A nagy kút

Urtham városa a sivatagban állt. Illetve, feküdt. Falai vizszintesen nyújtozkodó törmelékmezőt képeztek. Bánatos kő oroszlánfejek meredtek itt-ott, bronz nyilhegyek, cseréptörmelék. A fellegvárat bárki könnyedén nézhette volna természetes sziklaoromnak. Amikor éppen a méltatlan utódok és mohó hóditók nem változtatták pokollá a vidéket, régészek kutakodtak a szélcsiszolta szilánkok között. A kétezer éve még virágzó fensik immárom szürkéssárga sivatag volt. Néha robogtak csak errfelé japán gyártmányú terepjáró kisteherautók, kendővel eltakart arcú férfiakkal, akik automata fegyvereikkel jobb esetben hasonló marcona férfiakat mészároltak le, vagy fordítva-bár a kettő innen nézve ugyanaz-rosszabb esetben a kecskepásztor kölyköket mészárolták le, miközben növéreiket és anyjukat megerőszakolták. A kecskéket megették, de ez amúgy sem lett volna másképp.

A várost a szaggatott békeidőszakban már kifaggaták a tudósok. Az írást megfejtették, az agyagtáblákról régi, homályos történetek bontakoztak ki, a mállott szobrok, edénytöredékek alaprajzok a hétköznapokról meséltek, a szemétdombokból kiderült, mit is ettek az ősi város lakói. Kanyargó utak vesztek semmibe a kötörmelékes hegyoldalak között, évezredeken keresztül karavánok vonultak rajtuk, távoli földek kincsiet hozván ezen föld kincseiért cserébe. Toronytemplom hatalmas kupaca bizonygatta, milyen istenfélő emberek éltek itt, megmaradt istenszobrok bizonygatták, hogy a félelem nem volt alaptalan. Az itt lakók csontjai hosszan meséltek arról... hát igen. Csont sok nem volt. Csak a legfelső, hamuval gazdagon kevert rétegben akadtak szorványos maradványok. Akiknek már senki nem adta meg a végtisztességet. Amikor a város végkép elbukott martalócok serege által. A kecskék, nők és pásztorok sorsa akkort sem lett más, mint a mostani időkben. Legfeljebb géppuska helyett íj és kard játszotta a főszerepet. Az emberrágta kutyacsontok hosszú, kiéheztetéses ostromról tanuskodtak. A kutyarágta embercsontok arról, hogy mégis a négylábúak nyertek ebben a sajátos küzdelemben. Hamis tekintetű, loncsos utódaik mind a mai napig somfordálnak megbizhhatatlan tekintettel a romok között. Bezzeg az emberek. Már a hóditőók hóditóit is kiírtották innen az újabb hódítók. Ez a kutyákat nem töltötte el örömmel. Igaz, aggodalommal sem. A kecskéket lesték csorgó nyállal. Meg a régészek élelmiszercsomagjait.

Akiket éppenséggel a lakók hiánya zavart. Mármint a lakók maradványainak hiánya. Nem temetkeztek sem égbe, sem földbe. Hamvasztani sem hamvasztottak. Egyszerűen nem voltak csontok. Voltak a Nagy Gödörben. Ahogy ezt leírták. A kérdés csak az volt. mi az a Nagy Gödör, és hol van. A legtöbben egy nagy gödörre gyanakodtak, de nem találtak. Hogy hol van. Sehol a környéken egyett vagy többet. Míg fel nem vetette valaki, hogy egy gödör lehet a föld alatt is. Erre mondták, csak is. De ő úgy értette, a gödör szája is lehet már a föld allatt. Mert a föld alól nyilik. Mondjuk egy barlangból. Pár évig még keservesen kutattak a tudósok betemetett csontgödreik után-megszakítva egy-egy polgárháborúval, amikor megint automatafegyveres emberek jöttek ölni és erőszakoskodni, japán terepjáró kisteherautókon- majd újra elövették kollégájuk ötletétt. Mármint, hogy föld alatt keressék a gödröt. A tetejét is. Akadt is ilyen hely. Egy jelentős kiterjedésü, de érdektelenség, pénzhiéány és kecskepásztorabajgató polgárháborúk okán feltáratlan barlangrendszer. Közel a városhoz egy beomlot bejárattal. Olyan gyászmenetnyire. Gelógusok tanulmányozták, vannak e nagyobb kiterjedésű akna a barlangban. Akadt pár. Megkezdték a feltárást. A beomlott járat kapcsán parázs vitta bontakozott ki. Egyesek szerint spontán omlott be a járat, mások szerint beomlasztották, látni vélték a kopott szerszámnyomokat. Akik szerint beontották, azok úgy vélték, ez bizonyíték arra, amit kerestek. Márhogy valahol a barlang végén lesz egy vagy több akna, ami eddig öröknek tünő nyugalmat biztosított a város lakóinak. Akik szerint spontán omlás volt, azok szerint attól, hogy magától omlott be, még simán lehetne ez egy járat a temetőgödör felé. Mind a két párt rendíthetetlenül ásta tovább az alagutat. Közben vitatkozott. A homokkö selymes volt. Ahogy aranyos napfény círógatta. Finoman kanyargott a rég eltünt patak mosta járat. Lefelé. A bontás végén ott ált egy kapú. Az omlasztáspártiak felkiáltottak: íme, mégis temetési menetek vonultaka járatban! A bontásellenesek szárazon megjegyezték, hogy ezt senki sem vitatta. Csak a barlang beomlásának oka volt kérdéses. És előre megmondatott, attól még omolhatott be spontán, hogy esetleg valaha valakinek azért is lett volna oka beomlasztani, hogy ősei nyughelyét védje. Ahogy-engedték meg nagylelkűen-bármi más okból akkor is lehettet volna mesterségesen beomlasztot, ha nem lelnek a végén semmit. De nem így alakult.

A kapú egyetlen hatalmas kőlapból állt. Nagy mesterségbeli tudással faragták, köhüvelyekbe illesztett köcsapjain könnyedén fordulhatott. Valaha. Mostanra a hötágulás hajszálrepedései elemésztették finomabb részeit, és málladozó, makacsul mozdíthatatlan kőlapként terpeszkedett a kiváncsi tudomány útjában. Emelőrudakkal, kézimunkával mozdították el. Három nap küzdelem után sikerrel. Mögötte lyuk. Nem is akármilyen. Egy női nemiszerv. Köbe faragva. És százszoros életnagyságú. Közepén nyílás, egy végső kapu, egy másik világba. Hasonlóan, mint ahogy jöttünk. Szép szimbolika. A továbbiakban a kutatók között sajátos mellékízt kapott a "Menj a picsába" felszólítás. És persze gyakoribb is lett. Azt mindenki sejtette, hogy a meredeken eső kőhüvely másik végén végre meglelik azt, amit keresnek. Az ősi népet, melynek tagjai visszatértek az élet kalandjából.

A becslések szerint száz és négyszázezer közötti csontvázra számítottak, ha tényleg ez volt az egyetlen temetkezési hely. Nem valami hálás munka egy sirgödörből ennyi maradványt kiszedni. A matematikus modellt készített arra, hogy ha ezen az egy nyiláson szórták be a testeket, akkor milyen eloszlás szerintrétegződhettek. Naggyon érdekes modell. A csuszkáról egy röppálya mentén várható a repülés, de csak ha a feltételek nem változtak. Pedig biztos változtak. A véletlenszerüen változó feltételek a szórást növelik, a tendenciózusan változók meg ugye, tendenciózus változást okoznak. A szórást az eltérő testméret, testalkat és testsúly adja, illetve, hogy milyen anyagba csomagaolva ment végig a csuszkán a test. A tendenciózus változást a kőhüvely kikopása, tehát lassú irányváltozása és simáracsiszolódása, illetve a folyamatosan növekvő halom. A paleopatológus még javasalta egy változó bevezetéset annak fügvényében, milyen gyorsan jöhettek a testek. Hiszen nyilván , ha sürübb volt a termés, akkor egy-egy test nem csontra hullot, hanem még frisebb darabokra, és ezzel megváltoztak gurulási tulajdonságai. Egészen más tehát a szórodás, ha a bomlás más fokára jutnak el a bent fekvő testek a következők érkezésénél. A terv szerint egy estelges járvány idején-amire számos jel utalhat, a csontokon levő betegségnyomoktól kezdve a koréletfa megváltozásáig-más modelt kell alkotni a szétgurulási tendenciákról, ráadásul ez az alsóbb csontok elmállásának tendenciáját is befolyásolja. Ha keveseb a megmaradt lágyrész, jobban törnek becsapódáskor a csontok. Ami persze a csonthalom magasságának fügvénye is. Ami szintén időfügő változzó, hiszen a bomlással, illetve az új tetek becsapódásával a halom lapososdik. A paleopatológus és a matematikus hosszú estéket vitatkozott modell finomításán. Egyik este éppen arról volt szó, hogy a falon gellert kapott túlsulyos delikvensek hatása a halmozódásra leírható-e a lineáris algebra eszközeivel, vagy káoszmatematikai természetü komplex visszakapcsoló mechanizmusról van szó, amikor egy botanikus-régészhalgató rájuk boritotta langyos levesét, és hisztérikusan sikítozva elrohant. Az ásatásvezető megkérdezte, segíthet-e a halmazeléméltei megközelítés a probléma megoldásában, majd ájultan egy talicska alá esett. Nem csoda, még pitymallat elött inni kezdett.

Így négyszázezer csontvázat kelett volna összerakni, és minden egyes csontot elhelyezni abban a 3d-s számítógépes modellben, ami az egész hatalmas gödröt ábrázolta. A munka becslések szerint 150 évig tart, ha közben nem lesz polgárháború, ami errefelé három évenként esedékes. Ezért nyugodtan haladtak, mert ugysam jutnak messzire. Mindenesetre a hatalmas kölyuknak ez az egy bejárata maradt, a többi befalazták annak idején. Egyetlen nyilásán át nehezen mászhatot ki a bomló testek beteg párája, ráadásul a töredékes ábrákból úgy látszott, az utolsó pár száz métere már úgy is csak a gyászhuszárok szük köre kisérte el az elhunytat, a gyászolók a barlang külső részénél vettek végső búcsút. Szép.

Számítások szerint a kései utódok , aki majd itt ásnak, már igen keveset tudhatnak meg a város legkorábbi lakosairól, mert már csak homogén csontprézli lesz a ködör legalján. Legalább is középen. Oldalra, apró üregekbe elgurulhatott egy-két szerencsés nyertes, nem lévén tisztában szerencséjével.

Természetesen olyan helyen, ahol ilyen hihetetlen töménységben volt jelen az elmúlás hangulata, mindne kellékével, éltek démonok is. Megfogyatkoztak az esménytelen évszázadok, évezredek során. Hiányolták a papok áldozatait, az imákat sötéten ásító üregeik elött, így más létsikokra költöztek, esetleg a mulandóság áldozatává lettek, mert elhitték, hogy az emberek szerete, félelme és fantáziája nélkül semmi nem tartja meg anyagtalan létüket. A keves túlélő megtanult sötét árnyékként, ódon hangulatként, esetleg kecsketolvaj kóborkutyaként létezni, nem bírván elszakadni a hatalmas gödör megigéző közelségétől. Mert nem csak az emberek foglyai a fejükben kavargó démoni fantáziáknak, a démonok is fogjai mindazon létető vagy valaha volt emberi érzéseknek, amelyek előidézték öket a Káosz mélyéből. A kutatótábor lakói persze nem értették, mi folyik körülöttük. Nem fogták fel, hogy a járatokon végigsöprő Jeges Fuvallat, a szorongást keltő Árnyék, ami néha a fény hatalmának fittyet hányva önkényesen terpeszkedett el, a szük járatokból elősejlő Visszhang csoszogása, szóval, hogy mindezek ősi szellemlények, kísértések és fantáziák. Ahhoz már gyengék, élő hit hiányában, hogy szörnyeteg alakjukban megmutatkozzanak, de rossz hangulatot, csüggedtséget, haragot és félelmet még képesek oltani az ott levők lelkébe. ÉS amikor a nagy fény elmászott a hegyek mögé, steril villamosság és kormozó petróleum próbálja még fenntartani az utolsó helyörségeit, és alvás révén elvékonyodnak a válaszfalak a megélt és a csak félve sejtet világok határán, akkor még megjelenni is képesek ezek a lények, az álom folyamatosan változó, szétfolyó szinekben örvénylő birodalmában.

Álmomban sétálhatottam én is magányosan a végtelen folyosókon, kopott ábrák és málló faragványok között. Éreztem bőrömön a réseken betörő nap fullánkjait, tornacipőmben a finom homokot, és tekintetembe fúródni két vörös pontot a legmélyebb sötétből. Aztán a nap fullánkjai helyet adtak valami zöldes derengésnek. És az izzó szempár tulajdonosa is látszott. Izmos, fekete bőrű férfi. Finom, nemes vonásokkal, sasorral, pengevékony szájjal. Tekintetének vörös ízássa lassan borostyánba váltott. Mosolygott, hosszú, inas karjával intett. Sose láttam még ilyen művészi, gyönyörű kézfejet. Hogy milyen nyelven beszéltünk, nem tudni, de értettük egymást. Én sortban, ujatlan sárga trikóban, lófarokba fogott hajjal és régész PhD ösztöndíjjal, és a másik, ruha nélkül, és szabadon az anyagi lét nyűgeitől.

-Kérlek mesélj!

-Zbor vagyok, és csak az álmaidban létezem. Mint saját elméd terméke, semmit nem tudhatok, amit te nem tudsz. Kérdezz bátran bármit!

-Mi vagy?

-Démon.

-Így néznek ki a démonok?

-Nem, láthatatlanok.

-Akkor... Hmm. Milyen idős vagy?

-Nehéz olyan választ adni, ami érthető is, meg igaz is. Mondjuk, háromezer éves. De ugyanannyira igaz lehetne a végtelen idős, vagy az, hogy három és fél perces, amióta megjelentem.

-Mi az, hogy démon?

-Amit a te elméd csinál mindabból, ami mi vagyunk.

-Mik vagytok?

-Számodra démon vagyunk.

