a farkast. Azonban az ordas hatalmasat harapott a derék munnkásember karjába, majd ahogy az összegörnyedt, még egy kiadósat a fenekébe. Bajtársa már egy fa tetején kucorgott, mire ruha és börcafatokkal a szájában körbekémlelt.
-Ezt jelenteni fogom! Ez mégiscsak sok!-nyivákolta.
A másik a gyepen összegörnyedve üvöltött, jó félcipónyi hiányzott tekintélyes hátsójából. Erre a zenebomnára már jobb volt kereket oldani, mert akármilyen öreg is Kormos, ha kiverik az álmot a szeméből, biztos ingerült lesz, és azt még most sem jó vicc kivárni. Egy jó kis kocogás segítettt rendbefésülni összeborzolt idegeit. A baracknassolásnak annyi erre az estére, de a fontos a kiegyensúlyozott kedélyállapot. Ivott a kedvesen csobogó patakból, kicsit kószált a harmatos fűben, békák után kutatva, de nem akadt ilyen keserű zamatu falat. Az ezüstös csik az ég allján figyelmeztette, ideje eltünni a barátságos rengetegben. Egyszerre csak döbbenet, majd széles vidámság üllt komisz pofájára: egy mentegetőzve gesztukuláló nyurga, és egy szánalmasan sántíto nagydarab alak igyekezet az erdő felé. Ponnt a málnabokrok írányába, ahol vélhetően a vén brummogó éppen szabálytalan málnalakomát tartott. Nekiiramodott, hogy elibük vágjon, és a bundással felkéészülve fogadják a két kellemetlenkedőt. A farkas persze nem eszik emberhúst-már csak azért sem-de ha egy ilyen régi barát meghívja villásreggelire, hát modortalanság lenne visszautasítani. Végül is húsevők mind a ketten, vagy mifene.

2009. március 28., szombat

Számonkérés

Szóval mentem végig azon a folyosón. Színes, gömbölyű kavicsok a földön, a fala tiszta FÉNY. Nagyon hosszúnak tűnt. A folyosó végén még erősebb fény. És ahogy mész, semmivel nem jön közelebb hozzád. Aztán egyszer meg ott vagy. De csak jó sokára. Még jó, hogy könnyű léptekkel halad az ember. A fényzuhany után fehér felhők mindenhol. Mondjuk, ha piros pipacsos mező volt a bejárat előtt, akkor várható volt a felhőbirodalom a végén. Aranyló fény világította be a határtalan eget, gyapjúfelhőkön játszadoztak a sugarak. Egy alpaka ugrált felhőről felhőre. A közelben egy hatalmas jegesmedve hortyogott jóízzűen, macskaszerűen összegömbölyödve. Testét díványnak használva egy néger kisfiú aludt rajta. Békés látvány volt. Hatalmas, gyönyörű madarak húztak el felettem. Szárnyuk suhogott. Finom illat a levegőben. Mint amikor egy helyes lány elmegy melletted az utcán, behunyod a szemed, és szippantasz egyet. Szóval, jó illat volt. Keresztbe elrohant előttem egy fekete macska. Összerándultam.
-Nyugi, itt nem számít- reszelős,durva hang. Mintha egy tölgyfaszekrényből szólt volna. Tulajdonosa egy jó kétméteres alak volt, golyókopasz, izmos, pocakos. Mint egy kiöregedett biztonsági őr. Fehér hálóingben. Karszalagján lángoló kard, kezében gépkarabély.
-Szent Pál?!
-Ühüm- a lassan arrébb mászó felhőből egy aranyozott, díszes kapu tűnt elő. Nem írták rá ki, hova vezet, de lehetett sejteni.
-Most merre?
-Mindjárt jön az illetékes-háta mögé intett. Leült, és megsimogatta a macskát.
Álldogáltam, vártam. Hm, eljött az idő, hogy megmérettessen az ember… Miért van, hogy ilyenkor csak a disznóságok jutnak az eszembe? Azok viszont végtelen sorban. Mintha vatta lett volna a padló. Kényelmes, de lassan unatkozni kezdtem.
-Mingyárt jön-mondta a szent őr. És tényleg. Alacsony, csontsovány alak tűnt fel a kapu mögött, tántorgó léptekkel. Rajta is hálóing volt, de kimoshatatlan vörösborfoltok éktelenkedtek rajta. Őszes szakálla is furcsán elszineződött. Vállán jó félméteres kulcsot cipelt. Megállt, egy hanyag mozdulattal ledobta a kulcsot, az nagyot koppant (Hogy koppanhat valami nagyot egy felhőn?), majd a kilincsel kinyitotta a kaput. Gondolom, Szent Péter lehetett. Pál sóhajtott, és vállra vette a fegyverét. Ha jól láttam, egy Galilt . Beléptem.
Felhőkön sétáltunk, nyuszik ugrabugráltak a lábunk között. Mivel ugyanolyan fehérek voltak, mint a felhők, sikerült is egyszer hasra esnem egy nagyranőtt angórában. Péter meglepő ügyességgel tántorgott a jószágok között.
-A technológia lényege, hogy nyúlbogyó áthullik a felhőkön, de a nyulak nem, Így nem kell guanóban járnunk-magyarázta.
-És mi van az elefántokkal? Nincsenek elefántok?
-E?
-Hát ahol az elefántbogyó kifér, ott a nyúl is kiesik, nem?- felém fordult, rám nézett sárgás szemeivel.
-A elefántoknak van elég eszük, hogy kirepüljenek a felhők mellé, ha szarnak. Ilyen egyszerű!
-Repülnek?- nem válaszolt,ballagtunk tovább. A bárgyú fülesek szerencsére elfogytak.
-No - mondta egyszerre a kulcsok őrzője, és eloldalgott. Ekkor láttam, hogy valóságos ligetbe értünk, mindenhol fák álltak, öregek és szépek. Egy fa alatt apró kőoltár szerénykedett, s rajta ült, hát… Úgy nézett ki, mint egy régi képeslapon a télapó. Kövér volt, hosszú fehér szakálla és haja , orrán kerek kis szemüveget hordott, arcán atyai mosolyt. Csak a ruhája nem stimmelt, de úgy látszik, a fehér hálóing itt egyenruha. Hatalmas buddhatestéhez képest kicsi és finom kezeit ápolta. Egy másik kőhalmon egy kopott fekete öltönyt viselő kreol öregember görnyedt, és egy szalagfűrészen játszott a vonójával. Nem ismertem fel a dallamot, de nagyon bántotta a fülemet. A képhez tartozott még egy bornyúnyi masztif, tigriscsíkos, félméteres nyelve piros szalagként csüngött az oltárról. Szomorú tekintettel méregetett.
Tehát az Úr üldögélt ligetében, és a körmét reszelte. Mezítláb volt, glória nélkül. Arca fiatalabbnak hatott, mint ősz hajából gondoltam volna, és mellette csokiskehely állt. Hatalmas. És üres. Reszelte a körmét, pont, ahogy a deisták elképzelik.
-Szia!- nagyon kellemes, mély hangja volt.
-Őhm…
-Tegeződjünk!
-Igen…
-Kérsz valamit? Narancs, banán, alma?
_Köszönöm szépen, most inkább nem.
-Vizsgaláz?- rám nézett zöld szemeivel szemüvege fölött- pedig ez inkább bizonyítványosztás- hatalmasat sóhajtott, letette a reszelőt, és belekortyolt az üres kehelybe. Arcán pillanatra bosszúság tükröződött. Elővett egy pici ezüstcsengőt, és megrázta. Felbukkant egy angyal a felhőködből. Hát…angyalszőke angyalhaja volt, magas,sudár, soha ilyen szép lányt nem láttam, finom selyemingecskéjén átütöttek rózsaszín mellbimbói, látszott feszes, izmos, mégis lágy és végtelen nőies teste…szemében érdeklődés és értelem, mosolyától egy gránitszikla is elfolyósodott volna. Mennyország.
-Kérlek, még egy csokit, kicsit több rummal. És-a kókadozó zenészre sandított-küld be Angelikát -végigsimította a selymes arcocskát, szelíden meglegyintette a hibátlan tomport, és hanyattdőtl.
-Menyország- sóhajtotta. Összefűzte kezeit hatalmas hordópocakja elött, és lábujait tornáztatta.
-Csokit sem kérsz?
-Nem, köszönöm.
Nyelvével csettintett. Közben bejött egy másik angyal,( vöröshajú, nem folytatnám…), és intett a fűrészhegedűsnek, aki szó nélkül távozott. Leült, és hárfázni kezdett. Meglepődve ismertem föl a „The intertainer”-t Scott Joplintól.
-Valahol itt van a gond, itt lesz a gond-feljebb tolta a szemüveget, és elegáns mozdulattal kihúzott egy kis kártyát a semmiből. A kutya felült, halk morgással megvakarta a füle tövét, és lomhán sétára indult. Az Úr elégedetten mosolygott saját bűvésztrükkjén, majd rápillantot a kártyára. Kicsit ráncolta a szemöldökét, majd elengedte a kártyát. Az pörögve lehullott, fehéren, üresen.
-Mhmm…maga alá húzta a lábait, bokáját markolva hintázott. Megjött a csoki. Nem mertem az angyalra nézni, cipőm orrát bámultam. Most jöttem tá, hogy én vagyok az egyetlen,aki utcai ruhában, cipőben van itt. A mély hang valamit dörmögött, amire csilingelő nevetés volt a válasz. Puszi cuppant. Egyszerre szerettem volna felrobbani és elsülyedni.
-Na, igyál már egy kicsit!- lefelé forduló tekintetem előtt egy hihetetlen finom fehér kacsó jelent meg, benne egy kristálykehely, sűrű, sötét, keserédes csokoládéval csordultig. a jófajta rum illata magában megrészegített.
-Köszönöm- elvettem.
-Ülj le- egy kényelmes fotelra mutatott, ami, hogy-hogynem, pont mögöttem volt. Leültem, csokit ittam. Az angyalka elsétált. Lassan. Menyország. A legfinomabb parfümöt használta, amit valaha éreztem. lehet, hogy a kapu elött is ez volt, csak sokkal enyhébben.
Így csokit ittam. és feszengtem. Nagyon. De aztán a rumos csoki segített. Az Úr egy csiptetővel a lábkörmeit vágta. Azon morfondíroztam, mit szólna hozzá, ha megkérdezném, eltünhetnénk-e valamelyik angyalkával egy felhő mögött, amíg befejezi a pedikűrt.
-Na, itt a gond -mondta, kerekded rózsaszín lábujjait méregetve.
-Hogyan?
-Mi jár a fejedben?
-Bűnös gondolatok?
-Váááh- belevágott a lábába. Körömcsiptetővel nem is könnyű. Elképzeltem, ahogy egy ilyen dundi ember bekapja a saját lábujját. elvigyorodtam. Nagyon sok rum volt a csokiban. elkezdett nevetni,
-Vicces, vicces-rám nézett-miért nem kérdezed meg?
-Hogy betudod-e kapni a lábujjadat?
-Kinek mi tetszik…én az angyalkára gondoltam.
-Őőőő, már hogy…nem tilos?
-Miért nem kérdezed meg? Itt a hiba.
-Most…
-„Nem kérek gyümölcsöt, nem kérek csokit, nem kérdezek semmit a csajtól, pedig majd szétszállok, csak állok bávatagon, és várom, a mit is…” hiba.
-Nem értem.
-Hmmm…helyes cselekvés.
-Szerénység, önmegtartóztatás, jószándék, önzetlenség…
-Helyes cselekvés.
-Úgy értem, jóra való törekvés, meg keresni az arany középutat…
-…meg belső béke, megvilágosodás, világbéke, önfeláldozás…kaka. Helyes cselekvés.
-Ami?
-Hát akkor gond van, ha ez kérdés, amikor valaki idáig jut. Ha megnyugtat, legtöbbször ez van.
-Ajjaj.
-Kiváncsi vagy bűneid listájára?
-Van annyi időnk?
-Ne szellemeskedj! Szóval: „XX. Dec. 12-én munkába menet átkelt az Y hídon. hó borított mindent, a folyón jégtáblák úsztak. A nap előbujt meleg, sárga fénye beragyogta a várost, aranyosra festette a tetőket és az utcákat, nevető gyerekek-itt megköszörülte a torkát- hógolyozó gyerekek szaladtak el mellette, NEVETVE, a víz millió kis táncoló mosolyként verte vissza a sugarakat, mint izzó lemezek, vakítottak a lassan sodrodó jégtáblák, és…hmmm -félelmetesen összeráncolta a homlokát, ahogy maga elé meredt, hangja elmélyült- a következőket mondta magában: „ha van Isten, és egyszer a szine elé állok, nehéz lesz megmagyaráznom, ma mért nem mentem föl a hegyekbe, kirándultam az erdőkben, gyönyörködtem műve tökéletességében, hanem bementem szaros munkahelyemre, és zárt falak mögött utálatos munkát végeztem.” Majd BEMENT DOLGOZNI!” Körömcsiptetőjét kedvtelenül elhajította, és a távolba meredt. Felhőről felhőre ugrálvó birkanyáj látszott arrafelé, egy csapat farkas követte őket, élükön a burnyúnyi szelindekkel, hosszan kilógó nyelve ide piroslott.
-Na persze, csak játszanak-morogta, és intett egy felhőnek, gyorsan takarja el a látványt- visszatérve, érted?
-Őőő, ennyi a lajstrom?
-Nem elég?
-Nekem hosszabb volt, és speciel ez nem is szerepelt rajta. Ennyire gáz a fogadkozás ? Vagy létezésed kétségbe vonása?
-Nem érted. Ez bűneid listája,mert nincs lista, mert azt sem mondanám, feltétlen van bűn, de ezt itt nagyon elszúrtad, és minden, amít bünként róssz fel magadnak, valahol abban gyökeredzik amit ez gyönyörűen megmutat. A sok káromlás,némely kihágások, megcsalások, harag, gyülölet, álszentség, meg itt némi visszaélés és bántás-megint csettintett a nyelvével-szóval mindez most legyen ennyi, pars pro toto. nincs lista, van a kérdés: miért nem mentél el kirándulni?
-Hjajj!
-Segítek: kötelesség, munka, kollégák cserbenhagyása, a felnőtt tudja, mi a dolga, elvárják, nem tehetjük mindig azt, amire vágysz, sőt, az a helyes, ha képesek vagyunk megállni, ki tudja, jó lett volna –e, megfázom, eltöröm a lábam, lelkiismeret, máskor is van szép idő, hétvégén…na, hogy hangzik?
-Szarul…bocsánat, rosszul.
-Szarul ám!
-De amiket elsoroltál, részben mégis fontos dolgok, erények, aki erre képtelen, gáz alak, ilyesmi…nem?
-De.
-Akkor…
-Abba hagynád, hogy úgy csinálj, mint aki nem érti? Nem fogom a szádba rágni!
-Jó. Most mi lesz?
-Az első jó kérdés. Korrekció.
-Purgatóriumszerüség?
-Ahogy akarod. Megkapod a tabula rasa-t.
-Megtisztul a lelkem?
-Na nem. Az emlékeid egy részét hozzáférhetetlenné tesszük a számodra, mert csak zavarna. De ez nem tiszta, nem mocskos, az egy lélek. Megkapod megint a lepucolt világot, tiszta lapként, hogy lelkeddel kiszinezd, elszürkitsd, összemocskold, paletta nállad, az ecsetet megkapod, a kép meg rólad szól. Menny, pokol, purgatórium és nirvána. bármi lehet, csak annyi az egész, hogy hogy cselekszel. Olyan ez, mint hogy egy mozdulatot, amit eddig jobbra tettél, most balra teszel. Egy egyszerű, sima mozdulatot. Jobbra lép, balra lép. Hihetetlen egyszerű dolog bármerre lépni, másfele is. De eljutni odáig, lehet a legnehezebb. Hogy lépj amerre eddig, lépj másfele, de jól. Akkor és ott megfelelően. Helyes cselekvés. Egyszer, többször, mindig.
-Lehet két kérdésem?
-Lássuk az elsőt!
-Mindenkinek ilyen alakban jelensz meg, ezt mondod, és ilyen alapon ítélsz?
-Közöd hozzá? A második kérdés jobb?
-Megkaphatnám a szőke angyalkát egy röpke órára? Vagy a vöröset? Úgy értem, megpróbálhatom?
-Most nem. Hogy miért nem, jöjj rá magad. De csak rajtad múlik. Csak rajtad. Helyes cselekvés. Akkor ott. Legyen ez, és ez lesz. Most indulnod kell. Szeretlek.
Az ég padozata megnyílt, és zuhanni kezdtem. Utoljára még hallottam, ahogy a hárfán a szamárindulót játsszák. Vízbe zuhantam, sötét vízbe. Annak mélyén sötét barlangba, a sötét barlang mélyéből meg egyszerre megérkeztem ide…