-Kezdem úgy érezni, ez a beszélgetés nem lesz különösebben gyümölcsöző...

-De lehet. Akkor is, ha a szavakat vesszük gyümölcsöknek.

Lassan lüktetve világítottak a sárga szemek. Csend.

-Múlik mindaz, ami szerinted idő. Nem kérdezel?

-Mesélj, amit gondolsz!

-Akkor hát nem kérdezel. Ravasz. Mesélek.

Hátradőlt, kezetit térdeire helyezte, szemeit lehunyta.

-Hatalmas ünnepség volt. A szénfekete bikák szarvait olajjal kenték be, hogy még fényesebbben csillogjanak, virégszirmokkal borították az utakat, amerre vonult az ünneplő tömeg, mindenhol táncosnők, nemes vörösborok patakokban, kobórebek és utcagyerekek, kéjnők és csontá aszott, kopasz papok. Rézkürtök harsogtak, tompán puffogtak a dobok. Áldoztak bálványaiknak, táncokat lejtettek, és hajnalig tartó tivornya útán tértek haza. Bő években. Olyan sürű volt a szaga mind ennek, a részegeknek és kéjnőknek, illatszereknek és tömjénnek, kopott fémpénzeknek és koldusok gúnyáinak. Én meg megrészegülve ettől a kavalkádtól mászkáltam a tetögerinceken...

-Itt nem lapostetős házak voltak?

-Kérlek, ne szakíts félbe, mert elvesztem a fonalat...szóval mászkáltam a tetögerinceken. Megrészegülve az illatkavalkádtól. A sötétet szerettem mindig is. Valamely lomha köbálvány lábainál vacsoráztam az áldozati ételekből, és suhantam tovább. Gazdagság évei. Aztán jöttek rosszabb évek, fakó, erőtlen örömökkel, és a bálványok is porosak voltak. Utcagyerek és részeg akadt mindig. Ja, és zene. Zene is volt mindig. És a legszegényebb sikátorkoban mindig szépen szólt. Ahogy koldúsok, magányos öregek a maguk örömére énekletek, zenéltek. Igen, azt hiszem, a zene az, a legfontosabb, amire emlékszem. Amig csak egy kormos fal is állt, amig csak egy ember is volt, addig mindig szólt zene. Aztán lettek csak romok, és csak a kecskepásztorok fütyülése halatszék a rongyos sátrakból. És ez annyira más, annyira más, mint a rózsa, nő és részeg ember nehéz szagától átitatott sötét sikátorok zenéje. És ha nagy kút fölött figyelsz, nagyon figyelsz, a teljes sötétben, négyszázezer porhüvely fölött. Akkor...

Beletúrta hajamba, és nevetett.

-Nincs a széles földön, nincs a széles földön még egy olyan hely, ahol ilyen kis helyre sürüsödne be ennyi ember emléke. Teste, és minden ezáltal, ami ezzel a testtel történt. És már olyan régen voltam fekete macsakszerű lény házaik tetején, de mégis.

Most az ölembe hajtota fejét, és tényleg macskaszerü volt.

-Mégis. Pedig ha belegondolsz, mennyi minden történik az emberrel életében, ami nem zene, és milyen kevés, ami zene. A legtöbb dolog bántó disszonancia, vagy szakadatlan , gépies ismétlődés. És mégis, az életnek van, kell legyen zenéje. És minden zaj dacára ez a zene megmarad, túlél, hallható marad. Én is hallom a múltból a zenét, halálsikolyon, az enyészet rothadó mocorgásán keresztül.

Finoman nyújtozkodott.

-És ha egyszer ott állsz a közel félmillió ember emlékét jelentő csonthalmaz fölött, hiába ment el a lélek, már ha volt, hiába pattantak el az életszikrák, és hiába volt a legtöbb élet tapasztalata rengeteg lárma, és oly kevés zene... mégis csak zenét hallasz. Elöször nem, van, hogy órákig nem. De végül...távoli, nem a régi utcák zenéje. Tisztább. De az ő zenéjük. Ha befogoma fülem, akkor is hallom.

-Persze, merta fejedben van.

-Igen. De csak ott hallom. A kútnál.

-Furcsa.

-Dehogy is.

...

-Tudsz valamit mesélni, ami úgy, tudományos szempontból...értékes, ő, érdekes?

-Persze. A matrekosotok elszúrta aszámítást. Mármint hogy hány test fér el egy ekkora gödörben. Nem vette figyelembe, hpogy a legalul levő csontok a kismennyiségű viz hatására is elkezdenek errodálódni, teljesen porszerüvé válnak, és a bennük levő szervetlen anyagok egy része a kőzet repedésein kersztül...

-Őőő, hagyjuk.

-...minden esetre egy barlanggal lejebb szép csepkövek vannak.

-Van lejebb még egy barlang?

-Még sok...

Sötét lett. A fekete test mindent eltakaró sötétséggé folyt szét. Már nem láttam semmit. Csak mély hangját halottam az éjből.

-Inkább mondok valami tényleg fontosat. Mindig figyelj az alkonyra, és a hajnalra. Próbálj minnél több napfelkeltét és naplementét megnézni életedben. Csendesen, nyugodtan. Az a remény. És az élet igérete. Mert sokkal világosabban beszél a változásról, mint amikor lustán vándorol a napkorong, vagy a hideg Hold. Minden alkony ígéret, hogy a bántóan tiszta fényt felváltja az éj bizalmas bársonya. És minden hajnal igéret, hogy a sötét kísérteteit elüzik a meleg sugarak. Magam az alkonyt szeretem, de értem a hajnalt is.

A sötétnél is sötétebb lett. Éreztem , hogy már nem csak körbefog, hanem átfolyik rajtam a pua, bársonyos fekete.

Két héttel késöbb szakadt be akút feneke, és ömlött bele a rengeteg maradvány egy eddig még feltáratlan barlangrendszerbe. Így a feltáráshoz szükséges idő százötven évről jelentősen megugrott. De mivel közben katonai puccs volt, és lekezdtek lőni, hát eljöttünk. Otthagytuk a barlangot kőölével és megszámlálhatatlan tetemével. Az alsóbb barlangban nem jártunk, hogy megnézhessem, milyenek a cseppkövek. Nagyon gyorsan jöttünk el, katonai helikoptereken. Sok csomag élelmiszer maradft ott a kutyáknak. Majd talán valamikor folytatjuk...

Még csak annyit, hogy terhes vagyok. És nem tudom, abban reménykedjek-e, hogy az a selyemfiú Fabianó az apa, a nyálas mosolyával meg a remek narancslikőrével, vagy valami egészen másra gondoljak. Ez, annyi mással ellentétben, kiderül, ha eljön az ideje. Fabianónak ugyanis kedvesen értetlen, halványkék szemei vannak. Egy pici borostyán árnyalat nem akad bennük.

Taigetosz

Nem tudom, hogyan jobb gyávának lenni: ha legalább magunk elött vállaljuk, hogy megalkuvóak és alantasak vagyunk, vagy ha vak zürzavarban vagyunk gyávák, kiáradhatatlan kútfői a hazugságoknak, melyekkel saját magunk és mások előtt leplezni próbáljuk a tényt: megvetésre méltóan, undorítóan, betgesen gyávák vagyunk. Az első válasz, hogy a tudás lehetőséget rejt magában a változáshoz. Ha tudjuk magunkról, hogy gyávák vagyunk, lehetőségünk van változni. Ez lehetőség, de nem. Második érvünk a tisztánlátás erényét hozza fel érvként amellett, hogy miért jobb tudni. Ez jól hangzik -és undorítő elelntéti párja az érv, amely a tudtalan vakságban keresi mentsvárát a gyávának, ellentétben a tudó felelőségével-de egy kemény sziklán törik meg ez az érvelés is: a látással egyféle pökhendiség társul, felsőbrendiségi tudad, mely lenézi a hasonlóan gyáva, ám tudatlan lelki rokonokat. Persze, erre meg jöhetne az , hogy ez nem kellene így legyen. Na de mit várjunk egy gyávától? S ha bárkit elvakítana kezdeti kérdésünkben rejtett kijelentés kétes igazsága -miszrint bármilyen különbség lenne az öntudatlan és a saját hibáival nagyon is tisztában levő hitványság között- még egy végső érvet lehetne felhozni a boldogtalan tudók mentségére: hibájuk ismeretében megpróbálhatnak valamely módon úgy ügyködni, hogy hátránya ebből senkinek se legyen. Ez mint elmélet...elmélet. Egy történetet mindenesetre elmesélnék, tanusítson akármit, vagy sem.

A terem az erő és a hősiesség terme volt. A falfestmények termetes, ízmos férfiakat mutattak, amint erőszakos halált szenvednek, más, még termetesebb és izmosabb férfiak fegyvere vagy puszta keze által. Mellszobrok, hatalmasan domborodó félbevágott mellizmokkal, fölöttük határozott, metsző tekintetek, kemény vonások, kemény állak. Fegyverek, vértek, pajzsok. Csupa izom és erény a falakon. Hát mi más lett volna a falak között, mint löttyedt hús, logó háj, sorvadt csontok, sóvár szemek és hazug nyelvek. Gyáva szívek és torz elmék szószólói. Ebben a teremben is talán a legkétszinübb, leggyávább én voltam. De nem a legtrotlibb. Erős mezönyben vesztettem. Mámortól, kortól, betegségtől és bűntől zavaros tekintetű agastyánok ültek körbe, megpróbálták szép, virágos szavakkal leplezni lelkük ocsmányságát, de lifegő, vértelen, vagy mohó, zsírosan telt ajkaik közűl csak ocsmány ürülék csorgott a szépen csiszolt márványpadlóra. Mi más jött volna belőlük. Belőelm. Mi voltunk a vének tanácsa, városállamunk legfőbb vezetése. A sokat próbált, régi harcosok és polgárok, akik harcos multjúk, bátor cselekedeteik és erényes életük révén bizonyították, méltóak arra, hogy vezessék ezt a harcos, büszke népet. Mert harcos, büszke nép vagyunk, akik fejet semi földi hatalom elött nem hajtunk, s csak a fegyver és az erő nyelvén értünk. Kalandvágyó, merész férfiak. Rohadt paraziták, szipolylidércek, rablók, gyilkosok. Elnyomtuk a környező hegyek bamba földtúró népeit, sanyargattuk, megaláztuk, kizsigereltük a szorgos, de gyenge és összefogni képtelen parasztok hatalmas tömegét. Ez nem lévén elég nekünk, távoli gazdag városokat dúltunk fel aranyért, ezüstért, az ölés kéjéért és az erőszak szerelméért. Telhetetlen és tehetetlen ostobaságunkban olyanok vagyunk, mint az egyszeri ácsmester, aki miután remekül tudott szöget verni fába, már másra sem volt képes, mint örökké övébe tüzött kalapáccsal minden fémdarabkában szögret keresett, és minden felületen végigsimított érdes tenyerével, hol fogná meg a legjobban a hegy. És így mi sem tettünk mást, minthogy jövet menet kiraboltuk saját parasztjainkat, felgyújtottuk zselléreink házát, és megbecstelenítettük állatnak tartott szolgáink asszonyait. Így voltunk kevesen, harcosak, bátrak, egymás között egyenlőek és bajtársiasak, akik uralkodtunk az igásállatok lomha többségén. És az egymás között egyenlők és bajtársak között, fölött, voltak a még egyenlőbbek, a despoták a testvériségben, a paraziták vérszívóí. A legnagyobb rang és méltóság birtokosai, akiknek tisztje nem csak megtiszteltetés, hanem méltóságteljes áldozat a többiekért, a tapasztaltak, a túlélők, a kipróbáltak tanácsa, impotens vén gazemberek gyülekezete, akiket még a háború oly kevéssé válógatós, véreskezű istene sem tartott méltónak a dicső halálra, hogy véres sárban fetrengve lelje ki lelkét, és hollók lakomája legyen valamely bánatos harcmezőn. Elöször a hülyék halnak meg, aztán a hősök és az eszementek-egy másik kor tudósa majd bizonyára elmagyarázza a különbséget-de a gyávák a legritkábban. Csak ha elfelejtenének hazugnak lenni. De ez nem sajátunk. Így lettünk mi, félve megbúvók, idejeelött és késve bátrak, szavakban merészek és külsőségekben hősök a túlélők, a Vének Tanácsa. Pusztán egyetlen, egyetlen eszement vakmerő ült körünkben, ő volt a legkegyetleneb, a legostobább, viszont félelmet nem ismerő, elvei szerint élő és szerinte erényekben dúskáló. Furcsa, de illett közénk. Békeidő volt, rabszolgáink nem zúgolódtak, még a legnagyobb rosszindulattal sem mondhattuk volna. Távoli vidékek kirablásának sem volt éppen ideje, mert bár arany jó sok volt a kamrákban, épkézláb férfi kicsit mintha kevés... Így mondhatóan béke volt, és mint ilyen, boldogtolan és feszült mifelénk. Ilyenkor , jobb hilyán, marad a gyermekgyilkosság a köz érdekében. Tehát itélkeztünk. Szerencsére gyermekáladás akadt, három kis csomag is hevert gőgicsélve a márványpadlón.

Amikor már sokszor látál egy darabot, várnád az improvizatív részleteket. Mert amúgy mindent tudni. szerepek adottak, a karaktereket is a már bevált színészek alakítják, és a végkimenetel sem kétséges. Legalább a plafon leszakadhatna, vagy valami.

Az első sima ügy. Erős gyermek, szép, mosolygós, egészséges, mint a makk. Apja hős, elesett hős. Na, ezt ledobjuk, az tuti. Ugyanolyan elánnal, ahogy megtartanánk, ha élne még az apja. De a hős azt jelenti, utáljuk, ahalott meg, azt, hogy nem tudja megvédeni saját vérét. Tehát, dobás. Az egyetlen élő hős lehetne, aki elelntmondhatna, próbál is, de a hazug nyelvek szötte sűrűben elvész, és avégén már saját akaratából-hah, akarat-gagyogja a többiek hülyeségét. És ő hiszi el leginkább. Heles, a dolgok rendben mennek. A következő sápatag leány nyugodtan dobható lenne, aféle kis öszi levél, libegve-pörögve hullana alá. De valamely vén szivének kedves nő az anyja, igy marad, hogy sápadt meddőségben erőtlen szolgálja a dicső harcos népet. Most a kivénhedt hérosz sem okoz gondot, neki kedves a kis béka gyermekénél csak egy hajszállal egészségesebb és elevenebb anyja. Így megint ő hisz a leginkább megint az igaszságban, hogy helyes, ha a poronty marad. A többiek ciniusan bólogatnak, összenézneka háta mögött. Rám is néznek, én is visszanézek. Nem szabad elfelejteni, hogy nem néző vagy, ha játszol a darabban. A harmadik kör a legérdekesebb. Jópofa kis gnóm kölyök, olyan kis aranyos. Biztos jó harcos lenne belőle. Kis púpos, hosszú karó, rövid lábú, erős, mint a bivaly, bátor. És ennyi év tapasztalatával az is látszik, ezekből a már most értelemmel csillogó szemekből, hogy nem az a vakon engedlmes fajta. Önálló kis emberke. Na, az ilyet nagyon utálják. Szerncse, hoyg kicsit torz, igy hamar meglehet az itélet. Csak hát gyenge vagyok. Azt még kibírom, hogy arosszindulat és a gyülölet elveszelyt egy egészségest. Azzal sincs nagy bajom, ha a részrehajlás, a korrupció és a simlizés iránti elkötelezettség elétben hagy egy vértelen lárvát, aki legfeljebb mérges nyelvével fog valaha küzdeni, de akkor is csak a Romlás oldalán. De hogy csak elvből, nem személyes rosszindulatból, nem részrehajlásból vagy seggnyalás céljából, hanem ostoba gonoszság okán hozzunk káros itéletet, hogy az öncélú pusztitás okán pusztitsunk, ez zavar. Ez a Gonosz legcsúfabb arca. Az öncélú pusztitás, aminek egyetlen haszna az öncélú pustítás öröme. Még ezt is ki lehetene bírni, ha bevalottan történne, ha kimondatna, hogy megfásult gonosz vén szörnyek vagyunk, és nekünk jó így tenni, mert elkötelezett hívei vagyunk az öncélú pusztításnak, mert kiszáradt ágyékunkból ha élet nem is, de igaztalan és értelmetlen halál még fakadhat. És ahogy valaha öröm volt szép testeket ölelve magunkat hinteni, most úgy öröm a fájdalom és halál magvait szórni. De Nem így teszünk, legtöbben csak lelkük legméjeb zugában sejtik mindezt. De hiszik, amit mondanak, igazságról s helyesről. Így szót emeltem, ahoyg várható volt. És legyöztek, ahogy várható volt. Sárgás szaruhártyák, hályogos tekintetek villantak, nyekergő hangok hallatszottak, aszott végtagok gesztikuláltak, és megértő szavak mérge halasztotta el józan, és ebből fakadóan sebezhetően öszinte, szélben pislákoló gyertyaláng érveimet. Nem is figyeltem. Kénytelen voltam szót emelni, és ennek nem csaka z volt az ára, hogy vesztes lettem,hanem hosszú, kinlódó magyarázat óráiáskígyókat kellett halgatnom, ahogy érveimet kedélyesen elnyelik, ürítik, majd újra és újra elfogysztják és kiszarják, míg csak ez a sajátos, perverz játék unalmassá nem válik a csilapíthattalan étvágyú koprofág óriáskigyók számára. Közben néztem a véneket, a véneket, akik java része ifjabb volt, mint némely marcona katona, aki még mindig a véres sarat taposta a csatamezőkön. Mert ahogy a gyávájk vagy bolondok csak ritkán valódi érdemeik alapján, jobbár betegen vagy sebesülten a Tanács Tagjaivá válnak, megvénülnek. Elöször azt hinnénk, csak szinészet, alkalmazkodás, alakoskodás. De nem. Az öltözék, a mozgás, a testartás és a hanghordozás részét képezi az átalakulásnak. A duzzadó bendő, és a réteges toka is érhető. De a megritkuló. fehéredő haj, a petyhüdté válló bőr, a púpok és karikalábak, a reszkető kezek, melyeknek végéből karomszerüen horgadnaka körmök... sokaszor láttam már ilyen csodálatos átalakulást, hetek kérdése csupán, ha valaki egyszer a Vének Tanácsába kerül. Bármilyen idős is. Az edzett testnél persze sokkla gyorsabban idomul a jellem, ha még nem lett volna elég aljas és alamuszi. Így lett jeles grémiumunk a bármilyen korú Gonosz Vének Tanácsa, huszon akármennyítől hetven éves korig. Komoly vámot fizetünk a márványterem bejáratánál. Idomulunk a halálhoz, legyünk bármilyen nemtelen szolgái is.

Így gyermek is a Völgybe került. És itt elkövettem egy hibát. Hiba volt részemről, mert én egyedül tudtam, mi lenne a helyes, most hogy a sors láthatatlan fonalait, melyek a tanács gonoszságától a kisded méltatlan pusztulásáig vezet, összekusszáltam. Mert ez megtettem közbeszólásommal, mégha nem is emberi értelemmel felfogható módon. Bizonyosan érzékelhető módon. És ezért hiba volt mulasztásom. Ahogy áltam, és néztem, hogy valamely vén trottyos reszkető vén kezeivel a szakadékba hajitja az üvöltő kis férget. Aztán visszamentünk a tanácsterembe, és testes, sötét bort ittunk.

Persze enni jöttem, mint mindíg. Ocsmány szokás, de most nincs itt a Vadászat ideje. Viszont, mint minden nap, eljött az evés ideje. Most, hogy már a gyenge kékes derengés is eltünt a nyugati horizonton. Ilyenkor már nincsenek keselyük. A farkasokkal kijövök, a sakálok meg elfutnak. Ezer éve így megy ez. Jó magasan fekszik jeges barlangom, amiből suhanó árnyékként elindulok. Félig hüvös esti szellő, félig hatalmas denevérszerüség. Ellibbenek kedves völgyembe, ahol mindíg akad valami harapnivaló, ha éppen nincs kedvem életeket kioltani. Mindig akad valaki más. Szép nagy halom gondosan lecsupált csont. És valami friss hús. Sakálok ólálkodnak arrafelé, és az egyiknek már nincs ideje elillanni.

-Ha ajánlhatok valamit-mondja a fülét farkát behúzva-akad még néhány igazán friss falat. Te azokat úgy is jobban szereted, uram...

A falat tényleg friss, mondhatni, eleven. Nem tudom, mily hatalom óvta meg életét, de a éppen, bár kitikkadva hevert a hatalmas csonthalom közepén. Nyilván ezért élt, mert valakinek nagyon fontos lett volna, hogy meghaljon. És ettől fontos lett, hogy éljen. Nekem. Valami meleg izzás vette körbe, ahogy a gyászos szakadék kékes mélyén hevert, majdnem sortársai csonthalmának közepén. A sakálok is elkerülték valami miatt, pedig nem jellemzőjük a filozófia. Bár eszük volt, ez is élteben maradt. Már el is oldalgott. Én meg az apró kis életet sötét magamba zártam, és elindultunk távoli hegyekben rejtező jeges barlangom felé. Ahová nem jut el a majoranna illata. Igaz, akis püffedt tetemek bűze sem. És egy alpesi legelőn egy gyönyörű gímbika megbánta, hogy ismét eljött a Vadászat ideje. Mert élet kellet nekem, mert élet akadt az utamba. Amivel dogom akadt. És a dolgomhoz eleven állat meleg vére és húsa kelett. Életet csak a legfelsőbb erők adhatnak, mások csak gazdálkodnak azzal, ami jut.

Fekete fuvallatként hatoltam a barlangba, hogy lények seregére hulljak szét. Felbukkant egy succubus, akinek sűrü teje fakadt. Nem ép embercsemetének való, de megfelelt, mert a szükségben ez volt. Születet a sötétből fekete tígris is, hogy mogorván a barlang szája elé feküdjön, elvéve a kalndvágyók és kíváncsiak kedvét a szimatolástól. Rémséges apró gnómokléptek ki a semmiből. Tüzet élesztetek, fát gyüjtöttek, Magvakat, gökereket, gyümölcsöket, gyógyfüveket és gombákat. A tűz remegő fénye fekete árnyékot rajzolt a barlang zegzugos falára, És az árnyék mint hatalmas, fekete kígyó mászott-tekergőzött a lángok szeszélyes játéka szerint. Két ízzó borostyánfolt kutatta, mi történik a föld mélyén, még nem szólt semmit, mert nem tudta a becéző szavakat. De elcsalt -elcsaltam- az erdő mélyéről néha egy banyát, aszott-ág kezü, ocsmány, kortól sebes arcú vénséget, mert gyógyitani, azt nem tudok, a barlang egyik lénye sem az egyetlenből. És ahogy elöször megláttam szemében a kérdést, előkusztam fekete árnyékgyürüimből. És megértettem vele a szót, és megértettem vele, hogy ő más, mint a fiókák a fészekben, mint a kacsa után úszó csibék, mint az apró szörgolyó bocsok, akik medveanyjuk után gurulnak. Más. És társasága lettünk mi, hol szánalmas, hol rettenetes, bizarr és érthetetlen, de néha meglepően gazdag tudással rendelkező lények. Tudta, hogy más a története, mint az élet normálisnak mondott folyása. Élt rideg barlangunkban, és a csodás erdőben. Farkasok, medvék, ludvércek, forrástündérek és törpék voltak a barátai. Kiválló társaság egy kisgyereknek. A legjobbaktól tanulhatott ravaszságot, bírkózást, megfélemlítést, csábítást és sötét mágiát. Ebből liginkább a birkózás érdekelte. A legkevésbé meg a bölcsesség, amit én próbáltam vastag koponyájába csepegtetni. Ültünk a sziklán, ahonn gyönyörű kilátás nyílt a termékeny , zöld völgybe, és a fennséges havas csúcsokra, és meséltem. Ő meg élénk, állati értelemmel az arcán nézett, fészkelődött szék gyanánt szolgáló fekete gyűrüimen, és máshol járt az esze. Elmondtam neki a legfontosab dolgokat, amelyek nélkülözhetzetlenek az élet megértéséhez- szerintem. Minden tudást, amelyet föld alalti járatokban, dögkutakban, templomromokban, víz alati városok hínáros omladéka közt meg lehet tanulni. Hogy ahhoz hogy ne rombolj akaratlan, erős kell legyél, hogy a szélsőséges ellentétek valójában azonosak, hogy kérni állítással kell, hogy az igazság hazugság, a legnagyobb, hogy amelyik kutya némán figyel a bozótból, veszélyesebb, mint amelyik örjöngve fenyeget, hogy ne becsüld azt, aki nem becsüli magát, hogy a félelmed mindig jogos lesz, szoljon bármiről is, mert e félnivalót afélelem szüli, és hogy bölcsességeket mondani a hülye is tud, azok szerint élni viszont a bölcs sem, csak őt már nem zavarják a következmények. Nem meséltem neki az idő hazug homokkígyójáról, melyben az emlékek szines kavicsok, meg hogy a gyűlölet meddő,meg hogy ami szeretenek látszik, az meg nagyon ritkán bizonyul tényleg szeretetnek. Nem akartam fölösleges tudással tölteni a fejét. Ő meg sziklát mászott, vadászott, tündérekkel évődött, együtt szaladt a vadakkal, és megtanúlt jóban lenni a vén barnamedvével, ami az egyik legnagyobb tudomány az erdőben. Szóval értette a tanitást, de ahogy ott ült, konok állatti értelemmel az arcán, unottan kapargatta pikelyeimet, és dacosan ellentmondott, ritkán adta meg nekem a sikeres tanítás élményét. Aztán megtanítottam, hogy lehet tavaszi virágokat szürke kavicsokká változtatni, kőpengés fegyverekkel pillangót fogni, forrástündérek haját vörösre szinezni, és teliholdkor a farkasok vinyítását palacknba fogni. Mert nincs fontosabb a fölöslegesnél.

A vajákosasszony gyakori vendék volt nálunk, egy-egy tehénlakoma alkalmával szilaj pásztorok nyilhegyeit szedte ki a kölyök oldalából. Ferdén néztek a környék lakosai a sötét ormokra, de tigrissel, kígyóval nem tudtak mit kezdeni, mentek hát másfelé. Ettünk hát szarvast. A vénasszony a törpék kincsét vitte vékaszám szolgálataiért, de ez még mindig jobb volt, mint ha egészen másféle ocsmányságokat kért volna. Drága gyermek... Ha nem nyílhegy, hát karom vagy vagy fognyom a játék hevében, sziklára zuhanás közben eltört borda. Mindig akadt valami dolog, anapégette, mocskos, torz és izmos testen.

Nem tanítottam meg neki, mit jelent a véletlen szó, mert jó megfigyelő révén ilyet sosem tapasztalt, értelmetlen lett volna a számára. És egy holdvilágos estén, amikor már el kellett engednem, de még nagyon nehéz volt, és ronda vén feket gilisztának nevezett. azt mondta, most már érti mi a dolga, és bosszút áll. Mire mondtam, hgy semmikép se álljon bosszút, mert a bosszú az aljasok és gyávák szava. Mert aki bosszút ál, az mentésget keres, indokot, igazságról beszél-ezt nem is érthette- és megvetésre méltó. Mondja azt, hogy gyűlöl, hogy pusztítani megy, és felfoghatatlan hatalmakat fog a vitorlájába. De ha a bosszúra hivatkozik, csak olyan lesz, mint az elvilanó fények után kapkodó kölyökmacska. És megértette, és otthagyta a barlangot, és elment. Még megígértem neki, hgy soha nem segítem, és ha visszajön, nem tudhatja, itt leszek-e, és óhajtom-e a társaságát. Megigérte, hogy nem próbál meg nem elfelejteni, és nem köszönt meg semmit. Örültem neki, hogy a hosszú esték, amelyeken magyaráztam, mégsem teltek értelmetlenül. Farkasok halkan surranó serege követte a hágón át. És csend lett és magány, és fájt, ahogy az fájni tud. De nem volt feszültség, harag és vita. Így se jó, úgy se. Vagy így is, úgy is. Egyre megy. Megint elmúlt a Vadászat ideje. Nem kell élet az életért. Baljós pírt ültettem egy virágzó város ege fölé.