Festő

A legnehezebb feladat mindig a következő. Most azonban a komoly: Tényleg ez volt hátralevő élete legnehezebb feladata, mivelhogy az utolsó. Elnézve életművét,nem volt könnyű megkoronázni:ötven év művészi pályafutás. Sose élvonalbeli, de mindíg megbizható befutó. három évenként botrány, három évenként kiállítás. Dali lehülyézte, Picassót lehülyézte, és gondoskodott a szakmán kivül is hirhedtségéről. Mint lengyel emigráns, és lelkes antikommunista, rendszeresen céltáblája volt a nyugati balos értelmiségnek. Hatvankettőben egy szociáldemokrata képviselő lefasisztázta, mire eltörte az orrát. Huszonöt fényképezőgép össztűzében. Üllt pár hónapot, majd társadalmi munkában évekig tanított müvészettörténetet és festészetet börtönökben. Lett művészetterapeuta és anarchista, az Egyesült Államokból többször kitiltották, legutóbb végleg. Festett orgiát szárnyas oltárként, képregényeket, törénemit, pornót és vegyeset, gyönyörű aktokat és mocskot, mítukus képeket, amelyek tömény giccsbe folytak, mintha Jehova tanúi rendelték volna a kiadványaikba, csinált politikai karikatúrát, és illusztrációkat gyermekmesékhez. Három feleségéből kettő zsidó volt, de Izraelbe nem ment, mert fasisztának mondta, még jóval korábban, mint ez divat lett volna. Müvészete alapján bélyegeztén pedofilnak, szadistának, gerantofilnak, homoszekszuálisnak, pedig valójában csak szerette a szépet, a furcsát, a nagyon rondát, meg minden, ami nem hétköznapi. Politikai nézeteiről írták, hogy fasiszta, kommunista, antikommunista, anarchista és royalista. Valójában csak utálta a hülyéket, és azok mindenhol voltak. Errősen pacifista nézeteit árnyalta az a bizonyos orrtörés, meg egy pár évvel késöbbi incidens: Párizs külvárosában megtámadta egy szinesbörű utcai rabló. Életét vesztette, és negyon komplokált volt a bíróságot meggyőzni az arányos védekezés tényéről. Girhes volt, magas,ronda és általában kedves, ha ép nem mogorva. Tervezet díszleteket, festett irodaházak falára szekkókat, végtelen semleges, komform stílusban, szentképet, és vécédeszka dizájnt. A szaksajtó pár évenként eltemette, majd kihantolta, egyszer meg egy vallási fanatikus megkéselte egy kiállításának megnyitóján. Bejárta a világsajtót a fénykép, ahogy az oldalából csorgó vérrel gyors vázlatot rajzol a falra, közben röhög. Majdnem belehalt a szúrásba, két évig egy szanatóriumban lábadozott, mély depresszióból, mindenki leírta. Majd visszatért, és szokásos csapongásaival vitte tovább az ipart. Öregkorára magára maradt, kizárólag vén házvezetőnője lakott szemétdombnak is beillő hatalmas műteremlakásában. Öt nőtöl hét gyereke volt, unokáit nem számolta. Tartott három csúf keverékutyát, rajta kivül mindenkit utáltak, vendégség esetén a ahatalmas tetőeraszra kellet őket kizárni. Bécsben éllt, húsz éve csak gyalog járt, nem piált, nem dohányzott, kevesett evett, és-bár ezt nem nagyon hitte volna el senki-nagyon ritkán szeretkezett. Sok szeretöje azért volt mert elképesztően hamar unalmassá vált számára partnere, így míg mndkét nembeli barátai sokáig kitartottak, hálótársai kevésbé. Félni nem nagyon szeretett, így miután három gyermekét felnevete, (a maradékot másra hagyta), egyre inkább fantáziái és érzékei birodalmába merült. Valami túl lelkes elemzője rájött, hogy ondót kever a festékeibe.Végtelent vitákat idézett ez is. Ritkán nyilatkozott, gondosan keverve a komolyat az iróniával, így igazából sosem lehetett tudni, mit gondol pontosan. Mélységesen megvetette gazdagokat, bár nyilván ők vásárolták a képeit. Ezen az ellentmondáson sem volt hajlandó fennakadni.Rengeteg pénzét mind gyerekeinek és unokáinak adta, jótékonykodni nem volt hajlandó, ahogy lehetőségeinek megfelelően élni sem. Egyre ritkábban mozdult ki, edeje nagy részét folyosószerüen elnyúlt mütermében töltötte, meg lakásnyi tetőteraszán. Három hatalmas loncsos ebe rajongott érte, süketnéma házvezetönője szerető tekintettel méregette, egyébiránt kapcsolatai lassan elhaltak, jobbára szó szerint. Utolsó dobásával nagyon magasra tette a lécet. Elökelő család leánygyermekét készitette föl művészi pályára. Apjának persze hízott a mája, hogy ilyen elökelő tanár akadt gödölyéje mellé. Meglepő módona leánynak komoly sikerei lettek. Csakhogy pár évvel késöbb-és ezzel nagy sziességet tett- elárulta, hogy viszonyuk volt. Mivel már a kezdetkor több volt mit tizenhat, nehéz volt bármit is csinálni jogilag, a felháborordás viszont az egekig csapott. rögtön ráérzett, mi a helyes megoldás. A csajjal megállapodott,az annak idején készült vázlatokból képeket csinált, és megtöltött egy kiállítást velük. A legjobbban sikerült kép stilusában bukolikus jelentet idézett: a lányt, gyönyörű fehérbörű nimfát tette magáévá a kecskeláú vén, ösztövér szatír. Hajlandó volt nyilatkozni: elmondta, miszerint az erkölcsi felháborordás glóriával övezett irigység, és a gyülölet, amit éreznek iránta, semmi más, minthogy megtette, amiről sokan fiatalon fantáziálnak, mire eljön az idő, gyávák vagy képtelenek. Farkasra bízták a bárányt, hangzott a megállapítás. De hiába hitték, hogy vén farkasnak már nincsen foga, volt a riposzt. Nem csábítás volt, hanem puszta törvényszerüség. Egyvalamit nem mondtott el a sajtónak, nem mondtak el a rendörért kiálltók, az irigyek, és az éltetők, nem mondta el senki, csak egy ember, egy muzeológus, öreg, töpörödött, csúnya, és végtelenül elméleti ember: hogy bármilyen furcsák, ironikusak, vagy komolyak a képek, átüt rajtuk valami, ami több, mint kéjvágy, mint polgárpukkasztás, mint sóvárgás és csábitás. Talán szerelem, talán elemésztő vágyakozás a fiatalság és szépség irányába, de gyengéd szeretet,törődés. Míg tarott, húsz évvel érezte magát fiatalabbnak. És ahogy elmúlt, hatalmas ürességet érzett a hasában. Nem muló hiányérzetet. tudta, ez volt az utolsó dobás. Az üresség, amit gyomrába tépett, legalább akkora volt, mint a forróság, ait ez az utolsó, bágyadtan őszi fényű, de mégis igéző lángolás adott. Ahogy finom, lágy formái köré fonódtak aszot ág karjai, ahogy illata betöltötte a termet,ahogy és finoman felsóhajtott... nagy űrt hagyott, és keveset segített, hogy előre tudni lehetett, így lesz. És az űrt gátjukat vesztett, feltartóztathatatlanul szaporodó, móhó sejtek lepték be. A doktor elmondta, gyomrrákja van. És elmondta a lehetséges kezelési módokat, meg az esélyeket. Ő meg döntött. Nem akart korházat, hospist, fáldalmat, növéreket és gyógyszert, minden taszító eszközét at utolsó felvonásnak. És mivel kevés dolgot úszott meg az életben, hát úgy döntött ezt megússza, de valami kifinomulsággal, valami rá jellemző eleganciával, vagy otrombaságal. Ehhez kellet egy kiállitás, egy utolsó kiállitás, meg egy kép. De egy kiállitás nem egy kép, még jópárat előbányászott fércműveket, hulladékokat. Már csak egy képet akart festeni, a csattanót ennek a nyolcvan éve mesélt viccnek a végére.Már évek óta meztelenül volt csak hajlandó alkotni-általában létezni-csak egy-egy modell vagy látogató kedvéért öltött ruhát. Gyomrában a növekvő tumorral sétálgatott az üvegfal mögött, elövette a festőpisztojokat, keverte a szineket, lassú, álmodozó stílusában festegetet. A kép jó két méter magas és széles volt, a legapróbb részletig kidolgozva. Néha nagy nehezen felcibálta öltönyét, és tükör elött tetszelgett benne. A kutyákat lassan szoktatta át gyerekeihez, már akikkel szóba állt. Külön nem indokolta, a rákról senki nem tudott. Végrendelkezett, hatalmas összeget hagyva házvezetönőjére.Kicsit gondolkodott, nem követi-e el a hibát ennyi év után, hogy adakozik, de aztán mellékesnek ítélte a kérdést. Festet, sok-sok órán át. Bágyadt őszi napfény simoatta, ahogy járkált, heverészett, festegetett és elmélkedett egyre magányosodó lakásában. Érzelgős, egyszerű zenéket hallgatott, és várta a kiállítás megnyitóját. a töltelékképeket már odaszállították, de ez egy még készült. A maga örömére dolgozta ki a legaprólékosabban minden négyzetcentiméterét a képnek. Állapota nem romlott, haladékot kapott. Régi barátját és szerelmét, egy fotoriportert megkeresett. Nem avatta be, de elmondta, hogy ha hires képet akar csinálni, hová álljon. Az utolsó héten komoly fájdalmai voltak, de bírta valahogy fájdalomcsillapítók nélkül, és a nagy mű is elkészült. Minden készen állt tehát, hogy a hiperrealizmus, mint alkotói korszak, visszatérhessen, csak egy pillanatra. Kézzel varrott, kényelmes vászonruhát vett, feketét. Megborotválkozott fejtetőtöl nyakig, és Fado-kat dúdolt. Izgult nagyon.
A kiállításon nem lehetett nem észrevenni a lesajnáló pillantásokat. Szótöredékeket már nem kapott el, ahhoz túl jolneveltek volt a közönség. De egy kép, rendhagyó módon, még nem volt leleplezve. elöször elmondatta magának az eröltetett, vagy semmitmondóan rutinos beszédeket, és persze felszolgálták a pezsgőt. Innen kezdődött a performance rész. Harminc éve nem volt köze performance-hoz, de kellett. Elrendezte ruházatát,vetett még egypillantást a tükörbe a mosdóban, majd kezébena pezsgővel elősétált. Fotós barátja a helyén már a helyén állt, ő sem késlekedett. Eddig unalmas megnyitó volt. Régi bútorok, megszokott estélyik, szmokingok, a kötelező ékszerek, kötelező pózok. Ahogy hallotta a lehulló lepel surrogását, illetlen módon, koccintás nélkül felhajtotta a pezsgőjét. a benn elevő ciánnal, nyilván. Majd összesett. A riporterek fotóztak. Legalább egy ember a megfelelő helyen. Sokan a képet nézték értetlen, pánikba estek, eljesen összezavarodtak. A képen egy kiállitás volt látható, ahogy éppen lelepleznek egy képet, miközben a festő a kép elött összeesik. A képen levő kép egy kiállitást ábrázolt, de nem folytatom. Acéllapra festett kép volt, a legkisebb felismerhető képben levő kép kisújkörömnél is kisebb volt. Tökéletesre sikeredett. És másnap, címlapon, szerepelt a kép, elötte az idős mesterrel, aki pont úgy esett össze, ahogy a képen, és az alakok is pont úgy álltak körbe körbe, stimmeltek az alakok, ékszerek, arckifejezések és kéztartsok. Semmi nem volt az előtérben más, vagy új. Ideje volt már abbahgyni.

Öszike

Bölcs dolog, hogy nem minden levél szineződik vörösesre ősszel, mert akkor biztosnem veszem észre.merthogy vörös haja volt. ez volt az egyetlen,ami valahogy logikusnak tünnt az egész történetből, bár nem tudnám megmondani, miért. Szóval, egy halom, markoló kéz szerűen görbülő bara, sőt, fekete levél fedte,ebben látszott gyönyörű vörös haja. Mst kérdezhetitek, mi lett volna, ha vörös levelek lepik el teljsen szegényt, hisz akkor nem veszem észre. De vörös levelek soha nem lennénekilyen gonoszan erőszakosak, tehát a kérdés ezzel meg van oldva.Vanak lányok, akiknek gyönyörű a hajuk, és ezzel vége is minden szépségnek, de ezeken az előbukkanó tincseken látszott, hogy csak egy szépséges lány szépséges tincsei lehetnek. letérdetem, és nekiláttam óvatosan kiszabadítani. sokan azt gondolnák, ez csip-csup ügy. Pedig, ha belegondolunk, nem olyan egyszerü. Egyik lehetőség, hogy valaki saját jószántából vackolt be az avarba, ilyenkor teljesen helytelen dolog lenne kikaparni. másik eset, hogy akarata ellenére jutott oda, vagy legalább is már nem jó neki, és ez bizony világosan megmutatja az erőiszonyokat. Ebből még gondolhatjuk, hogy mi aztán erösebbek vagyunk, és simán kiszedjük, de ez részben elbizakodottságra vall, másrészt aki benne van, az biztosan gyengéb, semhogy jól megvédje magát, és rajta akarunk segíteni, bármilyen erőssek is legyünk mi magunk. Tehát elnézve a gonosz kermos kezecskék halmára emléketztető avarkupacot, érdemesnek tünnt legalább megkérdezni, rndben vannak e a dolgok. Csak ehhez ki kellet ásni, és ennek a technikája egyáltalán nem egyszerű. Minden fenyegetően zörgő levelet határozot, d enem fenyegető mozdulattal kell leszedni. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. ha bizonytalannak vagy túl békülékenynek tünsz, gyorsan megpróbálnak fölibéd kerekedni,ha fenyegető vagy megalázó a stílusod, felháborodásukban igencsak erőszakossá válhatnak. Mintha eszedbe sem jutna félni, de nem fenyegetnél, méltóságukat nem sértve, mintha nem lenne vesztenivalód, mintha csak leszednél egyszerű leveleket, semmi undor, hogy nem szép aranysárga, vérvörös vagy mélybarna leveleket söpörsz le, hanem rothadó, vagy aszott, töredezett, pöndörödött hulladékot.Nem egyszerü dolog, ráadásul alattomosan-mintha csak aszél fújná őket- ujra és újra odasodródnak, de csak rendületlenül tisztitja el őket az ember. és ha vége, megnézhetjük, mit találtunk. Tényleg gyönyörű leányzó volt, nem tavalyi avar alá való. Idén összel. Szél kerekedett, és szemtelenül táncoló tölcsérekbe gyülekeztek megint a ronda levelek - a szebbek bezzeg meg sem mozdultak, hát, ismerjük már az ilyen szeleket-jobnnak láttam karjaimba venni, és gyorsan távozóra fogni. Barna és sárga színben játszott minden-minta további sárga és barna árnyalatokat taláált volna ki valaki, mert a tavalyi már unalmas-kellet a vörös, hogy ne legyen annyira sárgásbarna az egész. jó volt ilyen szinek közt hazamenni, de megérkezni is.
és ezután lett igazán bonyolult minden. Persze nem, de idáig tiszta ügy volt, még ha nehéz is. Innen meg, hát,sok út van. Finom illata volt, teste meleg és eleven így álmában is. Összeölelkezve aludtunk, és jó volt. beszélgetni ráér késöbb, beszédből rengeteg van, ezért jó, ha nem muszáj, jó olyannal, akivel ha vagyok,belülről nem muszáj. Finom tapintású volt a bőre, gyünyörű fehér pihékkel, a reggeli nap fényében. Nagyon nagy bögréből ittuk a kakaót. persze közösből. Sokáig túl sok poharam, bögrém volt, de lassan csak egy lett, gondos válogatások, ajándékozások, és indulatos falhozcsapások útján. Mostanra csak a legnagyobb és legrondább maradt, letört füllel és csorbán. Szórakozott tekintetű medve baktatott az oldalán, fák között.Az a fajta bögre volt-kevés ilyen van-amiből annyira jó kakaót inni, mint semmi másból. ahogy markolta a bögrét, és félrehúzta aszáját az utóít figyelve, az maga volt a Ksértés. Ritkán látni ilyen szép reggeli fényeket.Még az agyonkopott tevés ágytakaoró is gyönyörűnek tünnt, ahogy körbeölelte.És mig a reggeli sejtelmes fényeket fel nem váltota bágyadt napfény, nem is törte szét a csendet szavakkal. Bészésd közben lassan mozgatta lábujjait. Elmesélte, hogy nagyon messzíről jött, és sok-sok helyen járt már. Elhagyta a cssaládját, mert már nem volt jó ott, vagy kinőtte őket, vagy csak egyszerüen nem jötteek ki egymással. Sokszor csalodott, nagyon sokszor. És mindig kicsit kevesebb bizalommal tudott ujra nekilátni. visszamenni nem akart, csak ment tovább, mig elfogyott. Szerintem ami maradt, az bőven elegendő, de nem mondtam neki,mert azt hinné, viccelek, annak meg nem volt itt az ideje. És lassan már ne volt elég ereje, a hideg belemászott, és elkezdett fázni, elbágyadt, és nem ment gyaloglás. A végén meg bedőlt azoknak a ronda leveleknek, elhitte, hogy ő huzza magára őket takaróként, és nem azok lepik el. Az egyetlen szerencse, hogy közben rájött, mert van, aki soha nem jön rá. és akkor nem szabad kiásni, bármennyire is tudjuk, mi az igazság. Elmondta, hogy így, kilépve valamibe, amiről azt hitte az élet, aztán rájött, hogy csak a saajátja, de még csak az sem, na mindegy, szóval elhagyva valami ismerőst, és amiben azt gondolta, már tudja tartani a meleget. kint mégis elfolyt,mert minden máskép volt furcsa, mint képzelte.Furcsa dolog ez a kihülés, én pont állati forrónak éreztem. föleg feszes hasát. Olyan eleven volt, ahogy így bágyadtan ülögélt, és hallkan mesélt! azt mondta, végtelen egyedül van, és nem érzi, bármire hatással lenne, bármi jót tenne. Elmondtam neki, hogy soha annyit nem tett még velem senki, mint ő. Az első hajlástól, ahogy felkaroltam, recsegve hajlani kezdett rég elmerevedett derekam, a hályogot a szemeről, mint forró levegő a párát fújta el, s annyi év után végre elkezdtem fázni, mert felolvadhattam annyira gémberedettségemből. És mivel nem törtem darabokra, és nem folytam el, léthatóan nem is mállottam szét a fagyban. Még vadúl lüktető szivem sem veti szét mellkasomat, és lassan forró láva áramlik a hasamban. Végtelenül egyedül voltam, vagyok és leszek, mert ember vagyok, magányosságra kárhoztatott lény, ahogy ő is. erre szomorú lett, és ezt nem értettem, mert akinek ilyen finom illata van, ahhoz nagyon nem illik a szomorúság. Azt mondta, szomorú dolog magáyosnak lenni. Mondtam az illatot, és értetlenségemet. Ezt ő nem értette. Miért rossz a magány, ha egyszer úgy sincs más, kérdeztem utánna. Azt mondta, úgy érzi magát, mintha egy kútból nézné az eget, tudná milyen a teljes égboltozt látványa és szorakoztatná is a látvány akútból, mert ez egy olyan sajátos szög, és érdekes, de már nem jó, ha már csak innen nézheti, mert nyomasztó és szorongató, ha tudja, hogy nem mászhat ki. Mondtam, én értem, de ha beásol, már el is felejed az eget, az se jó. kérdezte, mi a megoldás. Mondam, felejtse el, gonolja azt, hogy egy nagy réten van, szabadon rohangálha, kút sehol. Na de ez hol hasonlat magányra, volt a kérdése, mire mindtam, hogy egyedül vagy a réten. Erre ráncolni kezdte a homlokát, és abbahagyta alábujjmozgatást. közben éreztem, hogy a láva a hasamban egyre több. Ha valakiben ennyi láva van,nem fázik a mezején, legyen bár egyedül a másik meg nagyon fázik léteznek hidak, melyeken átmehet ez a meleg. Ha értjük, és elfogadjuk a magányt, így kedvesebb hely lehet a saját rétünk. még biztonságosabb is. És így, a rengeteg meleg szeretetért én is adhattam meleg szeretetet. mindketten tudtuk, hogy amit a másik ad, azt azért adhatja, mert valamit már kapott, és ettől kékebb lett az ég, és zöldebb a fű.Vagy szürkébb az ég, és sárgább a fű. Kinek, mikor mi a jobb. És este, mikor már az izgalmaknak csak emlékét izlelgettük, annyira jó lett, hogy lehetett csak jó. És késöbb, mielött letespedt és megfáradt volna a jó, a lány kilépett belőle, és kimosta hajábol a fekete festéket, ami annyira nem állt jól neki. És jól láttam: tényelg gyönyörű vörös a haja.