A sötétség fekete szárnya hamarabb szált le, mint gondoltam volna. erről árulkodtak az egyre erösödő fények. Hajnalpír éjfél elött. Elkövettem egy hibát. Tizenhat éve, remegő kezü vénként már akkor is. Néztem, ahogy inas, gyenge kezet lehajítják az életerős, de torz testet a pusztításba. Tudnom kellet volna. Tudnom kellet volna, hogy ha annyira ellenemre van az értelmetlen halál, ha annyira zavar, hogy érzéseim és szavaim a világ finom szövedékében foszlásokat és új összefonódásokat hoznak létre, akkor két helyes út ál elötttem: vagy szembeszálok az ostoba gonoszság sötét erejével, mely részem, és melynek része vagyok, és amelynek legfontosabb alkotója, acsüggedt gyávaság akadályozott meg a szembeszálásban, vagy... vagy ki kellet volna vegyem az azóta földé lett asszot fanatikus kezeiből a vergödő kis rózsaszín lárvát, és maradék erőmet összeszedve úgy vágni a mélybe, hogy a fonadékon újjabb lyukak támadjanak, és újabb kapcsolatok sodródjanak. Régi medrébe nem tért volna vissza az idő folyam így sem, tény. Haha! De nem tettem, és ez törvényszerű volt, minthogy mindnen törvényszerű, mig nem görditünk akadályokat, hogy más törvényszerüségek érvébnyesüljenek. s agnóm eszelős dühhel az arcán nemsokár abezúzza a márványterem érckapuját, mögöte a lázadó parasztok serege, az égen fekete szélvészként kavargó démonok hada. De addigra csak holtak lesznek itt. Méregpoharakat emelünk ajkainkhoz, kortól függetlenül vének, mert félünk szembenézni aljasságunk minden következményével. Miközben kint vértől iszamos padlón vonaglanak az életerősek és bátrak, mi lassan kortyoljuk a keserű bort, és méltó halálról ömlengünk, forrón cikázó félelemmel keblünkben.

Pertu

A Mester éppen a port törölte kedvenc démonszobra arcából. Vigyázott, nehogy kihulljanak a gekkótojások az orrlyukából. A szeme sarkában a pókbölcsö könnynek hatott. Ilyen marcona démonhoz igazán nem illet a könny. De elmúlik. A portörléssel amúgy is óvatosan kell bánni. Öreg szobornál nem világos a határ a még ép kö és a lehámló rétegek, meg a rárakodó szenny között. Valaki még túlbuzgóságában az egész szobrot eltisztogathatja. A Mester tartózkodott is a túlbuzgóságtól. Felszines szemlélő lusta disznónak mondta volna. Megtisztogatta a majd levesestányérnyi arcot. Mára elég is lesz. Eljött az ideje egy csendes sétának a kertben, gyümölcsfogyasztással egybekötve. A kert egy sűrün nőtt dzsungel volt, aránylag sok emberi fogyasztásra alkalmas gyümölccsel. A körengeteg melleti rengeteg. Sok-sok hatalmas fával. Emitt meg rengeteg szobor. Voltak nagyobb arcok is, egészen a több ember magasig. De ezeknek a tisztítását a szélre és az esőre bízta a Mester, mert azok jobban csinálták, mind ő. És soha nem vette volna el valakitől a munkát, aki jobban végezte azt, mint ő. A gyümölcsevés egész jól ment. Senki más gyümölcsevésétől nem lakott volna annyira jól, mint a sajátjától. Bár egy független bizottság biztosan többeket talált volna, akik elegánsabban fogyasztanak el egy mangót, mint ő.

Visszatérvén, a szentélyben kezdeményezett padlókímélő söprögetést. Kevés dolog zavarta kedves kolostorában, ahol ki tudja, mennyi időt töltött el már. Az illető még több időt töltött itt. Merthogy már érkezésekor is itt volt. Apró asztalkán ült meditáló pózban, ki tudja, mióta. Egy vallásalapító. Pontosabban, egy vallásalapító múmiája. A legtöbben szépen elhamvadtak, vagy égbe temetkeztek, netán földbe, de ez az úriember ott csücsült, összeaszva és rondán. Ezek persze fölösleges gondolatok, és aki annyit tudott az elmulásról, mint a Mester, annak semmivel nem kellet volna többet vagy kevesebbet jelentsen a szent ember aszott teteme, mint bármilyen más hasonló értékü szent tárgy, de mégis. Volt valami kelletlen magamutogatás, valami halállal való értelmetlen dacolás a kiüresedetten vigyorgó porhüvelyben. Ha legalább megette volna valami. Bár egy kevésbé edzett tigrísnek simán belevásott volna a foga. Így maradt, de a Mester ódzkodott az elötte való imádkozástól. Inkább keresett valami kellemesen árnyékos helyet valamely kődémon rémitő karmai és agyarai alatt, hogy meditáljon kicsit. A söprögetéssel úgy is túllőt a napi tervezeten. Volt egy hely, ahol ha elég ideig üldögélt, vénséges vén, kopott kobra mászott elő a kövek közül. Így mindíg vitt egy finom porceláncsészében kis tejet, magának meg mázatlan agyegedényben egyszerü zöld teát. Beszélgettek.

-Nehézkesebb már ez a patkányvadászat, amióta kevésbé hajlik a hátam. Múltkor meg is szökött valami szemtelen süldő. Hiába no, nem leszek fiatalabb.

-Kisöpörtem a szentélyt. Holnap kipucolom a kis forrást is, a medencénél. Szeretem a puha, smaragdzöld mohát. Finom az illata. Apró gőték élnek a vizben.

-Emlékszem, annak idején...hmm, nem sok kígyó mondhatja el magáról, hogy mongúzt vacsorázott, és nem fordítva. Hehe!

-Sokáig nézem őket. Néha napokig. Aztán kicsit megkotrom egy ágacskával a kifolyót. Csak óvatosan, különben zavaros lesz a víz, és a gőték rémülten pislognak. Legalább is úgy látom. Bár elvben nincs szemhéjuk.

-Az egész falú retegett tőlem. Elöször még a kis oltáruk alatt laktam, és finom tejecskét adtak...majdnem ilyen finomat. De aztán jöttek mésféle népek a faluba, akik nem szerették azt a kellemes kis kőoltárt, nagy ronda templomot akartak, elbontották kis lakomat, és megpróbáltak agyoncsapni...

-Finoman hajladoznak a hínárok a lágy áramlatban, fügefa ágai borulnak a medence fölé. Ott lenne a legjobb teázni, ott, a friss víz mellett. Csak ott magányos, mert te már nem jössz el velem odáig...

-Aztán eltemették halottaikat, de én is megsérültem. Akkor jöttem el hozzátok. Kedvesek voltatok hozzám. És soha senkit nem martam meg. Még azt az ostoba noviciust sem, aki egyszeri kora reggeli napfürdőzés közben rám lépett. Talán emlékszel rá, ki volt az.

-Majd hozok finom homokot a patakpartról, és kicsit kifényezem a réz gyertyatartókat. Szeretem nézni, ahogy újra befedi őket a patina.

-Azért jobb volt, amíg többen voltatok. Több szerzetes, több élelem, több és kövérebb patkányok. Hanyatlunk.

-Tegnap egész sereg madár repült nyugat felé. Fekete tollukon csillogott a nap. Fekete, és mégis csillogó. Szeretem az ilyen dolgokat.

-Csak ketten vagytok. És az az ostoba kölyök is csak a gondnak van. Már csak elérhetetlen helyeken merek napfürdőzni...jobbára ennek a szobornak a feje tetején. Aztán már nem birok máskép lemászni, mint az orrán keresztül. Így lesz belőlem kicsúszván ősi kőszent fakóbarna taknya. Az én koromban...

-Az orchideák virágoznak a gyümölcskertben. Csodálatos.

-Finom volt a tej, köszönöm. Botladozó lépteket hallok...megyek...

-Finom ez a tea...

És elnézte a kígyó barnásan csillogó hátát, ahogy egy koros úriember finim eleganciájával eltünt. A Mester úgy gondolta, lehet még egy nyugodt fél óráje, mielött tanítványa megtalálná. Addigra jut eszébe, hogy itt keresse, ahol szinte mindig fellelhető a napnak ebben a szakában. Így töltött még egy kis teát.

Tizenkettő egytucat

A Mester a lenyugvó napot szemlélte. Ősi kolostorát közben apró falatokban fogyasztotta az Idő. Láthatatlan, apró kigyófejei millió helyen rágcsáták egyszerre a kőcsipkéket, mogorva arcú pátriárka szobrokat, málló aranyozású képeket és a lassan meredek lejtővé morzsolodó lépcsőket. A madarak bezzeg nagy csoportban kerengtek az ősi romok között. A madarak csoportja nem kopott meg. Egy sem volt már azok közül, amelyek akkor kerengtek fekete örvényben, amikor a mester simaállú parasztfiúként átlépte a küszöböt. A táncoló istenek is megfakultak a kapú szárnyain. De a madarak keringtek, mert a madárcsapat élő, és ha külső erőszak nem pusztítja, hát még sok ezer évig keringenek az elmorzsolodó romok fölött, emberi kéz segítsége nélkül is örökké szépen, erössen, csillogó tolakkal. Egy kigyócska mászott elő valamely pokoldémon lábujja mellől, és átsiklott a gazos téren, ahol a mester üldögélt. Aztán eltünt egymásik résben. Szorgos kis kígyó. Ő csak ült, próbálta a legnagyobb átéléssel beszívni a friss levegőt, nézte a lassan sötétvörösbe váltó napkorongot, és hálás volt, hogy a madarak végeérhetetlen kerengésükben át és átrepültek tekintete és vöröslő nyugati ég között. Lassan ideje lett volna rízst főzni. A kiss cellájában. A legkényelmesebb cellában, ebben a tizenkét hektáron leterülő hatalma s kolostorban. Ahol majdnem remetei magánban éllt. Mivelhogy túl sokáig. De semmi baj. Már csak egy vérvörös csik világított a bíborszín nyugati égbolton. És a denevérek csapongó röpte. Fiatal korában, éles füleivel halotta a finom börszárnyak csapkodását, és sípoló hangjukat. Mostanában újra hallotta, de csak ha nagyon akarta hallani. Igaz, már bármit képes hallani, ha nagyon akar. Például lépteket közeledni a lépcsőn. A második legkényelmesebb cella lakójának lépteit. Idegesítő lépteket. Nem ügyetlen csetlés-botlás, nem friss, kiegyensúlyozott járás, zergeszökellés, vagy megfontolt, szabályos léptek. Nem. Ez mind jó lenne. De mindez egyszerre kissé disszonáns. Elöször fürge zergeléptek az udvaron, majd összevissza kalimpálás a lépcsön, hatalmas puffanás és folytott szitkok, ezután elöször sántikáló csetlés botlás, majd közelebb érve megfontolt léptek. Teljes reportoár. Fél percen belül. Nem semmi. De a az alkonypír eltünt. Lassan ideje lenne rízst főzni.

-Mester!

-Igen?

-Megvan!

-Jó!

Tovább ült, és feszülten koncentrált a denevérek hangjára. Úgy is több szó hangzott el a kelleténél. Már hallota is a szárnyak csapkodását. Ha volt elég ideje, még azt is meghallota, hogy a csillagok dalokat játszanak. Egyszerű népdalokat, mint annak idején a falujában, otthon. De ehhez sok idő kell. És nyugalom. Semmi összagabalyodó lábak esetlen lépte.

-Megcsináltam.

-Igen, mondtad.

-Megvan mind. Sőt, tizenkettő van.

-Hmm.

Lassan végigsimítota szemöldökét, és roppantott egyet rozoga vállán. Füstölő illatát sodorta a koraesti szellő. Helyes.

-Kerested a tizenharmadikat?

-Tessék?

-Hogy kerested-e a tizenharmadik üveg rízsbort?

-Nem. Miért kerestem volna?

-Emlékeid szerint hány üveg van?

-Tizenegy.

-Mennyit találtál?

-Tizenkettőt.

-Akkor tehát, hibás a számításod. Keresd a tizenharmadikat.

-Hát...

-Ha tízet találsz, mit teszel?

-Keresem a tizenegyediket.

-Mert?

-Mert egy hiányzik.

-Hagyd a számokat.

-Mert kevesebb van.

-Mond még egyszerübben!

-Ő...

-Mert nem annyi van, amennyire számítottál.

-Igen.

-Tehát, ha nem annyit találsz, amennyire számitasz, akkor keresel, mert láthatóan az elvárásaid nem egyeznek a külvilággal.

-De hát megvan a tizenegy!

A Mester azokra a boldog időkre gondolt, amikor éppen magányosan rótta a máladozó udvar köveit a végtelen nagy, a dzsungel által félig fölfalt kolostorában. De aztán valami nyomorúlt mindíg a küszöbén hagyott egy kosarat, benne egy embercsírával, ami fává kívánt terebélyesedni, mert az élet már csak ilyen, a maga hatamas törvényei szerint, amelyet neki nem áll jogában tagadni, amivel nem szálhat szembe. Biztos volt benne, ha számlálná éveit, jóval több lenne, mint a józan ész hinni lenne képes, de nem számolta. Ha csak arra gondolt, hány apró kis emberi féreg hevert az egyre kopó küszöbön, és hány fiatalember távozott innen, útját keresve. Az üres rízsboros edények cserepei is völgyeket töltenek fel, és már fák nőnek ott, ahol egykor Mesterének teste az öt elemre felbomlott a mágja lángja közt. Lassan az ő ideje is eljön. De még nem. A fajankó még tüzet rakni sem tud rendesen.

-Szóval, téves volt a feltételezésed, mert nem tizenegy edényt találtál., hanem tizenkettőt. És te ezzel megelégedtél, pedig, ha nem tizenegy, ugyanúgy lehet tizenháérom is, ahogy tizenkettő, nem?

-Hát, ilyen dolgokban, mester...az ember inkább téved egyet, mint kettőt.