Packázik a hivatal

Persze."Hajszálrepedés egy csavaron" én meg megkajáltam. Mert mire gondoljak, ha azt mondják, hajszálrepedés van egy csavaron? Kapásból arra, cserélje ki az ördög (vagyis nem), másodszorra meg, hogy ez bizonyára valami rutin. Kicsavar, becsavar egy másikat, azt kész. Egy hajszálrepedés miatt csak nem vállik kicsavarhatatlanná egy csavar. És tényleg nem. A csavart semmivel nem volt nehezebb kicsavarni, mint ha semmi baja nem lenne. Pont annyi volt kicsavarni az a rohad, mázsás csavart, mint ha makk egészséges lenne. Vigasztaló. Szóval szóltak, hogy terepmunka. Több okból utálom: nem szabályos, rendszeresen balhé van belőle, majdnem mindíg fázom, azonkívül sosincs értelmes oka. Azét vannak a szerződéses felek, hogy ők gürizzenek kinnt. Hidegben, fényben, friss levegőn. Rögtön kérdeztem is, miért nincs szerződéses partner, aki talán egy csavart ki tudna cserélni. Nem olyan nagy meló, végül is-gondoltam. Persze a szerződésesek nem érnek rá, meg a munkához kell némi plussz tálentum, mondja a diszpécser. Plussz tálentum, a jó anyját! Száz kilós csavarhoz naná kell hogy némi plussz tálentum.
Soha nem fogom belátni ennek a munkának az értelmét. Pontosan értem, hogy ha ez a csavar holnap eltörik, nagyon sok minden máskép történik, de hoy ebből nekünk nettó kárunk szármozik? A mi szintünkön mindegy. Amennyi nyomor igy megszünik,annyi fog máshol támadni, és fordítva. Nem ezen a szinten lehet érdemben beleszólni dolgok menetébe. Most legyek boldog hogy ezerötszáz ember élete vagy halála múlik egy szaros csavaron-egy szaros egymázsás csavaron? A másik, amit nem értek,ha nem mi dolgunk, akkor minek avatkozunk bele? Aztán áll a bál. De valami okos főnök kiagyalta, hogy most és itt mi belenyúlunk, mert a csavarrepedés teljesen más irányba tereli az eseményeket. Könyörgöm, mihez képest más irányba? Az volt az irány, hogy nem törik el a csavar, és holnap sima indulás van, és ehhez képest dugába dől a terv, ha holnap nem indul el a dráma előre megírt módon? Miért van más könyvben megírva a csavartörés, mint végzetes ütközés? És miért lennék én, egy harmadik forgatókönyv része, amelyben a második helyett az első szerint állítjuk szinre a darabot? Az egész szemlélet rossz. De be kell avatkozni, ráadásul szabálytalanul, ráadásul fázom. Egyszer aszondta valami ezeréves, agyalottyant faszi, hogy az ilyen akciók általában a konkurencia illegális akcióinak a helyreállítása. Nyilván, mert ők mindig szabotálnak, mi meg csak rendbehozzuk. Mint a mesékben. Na, én itt nem éreztem tömjénszagot, akárhogy is repedt meg ez a nyavajás csavar. De vért izzadtam vele. Többször is megcsúsztam mire valahogy kirángattam. Cserealkatrész? Felejtős. Ahhoz kellenének a szerződéses felek. Akkor mi a megoldás, na? Kiszedjük a csavart egy olyan helyről, ahhol nincs akkora terhelésnek kitéve, berakjuk ide, ezt meg oda, dupla munka, dupla élvezet. A fütő meg törött nyakkal hevert a lépcső alján. A rendörök még elhiszik, hogy részegen leesett a lépcsőn, de a hivatalban egy hét papírmunkám lesz ezzel is. Hiba. Hiba, hogy nem lehet nemet mondani. És hiba, hogy ráfogtam a sorjára, és most feketészöld, kénes szagú vér ken össze mindent. Ebben a sürü kőszén és gépzsír szagban nem lesz könnyű észrevenni, de így más le sem tagadhatjuk, hogy mi voltunk. De három óra szenvedéssel sikerültkicserélni a két csavart.visszaált az Egyensúly, és nem lett egy másik Egyensúly. Félek, ha visszamegyek, elmagyarázzák, ha holnap nincs indulás, hogyan és miként változik meg minden, és ez milyen formában, milyen átéteken keresztül lesz annyi minden rosszabb nekünk. Arról nem beszél, hogy mi lesz job, mert nem érzi, nem érti. Még a világ legjobb, leglazább helyein is hülye kocka bürökraták irányítanak, rosszúl. De nem dícsérnek meg, milyen nagy haznot hoztam - ami nem igaz- hanem lecsesznek a halott fütő, meg a vér miatt. Mindegy, munka bevégezve, mehetek a pokolba.
Kisántikáltam a hatalmas gépteremből, végig a végtelen frissen festett vasfolyósón, patás lábam végigkopogott a csuszásmentesített lemezeken, majd levánszorogtam a hajóhídon, amin-ha valaki még nem jött volna rá-az állt :Titanic.

Cicus

Jó, ha az embernek van egy fekete párduca. Valahogy biztonságérzetet ad. Még ha praktikusan sok haszna nincs. Legalább is eddig nem láttam.
Amikor elöször találkoztun, a nappalimban feküdt, a jó százéves rozoga heverőn. Kényelmesen elnyújtózott , nézett borostyán szemével, fekete farka vége finoman csavarodott jobbra balra, egyébként nem mozdult. Éppen hazaértem, részeg nem voltam, mást se szedtem. Nem lepődtem meg. Annyira hihetetlen látvány volt. Gondolkodtam rajta, hogy esetleg álmodom vagy képzelődöm. Ott feküdt, és nézett. Normálisnak tűnt a világ, normálisnak éreztem magam én is. Csak egy hatalmas párduc hevert a nappalimban. Kíváncsi voltam, vajon csak látvány ? Gondolkoztam, létezik e olyan balfasz halál, hogy odamegyek egy képzeltnek hitt nagymacskához a saját lakásomban, és az simán felfal? A valóságban? De hogy kerül a párduc a nappalimba? Az ajtó zárva, az ablak is… mégis csak furcsa egy ekkora szobacica felbukkanása. Odamentem. Szép volt. Hozzáértem. Csak nézett hatalmas macskaszemeivel. Sürü feket bundáját éreztem az ujjaim között. Meleg volt, lassan emelkedett és sülyedt az oldala. Közelről látszottak sötét bundáján a még sötétebb foltok. Megvakartam a füle tövét, lesunyta a fejét. Ahogy az állát kezdtem vakargatni, kéjesen elnyujtózott, és a hátára fordult. Benyúltam félig nyitott szájába, végigsimítottam hatalmas fogait. nagyon is valósnak tüntek. Nehéz ragadozószag lengte be a szobát, de nem volt zavaró. Halkan morogni kezdett, még a padló is remegett tőle. Kikaptam a szájából a kezemet, hirtelen mozdulattal megfordult, és játékosan megpaskolt, gondosan behúzott karmokkal. Nem is estem igazán hanyatt, csak fenékre csüccsentem. Olyan kaján tekntettel nézett rám, hogy még vigyorát is látni véltem. Higanyos mozgással legrot az ágyról-hihetetlenűl kecsesen és lágyan mozgott a mázsás test-kétszer körbesétált-nyakamat végigsimította farkának kunkorodó vége-majd lefeküdt a hátam mögé. Nogon-nagyon halkan morgott, már a padló sem remgett. Lassan hanyat dőltem. Soha ilyen furcsa párnám nem volt még. Nagyon sokáig heverésztünk így. Sokkal lasabban vete a levegőt, mnt én, még akkor is, amikor már teljesen megnyugodtam. Mikor aludni tértem, nem mozdult, még jóéjszakát sem kívánt.
Reggel a lakásajtó elött feküdt. Ez feszültséggel tölttt el. Lassabban szöszmötöltem a fürdőszobában, és öltöztem, mint szoktam, feszült voltam. Elképzelésem nem volt róla, mit csinálok, ha nem áll félre. Végül az ajtóhoz mentem.
-Na?
Felállt, és elsétált. Mintha kis sértettség lett volna a tartásában. Amikor hazamentem, nem volt ott. Gondoltam, ennyi. Másnap reggel megint az ajtó elött hevert, szemében pajkos csiillogással. Már "na" sem kellet, semán odébbállt. Aztán igen gyakran láttam. Nem is vendég, lakótár lett. Az ajtónál aludtt, ha tettem-vettemvalamit, körülöttem járkált, megengette, hogy fejedelmi bundáját simogassam, néha játékos kedvében még kcsit lögdösödött is,nagyon óvatosan. Nagyon ritkán eltünt napokra, de soha nem láttam, hogy jut ki, vagy be. egyszer csak elősomfordált egy sarokból, vagy ott hevert valahol, amikor odfordultam. Elöfordult, hogy éppen belemerültem valamibe, és éreztem, hogy gomoygó fekete felhőként hangtalan mögém lopakodik, majd fejével finoman megbökte könyökömet. Amkor ránéztem, olyan ártatlan pofát vágott, mintha én próbáltam volna őt megzavarni. "igen?" kérdezte ártatlanul nagyra nyilt szemekkel. Ilyenkor megpaskotam a pofáját, és általában nem bírtam elenálni akísértésnek, hogy megfogdossam hatalmas fogait. Néha játékos kedvében csit ugrált fel alá, hatalmas pofonokat osztogatott a levegőnek, és egyszer összetört egy állati ronda áltörténelmi kínai vázát. Soha nem eset meg, hogy hiányoltam volna, és fél órán belül ne bukkant volna elő a régi nagy lakás valamilyen poros zugából. Az egy ronda vázát kivéve soha nem okozott kárt. Néha a háromajtós szekrényben heverészett, vagya függönnyel elválasztott lomtárban, ócska újságok, foszló textíliák és törött székek között. Elyenkor midíg rákérdeztem:
-Nocsak, te itt vagy? mire álmosan előmászott, megrázta magát, hatalmas porfelhőt kavarva, mellémált úgy, ogy oldalát combomhoz nyomta, és rámnézett: "Ma, mit csinálunk?" Hát, ez nem volt nehéz. Én általában olvastam, ritkábba írtam, vagy bütyköltem-szereltem valamit, ő meg vagy párnát játszott, vagy fel-alá lopakodott, legyeket kergetett föl le rohangálva a galéria recsegő lépcsőjén, figyelte a fénypászmákban kavargó porszemeket, néha árnyékboxolást folytatott.
Soha nem tudtam mit kezdeni azzal a gondolattal, vajon barátom valós-e. Nálam nem evett és nyomát sem láttam annak, hogy enne. Igaz, gyakran volt távol, ahol elntézhette ilye dolgait. Az sem volt érthető, hogy bukkan fel és tünik el, csak észrevetem volna egy rejtett ki-bejárarot, bármennyire is nagy s zegzugos a lakás. Más sose látta. Ha vendégek jöttek, eltünt, a lakáson kívül meg sosem találkoztunk. Persze csinálhattam volna fényképet, és mutogahattam volna. Megkérdezhettem vlna valamely vendégemet, ő is érzi -e az átható nagyállatszagot, vagy látja-e a kékesen fénylő sötét szörszállakat a szönyegen. De nem tettem. Nem azért, mert féltem, hogy kiderül, képzelődöm, nem azért, mert féltem, kiderül, igaz. Bármikor kipróbálhattam volna, nem éreztem,hogy bármi visszatartott volna. Egyszerüen nem csináltam, és kész. Nem fotóztam, nem kérdeztem,ő meg eltünt. Ki nem mondott óhajomat teljesítette azzal, hogy nem jelent meg soha mások jelenlétében, ezzel mindenképpen zavart keltve bennem.
Egyszer épen egy selyemfelvetőszállas kézi perzsa romjain heverésztünk, és cirogattam a hatalmas, csupaizom testet. Láttam, halottam, éreztem testének melegét és selymes szőrét, átható illata belengte a szobát (de soha nem volt kellemetlen. az álatkertben sokszor volt émelyítő és orfacsarő a nagyvadak bűze, de az én párducom soha ne volt zavaró, bármilyen átható is volt kipárolgása.) Ujjaim között egy nagy csomót tapintottam, ott, ahol eddig soha. Ahogy szétsimítottam a szört, ocsmány, jó mogyorónyi kullancs éktelenkedett bőrébe furódva. Jó barátságukra valótekntettel-néhány megnyugtattó szót követően-kitéptem az ocmány vérszívót. Hangos, pattannó hanggak szakadt kia húsból, a gyomrom forgott. a macska teste ép hogy megrándult. Bevallom, kicsit féltm, mert eddig még soha nem okoztam neki fájdalmat. furcsa érzés volt: részben valóságossága mellett szólt, ami jó is,mert talán nem vagyok sültbolond, meg rossz is, mert egy idealizált képzeletbeli jóbarát testébe nem fúródnak ocsmány paraziták. Mindenesetre zsebkendöbe csomagoltam a mazsolaszerüen ráncosodó, feketés vért csorgató gusztustalanságot. Másnap az utcán kukába dobtam, nem néztem meg, az utca fényében mit látoka zsebkendőben. Mikor bevágtam a tartóba, szemem sarkából odapislantotam, vajon legalább a vér átáztatta -e, de nem láttam igazából semmit.
Eduárd bácsi látogatásánál sem bukkant föl a párduc. Eduárd bácsinak számos tulajdonsága volt, de jót nem sikerült közöttük fellelem. Álszent volt, kenetteljes, lekezelően barátságos, harsány, tudálékos, buta és végtelenül önző. Legrosszab része mégis felesége volt: koravén, aszott boldogtalanság, vénebbnek nézett ki húsz évvel idősebb férjénél, úgy ült mellette, mint karó a tök mellet. Végeérhetetlenül halgattam unokabátyám kioktató, kritikus megjegyzéseit. Ha nyakát megragadva arasznyi távolságról az arcába üvöltöttem volna, hogy mekkora barom, milyen szánalmas és visszataszító és undorító, valószinüleg pár másodperc után ugyanonnan folytatta volna. Köfejébe be semmi sem ment. Felesége néha tromfolt rá. Összjátékuk nem zavarta őket abban, hogy közben megállás nélkül csesztessék egymást. Persze, az ilyen vendégek sosem takarodnak éjfél elött: fél tízkor kezdik mondogatni, hogy már mennének,késő van, és egymást piszkálják, hogy mért nem indul a másik, de negyed egy elött lehetetlen szabadulni. Legjobb lenne be sem engedni öket, de a Sors úgy rendeli, ilyenektől mindíg függjön valahogy az ember. Vagy munkájában, vagy valamilyen folyamatos szivességük teszi lehetővé a létformámat, és nagyon nagy lemondásokat követelne, ha ezt megvonnák. Esetleg szaftos örökségre vár az ember, egy folyamatosan változó, de sohasem pontosan ismert tartalmu végrendelet révén. Vagy érzelmileg elktölezett, igen talán ez a legrosszabb... Minden esetre Edward bácsit és feleségét rendszeresen elkívántam a pokolba, de elküldeni nem mertem.
Amire elmentek, teljesen kikészültem. Nem rámoltam el az edényeket, nem mosogattam. Azt fontolgattam, kidobom a teljes étkészletet, mert nincs gusztusom lesuvickolni ez evőeszközöket éz edényeket, amyelyeken ezeknek a nyála tapadt. Megborzongtam.Sajnos a bor elfogyott-a fene a kettő feneketlen gyomrába-pedig most elkellet volna.
Ekkor végre meghalotam a nehéz, puha lépteket mögöttem. A hatalmas, fekete fej barátságosan megbökdöste a vállamat. Szeme még a szokásosnál is huncutabbúl csillgott. Bajszán rubintszinű cseppek csillogtak.
-Szia, Cicus-mondtam, és átöleltem a nyakát.