-Az lehet, de ha már nem nulát tévedtél, igazán felvethetnéd a gondolatot, hogy annak nagyobb az esélye, hogy ha már egyszer legalább egyett tévedtél, akkor ez lehet nem csak egy is...

-Mester, és...?

-...hogy másik kérdésedre válaszoljak, modortalanul, mielött kimondanád, annak is adott a lehetősége, hogy eggyel emlékszel kevesebbre, és ezért bár egy hiányzik, te rosszúl emlékezvén helyesnek találod a hiányos letárt.

-Íiiggen...

-De mindez most mindegy, mert a lényeg, hogy KAPTÁL jelzést arról, hogy valami eltérés van a tapasztalataid és az elképzeléseid között. Tehát, érdemes utánajárnod.

-Értem.

-Eljön az idő, amikor már számok nélkül is tudni fogod, rendben van-e, vagy nem, amikor már nem fog érdekelni, mennyi, mert tudod, annyi elég, amennyi van, és pont annyi van, amennyi kell. Most mindenesetre tedd fel főni a rízst, és hozzál bort. Elöször a tavalyit kéne elfogyasztani. Van még egy dobozban öt palack. Abban a dobozban, ott a kamrában, amiben biztos nem nézted meg, abban van a tizenharmadik, negyedik, ötödik, hatodik és tizenhetedik palack. Hozzál egyet.

-Igen, Mester!

-És ne feledd a kedvenc poharamat sem! Meg magadnak is, egy kisebbet!

-Igen Mester! És köszönöm!

Elcsetlett-botlott-rohant-szökellt-sétált. Jó félóra, míg megfő a rízs. Addig halgat egy kis zenét. Szépet, és egyszerűt, amilyet annak idején a falujában játszottak.

Szójáték

Manuel Glockenhart, régi barátunk, hajnali fényben üldögélt, és szavakat dobált a földre. A nap vörösrézből épp sárgarézbe váltott, vibráló sugarai arany ködpászmákat kergettek. Az úton vérvörös fény folyt, a dombok pusztán barnállotak így tél idején, a fák sziluetje világító kék. Most mondhatjátok, hogy ez mese, és igazatok van. De a kép igaz. Magam is láttam ilyen képet, késő őszi hajnalon, Tök határában. Igen, lehet arany a köd, világító sárga a szántó (ezt az elöbb nem mondtam), barna kopár dombok vonulata a távolban, olvadt érc folyó az út, és még a fák is lehetnek világító kék árnyak, legyen ez bármilyen meglepő is. Persze, mondhatnád, hoyg rég láttam, és amit leírok, nem az a dolog, ami rég volt, hanem pusztán a jelen pilanat, emelyben emlékszem, és nem a régmúltban volt kép jött elém, hanem elmém a jelenben vetití ezt a képet, mert hát a volt az csak volt, és már nincs belőle más, csak ami belőle a jelenben maradt. És igen. A jelenben ez a kép van a multból, számomra, és ezért ezt és így írom le, mert így emlékszem, és a jelen számára mondanivalóm az a kép, ami ugyanoly valóságos állítás a multról MOST, amilyen valós a hitetlenkedés jelen pillanatban. Hehe. Persze, ha simán elhitted még a kéklen világító sziluetteket is, akkor teljesen fölösleges tépnem a számat. Annyit még mondanék, hogy a MÚLT hatása legalább annyira abban rejtezik, amit hiszünk róla, mint abban, amit tényszerüen elsodort az idő folyama a jelen pillanatba.

Így Manuel, aranyos ködpászmákat lehelve, szavakat szórt a földre, a fagyott talajra. Átetsző, ákombákom betühalmazok hulottak alá. Elsőként a FAGY szót dobta, és csillogó jégkristályokkal telt meg a betűk áttesző, üreges teste. Ledobta a RÖG szót, de nem lelte, mert azonnal barna lett,. Mint a föld, amire hulott. A SÁR szó viszont sápadt semmitmondással heverészet a felszinen. Glockenhart a napra nézett. Ha így süt, talán olvadni fog, ás akkor barna lé töltheti ki a kis űröket. A következő szó a FÉNY volt, és ahogy aláhullott, ugyanolyan vakító lett, mint a keleti égbolt. MELEG. Fagyosan koppant, ahogy aláhulott. Ezzel munka van még. Kinyújtotta kezeit, arcát a jeges-arany sugarak felé fordította, csukot szemhéjain átsütve meleg vörösre festve a fényt, és pattogó, meleg kandallótüzre gondolt, bográcsban forró levesre, gyönyörű nők kívánó, forró ölére, és illatos, alabástrom bőrére, simogató kezekre és simuló testekre. Ahogy lenézett, a szó lángolt, és melengette gémberedett kezeit. De ahogy egy kicsit másfelé mentek gondolatai, újra hideg lett. Hiába, túl messze volt az otthonától. Sok hegy és alföld, sok folyó, sok perc és év választotta el. Elöszedte a SÖTÉT-et. Nehez találta meg zöld kabátja vastag zsebében. Nyilván bent jobb volt neki. Ahogy aláhullott, finom pendüléssel ért össze a FÉNY-el. Füttyenés hallatszott, és egy szivárványszínben villodzó üvegmadárka szált el sebesen.

Ha a szivárvány szineit összekeverjük, milyen szint is kapunk? Attól függ, hogy hogyan hoztuk létre a szineket. Ha nem ügyesen, mindenkép szürkét. De ha igazán ügyesk voltunk, keverhetünk fehérek, vagy feketét is. Ha a sötéthez adjukhozzá a szineket, lassan fehéret kapunk, mig ha a fehér fényből vesszük el őket, lassan sötét lesz. A fehér fényt bármki halandó képes egy prizmával szinekre törni. Az éj sötétjéből szineket hasítani viszont kevesen. A legtöbben nem tudják, mivel kell higítani a sötétet, hogy színeket kapjunk. Persze, lehetne fénnyel próbálkozni, de ha fénnyel higítjuk a sötétet, eljutunk a köleves problémájához. Minden más módszer pedig boszorkányság gyanújába keverhet.

A most ledobott szó az ÉHSÉG volt. Habzó, vörös vér rajzolta ki a betüket. Közhelyes. Kérdés, zöld lenne-e, ha tehén dobná. Ráadásul annyi más szó lehetne véres. MOHÓSÁG, HATALOM, SZERETET... De most még az egyszerübb szavak ideje volt. Ledobta az ÉRTETLENSÉG-et. Üresen meredt rá. És ez így van rendjén. Ezután jött a VAKOND. Az eltünt, csak apró turás maradt a helyén. Az UNALM-at sokáig nézte meredten, de semmi nem történt. Lassan eljöt a tényleg felnőtesebb játékok ideje. A BÁNAT nem könyekkel telt meg, hanem fekete füstttel. Zászlója messzire látszott, így el kellet taposnia. A FÁJDALOM a lábára esett. Elege lett az egészből, és elővette -vagy tizenkilencedszerre- a SZERETET-et. Üresen koppant a fagyos rögökön. Nézte a színtelen szót. Nézte, nézte. Koradélután havazni kezdet, és betemette. a szavakat. Manuelt nem, mert ő lerázta a havat. Öszeszedte a szavakat, már amelyiket meglelte, és elballagot a pásztorkunyhóig, ahol éjszakára szállást lelt. Már vagy a huszadik éjszakára. Hogy aztán a huszadik napon is szavakat dobáljon a fagyos földre. Az egyszerűek könnyen megtelnek. Némelyik soha. De ha igazán nagy mágus és művész akar lenni, meg kell próbálnia, komolyan, sokszor. Hazamenet még kiszórta a HOLD és CSILLAG szavakat. Ez utóbbi látványosan szikrázni kezdett, a másik, sápadt fehér féregként tekergőzött, és vészjosló vonyítás hallatszott belőle. Megszaporázta lépteit a szürkéskék alkonyban.

Határkő

"A semmibe vezető út is csak egy lépéssel kezdődik"

Jobbra: sivatag

Balra: sivatag

Előre: sivatag

Visszanézve: sivatag

Csak hogy tudjuk, merre vagyok. Mivel egy helyben, ez előre és a hátra elég szubjektív, s mivel egy helytemben ülve forgok, ha úgy tetszik, a jobb és a bal sem éppen egyértelmű. Röviden: bármerre nézek, sivatag. Ha nem nézzek semmere, akkor nem. Mert ahol pont vagyok, az nem sivatag. Hanem egy kis házikó a sivatagban. Légkondival. A tetőn levő napelemek szolgáltatják az energiát. Ezért ha beborul, kutya meleg lesz idebenet. De azt az évi két napot kibirom. A sivatag nem az a dünés fajta. Hatalmas sikság, sok homokkal, elszórtan kőhalmok. Út nincs rajta. Pontosabban az egész egy hatalmas út, tetszöleges irányba, ha az ember figyel a köhalmokra. Csak egy akadály van pár ezer négyzetkilométeren. A sorompó a ház mellett. No meg a ház. És mivel itt van akadály, itt áll meg mindenki. Van, hogy napokig köröznek, mire meglelik. Én meg csak a távoli horizonton kóválygó porfelhőt figyelem. Mindenki nyugat felé megy. És senki nem jön kétszer. Némelyek úgy eltévednek ez egy találkozás alkalmával is, hogy nyugat felől gurulnak a sorompóhoz. És aztán megfordulnak, tetszés szerint U vagy Y fordulóval. Hely bármelyikre akad. Kicsit furcsa azért felemelni a sorompót, hogy valaki eltolasson a másik irányba. De a rend az rend.

Felvetem nagy nehezen a szolgálati ruhát. Mondjuk a nyakkendőt nem. Emberi méltóságom utolsó roncsait látszólag még őrizni igyekszem. A tábla feltüntette a sorompó mindkét oldalán, hogy éppen ki hová megy. A feliratok részben lekoptak, részben valami senki által nem ismert nyelven íródtak. Lehet, hogy a lekopott felíratok is ismeretlen nyelven voltak, de ezt már nem lehetett megállapítani. Így kétségek közt maradtam abbana kérdésben, valyon milyen mély a nemtudásom annak ügyében, honnan hová visz át ez a sorompó. Minden esetre nem tudtam. Ahogy mások sem. Az első átkelő valami burnuszos fazon volt, hátas állatán. Sárgásbarna jószág, jó púpos. Ferdén rágott, és akkorákat köpött, hogy sok bételfüggő indiai megirigyelte volna. Sosem láttam még ilyet. Az utas meglehetősen szükszavú volt. Íratai nem lévén, csak a szolgálati szabályzatban rögzített csúszópénzért engedhettem át. Mivel csőbombákat és sorozatlövő fegyvert is vitt, kettő hetvenötös szorzóval számoltam a megvesztegetést. A hasist meg elkoboztam, bár nem tünt túl minőségi anyagnak. Elporoszkált hosszúnyakú paripája hátán.

Aztán jött egy dagadt pap, szamaraskordéval. A szamárnak nagyon melege volt. Vélhetően a kövér atyának is, de az ő fején legalább szalmakalap díszelgett. Bár elnézve a kalapon vágott lyukakat, vélhetően a szamár volt jogos tulajdonosa.

-Hová, hová?

Igyekszem barátságosan közeledni az errejárókhoz. Pontosabban ők közelednek, én megszólítom őket.

-Erre...

Nyugat felé mutat virsliujjacskájával. A szamárnak adtam némi vizet meg kockacukrot.

-Legyen szives a papírjait!

Összerezzen, majd papirokat vesz elő. Két zsebkendő, egy szalvéta, némi fotókarton, egy Burger King-es korona, meg kiscímletü papirpénzek. A pénzt elvettem, meg egy kutyás autómatricát, amit elsőre nem vettem észre.

Aztán délutánig nem jött senki. Így megetettem a guppikat, meg a vakondot. Nem volt felhő az égen. Olyan jó lett volna egy komor szürke felhő, hatalmasan gomolygó, ezüst zsegéllyel, ahogy beúszik a nap elé. És akkor elbarnul a porsárga sivatag, a kövek feketék maradnak. Már annak is örültem volna, ha egy-két madarat láttam volna. Néha jöttek sirályok. Nem tudok tengerről errefelé. Van egy hajó a homokban, alig kicsit a horizont alatt kelet felé, de nem tudok semmiféle tengerről. De nem voltak madarak sem ma. Még kicsit rendezgettem a gyüjteményemet, bármiből. Három tájban jött egy traktor vontatta cirkuszkocsi. A traktorban az erőművész ült. A kocsiban még volt egy kétszáz kilós szakállas nő, meg egy elég lestrapált jegesmedve. Ez utóbbit azonnal felismertem. Halfagyit nyalogatott, és kókadozott. Simogatni persze nem szabad. Eladtam nekik öt kiló fagyit, mondva, hogy kötelező vétel. Cserébe nem kértem papirokat. A medvére aligha volt kiviteli engedélyük. Vagy behozatali. Jó lenne tudni, melyik az én oldalam. Addig is, ragaszkodom az átkelési ponthoz.

Hó-hó-hó-hóóóó

Ott ült a barlangom sarkában, és didgeridoo-n játszott. Fejfájdítóan hosszan. Közben felszítottam a tüzet. Merthogy kutyahideg tél volt. Ha kinéztem a szűk bejáraton, hófelhőktől szürke eget láttam, és feketet varjúsziluetteket, ahogy elhúztak. Kisebb halomban álltak a borosüvegek egy sarokban. Kintről varjúkárrogás. És szólt a didgeridoo. Nem fáradt bele. Lehet, hogy a hasában is a tüdeje van, azért olyan hatalmas. A gyomra meg csapott fenenkében lehet. Bár, ahogy elnézte az étvágyát, mégsem. De még nyomta, meg nyomta. Már annak is jobban örültem volna, ha bumeránggal dobál. És az egészbnen a vasárnap-hétfő volna a hibás. Mert hogy a kenguruk földjén van elöször Karácsony. Mert ugyebár, valahol arrafelé kezdődik december huszonnégy, hogy aztán végigsöpörjön az egész golyóbison. Nagyjából huszonnégy óra alatt. Igen, ez így van. És így értelmes. Eltekintve a huszonnégy órától. Mert annak sok teteje nincs. De erre még visszatérünk.

-Mást is hoztál, mint ezt a szörnyű kályhacsövet?