Morfindírozó

Nagyon nehezen jöttem rá. Büszke vagyok, hogy sikerült. Sokan azonosítanak a retenettel, és azt hiszik, nem vagyok más, mint a testet öltött bosszú...nekik. Valójában hosszú órákat vagyok képes magamban dúdolgatva úszkálni. Annyira jó! Hatalmas szirteket kerülgetek, óriási bolíveken úszom át, élvezem, hogy körbevesz a mindennél hatalmasabb víz. Semmilyen irányban nem lelem végét, és igy már a végtelenhez mérve magam, nem vagyok óriási vagy apró egyszerüen csak súlytalanul lebegek, keringek, erszkedem- emelkedem selymes kezükkel simogatnak az örök áramlások... néha találkozom másokkal is, lények sokaságával. Vannak hozzám hasonlók, barátságos és ellenséges rokonok. Túl sokat nem foglalkozom velük. Jobb egyedül, egy-egy barátságos köszöntés útán továbbmenni. Vannak hatalmas halrajok. Órákig elnézem, ahogy keringenek, néha egyetlen hatalmas lénnyé fornak össze, folyamatosan változó alakú ezüstös testé, majd szétrebbenek millió kis darabra, hogy újra egybeforrva folytathassák örök táncukat. Ha még izgalmasabb, bár ritkább látványosságra vágyom,mélyebbre megyek, egészen addig, mig a gyengülő tompa szürkeséget felváltja a teljes sötétség. Szikrázó drágakövek cikáznak elöttem, kedves, szines csillagok ugrándoznak. Pazar látvány. Egy-egy horgászhal világító csaliját lengetve vár zsákmányára. Gondolkoztam rajta, ha ajkaimmal nagynehezen lecsípném apró csaliférgét, vajon megpróbálna felfalni fene nagy indulatában? És lehet még mélyebbre menni, ahol hatalmas oszlopcsarnokok, füstölgő kémmények, ízzó aranyat ölelő árkok tarkítják tengerfeneket. Mélyviízi pokol, ahol a rettenet nyomás alatt összeér a tűz a vízzel, feketén gomolygó buborékfüstben mindennéll ősibb lények bólogatnak. Közönnyel állnak az örök sodrásban, nem érintették meg őket az elmúlt százmillió évek változásai. Amíg lesz óceán, és lesznek gyönyörű színjátékkal feltörő lávafolyamok, ők is lesznek. Bizonyára tudják, hogy örökké ez sem lehet,de kéngőzös kábulatukban ezt is teljes közönnyel veszik tudomásúl. A pillanatnak élnek, felfoghatatlan mennyiségü pillanat óta. Itt állnak az élet bölcőjénél, és itt lesznek,mg csak van ezen a bolygón élet.
Vannak más lakói a mélynek, részben kevésbé csodállatosak, viszont igen izletesek. És vannak olyanok, amelyeket a felszinlakók csak legendaként emlegetnek, vagy még legendaként sem, mert létük puszta ténye szétfoszlatná azt a gyenge szövedéket, amelyet az emberek fonogattak, megpróbálván megteremteni egy ésszel felfogható és emberi világ illúzióját (homage to Lovecraft). Sokakat még magam is elkerülök, mert bár tudom, hogy a Felszinközeli Vizekben Úr vagyok, de idelenn csak vendég egy elvarázsolt kastélyban. Nagy kedvencem volt még a Elsülyedt Vidék, egy világ, amely nem volt mindíg a vízé. Gyönyürű paloták, égbenyúló-na jó, Felső vizekbe nyúló -templomok, hatalmas várak, oszlopcsarnokok, felfoghatatlan gazdag városok, immárom benőve hinárral, szivaccsal, megdermedve, büszke lakói és építői már rég elmálottak. Csodás emberi alkotás.
Na igen, az emberek...meg az én nagy felismerésem. Mint mondtam, sokkal több vagyok, mint bosszúálló.Szeretem a szépet és a jót, a békét és a hosszú barangolásokat. De bármennyire is otthon legyek a Vizek Mélyén, szükségem van levegőre. Adott idönként felszinre kell mennem. Nem beszélve róla, hogy szeretek néha sütkérezni a napon, békésen lebegve, vagy fekete hullámok hátán sodródni fenyegetően szürke, komor ég alatt. És ekkor jönnek az emberek, nagy lomha hajóikról kis lomha csónakokra szállnak, és lomha, naiv társaim testébe hegyes lándzsákat és szigonyokat szúrnak, mig azok nyomorúságosan ki nem múlnak. És még csak meg sem eszik szöröstűl-böröstűl a megboldogultat, ahogy az illem diktálná. Nem, giccses tárgyakat készitenek a csontokból, piperekészítményeket és...VILÁGÍTANAK testünkkel. Váááh! Barbár társaság. Nemsokára egymás testéből főznek szappant, már látom. Gátlástalan mohósággal prédálják föl a tengert. Pusztitanak, mocskolnak, minth az övék lenne. Semmit nem értenek meg a harmóniából, a dolgok finom egyensúlyából. Na nem, rosszabb. Gondolkodóik és tudosaik értik, mégsem úgy cseleknek. Saját magukra eröltetett sorsukra végzetként hivatkoznak, minden gazságukat ezzel indolkolják, miközben érző, értelmes lények testéből nyert olajjal világítanak otthonaikban. Persze fel nem foghatják, mennyi tudás, tapasztalat, szépérzék és jóság lakozik egy-egy lényben, amelynek nyomába erednek, nem látva mást, mint hatalmas hús és zsírhegyet. Mennyivel nemesebb jószág az, mint ők maguk, bagószagú, mocskos, durva népség. Tudják, hány száz év tudást semmísítenek így meg? Hány gyönyörű mese az örök tengerekről, a Mély Vizek szörnyeiről szóló legenda, válik köddé egy ilyen gyilkosággal. Még róluk is tudunk tuctnyi történetet, amit ők már elfeldtek, amikor álatbörökbe csavarva, megalázottan menekülve, vagy egy jobb jövő reményétől lelkesítve körbevándorolták ezt a sártekét, földnyelveken és szorosokon, gyalog, úszva vagy otromba vizi tákolmányoon. Rég elfeldték,hogy honnan jöttek, dicső és hazug meséket költenek szármozásukról, ordítva bizonygatva saját felsöbbrendüségüket, hogy feleldni tudják azt a szánalmas dögevő majmot, amiből valójában lettek, és aminek árnyáka kisérti őket cselekedeikben és vágyaikban, építsenek bár gyönyörű épületeket, alkosanak gyönyörű müvészetet. Mi többek vagyunk, tudásunk mélyeb és többrétü, csak ezt nembizonygatjuk tárgyakkal. Mi képesek vagyunk tengereken át hallani egymást,minden mészárlás, minden gyász szétterjed a világóceánokban, rémülettel és émelyéssel tölti meg a szíveket. Pedig mi kiköptük Jónást, ahányszor csak kérték.
A gőg rettenetes. Képzelt isteneik által felruházták magukat a pusztitás jogával, és végtelen a felháborodás, ha fordula kocka. Én fordítottam. Gyülölnek, mert bosszúálló vagyok.Én is ezt hittem. De nem is. erre jöttem rá oly nehezen. Ha társaim agóniájukban néha magukkal is rántanak egy egy szánalmasan evickélő vadászt, sosem fordultak valóban szembe, ahogy nem is menekültek úgy, ahogy eszükből és erejükből tellene. Nem természetük. Talán úgynúgy nem képesek megérteni, milyen egyszerü lenne védekezni, ahogy az emberek sem fogják fel, nem létükért küzdenk, nem, pusztán esztelenül gyilkolnak, mert lenne millió más út, csak ez adott. Ahogy bambán várni a végzetet, és kétségbesett sikolyokkal kimúlni is. És én ezt értem. De. De mégsem teszek így. Gyülölnek is. Pedig csak az történik,aminek kéne, mindíg. Szembeszálok.Valamikor majd gyenge leszek, és ők már túl erössek, és nem lesz esélyem. De most még csak a félelem békjója az, ami megakadályoz minket a védekezésben. Már akit. Az összes többit. A furókagylók több kárt tesznek, mint társaim. Így én lettem a bosszú. A torz, az albinó. Hát, úgy látszik egyszerre nem lehet csak egy szabályt áthágni, a test sem lesz szabályos, sem a viselkedés, semmi. Háhá, rettegnek. És én azt hittem, és vagyok a bosszú... De nem. Nem, nem. Méltatlan lenne, puszta bosszúnak lenni. A bosszú rossz, a bosszú rossz ürügy. Mondhatnám, harcolok valamiért, de a harc olyan reménytelen, hogy ez még dácolsnak is gyenge. Na, ha valami nem szeretnék lenne, az gyenge. Akkor mi lennék, hatalmasan, világító fehéren a végtelen szürkéskék óceánban, torzan, ferdén? Rájöttem: a Szükséges Hiba. A kellemtlen kérdés, amikor mindenki egyet szeretne érteni, gonosz kis kavics a a tükörfényesen csillogó óraszerkezetben. Semmi nem adott, semmi nem biztos, ha valami ezerszer valahogy történt, attól még ezeregyedszerre lehet másként, és nincs magyarázat, nem érthető miért, egyszerüen csak. Mert nem érv, nem bizonyíték, nem erkölcsi alap és biztosítás, hogy ezerszer így volt. Ezt mondom el én, és ezért lehetek én a rettenet, egy lény,nem több, mint sok más. Mert ilyen vagyok és kész. Miért kéne megagyráznom, miért dúlok és rombolok,ahol más reteg és menekül? Biztos, mert pupos vagyok. Meg másfélszer akkora, mint a többiek. Mert én vagyok, és ilyen, és kész. Ja, és mert élvezem. És megtehetem. És ettől még nem vagyok csak szörnyeteg, ettől még imádom a létet, annak millió élvezetét, felkeresem a legnagyobb mélységeket, legsötétebb zugokat, még a magányt is megtörhetem nagyritkán ha még sötétebb és bizonytalanbb mélységek öle csalogat. De általában válalom azt egyedüllétetl, míg mások társaságban próbálnak ez elől menekülni, de valójában még magányosabbak. Most is ereszkedem a mélybe, vacsoráért, és andalogni hatalmas szirtek között,mély, komor hangon dúdolni és töprengeni, álmodozni. Nem vagyok Bosszú, nem vagyok gonosz, bár vagyok pusztitó, és sötét vizek mélyéről feltrő rémálmok szörnyetege. Igen, és ez önkény, sőt kéj, nem több, de ez rengeteg. És a bosszú? Hát a bosszú, az egy kötelékeibe tekert tetem a hátamon. Szánalmas. Hagymázas álmokat kergető vénember, akit végleg elpusztitottam. Első találkozásunnkkor büszke volt, erős, meglett, tapasztalt gyilos. Fogaim szétroncsolták íztelen pálcikalábát. Másodszorra megveszekedett öregemberként került velem szembe, és az életeét adta. századmagával. A legkeményebb harcom volt. Talán túl sem élem. Vérem zöldesfekete füstként gomolyog sebeimből, miközben az eszement halála után is furcsa táncot lejt, mint egy zsinórjaiba gabalyodott marionett. Ő is bántó kivétel volt, kilépett az átlagból amit rendnek hívünk. Letépte az álszentkedés, meg a szenvtelen haszonelvüség álarcát, és megmutatta fajtájának legvérszomjasabb ábrázatát, minden szépítés nélkül A vértől és gyilkolástól megszédült, tobzódó majmot. Az ő bosszúja is több, mint bosszú. példabeszéd. Hogy aztán borzadhassanak az özvegyek, zsebkendővel elfolytva zokogásukat, igaztalanul nyomorúságos, esetleg finoman fényüző és izléses otthonaikban, bálnaolajos mécsesek fényében. Tükör. Én megutatom,mi milynek lehetnék,de nem vagyunk, ő, hogy ők milyenek valójában. A találkozás végzetes. Komoran sülyed a hajó roncsa, örvénylő kavarodásban rántja magával legénységét. Rossz emlék, távolodom. A mély mohó lakóinak jól fog esni a megszállott féllábú, és én talán túlélem. Hosszú gyógyulás lesz.

2009. február 12., csütörtök

Na de...

-Nem értelek!-feszengve ült a széken, mintha még mindig kiskamasz lenne, és nem a diplomaosztójára készülne lassan.
-Nem trükk volt.
-De te úgy csináltál...
-De én nem csináltam úgy.
-------
Sokkal jobban szeretem a fehér dominót, mint a feketét. Szebb. Játszani ugyanolyan unalmas, de szebb.
-Így lehet tenni?-idegesítően fontoskodó hang
-Nem tudom. Balázs, lehet így tenni?
Egy másik fej hajlik az asztal fölé, méregeti a kis téglalapokat.
-Persze!
Pár másodperc csend. Meleg van, kicsit jár a szél.
-Most ki jön?-kérdezem
-Te!
-Jaha!
Most mit lehet tenni? Hármast meg üreset. Csodás! Elvben persze úgy kéne nézni a lapocskákat, hogy a többiek ne lássák. Most legyek játékrontó? Na jó, van itt egy hármas! Sóhajtok, és leteszem. Pont huszadszorra átkozom el a dominó feltalálóját. A csendben bántó reccsenéssel kivágódik az ajtó, a szél meglibbenti az abroszt, végigsimítja az arcokat, majd az ajtó bevágódik, újra megáll a meleg levegő.
-Ki jött?
Nevetés.
-A szél. Most te jössz.
Péter megvakarja az orrát. Szerintem álmos a tekintete. Nem igaz, hogy csak én unom!
-Húzok. Nem értem. Már három kör óta húzok. Nekem van a legtöbb dominóm!
-Nem, nekem hat van!
-De nekem az elöbb is...
Mindjárt elalszom.
-Na Füles, huzzál!
-Miért Füles?-néz rám Péter nagy barna szemével.
-Nem ő panaszkodik mindig?
-----------

-De mindig akkor jött valaki, amikor mondtad.
-Mindig akkor mondtam, hogy jöhetett volna egy bizonyos valaki, amikor úgy adódott.
Idegesen kezdett el kotorászni a zsebében.
-Van nálad cigi?
-.
-Őőő, rágyújthatok?...hagyjuk, hülye kérdés volt.
-Na, ugye?

----------------------

-Nem vagyok Füles!
Tök jó az inkább játékos, mint felháborodott tiltakozás.
-Csak azt mondtam, már megint húznom kell.
-Már megint!- a társaság egyetlen hölgytagja kaján vigyorral dobja vissza a mondatot.
-Kuss, Boró!
-Csak finoman, uraim, hölgyem!
Nézem, ahogy a furcsa, szögletes kígyó szétterpeszkedik az asztalon, a dobozból meg reménytelen lasússággal fogynak a darabok.
-Nem igaz!
-Igen, Fül...izé, Peti, mi a gond?
-Hát hogy már...
A másik három gyermek szája széle óvatosan elindul a fülük felé.
-Jó na, most nincs szerencséd!-nevetek, és összeborzolom a haját.

-----------------

-Unatkoztál?
-Igen, ilyen borzasztó egyszerű, unatkoztam. Halálosan untam mindig is a dominót.
-És az egész csak annyi volt, hogy unatkoztál?
-"Csak"? Hogyhogy "csak"? "És Izsák, az egész CSAK annyi volt, hogy egy alma esett a fejedre?"
-Mi van?
-Jajj, tényleg nem változnak az emberek semmit nullától százig?
-Mi van?
-Semmi, semmi. Tudom, én sem.

------------------

Megint nagy csattanás, egy langyos fuvallat körbesuhan a szobában, majd újabb csatanással záródik az ajtó. Mindenki összerezzen. Soha nem szoktam kívánni a kávét, de most...
-Ki jött?
-Jajj Ricsi, ez már nem vicces!
Jó a kiscsaj, legalább nem kell nekem szólni, hogy százszor egy vicc se jó. Bár...
-...és ide meg egy kettes, arra egy négyes, még van egy kilencesem is. Ez az!
-Viszont tudjuk, ki ment el-furcsán csavargatom a fejem, megpróbálom kiroppantani a nyakamat.
-Tessék?
-Az volt a kérdés, ki jött, de lehet, hogy valaki elment?
-Ki?
Hát, ezt nem értik. Nem csoda.
-Nyilván az, aki az első csapódásnál jött.
Szórakoztató, ha négy értetlen gyermeki tekintet mered az emberre.
-Hány ajtócsapódás volt eddig?
-Kettő?
-Akkor mit nem értetek?-nézek körbe.

-------------------

-Miért gondolod, hogy bármi lehet "csak"?
-Csak.
-Milyen állatnak adnád ezt a nevet?
-Milyen nevet?
-Melyik állatot neveznéd "Csak"-nak?
-Nem értelek!
Elöredöltem, és lassan, tagoltan mondtam:
-Milyen fajta állatot keresztelnél el "Csak" névre?
-Ja!? Nem tudom.
Közben megjött a tea. Egy több mint tíz éve elmúlt nyárról beszélgettünk, közös kirándulásról tanítványokkal. Közben a teaház elött álló terecskére nagy, nedves pelyhekben esett a hó. Nem értettem magamat. Van kedve az embernek ilyen remek időben szívózni?
-Szerintem egy jaknak jól állna.
Rémítően zavaros és értetlen volt a tekintete, ahogy rám meredt.
-Csak, a jak, nem jó?-gyökérkezelés közben lehet ilyen az ember tekintete. Mindjárt nevetnem kell, de az elszúrja az egészet- mert a "csak" olyan kinaias. Him lehetne. És fekete. De nem teljesen. Nem tudnék elképzelni egy olyan jakot "csak" névvel, akin egyetlen fehér folt sincs.
-Miért?
-Egyszerűen csak nem érzem illő névnek- ekkor már vigyorogtam, mint a vadalma. Addig bírtam, az se rossz.
-Kimegyek rágyújtani-felállt. Ezek szerint mégis van cigije. És lelejmolt?! Mégis változnak az emberek. Kicaplatott a latyakba, én meg átadtam magam a tea élvezetének.

------------

-És ki ment ki?
-Na, Ricsi, ki ment ki?-visszakérdezés. Mindegy, bármi, csak ne magában a dominó, mert megzápulok.
-Nem tudom
-Miről volt szó a két ajtócsapádás között?
-Hogy Petinek nem megy, és...
-És?
-Megvan, Füles!
-Ühüm.
-De miért ment ki?
Válasz helyett Péterre mutatok, aki elöbbi sikerén felbuzdulva vigyorgva felpattan, és lever egy poharat.

-----------------

Néha rosszabb vagyok, mint egy terhes nő. A legenyhébb cigiszag is irritál. Ahogy visszajött, facsarta az orromat leheletének és ruhájának bagószaga.
-Most ki jött be?-kérdezte
-Csak, a jak?
-Ö mit csinál?
-Felmászik a jeges hágókon.
-Egy teaházban?
-Hát, valami ideillő hasonlóság kéne-mondtam. Örültem volna, ha találok mondjuk egy szorgos kis hangyát, ami valami nagy akadályon próbál átmászni, de a dolgok persze nem így működnek. Főleg, ha elvárjuk tőlük, hogy így működjenek.

--------------

-De ha Füles elment, akkor jött helyette valaki?
Cserepek szedegetése. Dominózás közben nem szokta az ember elvágni a kezét. Néhány szokás olyan uncsi.
-Szerintetek?-nehogy már én mondjam meg!
-Nem tudjuk.
Tök jó, hogy a többiek nevében is beszél.
-Kedves Boró, lehet, hogy ti nem tudjátok, de a többiek még tudhatják. Ki csinál mindig ramazurit a Micimackóban?
-Zsebibaba?
Nem ezt vártam válasznak. De nem rossz.
-Bagoly?-na nem!
-Bagoly okoskodik, nem ő az ubrabugra bajkeverő-nyilván, van jó válasz. Csak pontosan kit érdekel? Utálok úgy szilánkokat begyüjteni, hogy az ujjamból szopom ki őket.
-Tigris!
Oké, Balázs kitalálta. Vajon ez a leglogikusabb megoldás, vagy csak ráérzett, mit akarok hallani? A véres szilánkocskát beköptem a kukába. Az ajtó csatanását követően megzörrent a szemeteszsák.

-------------------

-Furcsa tanulsága van számomra ennek a beszélgetésnek-próbáltam fontoskodó arcot vágni, de nem éreztem, hogy mélység lenne a felismerésemben. De nem volt okosabb mondanivalóm. Eddig rendben, de ilyenkor miért nem hallgat az ember? Itt vannak elszúrva a dolgok.
-Igen?
-Furcsa, hogy valami, ami akkor csak játék volt, olyan agytorna, az megmarad emlékként, sőt, fontos és zavaró emlékként. Sose hittem volna.-basszus, túlzok. Valamit kéne mondani, feszít is, de nem tudom megfogalmazni.
-Én tényleg elhittem akkor, hogy ki be járkálnak mindenféle alakok szellemei. Na jó, nem hittem el, tudtam, nem így van, de mindig ott volt az a csiklandós érzés, mintha.
-Szerintem ez a játék lényege. Ha nem veszed komolyan, uncsi, ha nem tudsz kilépni belőle, beleragadsz, elvész az élvezet, görcsös lesz-marha jó volt hallgatni magamat. Arra gondoltam, legközelebb felolvasom a közhelyszótárat, akkor legalább nem kell úgy csinálnom,mintha agyalni próbálnék.
-Tudod, néha jó lenne hinni abban, hogy vannak ilyen dolgok
-Milyen dolgok?
-Hát hogy szellemek, gondolatok, érzések járkálnak, hogy vannak így...csodák. Hogy ami ott volt, igaz.
-Ami ott volt, igaz, ebben biztos lehetsz.
-Játék volt.
--------------

-Ki jött?-kórus. Egyre jobb. Az ajtó meg szorgosan jár.
-Kérdés, elment-e tígrís. Elment?-nézek kérdőn Petire-nincs kedvem több poharat összevakarni.
-Bocsi!
Megint ülünk és dominózunk. Balázsunk szórakozottan dúdolni ezd. Veszi valaki a lapot? Körbenézek. Nem kell erőltetni.Addig is, kettest kell rakni, ami persze nincs. Húzok.
-Most Drakula gróf érkezett!-mondja Peti, és az egyik dominóra mutat, amit összevéreztem. Mondtam, hogy jobban szeretem a fehér dominót.
-----------
-Egyáltalán nem mindegy, hogy valami tényleg OTT VAN-e, vagy pedig csak mi érezzük úgy!
Kezd vicces lenni a társalgás. Jók ezek az erős fekete teák téli délutánokon.
-Mi a különbség?
-Hát, hogy igaziból ott van -e?
-Gondolatkísérlet: miben különbözik a két helyzet. A tényleg és a nem tényleg?
-.
-Na, szóval valakit elüt egy busz. Honnan tudjuk meg, hogy igaz-e, vagy sem?
-Hát hogy él-e, vagy nem.
Tök jellemző, hogy szerinte tuti halott kell legyen, akit elvág egy busz. Pedig lehet, hogy csak megreped a kisujjában egy perc. Simán.
-Mondjuk, hogy valami fizikai nyoma csak marad.
-Igen.
-Ha egy csomó emberrel egy közös, szellemi élmény történik, megélnek valami közöset, akkor honnan lehet tudni, hogy az általuk megélt dolgok valósak-e? A valóst úgy értem, hogy tőlük függetlenül, mások által, direkt érzékszervi módon tapasztalható, vagy műszerekkel kimérhető reprodukálható jelenség. Mert, ha jól értem, te valami ilyesmire vágynál.
-Aha.
-Mi a francnak?

-------------------------------

-Akkor hát elhagytuk micimackót?
-Drakula jobb arc!
-"Minden mackó szereti a mézet."-dünnyögve dúdolni egész kellemes. Kár, hogy sem a dallam, sem a szöveg nincs meg.
Kezd kifújni ez a téma. Szentem időszerű lesz ágybazavarni őket. Csak legyen már vége ennek a játéknak.
-Hé, oda nem lehet tenni!
Minő vétek! Talán liberalizálni kéne szabályokat.
-Peti, oda sajna tényleg nem kéne rakni!-az igazság hangja. Hogy tud vigyorogni ez a kölyök, főleg, ha épen kavarja a szart. Bamm! Na ki jött?

--------------------------------

-Tudod, milyen a szolupszista filozófia?
-Nem.
-A Mátrixot láttad?
-Igen.
-Na, kb. az-és egy újabb korty tea. Bölcs Nathan. Ez meg csak nézett.

---------------------------------------------
Most ki jött?-körbenézek. Unják.
A halál!-jaj. Hagyjuk ki volt.
----------------------------------------------
-Már hogy, amit látunk, az csak csalás?
-Na nem! Mondjuk, hogy az egyetlen valós dolog a tudatod, minden más csak az illúzió. Tehát az a szerv létezik, ami érzékel,de minden már nem más, mint ennek a terméke. Az agyadból drótok jönnek ki, a drótokon valami jelek mennek be, az ag ezek feldolgozza.Még az sincs kizárva, hogy ennek köze van ahhoz, hogy az kint van?
-Ez hülyeség!
-Ilyen tömören nehéz pontosabban leírni a jelenséget. Talán annyi, hogy ha ebben az agyunk által támasztott fantáziavilágban valahogy boldogulunk, értjük a dolgok valamilyen egymásba épülőrendszerét, akkor azért nem olyan rossz.
-De nem igaz.
-Lehet, hogy a lehető legigazabb. Tökmindegy. Ellenőrizhetetlen állítás, következmény esetleges. felejtsd el! -elfáradtam. Persze valami vacak löttyöt ivott. Mindegy, jobb, mintha kérne valami király teát, és hozzá tejszínt.
----------------------------------------
-Na, menjünk aludni!
-Neem!-kórus. Hát, most elkellne egy kis segítség... Bang!!
-Ez ki volt?
- Az álommanó. Mars aludni!
---------------------------------------------
-Akkor most?
-?
-Van még kérdésed, vagy igyunk még egy teát, vagy menjünk?
-Nem tudom. Neked is lehetne kérdésed.
-Puer?










Fagyi

Mr. Lombriardo nyakkendőtűjét ránézésre többre becsültem a fizetésemnél. Nem a havinál, az évinél. Önelégült volt, nagyképű, gazdag és lekezelő. Találkozásunk mégis az bizonyította, vannak gyenge pontjai.

Éhes volt, nagyon éhes.Szaglászva rohangált, szemei megállás nélkül fürkészték a környéket. Mint rozsdás belsőségek, tekergőztek a betonvasszállak a törmelékhegyeken. Az ég szürke volt, mint mindig. A mocskos, sebekkel borított, torz lény meg éhes volt. Mint mindig.