A következő félórában csak játszott tovább. Már jojóztak a szemeim. Még azért sem hagyta abba , hogy igyon még. Kicsit elballagtam a járatokba, megnéztem a cseppköveket, mintha sosem láttam volna őket. Letöröltem pár kristályt, megsimogattama téli álmot alvó denevéreket, és kisöpörtema csontokat a kamrának használt járatból, mert hát elég nagy kupi volt. Mondanom se kell, a monoton zúgás mindenhova elkisért. Lassan visszatértem zenebolond vendégemhez. Éppen jókat kortyolt talán utolsó borosflaskámból. Atyaian mosolygott, ősz szakállát vörösre festette a bor.

-Isteni. Na, boldog karácsonyt!

Elém dobott egy gondosan újságpapirba csavart valamit. Kibontottam. Egy aranytojás volt benne. Feltörtem. Ugróbabok pattantak ki belőle, nevetve, visítva pattantantak szerteszét. Némelyik rögtön a tüzbe esett, sárga és vörös szókracsóvát húzva, sikongva pattogtak tova. Talán fél percig tartott a mulatság, majd mind eltüntek valahol a résekben, vagy elhamvadtak.

-A legjobb ajándék! Nem lehet mellélőni vele. Felráz, szórakoztat, majd eltünik, és nem porosodik évekig valamelyik sarokban. A tojáshéj vaniliaízzű, próbáld ki!

És tényleg. Finom volt. Én persze nem adtam neki semmit, nem lett volna stílszerű.

-Nézd, mit találtam egy fán!

Hatalmas zsebéből fura jószágot vett elő. Valami elvetélt medve-lajhár keveréknek hatott, szürke volt, értelmezhetetlen denevérszárny-pitypang fülekkel. Ahogy letette a földre az lomhán elindult. Tekintetében teljes értetlenség tükröződött.

-Nézd! Nézd!

Felemelte, és megfordította a lomha jószágot. Az ugyanolyan apátiával tartott az új írányba, ahogy az elöbb másfelé. Egy újabb fordítást követően újra csak vánszorgott. Annyiban különbözött egy olcsó elemes játéktól, hogy ha felemlte e földről, akkor abbahagyta a járást. egy pár másodperc után. Az öreg éretlen kamaszként vihogott, ahogy forgatta ezt az eleven plüss izét. Aztán másik zsebéből nagy csokor eukaliptusz ágat vett elő. Furcsa vendégünk enni kezdett, a rá jelemző vehemenciával.

-Remélem, dingót nem hoztál-nem igazán sikeredett barátságosra a kérdés. Malacszemeivel sértetten végigmért, majd a didgeridoo-ja felé nyúlt. Időszerünek éreztem társalgást eröltetni.

-Ilyenkor neked nincs rohadt sok dolgod? Úgy értem, talán szét kéne szórnod pár millió ajándékot.

-Kedves, hogy így marasztalsz...

A maci fejét vakargatta, és közben maga is zöld levélkéket rágcsált.

-...de tudod, azok az idők elmúltak. Az emberek megveszik a sok szart egymásnak, és amúgy sem férek be a gázfűtéshez étépített, bélelt kéményeken.

Vicces. Ránézésre max egy erőmű kéményébe férne be.

-Szerinted lecseréljem a rénszarvasokat ilyenekre? Jól nézne ki piros nózival nem?

-Emlékezz csak, az sem vált be pár éve, amikor lajhárokkal akartad vontatni a szánt.

-Szerintem tök jó lett volna. Szépen beleakaszkodnak a felhőkbe sarlós karmaikkal, és elhúzzák a szánt. Csak elfogyot a felhő, és pottyantunk egyet. Ez a csilagfényes éjszaka dolog nem illik karácsonyhoz. Ilyenkor havaznia kéne!

-Még jó, hogy nem lett nagyobb baj.

-Hát izé...az egyik ahogy kapálódzott, kiszúrt egy csillagot. Ki is pukkadt. A csilagászok úgy mondták, hogy szupernóva, vagy mifene. De ezekkel sokkal vicesebb lenne.

-Persze aztán ha nem válik be, ezeket is nálam hagynád. Tavaj a lajhárokat is meg kellett ennem.

-He?

-Puszta emberségből. Anniyra fáztak szegények.

-Hehe! Emberségből?! Jó mondja!

-Két hétig fájt a hasam. Borzalmas ízzük volt.

-Bezzeg amikor a rénszarvasomat etted meg, nem panaszkodtál!

-Mondjuk, hogy baleset volt. Nagyon éhes voltam. Tudod, a kevlártól gyomorrontásom lesz.

-Áóóh. Bocsánat, csak kicsit fáradt vagyok, de figyelek....

-Látom...Szóval, a régi szép időkben még egyszerű volt. Erre jött valami kobor szerencselovag, szépen megsütöttem a páncéljában, majd ahogy kihűlt, kihámoztam, megettem, kész. De a modern kevlar cuccok borzalmas mellékízt adnak, és nincs is hőtartásuk. Így nem átsűl a kaja, hanem kint ráég a müanyag a közepe meg nyers marad. És még rosszab, hogy ló helyett mindenféle fém-műanyag szaron jönnek, azok teljesen ehetetlenek. Bezzeg régen. Egy jóféle angol telivér kellemes útóízzét még hetekig érezte az ember. Bár az sem sült át...

-De legalább még jönnek. Hercegnőket rabolsz még mindíg?

-Á, öregem, annak a biznisznek már rég lőttek. Amúgy is csak a baj volt a rinyáló fehérszemélyekkel. Mostanában a törpöket szoktam megkérni, hogy terrorista-gyanús mozgásról értesítsenek e-mailben valami NATO kontingenst. Akkor aztán jönnek csőstűl. Mondjuk kell némi stratégia, hogy a bombázás ne találjon meg, csak amikor felbukkannak az urak személyesen. De régebben azért jobb volt. Néha még jön egy hegymászó vagy barlangkutató csoport. Azokat nem bántom szivesen, jobbára derék emberek. Bár múltkor az egyiket kitüsszentettem. Üreges sziklának álcáztam magam, és bemászott az orrlyukamba. De látom, mindez annyira nem érdekel...

Az öreg éppen a maciszerüséget párna gyanánat a feje alá gyömöszölte. Lábait-stílszerüen mikulásos zoknis lábait-kedvenc rénszarvasa alá gyűrte, hogy jó meleg legyen neki, és aludni készült.

-Neked ilyenkor tényleg nem kéne dolgoznod?

-Ma a Jézuska viszi az ajándékokat helyettem, meg az Angyal.

-He?

-Figyelj-nehézkesen felült, és visszavette apró, drótkeretes szemüvegecskéjét-mi vagyok én?

-Télapó?

-Aha!

-Az meg ki a jó franc?

-Most...ezt nem értem.

-Na, figyelj, te piromán dinoszaurusz: van ez akarácsony, ami eredetileg valamely napimádó banda ünnepe téli napforduló kapcsán, ugyebár.

-Meg Sztálin elvátrs születésnapja.

-Ezt most hagyjuk. Szóval, aztán van ez a pravoszláv szent, bizonyos Miklós, aki ugyebár ajándékot osztott a szegény, jó gyerkekenek. Zöld köpenyben. És akkor van a karácsony, amikor az ajándékot hozza a... naszóval, nem tudom ki, kicsit kommunista Jézuskának érzem magam. Ajándékot meg a plázákban lehet venni, meg a karácvsonyi vásárokon. Az u.n. kreativak meg a hobbiboltban veszik, és izléstelen stílusban tönkreteszik, mielött átadnák.

-Ez így elég nyomasztó...

-Te meg hová mész?! Né má', mászik a párna! Na kisöreg, gyere csak! Egész jó puha vagy. Figyelj, az egészet nem kell olyan drámaian felfogni. Az ünnepek iszonyat fontosak, mindig és mindenhol. Kicsit megáll, lenyugszik, kilép...más illatok a konyhából, a gyerekek még örülnek az ajándékoknak, szépek a gyertyák, rondák az égők... tudsz belőle valamit csinálni, ha nem vagy tök hülye. Én is mindig körberepülök ilyenkor, és még egy két ajándékot is elszórok csendben, titokban. A karácsony már csak ilyen, öröktől. Behavazott nagyváros, hópihék, konflis, tütülő kis piros teherautó, és a játékbolt kirakatában táncra kelnek a felhúzós egerek és a plüsmacik. Minden vonatot gőzmozdony vontat, egy csillag nagyon fényes, kék a hó, meleg sárga az ablakokon a fény. A hegyekben gerendaház, száncsengő, a kutyák hangja jellegzetes a hidegben, a muzsika hegedűn szól, és szól a nagyharang. Örökké így van.

-Őőőő, most miről beszélsz? A karácsony örökké olyan, mint egy huszadik század eleji európai városban, és vidékén. Pontosabban, mint ahogy ezt Disnaylanden megcsinálnák?

-Persze. Ahogy a sárkányok is folyamatosan szüzeket rabolnak, meg városokat gyújtogatnak. Pedig háromújjas lábtyűt kötnek reumás tappancsukra...tényleg, majd csinálnál megint a rénszarvasoknak sálat? Foszlanak a régiek. Mindíg hordják.

-Akkor nagyobb sikere volt, mint a lajhár kezeslábasnak?

-Hagyjuk azt a történetet. Szóval, a kartácsony ilyen, és kész. Ilyen volt mindíg is. És ha nem lenne fekélyes agyomrod a sok műszállas ruhás katonától, élveznéd a gesztenyével töltött pulykát is. Apropó, pulyka. Lassan vár az asszony.

-Kedves asszociáció.

-Ő süti a pulykát. Szóval, lassan indulunk. Úgyis túl mozgékony ez a párna. Kéred?

-Szerinted finomabb, mint a lajhár?

-Na jó, inkább hazaviszem.

-Nem kéne ilyenkor körberöppenned a Földet? Ahogy mondtad? Csak hagyománytíszeteletből?

-Jaj, majd holnap.

-De holnap már nem lesz a mai Szenteste.

-De. Piros tehetautóval, lovasszekérrel, kutyák fagyos ugatásával és fényes csillaggal. Holnap is az lesz. Mint ahogy ma se. De majd viszek ajándékot minden gyereknek. Hisz minden gyerek jó.

-Ő, izé...

-Figyelj. It egy sárkány és Télapó beszélget egy elsűlyedt földrész egytelen maradványként meglevő szigeten, egy barlangban, amely az Atlantidák -temploma. Az Indiai-óceánon. Soha nem volt istenek aranyszobrai között. Itt ülsz, kötögetsz, az orlyukadon fújsz tüzet, hogy ne fázzunk.

-Igen.

-És nem hiszed el nekem, hogy nincs idő.

-De van. Tapasztalom.

-Hibás megfigyelés. Teremtő erejü hibás megfigyelés.

-Túl sokat ittál.

-Hagyjuk. Ott tartottunk, hogy viszek ajándékot minden gyereknek. Hisz minden gyerek jó

-Igen, de nem mindegyik keresztény.

-Ez afféle bürokratikus szarrágás. Ahol mindig karácsony van, ottt minden gyerek jó, és kap ajándékot. És senki nem szegi meg a tűzszünetet, mert nincs háború.

-Őőő, tessék?

-Semmi, elkalandoztam. Megyek...te ebben a szarvasban megdermedt a motorolaj. Nem indul.

-Hazavigyelek?

-Á, a múltkor is hatalmas balhét rendezett a cég. Mármint az enyém. Pokolbéli teremtmény nem vontathatja a Télapó kocsiját.

-Hízelgő. Nálam bezzeg nem balhézik senki. Nincs fönök, csak fura haverok. És kaptam tőlük karácsonyra egy hímzett ágytakarót. Elefántos. Jó meleg.

-A nagyobbik baj, hogy látszol a radaron.A szánkónak már van elektromos védelme. A szarvasokkal együtt. Hopp.

És halk pukkanással eltünt. Ahogy a tűz, a rénszarvasok, meg a tűz körül táncoló részeg manócska is, akit eddig még nem említettem. Kinyílt a sokatmondóan masszív ajtó, és őszes úriember lépett be, fehér köpenye alatt elegáns öltöny. Frizura, fazinírozott szakál, manikűrösnél karbantartott körmök.

-Hogy vagyunk, ma?

-Jól vagyunk.

-A kedves családja küldött egy ajándékcsomagot. Az üveg kivételével meg is kapja.

-Remélem, sütöttek a ráspolyt a kenyérbe. Szeretem a fémes ízeket.

-Hahaha, látom, ma humoránál van. De-és közel hajolt bizalmasan. Kivállóan karbantartott műfogsorának szinte semmi szaga nem volt- ha egy kicsit, egy kicsit megerölteti magát, a húsvéti ajándékokat már személyesen vehetné át, otthon.

-Én ezen már túlvagyok.

-Hogyan?

-Nem leszek olyan, amit maguk normálisnak hívnak. Azt már ismerem.

-Maga normális. Teljesen. Csak pihenni van itt, mert kimerült.

-Aha- és némi ltüzet fújtam rá. Lángoló szakállal, üvöltve rohant ki. Késöbb mág láttam, ahogy eszelős szemekkel vonul a folyosón, nedves törölközökbe csavart arccal. A szobát átkutaták éghető eszközök után, de persze nem volt semmi. Így aztán békén hagytak. Valami gyógyszert még akartak adni. De egy remek trükkel az ápoló nadrágzsebébe köptem úgy, hogy észre sem vette. Végre elmentek, és visszajött a vendégség. Télapó hozott egy kis pulykát, a rénszarvasok meg egy kevés ízletes zuzmót.

Ha végre megkötöttem a harisnyát, asszem repülök egyett. Van még pár jó mély szakadék ezen az öreg földön, ami radarárnyékban van. Különösen viharban. Vilámokkal úgy is viccesebb az ég. De most inkább maradjunk a hónál, a piros kis teherautónál, fényes csillagoknál, és fagyos, kutyaugatásos harangszónál a jeges éjszakában. Meleg kis otthonokkal, és békével. Puha párnaként heverő koalákkal.