-Nos, itt sokkal többről , mint sima fagyasztásról. Ön is bizonyára tapasztalta, hogy ha egy barackot lefagyaszt, majd felolvasztja, az löttyedt lesz, és elfolyósodik. Ennek az oka, hogy amikor a szövetekben levő víz megfagy, jégkristályok képződnek, és ezek szétroncsolják a sejteket- mindig ugyanaz a duma. és mindig ugyanaz az állérdeklődő, értést tetető tekintet.
-A hús nem megy szét-boldogság volt a hangjában. Öröm, öröm!
-Nagyon jó meglátás, Mr.Lombriardo! A húsban kevesebb a víz, és több a kötőanyag, ami összetartja. De biztos lehet benne, hogy ha párszor megismétli a lefagyasztás-felolvasztás müveletét, akkor már láthatóan károsodna a hús is. De biztos lehet benne, hogy a sejtek már az első fagyasztásnál roncsolódnak.
-A máj sem! Van egy kis éttermem a Cityben. A máj sem folyósodik el a fagyasztástól.

Ínséges idők jártak. Annyira, hogy nem is ismerte a jóllakottságot. Lényének elválasztatatlan része volt mardosó érzés, az örök késztetés, hogy felkutasson és felzabáljon mindent, ami kicsit is alkalmasnak tűnik erre. Csak néha nyomta el mardosó mohóságát a fáradtság, vagy a kéjvágy. Matatott, szaglászott, kezei kutatták a zegzugos romokat.

-Tulajdonképpen úgy képzelhetjük el a folyamatot, hogy nem hagyunk időt a víz molekuláinak, hogy kristályba rendeződjenek, és szétroncsolják a sejteket. Technológiánk segítségével olyan gyors hűtést tudunk elérni, hogy a víz kvázi (itt nagyon fontos a kvázi, nem szabad a tulajdonképpent használni, mert az olyan hétköznapi) megdermed, úgynevezett amorf jég képződik- a kivetítőn a mesémnek megfelelően a természetesen kék vízmolekulák engedelmesen megdermedtek, anélkül, hogy gonosz, membránroncsoló rácsokba rendeződtek volna.
-Így a sejtek mínusz hetvenhárom fokon gyakorlatilag az örökkévalóságig elállnak, dermedten, de nem holtan.

Az egyik zugban talált egy óvatlan kis szőrös négylábút. Visítva harapdálta a kezét, amíg nem sikerült rendesen megfognia, majd fogaival szétmorzsolta a nyakcsigolyákat. Móhón falta a véres falatokat, nagyjából próbálta a szőrt kiköpni. Majd véres pofával körbesandított;a családnak is kell valamit vinni.

-Igen, a tudomány mai állása szerint. Itt a kulcsszó a "mai". Jogilag nem fagyaszthatunk le élő embert, mert ez a jog állása szerint-mai állása szerint- gyilkosság lenne. A tudósok nyilván már másképp gondolják, de a jog mindig is a tudomány mögött kullogott- nem úgy nézett ki ez a figura, mint akit nagyon meg lehet bántani a jog kritizálásával.
-Értem.
-Tehát mi, nemzetközi helikopteres operátortímünkkel rögtön a helyszínen termünk, ha csak esély látszik arra, hogy a procedúrát meg kell kezdeni belátható időn belül.

Tudta, hogy a kezén levő sebek pár nap múlva nagy, gennyes fekélyek lesznek. És mire gyógyulnának, és csökkennének a fájdalmak, a következő falatok megszerzése már újabb sebeket okoz. és így lesz ez, míg nyomorult élete véget nem ér, jó eséllyel kevesebb, mint három évtized alatt. Botján már öt véres dög lógott, jóllakni messze nem elég, de holnapig túlélni mindenkinek elegendő.

-A ma halálnak nevezett állapot bekövetkezte után hetvenkét óránk van a művelet elvégzésére. Ez azt jelenti, hogy ön a Földön szinte bárhol tartózkodhat, de nekünk tudnunk kell, merre jár.
-Hetvenkét óra? Úgy tudtam, az agy valami negyed óra alatt tönkremegy, ha nem kap oxigént.
-Pár száz évvel ezelőtt az újraélesztést még lehetetlennek gondolták, valószínűleg máglyán végezte volna, aki ilyet sikeresen megkísérel. A rák nem is olyan régen még gyógyíthatatlan betegség volt, ma időben felismerve kilencven százalékban gyógyítható. Mi a jövő technológiáját hozzuk el a mába, hogy lehetővé tegyük a tudomány által azt, amit eddig csak a vallások ígérgettek homályosan. Az örök életet.

Tudta, hogyha arra jár, könnyen érheti fájdalom. Furcsa, színes drótok kígyóztak a falakon, amelyek haraptak, ha megérintette őket.Nehéz fémlapok zárták el az utat a szürke betonkockába. Kevés ép kocka volt ebben a rozsda és betonsivatagban, és még kevesebb, amibe ne lett volna bejárat. Ilyen helyeken gyakran tanyáztak a kis szürke ehetők, meg néha nagyobb, tarka ehetők is, de azok falkába verődve néha ehetőből evővé váltak, és még a szöges vashusáng sem óvta meg mindig a vakmerők életét. Ez a szürke kocka rossz hely volt.

-Pár száz év múlva a ma halálos betegségek gyógyítása sima rutin lesz, ahogy ma sem halnak már meg gyermekek torokgyíkban, vagy nők gyermekágyi lázban (Hatalmas kéj lenne lehányni ezeket a Gucci cipőket. Végig az Armani öltöny nadrágját, nem beszélve a krokodilbőr övről.) A megfelelő bankszámlán elkülönített összeg bőségesen fedezi az újraélesztés és kezelés költségeit. Erről van egy tudományosan megalapozott tanulmány, amelyet egy orvosbiológus és egy futurológus közgazdász készítettek-finoman elétoltam egy sötétbarna hasított bőr mappát, amiben a híres hírhedt Mashasaki- Goldberg tanulmány kivonatolt változata volt. Tudományos értéke kb. nulla volt, gazdasági értéke jelentős.

Voltak másféle rossz helyek, nagy, égett foltok környékén főleg. Aki idetévedt, az rosszul lett, hányt, testén hólyagok nőttek, enni sem akart, csak szédelgett, rosszabb esetben pár nap alatt meghalt. Az ilyen rossz helyeket kerülték. De ez más rossz hely volt. Itt nem lehetett ehetőket találni, még zöldessárga növények sem nagyon sarjadzottak. De újra és újra bejárták, vigyázva a harapós drótokra. Mindig újra, hisz ki tudja, mi adódik.

Lassan sétáltunk a vibrálóan kék műanyaggal borított folyosón. A falakon látványos, színes, és tökéletesen semmitmondó ábrák voltak. Természetesen semmit nem mondtak arról, mi zajlik a műtőajtók mögött. Kiértünk egy terembe, ami kb. úgy nézett ki, mint egy sci-fi díszlet. Nem véletlenül. Egy olyan fószer tervezte, aki eredetileg B kategóriás filmek látványtervét csinálta. Semmi értelme nem volt, és pokoli sokba is került, de ez a cukros tejszínhab ezen a szaron, amivel elhitettük, hogy valójában csokitorta. Sokat sejtető nagy rozsdamentes acéltartályok, naponta szidolozva persze, szeszélyesen kavargó csövek, zöldes világítás, mindenféle furcsa csendülések meg búgás (szentem magnóról játsszák, de nem néztem utána.).Mindenhol milliónyi apró led villogott, mint valami robotgalaxis csillagos égboltja.
-Ha óhajtja, valamely biomérnökünk szívesen mesél magának, hogyan is működik az egész. De röviden összefoglalhatom én is: már említettem, a feltámadás záloga, hogy a test biztonságos mínusz hetvenkét fokon álljon, míg a technológia lehetővé nem teszi a visszatérést. Ezt a biztonságot nyújtja ez az épület, bátran mondhatom, erőd. Falai méternyi vasbetonból vannak, fegyveres őrség védi, három, egymástól független áramforrás biztosítja a hűtőrendszer energiaellátását. Száz évig, ismétlem, száz évig képes a biztonsági rendszer üzemeltetni az épületet emberi beavatkozás nélkül. A pincében elhelyezett minireaktor- a Harmadik Szintű Biztonsági Energiaforrás (Ezt mindig úgy kell mondani, hogy Hallatszanak a nagybetűk!)-száz éven keresztűl képes szünetmentesen biztosítani a teljes komplexum áramellátását, a szuperszámítógép ez alatt biztosítja a hűtést, karbantartást és az épület védelmét illetéktelen behatolók ellen. Itt látható a falon a Hadügyminisztérium Szakértői Bizottságának véleménye, ami mindezt tanúsítja.

És adódott. A nagykapu acéllapja elmozdult, résnyire nyitva volt. A drótok már nem haraptak. Az ajtón levő szem már nem gonosz vöröslő tekintettel méregette, hanem barátságos zöld színnel hunyorgott. Ha a behatoló ismerte volna a betűket, a karcos üveg mögött azt olvashatta volna, hogy: "Figyelem! Alacsony feszültség, biztonsági rendszer vészleállítás!" De a bolygón már jó pár évtizede senki nem olvasott.

-Természetesen az ön döntése, hogy teljes test fagyasztást óhajt, vagy csak a fejet, a tudat hordozóját óhajtja átmenteni. Sokan gondolják úgy, jobban vágynak egy tökéletes kibernetikus vagy organikus testre a jövőben, mint az elhasznált sajátra-a folyosón mentünk visszafelé. Eljátszadoztam a gondolattal, vajon ha Szupermen röntgenszemeivel rendelkezne az ügyfél, mit szólna. Nekem ugyan nincsenek ilyen szemeim, de pontosan tudtam, mi zajlik: egy Brown nevű pénzes- és hájzsák földi maradványait gyalázták meg. Egy lerobbant kórház bonctermét idéző szürke helységben boldogtalan arckifejezésű bérrabszolgák most töltötték fől a szétszabdalt tetemet folyékony nitrogénnel, hogy aztán rozsdamentes acéltartályban várja a feltámadást, ahogy azt a materialista hitvilág elképzeli. Azbesztkesztyűs kezeikkel undorodva bökdösik a lifegő bőrt, és közben az esti berúgás gondolatával próbálják tartani magukban a lelket.

Gyanakodva lopakodott végig a poros, sötét folyosón, helyenként halványan pislákolt még egy -egy lámpa, panaszolva az egyre fogyatkozó energiát. De a legtöbb már sötéten bámult a poros ürességbe. A folyosó végén halvány fény látszott. Hatalmas terembe érkezett, jeges víz folyt szét a padlón, szürke hengerek álltak katonás sorokban, automatikusan résnyire nyílt fedelük alól csorgatva a bűzös olvadékot. Reszketve gázolt benne, izgatottan szaglászva.

-Fontolja meg, Mr. Lombriardo, találhat olcsóbb ajánlatot a piacon, de biztosan nem ilyen garanciákkal. Márpedig ezen biztosan nem érdemes spórolni, ha érti, mire gondolok.
-Rendben- ritka lekezelő kéznyújtás. De akkor minek? Mindegy, ő dolga. Bekapta a horgot, látom a képén, hiába hiszi, hogy pókerarca van- van önöknél céges kedvezmény?
-Hogyan?
-Találkozhatunk majd...annak idején?
-Ja, hogy. Természetesen. Hiszen mi tudjuk a legjobban...remélem, találkozunk még, akkor... (Naná, te balfasz, én is beállok halálom után mirelitnek, a Soha Fel Nem Támadás Reményében!)
-Ahhoz még sok tárhelyet kell eladnia, gondolom?
-Szerencsére egyre többen érdeklődnek, ahogy egyre szélesebb körben válik ismertté a szolgáltatásunk (Jó, több pénzed van, ezt muszáj volt elmondanod, köszi!). Viszont látásra!

És igen, ehető volt, elképzelhetetlenül, hihetetlenül sok ehető! Csak falt és falt, míg majd belepusztult, marta torkát a jeges hús, már már öklendezett, de tömte magába a töménytelen étket. Majd megrészegülve a furcsa fagylaltól, tántorogva botladozott végig a folyosón, hogy szóljon a többieknek, hogy mire akadt, hogy most sok időre elűzhetik az éhhalál fenyegető rémét, hogy teletömheti magát végre mindenki, úgy, ahogy még soha. Hörögve, vihogva törtetett a romokon át.

Ültem az irodámban, és bámultam ki az ablakon. Zsíros jutalék, ocsmány hazugságok, utálatos emberek, ronda hullák. Egy nap, mint a többi. "Egy nap, amikor semmi értelmeset nem csináltam megint"-gondoltam. Szerencsére egy picit, egy icipicit tévedtem.