Értekezés a folklórisztikus hangszerekről XIII/1978b

Hátradőltem fonott nádszékében, és illatos Kubai szivarra gyújtottam. Az Angyalvár mögött lassan eltünt a nap, a hőség csökkent. Caldoni az ötödik pohár Grappájánál tartott, és igencsak megeredt a nyelve. Szerettem hallgatni Caldonít. Müvelt, okos és bolond. A legjobb társaság itt, az indiai stílusban átépitett Római villa teraszán, a Tiberis partján egy Augusztusi alkonyon. A félkarú eunuch unott mozdulattal huzigálta a hatalmas pávatoll legyező zsínórját, melyből rovarbábok és molyrágta tolltöredékek hulottak a damasztabroszra. Gömbszerű testéről szakadt a víz, biztos többet fűtött a kétmázsás golyó, mint amennyit hűtött a bágyadtan bólogató alkalmatosság. De nagyon rosszúl esett volna neki, ha elküldik, így hát maradt. Az ágyékkötős albinó néger kölyök már felszolgálta a deszertet. Gyönyörű formára faragott, céklával szinezett eredeti perúi édesburgonya meredt ínycsiklandozóan a tál közepén, csirkeszárny köret gyűrüjében. A lány halkan hárfázott a sarokban, egy elefánfej árnyékáan, Caldini meg csak mesélt, és mesélt.

-Na persze, Közép-Európában kecskeduda, a keltáknál meg csak finoman skótuda. És naná, hogy semmi morbid, diszkrét skótkockás szövet borítja. Bár ha jobba megnézi a múzeumi darabokat, néhol a vöröses kelta testszörzet bizony átszúr a szövetmintán. Kecskeduda, skótduda...szomorú ez az elszegényedés...- körmét piszkálta unottan, és a hárfás lány köldökig érő dekoltéján legeltette a szemeit- valaha a világ számos népénél virágoztak ezek a légzsákos fúvóshangszerek. Az Ibóknál egyféle istenitéletre használták a sültdudát. Ha egy harcos becsülete megkérdőjeleződött, egy tarajos sül bőréből készült dudán kelelt eljátszania néhány helyben népszerű vadásznótát, amelyet a törzs többi tagja tisztes távolból hallgatott. Ha kigyúgyult a sebeiből, ártatlannak minősitették, és vádlóját meztelenül beleálították egy hangyabolyba. Nemes hagyomány, sokal olcsóbb és hatékonyabb, mint a mi oly kiforrot, de már némiképp dekadens római jogunk. Csak a sülök boldogabbak, hogy a gyarmatosítók megszüntették. Koruk nem felvilágosult, sokkal inkább fiskális, bizánci. Mi ezt itt Rómában különösen sérelmezzük.

Nagy kortyokban itta a nemes Chianti bort. Grappára bort. Majd kért tőlem egy szivart. Az albinó kölyök már hozta a lángot okádó meduzafőt, hogy meggyújtsa. Kormoránok tollászkodtak a folyóparton. Hárfaszó.

-Ez is egyféle evolúció. Tözsfejlődés. Vannak benne nagy kihalások. Vegyük például az elefántdudát. Handersen leírta még 1852-ben, hogy a Mozambiki elefántdudások halál oka , tizennyolc generációra visszamenőleg kizárólagosan a tüdőtágulás volt, igen fiatal korban. Látom, felvonja a szemöldökét. De, lehetséges, tudja, hogyan? Szakrális vezetőnek számítottak. Nem vadásztak, nem harcoltak, a legjobb orvosságos emberk segítettek rajtuk betegség esetén, és eleve csak a legegészségesebbek, legéleterősebbek választódtak ki erre a nemes feladatra. Általában ketten voltak egy törzsben. Csodás hagyomány. Az elefánt elejtése után, kemény önmegtartóztatásban visszavonultak valamilyen barlangba, ahol rejtet mágiával képesek voltak úgy konzerválni az elefánt bőrét, hogy az megőrizte rugalmasságát. És a sok idióta ott nyáladzik egyiptomban, hogy milyen ügyesen mumifikáltak azok a folyamvölgyi fazekasok! Pfü! Mikor lettek volna képesek a nekrofil papok kilenc köbméteres elefánthólyagot csinálni! 40%-os térfogati tágulási képességgel! Még Piccard is csodájára járt a tudásuknak, és sok ötletet átvett a sztratoszféra léggömjéhez. És nézze...szóval rendkivüli közösségi érzés fokozó ereje volt ennek. Három hónap alatt elkészült az elefántduda. Csodás alkotás, Livingstone még látot ilyet! Képesek voltak úgy megfaragni az erdeti helyen maradt agyarakat, hogy furulyaként szolgáltak. Az ormány az eredeti elefántrombiálást volt képes hallatni. Ennek kezelése a törzsfönök kiváltsága volt. A fél szememet odaadnám, hpogy lássak egy ilyen ünnepséget! Mármint nyilván utána, az ünnepséget még két szemmel nézném. Képzelje, ahgy kihozzák a mágikus jelekkel telerótt, kipingált hatalmas tömlőt a barlang elé! Az elefánt teljes csontvázát beledolgozták, ezernyi kis csontsíp ál ki a testéből. Ekkor jön a két Mester, és felfújják az elefánttömlőt. Tudom, ma már megmosolyogtató, de a péniszén és a végbelén keresztül. Ne nevessen! Ez ma komikusnak hat, de ők nagyon komolyan gondolták. Nem érzi ebben a transzcendenciát? Halála útán ott telik meg, ahol élete során ürült. A szertartás végén meg a száján át engedik le a hangszert, amelyből nem csináltak hangszert. Hagyja már abba, komolyan mondom, mint valami éretlen kölyök! Szóval, ezután jöt a ceremóniális fújás...jó, megvárom... Szóval, csak a két mester fújhatta, étlen-szomjan, alvás nélkül, miközben a többiek dobszóval és kiáltozásokkal biztaták őket, napokig. Általában egy elefántdudás egy ilyen ünnepet élt csak túl, kettő után kvázi szenté avatták, Ngoharpopot pedig, aki hősi énekük szerint NÉGY elefántot fújt életében, szentként tisztelték. Persze bálványuk is volt. Ngoharpop úgy néz ki, mint egy fekete szúmóbirkozó, hatalmasra tágult, logó pofazacskókkal. A madridi néprajzi múzeumban van egy igen jó faragvány, talán látta... Szóval, felfújták a tömlőt, megszentelt papirusznádszárakkal. Nagy szégyen volt, ha munkája végezetlen halt ebbe bele egy elefántdudás. És ha egyszer megtelt, hát a teljes törzsközösség összegyült, és játszani kezdtek. Atyaisten, micsoda muzsika lehetett! Száz mozambiki egyszerre nyüsztülte az ezernyi csontsipot, elöször önkéntlen kakofóniában, majd lassan sajátos zenévé ötvözödött az ár. Micsoda élmény, vaalóságos teremtés, ahogy a zürzavarból, a káoszból kinő a minden emberben közös harmónia világa. Óóó! -ivott.

-Nem véletlen, hogy a legjobb afrikai dzseszfúvosok mind a mai napig onnan jönnek. Képzelje el, a csecsszopóktol a vénekig mindenki egyszerre, mégis külön játzsot a hatalmas instrumentumon, mikózben a két dudás csak fújta, fújta lélkeszakadtáig. Hát, tényleg isteni élmény lehetett. Ezt követte a diszes temetés, ahol elefántbőrbe csavarva adták meg nekik a végtiszteséget. Persze voltak balesetek. Állitólag Rastmundsen egyik hajóját a nyugati partoknál egy ilyen elszabadult tömlő sülyesztette el. Teleki egyik barátja meg párbajra hívta ki Fenimore Popot egy sebhely okán. Mindjárt mondom- újabb kupa rubinvörös bort nyelt el mohó torka. A z alkonypir ellilult a nyugati égen, a lány még szebben hárfázott. Az izzadtságszagú eunuch becsoszogott a negyvenkétkarú Indrát ábrázoló timpanon alá, az kis albinó szolga egy selyempárnára kuporodva hallgatott.

-Szóval, ennek a fickónak a válán volt egy sebhely. Állitása szerint akkor szerezte, amikor egy ilyen elefántduda kipukkadt, és a szemhéj, szempillákkal előre a vállába fúrodott. Tényleg elég furcsa sebhely volt ott neki...mindenesetre Fenimore azt állította, kagylóvágás nyoma. A párbajban életét vesztette, de barátunk is kapott egy csúnya sebet, pont az ominózus vállra, így már nem mutogathatta az elefántszempilák vágta sebet. Halálra is itta magát rövid idővel késöbb. Mondjuk, ez valószinüleg amúgy se lett volna másképp. Szegény Pope meg szörnyethalt aegy kardvágástól! Igy soha nem fejezte be rendkívül érdekes értekezését. "A zebrapintyek dalkészletének változásáról a mozdonysípok hatás következtében". Alapmű lett volna-kezdett dadogni, és tekintete is bizonytalanná vált. Antik tálból szedegettünk szilványi szöllőszemeket, bizonytalan kézzel.

-Aztán nézzük az északnémet kultúrkört. Oluvsen tagadja, hogy lett volna bálnaduda. Annyit megendged, esetleg a halászok próbálkoztak azzal, hogy püffedt bélnatetemeket csökekkel kiszúrtak, fel ne robbanjanak, de ezzel szerinte nem volt céljuk hangokat adni, az csak afféle melléktermék. Oluvsen elég konzervatív, bár jó tudós. Stegivson viszont egy seggfgej, igazi seggfej. Kijelentette, hogy óriáskalmárhalból soha nem csinálhattak dudát! Így, ex katedra!

Ne értsen félre, semmi bajom az alulról feltörekvő tehetségekkel! Magam is sok ilyet támogattam, példáút Bauert, tudja, aki nem rég írt kíváló értekezést a puebló indiánok vályoghegedűiről. Szóval, ez a világ rendje, de hogy ez az ostoba, csak azért, mert az apja halász, a bátyja meg preparátor, makacsul kijelenti, hogy a polipbőrt nem lehet kikészíteni tömlőnek...hát menjen az ilyen a fenébe, komolyan mondom! Ugyanakkor ő ír rozmáragyar xilofonról, ami teljes abszurditás. A bálnaszila lantot meg legfeljebb április elsején közölné le valami faktoros lap. Szóval, az Oslói tengerészeti múzeum képtárában van fametszet polipbőr hajókürtről, bárki megnézheti! Egy knor hátsó fedélzetén hever, és ami a lényeg: a tapadókorongok helyén lyukak vannak! Érti, milyen zseniális? Minden kar magában egy nagy, lefogásokkal szabályozható síp! Swedenborg teljesen más koncepciót vázol fel. Szerinte az írországi vikingek nem lyuggatták a polipkarokat, hanem különböző hosszúságora vágták. Nem kis merészséggel azt állítja, hogy ez volt a mai templomi orgonák közvetlen őse. Nem mondom!

Minden esetre Stegivson egy seggfej...

...ugyanakkor a Matchu-Pitchuban talált tapirbőr hólyagok eredetileg is mervek lehettek a kikészítéstől. Vélhetően dobok voltak, ha nem dísztárgyak. Pizzaró aranytartónak használt ilyeneket, döbbenet erős a faluk...

Coldoni egyre érhetetlenebből motyogva becsúszott az asztal álá, hipnotikusan meredve az üres palackokra. Majd elterült a carrarai márványpadlón, és békés szuszugásba kezdett. A kis szolga feje alá csusztatta a selyempárnát, amin eddig űlt, engem pedig betakart egy könnyű takaróval. A hárfáslány abahagyta a játékot, csókot lehelt a fehér homlokra, majd finoman elsétált a sötét kertbe, áttetszó selyemruhájában. Az albinó leült az egy szál gyertya fényében, és bánatos pásztornótába kezdett sípocskáján. Fogalmam sincs, miből készülhetett.

Habakukk

Idő

Végtelen örvény,
A kavargó emlékek
Apró szilánkok


Buszon

Holt szeretteikről
Az öregek a buszon
Beszéltek, csak úgy


Metró

Verset írok itt,
a föld alatt. Unalmas
De jól haladunk


Aforizmatikus

Hiszed a való
Hatalmát a képzelet
Felett? Felnőttél.

Hiszed a való
Hatalmát a képzelet
Felett? Halott vagy.