2009. február 5., csütörtök

Gyurma

Állok szürke pincémben a tükör előtt, és készülődöm. Ma az emberi arcomat fogom felvenni. Nem egy hűtőből kivett fejet fogok megnyúzni- nincs is hűtőm-nem maszkot csatolok fel. Az alaktalan szürke masszából gyúrok fejet, majd arcot. A testet majd takarja a majd földig érő szövetkabát, de az arcot, azt elég pontosan meg kell csinálni. Valahol még van egy szarukeretes szemüveg is, megkerestem. Őszes borostát, és savószínű szemeket választottam. Gyér haj, az orr meg olyan, mintha egy törés után rosszul forrt volna össze. Mindez távol tartja a kíváncsiskodókat. Aki meg rossz szándékkal jön, úgyis csak pórul járhat. Ilyen alakban viszont már nem lehet kisurranni a szellőzőrésen, vagy füstfelhőként elillanni a romos kéményen át. Döngő folyósón kell végigmenni, kíváncsi vénasszonyok levélrésből leső tekintette előtt. Váhh!
Az utcán már jó. Köd van, leszorítja a szegényes környék kőszén, zsíros étel és pöceszagát. A nedves aszfaltról furcsán szétkenődve verődik vissza a reklámtáblák neonfénye. Finoman percegnek az egyenletesen szitáló cseppecskék. Este van, persze. Nappal sosem lennék itt... A fény mindenkép értelmetlenné teszi, hogy kimenjek. Vagy olyan finom, kedves, bágyadtan játszadozó színek vesznek körbe, hogy a már fájóan erős boldogságérzet összezavar, bűnnek éreznék bármit is tenni ilyenkor. Vagy pont pusztítóan, bántóan erős, fakító, lélekgyilkos sugárzás áraszt el mindent, olyan rémítő erővel mutat rá a törődöttség, unalom, nyomor legkisebb jelére, fülledtsége oly elemi erővel nyomja el a jókedv legapróbb jelét is, hogy ehhez már nem tehetek hozzá. Mindkettő erősebb nálam. Egyik ezért, a másik azért. De az éjszakák, hát, azok jó barátok. Vagy, a fülledt, rövid, műmuzsikára műmulatós nyári éjszakák legfeljebb haverok, vagy ismerősök, akiket ki lehet bírni, de az igazi, szurokfekete, nedves hideg éjek, meg a ködtakaró alatti tompán kongó nyirkos-langyos éjek, ezek már jó barátok, kedves társak eonok óta. Annyira jó ilyenkor, hogy nem is vágyom másra, mint sétálni fel s alá, meglátogatni egy-két hangulatos romot és sírkertet, bolyongani egy kicsit egy erdőben, vagy legalább nagyobb parkban, és ahogy a kellemetlen fénycsík egyre erőszakosabban türemkedik a keleti égre, visszamászom pincémbe a rozsdás kazán mellé, szétfolyok a finom résekbe, rozsda és korom közé, és alszom, álomtalan, mély alvással.
Ilyen estéken néha társaságra vágyom, elmegyek az állatkertbe, és mesélek. Szeretek mesélni, rengeteg mesét tudok, mindenkinek olyat, amilyet ő szeret. A tigrisnek dzsungelről szoktam mesélni, mocsarakról, fürgelábú szarvasokról, akik mégsem elég fürgék, csekély tavakban lubickoló pufók gyermekekről, a szél sustorgásáról a bambuszerdőben, arról, ahogy a telihold fényét csíkosra szabdalják a pálmalevelek. A fehér farkasoknak végtelen fagyos tundrákról mesélek, szívósan harcoló, mégis elbukó pézsmatulkokról, az északi égen szeszélyesen kúszó sarki fényről. Szeretem nézni, ahogy álmukban hallgatva meg megremeg a lábuk, felhúzzák ínyüket, és halkan vonyítanak a megidézett jeges pusztaság feletti végtelen komor égbe. A lajhárokat csak simogatni szoktam. Túl praktikus lelkek hozzá, hogy mesék bűvöletét igényeljék. És még számos állatot látogatok meg ilyen éjszakákon, és legalább álmukban elhozom nekik a szabadság és a talán sosem látott haza emlékét. Rengeteg szomorúságot élek át, mégis kicsit jobb lesz utána. Jobb, mint más éjszakákon, amikor mást csinálok.
De most semmihez nem volt kedvem, csak járkálni, szagolgatni a régi, romos házak nyirkos illatát, gödörré növő kátyúk saras levében tocsogni. Máskor bezzeg...máskor muszáj játszadoznom.
Vannak éjek, amikor játszanom kell. Gonosz játékokat. Mint egy kisgyerek, aki egy fa mögül hirtelen előugorva, huhogva ijesztgeti társait. Csak én a legügyesebb, legkörmönfontabb huhogó kisgyermek vagyok. És nagyon, nagyon sok módját ismerem ezeknek a játékoknak… Lehet nyirkos kéz, ami elgondolkodva sétálók tarkóját simogatja alkonyi temetőkben. Kísérteties vonyítás magányos tanyákon, recsegő lépések hangja elhagyott padlásokon. Kaparászás a gyerekszoba gardróbjában, halk hörgés az ágy alól…végtelenségig folytathatnám. Érzem, ahogy eltölt a feszültség, ahogy vágyom hallani a riadt sikolyokat és látni a sápadó-szürkülő arcokat. Mindig ez van. Néha nyugodt vagyok, vágyom a békére, az álomtalan álomra. Próbálnék a csendben lebegni, csak lenni, vagy nem is lenni. Végtelen időn keresztül bonyodalmak nélkül létezni, de közben ott van a feszültség. Már ott van, a legnagyobb nyugalomban is, apró, szunnyadó rágcsáló, gyomromban ép hogy érzem csekély súlyát. És akkor felébred. Izeg-mozog, rohangál. Pontosabban felébresztik. Mindig kell valami inger, zaj, meleg, szél, rossz hangok, valami feszültségkeltő, összezavaró, elszomorító inger, hogy felébredjen. De mivel ilyen törvényszerűen adódik, tulajdonképpen mégsem kell, hisz nem lehet, hogy ne legyen…mindegy. Felébred. Eleinte zavar. Tőlem idegen, bennem. Izgalma erőszak, ami feszít, de már érzem, megnyugtató lesz engedni neki, s egyben bosszantó. Aztán izgalma már az enyém, örömteli áldozat engedelmeskedi az egyre követelődzőbb apró vörös jószágnak. És elindulok. Megkönnyebülök, hogy rémületet idézhetek, lehetek én a rémület. Sápadt arc, aki éjféltájban beles egy emeleti ablakon, elvillanó árny, ami csak tükrözésben látszik, vagy egy emberfaló szőnyeg. Egy szőnyeg, ami elnyel… Képzeld, egy éjszakán felébredsz, és ki kell menned. Valami nyomasztó van a levegőben, s még ha nem is szoktál félni, most nyomaszt a sötét. Próbálod kibírni, de végül úgy döntesz, kimész, Ahogy felkelsz, nem a szőnyeget érzed meztelen talpad alatt, hanem egy hatalmas, forró, nyálas szájat, éles fogakkal. Felordítassz, megpróbálsz felpattani az ágyra, de a kígyóként tekergöző nyelv rádcsavarodik, és beránt…egy pillanatra sötét, és arra térsz magadhoz, hogy zihálva fekszel jól ismert szőnyegeden. Minden a megszokott , csak te nem.
Végtelenek a formák és a variációk. Mindig újabbakat ötlök ki, és elégedetten nézem az újabb gonosz tréfák hatását. Aztán már megint feszült vagyok, a tréfa már fakó, kell új, másik, mert ez már nem jó, nem lehetett elég csak egy pillanatig, talán. Mert aztán kell az új, amig a rágcsáló megint el nem alszik egy időre. És mennék barátaimhoz az állatkertbe, vagy bóklásznék, vagy próbálgatnám az álmatlan álmokat, de ilyenkor nem megy, ahogy
ijesztegetek, és hitegetem magam, hogy a rém nem rémülhet, hogy a félelmetes nem félhet, hát nem enyhül a vágy. Mint amikor valaki habzsol, és csak egyre éhesebb lesz. A kisgyerek, aki huhogva ugrik elő fa mögül, talán elhiszi, hogy ö rém, és így nem lehet rémítő. Ahányszor rémítek, én is hitegetem magam. Hitegetem, mint mindenki akit egyszer már felfalt a szőnyege.

2009. február 2., hétfő

Kipp-kopp

Óvatosan letette a kutyatálat a földre. Közben nagyot nyögött. Hatalmas hasával nehezére esett előrehajolnia, az meg eszébe sem jutott, hogy letérdeljen. Már évek óta nem. – Na, egyél, te dög - mondta kedvesen a gübbedt szemű palotapincsinek. Az odakacsázott Chaplint idézően kifordult lábfejekkel, és lefetyelni kezdte a leveses kutyakaját. Ekkor a kilincs körül motoszkálás hallatszott. Persze nem a kutya hallotta meg, tudatát teljesen kitöltötte a tejes-cukros kulimász nyeldeklése. A toronynyi ember recsegő ízületekkel felegyenesedett, és az ajtó felé indult. A kilincset bizonytalan kéz nyomta le, és az ajtó félig kinyílt. – Nofene - dörmögte a kutya- és lakástulaj, és lendületes mozdulattal feltépte az ajtót. Egzaltált kinézetű fiatalember állt vele szemben: Először azt hitte, megverhették, bár nem látszott rajta sérülés. Aztán arra gondolt részeg, végül a teljesen zavaros tekintetet nézve bizonytalan maradt, vajh őrült, vagy részeg? Esetleg mindkettő. Mindenesetre hullasápadt. Összevonta a szemöldökét.
- Igen?
- Elnézést, Szosztovics Józseféket keresném- zavaros, ideges hang volt.
- Itt olyan nem lakik- rémültnek tűnt a hangja, bár próbálta mélyíteni, és határozottan beszélni - talán a szembe szomszéd - végül is ki a fene tudja, hogy hívják a szembe szomszédot, még két éve sincs, hogy ideköltöztek.
- Bocsánat - a fiatalember elfordult az ajtótól, és elindult a folyosón. A másik meg jól becsapta, bizonytalanságát palástolandó. Leskelődni persze olyan öregasszonyos lett volna. Halotta, ahogy a másik ajtón kopog - vagy inkább kaparászik - a fura alak. Furcsa volt, hogy ide csak benyitott. Meg az egész megjelenése… Nem csöves, nem drogos, de mégis teljesen szétesett, olyan beteges… De nem tudta mitől. És miért nem csöngetett, kopogott. Tényleg úgy nézett ki, mint aki nem jár egyenes úton. Most akkor hívja a rendőrséget? Vagy járjon körbe a házban?
- Fenéket! - mondta, és leült a Tv elé.
- Vauu! - mondta a pincsi, és tüsszentett.
A beteges kinézetű fiatalember még egy ideig állt az ajtó előtt magában motyogva, majd elbotorkált. Zsebéből gyűrött, ázott papírt vett elő.
- Nincsen itt… nincsen itt… hát hol van? Fenébe e gyűrött papírral, nem bírom elolvasni - közben tovább gyűrögette a papírt izzadt tenyerében. Elsötétült a lépcsőház, mire megbotlott, majd legurult.
- Itt lesz, egy emelttel feljebb, feljebb lesz - mondta és nehézkesen fölvánszorgott a lépcsőn. Pont az előző lakás fölötti előtt állt meg. Először bizonytalanul a kilincs felé nyúlt. Közben megakadt a szeme a csengőgombon. Arca megrándult. Mintha csak most jött volna rá, mi is lehet az. A csöngetésre bentről csoszogás hallatszott. Az ajtónyitó emlékeztetett alsó szomszédjára, csak rajta volt atléta is, nem csak alsógatya, mint az előző hájpacnin.
- Szosztovics József?
- Ki az? - agresszív, mély női hang hallatszott a lakásból. A pasi arca megrándult.
- Még nem tudom - szólt hátra. Kezében horpadt Borsodis dobozt tartott. Még lógó karokkal is látszottak őszes hónaljkutyái.
- Egen?
- Szosztovics József?
- Egen?
- Ön Szosztovics József?
- Igen! Mi van?
A sápadt alak egy hirtelen, görcsös mozdulattal megragadta a zsíros, izzadt nyakat, másik kezével bevágott a szájába, és egy vakító kékes fényű gömböt tépett ki belőle, jó almányit. Mindezt a másodperc töredéke alatt. Hátralépett. Mindketten hunyorogtak. Egy majdnem üres Borsodis doboz csattant a kövezeten. Kezében a világító valamivel a fiatalember végigvánszorgott a folyosón, senki ki nem nézte volna belőle, hogy képes olyan hirtelen mozdulatokra, mint az imént. A lépcsőház egy zugában megállt, és elkezdte gyúrni a gömböt. Lassan sikerült egyre kisebbre zsugorítania így, és ezzel együtt egyre fényesebb is lett. Mikor már csak diónyi volt, és fényesebb egy hegesztőlángnál, zsebre vágta. Kabátjából láng csapott ki.
- Nofene – kikapta a gömböt, és egy égő papírdarabot. A címes cetli volt. Végül is már nem kellett… Ledobta, eltaposta. Az égett fecnit felvette, és kukát keresett. Nehezen találta csak meg a kukatárolót, ráadásul zárva volt. Némi tanácstalan téblábolás után megnyálazta a cetlit, majd egy másik zsebébe tette. Ezzel mindig az volt a gond, hogy aztán elfelejtette kidobni, és a végén tele lett a zsebe izzadt nyálas égett galacsinokkal. Összeálltak kemény csomókba, mint a bagolyköpet, mire végre valahol megszabadult tőlük. Kifelé támolygott a kapun. Vastag, fekete szövetkabátján átderengett a hideg izzás. Az utcán két apagyilkos pofa álldogált, cigiztek. Helyi lakosoknak tűntek.
- Ez meg ki a faszom? - vinnyogta a girhesebb.
- Tudja a halál! - dörmögte a másik.
„Nono” – gondolta a fiatalember, és eloldalgott.