Vén én

Vén vagyok, nyögtem
De az elefántteknős
csak kacagott


Megint metró

Egy fiú köhög
a metrón. A bajszos is
Szemközt, de másképp

A neridák kútja

Próbáltam egyféle negyvilági lazasággal besétálni. Az előtérben elbűvölő szökökűt, stílusa talán poszt neo-neo barokk. Dupla falloszú tritónok enyelegtek sellőlányokkal, akik idomtalan műmárvány-szilikonkeblüket kacéran mutogatták a belépőnek. A háttérben Rubensi méreteket öltő pöre nőalakok fetrengtek szteroidokkal túlnyomott folyamistenek karjaiban. Tartozott mindehez pár tucat cukorbetegségre itélt puttó, akik különböző tengeri állatok maradványaiból klóros vizet csorgatttak a tengeri orgia szerepplőire, meg nagy mennyiségő, bájos összevisszaságban szétszórt tenger gyümölcse. Mindez visszafogott, óarany árrnyalatú vízálló bevonattal ellátott gipsz. Füstös matrózkocsmák világát idéző gömbhal lámpás, viharba keveredett hajó olajképének reprója, és egy felette hiteltelen kardhalmásolat. A beengedőember mint egy szumóbírkozó, rézgombos, kétsoros tengerészöltönyben. Kanyargós lépcső a pincébe, ahonnan sós halszag árad. A falakon további tengeri mitológiai lények, a krakkentől leviatánig, ahogyan meztelen nőalakokat rabolnak és fogyasztanak el. A pincében a világítás elég trükkös, kb. mintha a vízzröl visszaverödő napfényt rajzolna hullámjátékot a falakra. Valami program csinálja, és projektorok nyomják. Egy rohadt nagy tengeri akvárium, benne minddenféle élő, meg félig döglöt állatt, müanyag kincsesládikó, aminek fedelét buborékok nyitogatják, koponyácska, hajóroncs agyagvár, meg minden csuda. Csak Nemo hiányzik, a kapitány meg a bohóchal is. Bohóc azért akad, egy kalóznak ötözött kb. százéves kínai formájában. Szemkendő, faláb-lehet, hogy igazi- olyan Silver John-os hacuka, meg minden. Csak egy póráz hiányzik a kezéből, a másik végén egy kis néger Jim Hawkinssal. A falakon tengerből kiemelt kincsket imitáló müanyagárú, olyan igazi százforintos bolt gumiszaggal. Nyám.
-Mi teccik?-vénasszonyosan remegő hangon szól a vén kalóz. Mondhatnám, hogy lófasz se, de biztos megsértődne. Az igazság fáj. A padlón kellems mozaik-meglepő módon tényleg az- egy egész jó megtartású Poszeidón enyeleg mindefféle félig nő, félig tengeri állatt lényekkel.
-Csak kukkolni jöttem volna- olyan hülyeség, hogy ilyenkor mindig kicsit magas, meg bizonytalan lesz a hangom. Végül is a huszonegedik században lennék, felvilágosult kor, van női piszoár meg férfi GYED, mit szégyenkezzen az ember gyermeke.
-Mintegy kétezer négyzetméteren veheti igénybe a "Vízalatti érzékek világa" szolgáltatásait. Zsetonos rendszer van, a minimális beválható összeg tízezer, visszaváltás nincs.
A vén fószer az arcomat kuktatja. Főállásban biztos pszichológus lehet, mert valami elégedetlenségfélét fedez fel rajta.
-Az összeget teljes egészében felhasználhatja, nincs belépőjegy!
Hát tegyünk úgy, mintha ez meggyöző lenne. Beváltok egy tizest, úgyis csak a villany meg gázszámla lenne. De istenem, nem csak kenyérrel él az ember ugyebár. A halbőrt imitáló tárcában kapok húsz tantuszt, halpikkelyek. Halpénz, nagyon vicces. Nyilván fel sem kéne merüljön bennem, hogy ötszáz alatt jár itt bármi. Reméljük, a gyufa ingyenes. Vagy adnak kapásból féltucatot. Bemegyek.További akváriumok, és müanyag műkincsek. Itt már legalább fehérek a helenisztikus hangulatú szobrok. Enya énekel a háttérben. Gondolom, van aki így is képes merevedésre. Megpróbálom megfejteni az ikonokat. Nem megy. Végül felvilágosítást kapok. A kukkoldát a harcsa-ikon jelzi. Lesőharcsa. Kurva vicces. A piránja gondolom valami büfé. Az 1915-ös fekete fehér fényképen díszelgő Sithonia óceáni kábelfektető hajó képe alatt meg a vécére lehet eljutni. Valljuk be, ebben tényleg van valami humor. A felvilágosítást adó hölgy igen kellemes látványt nyujtott. Feszes kis pikelymitás naci, matrózblúz, aminek kivágása nem titkolta, mindkét mellbimbójában van pierszing. Szerencsére nem halszaga volt -éppenséggel az is lehetne itt előírás- hanem diszkrét kölnit használt. Öt halpénzért adott egy "Sex in the water" koktélt. A "Swimming busenissman"-re nem voltam kiváncsi. Meg a"Blody Sharklady"-re sem. Igy elharcsásodva végigsétáltm egy vízallatti barlangot imitáló folyosón, ahol kreppapir műhinárok hajladoztak a láthatatlan ventilátorok szelében. Az egyszemélyes kabinkában volt minden ami kell, halcsontváz fogas, kényelmes fotel, patinás rézcsap. A törlőkendőkön Botichelli Vénusz születése. A tükörüveg túloldalán megviselt leányzó vonaglott egy plüspolip karjai között, egy hal álarcos izmos figura próbálta kiszabadítani. A fickó tetkói alapján azonos lehetet az egyik ápolóval a közeli nyugdíjasotthonban. Megnyugtató tudat, ha esetleg valaho odakerülnék, hogy a polipvédelmük ilyen hatékony. De azért Agáta néninek nem említem meg ezt megnyugtató felismerést, amikor legközelebb meglátogatom. Lehet, kissé zavarban lenne addig a fél percig, amíg el nem felejtné, ahogy mindent, ami az elmúlt harminc évben történt. Közben a hölgy kiszabadult, a polip gyászos romjait két szigonnyal felszerelkezett női matróna elvonszolta, és a lány éppen nagyon hálás volt a fiúnak egy kagylókereveten.Ezután rudtánc következett, stilszerüen árbócrúdon. A tengerész analógiát tovább erösítette, hogy a vonatkozó hölgyet az embere tényleg legfeljebb egy többéves hajóút után révbe érve kivánná meg.
Kalózrumot ittam a piercinges mellű lánynál, akihez csatlakozott egy másik is, hasonló ruhával, és rózsaillattal. Az ilyenek bezzeg nem táncolnak. Még nem akartam menni, ezért némi ingyenes időtöltés gyanánt végignéztem a szerepjátékszobákat. Az ember üzekedhetet egy fregatt hajóskapitányi kabinjában a hajósinasnak öltözött hölgyekkel, egyetlen pálmafával dekorált apró szigetecskén szertketkezhetet az egy főböl álló választékkal. Lehetet egy U-boat torpedókamrájában üzekedni, soványabaknak akár a torpedóvető csöben. Prémiumkategóriaként az ember egy akháj hajó fedélzetén az árbócrúdhoz kötöztethetet magát, hogy éteri zene kiséretében sellőnek öltözött hölgyek orálisan kielégítsék. Ez különöen azért vicces, mert a szirének nem sellök, teljesen világosan le vagyon írva. Szárnyas nők kéne ott szopjanak, nem félhalak, ha hűek akarnánk maradni a Homéroszi mondakörhöz. Talán ha lenne minőségbiztosítása ennek a kupoldának, jobban odafigyelnének ilyen dolgokra. A piszoár pontyszájat formáz. A kismértú hajóágyú a sarokban gondolom csak dekoráció. Esetleg a kéztörlőt lehet beletuszmákolni, legalább is páran megpróbálták. Plussz tízezerért megnéztem egy vizbehulló haditengerész és egy sellőlány szerelmi nagyjelenetét atlantisz romjai között. Finom fehér homokban fetrengtek, testükre tapadt. Igazából a víz alatt nem így lenne. Persze akkor a katona megfulladt volna. Így is eléggé kapkodva szedte a levegőt a végén , nem volt már mai legény. Két ráknak öltözött hölgy leszbikus szerelmi jelenete következett. Amikor a homárszerü végkép összegabalyodot a tarisznyarákszerüvel, othagytam a fülkécskét. Szegény Botichelli. Utolsó filléreimből még rumot kortyolgottam, így legalább a beszédesen rezgő pierszinges kebleket bámulhattam, sokáig. Randit próbáltam megbeszélni tulajdonosukal, mint minden ittas és csoró vendég, ő peddig meg rutinoan, és tiszteletteljesen lerázott, mit minden csoró és ittas vendéget. A Western Erotic Bárban legalább egy nugettért megpróbálhattad lasszóval megfogni őket. Itt csak horgonylán volt, de azárt biztos kidobott volna a tengerészruhás kidobóember. Karján horgonytetkó. Kb. egy-egyes leképzéssel. Nem valók nekem ezezk a tematikus helyek. Bár itt legalább nem akad gumidenevér a hajadba, mint a "Drakula -kastélyban". Igaz ott péntek esténként féláron lenyalhatsz egy hullafehérre festett leányzóról fél liter paradicsomlevet. A kivénhedt kínai kalóz mosolyát éreztem a hátamban, ahogy felkecmeregtem a lépcsőn. A forduló után négykézlábra váltottam. A szumóbirkozó hüvős udvariassággal segített talpra. Kilépve még lehánytam a bajárat mellé kiállitott sárkányhajó orrot, majd gyorsan eltántorogtam. Nem valók nekem ezek a tematikus helyek.

Bél szín

Ariena Goldstein állatpszichológus volt, a legjobbak közé való. Pont ezért űzték el Madridból, alig három ével azután, hogy kiutálták Rómából, és végül már a mediterránhoz sem ragaszkodott eme boszorkányüldözések miatt. De mielött egyik szavammal gáncsolnám a másikat, hát kezdjük ez elején. Amikor is még nem Madridban volt Ariena állatterapauta és tréner, hanem ajurvédikus masszázsal foglalkozott Rómában. Macskákon. Kivételes képességű macskamasszőrként. Késöbb úgy vélte, már ekkori népszerüsége is sokkal inkább mentális hozzáálásának volt köszönhető, mint a több ezer év alatt kiforott, ám a modern korban adaptált technikáknak. Mindenesetre egyre népszerübb tevékensyége igen kemény, és folyamatosan erősödő földalatti elenállást generált. A szakácsok részéről. Ez teljesen érhetetlen volt. Természetesen azokat a sötét babonákat senki felvilágosult ember nem osztja, hogy az olaszok macskát ennének, ellentétben a franciák bevalott csigaevő praktikáival. Annak sem tulajdonítanánk különösbb jelentőséget, hogy Róma közterületein -oly sok más nagyvárossal ellentétben-elvétve sem látni macskát, vagy hogy a masszázsra érkező paciensek lezárt, jelzés nélküli ládákban érkeztek, s nem ritkán testőr kisérte a zaklatott tekintetű tulajdonost. Szóval, a villák zárt, elektromos csapdáival védett kertjeiben, és ragasztott, biztonsági üveges ablakú luxuslakosztályokban élő cicusok igencsak kedvelték Ariana finom kezeit, nem zavartatva magukat a pergammenszerű bőr, és a millió szeplő által. A földalatti ellenállás azonban egyre zavaróbbá vált, és lassan kikezdte a magányosan élő, finom mosolyú asszony türemét. Csak elsózótt lazánját evett évek óta, ha bármely étterembe belépett, legyen az kockás terítős, vagy damasztabroszos. A sajtöntetet rendszeresen hidegnek találta, a bort dugóízünek, a pizzatésztát szíjasnak, a mozarellát szikkadtnak. A világon alegtöbb helyen persze ebben aztán semmi csoda nincsen, Londonban misét mondatnál, ha ilyen falatokhoz jutnál, de Rómában mindez több volt, mint gyanús. Igy mirelitpizzától fekélyes gyomorral, szomorúan hagyta el az örök várost, akiknek vészesen fogyatkozó nyávogó lakói csak sajnálni tudták ezt az esetet, de titkos lazanjarecepteket dédelgető földlatti szakácsmozgalma megkönnyebülten sóhajtott fel.
A mediterrán bűvköréből nem tudván szabadulni, Madridba költözött, már diplomás állatterpauta és trénerként. Minekutána két hónap allatt lefogyasztotta egy királyi hercegnő már járásképtelenre hízot dakszliját, meglehetős hírnévre tett szert. Az elhízott kedvencek áradata gazdaggá és elismerté tette, de nem elégítette ki szakmai ambicióit. Ekkor jött élete lehetősége: a folyamatos nyomás hatására a bikaviaddalok rendezői úgy döntöttek, próbálnak a bikáknak emberségesebb körülményeket biztosítani, és pont a kutyabarát hercegnő nyomására -aki maga sem bírt már járni burjánzó hájtömegének köszönhetően- Arienát felvették terapautának, lelki támogatónak és halottkisérőnek a legnagyobb Madridi arénába. Elöször olyan félelmeket fogalmaztak mega szervezők, hogy esetleg a halálba belenyugvó bika nem fog megfelelő látványosággal küzdeni, hanem csendes beletörődéssel várja a halált. De nem így lett. A klasszikus tétel szerint élni segít, aki halni tanít. És hazudni tanít, aki tiltva nevel, de ez a probléma csaka főemlős terápiában jön elő. A bikák nem elég bonyolult lények ahhoz, hogy hazudozzanak. A tehenek is csak elvétve teszik. Szóval, a megfelőlen felkészítet bikák látszólag flegmán jelentek meg a porondon, de már a pikádoroknak is jelentősen meggyült a bajuk ezekkel a filozifikusan nyugodt lényekkel. Mert rafinált bikára senki sem számított. Pont az életről való lemondás hideg nyigalma, és a harag elengedéséből fakadó lazaság tette őket félemetes ellenféllé. Így lassan megszokottá vált az addig igen ritka látvány, ahogy egy megviselt, de eleven bika a torreádor belsőségeit szarvára csavarva büszkén poroszkál a vöröses homokon. Jellemzően megnött a biaviadalok nézettsége, és az állatvédők tiltakozása lankadni látszott. A humanistáké nött, de ez már csak őket érdekelte.
Persze, nemezise itt is akadt Arianénak, Hogo Gomezi Diegeo de Pascigallia személyében. Ő volt a lelki mentora, és felkészítő pszichológusa a toreádoroknak. Kettejük nemes versengése kedvenc csemegéje lett a sajtónak. Hogo hozta issza egy Budhista kolostorbol Carvvantét, a korábbi sztármatadort, aki egy újszülött borjú látványától meghasonlott, vegetáriánus let, majd egy majdnem halálos vereséget követően lelépett Tibetbe. A minden hájjal megkent szakember visszahozta, és miután a két kiló kolbász elfogysztását követően jelentkező pankreatitiszéből kigyugyult a torreádor, újtra a régi volt. Egészen addig, amig Ariana egyik különösen jól felkészítet bikája vissza nem helyezte magzati pozicióba golyóit. Nyilatkozatháborúkkal tarkított felkészítő versenyeik a bikaviadalok új, átpszihologizált korszakát hozták el. A nagy vallomások, megnyilások kora volt ez, annyi zokogó férfit még ember nem látott a tévében. A bikák nem sírtak. Hallgattak.
Érhető volt hát a végtelen flháborodás, amikor kiderüt, a két ellenfél már hónapok óta egy fedél alatt lakiik, és magánéletükben túlságosan jól is megértik egymást. ehhez jöt még Ariana félreérhetetlenül gömbölyödő pocakja. És mikor egy meccsen a torraádor zokogva borúlt a bika nyakába, aki bünbánóan nyalogatta a nyalka marhagyilkos véres combját, hát nem ment tovább. Megkérték a boldog kispapát és kismamát, hogy legyenek szívesen, és mondjanak fel, és ha már itt tartunk, akár el is mehetnének af enéba Spanyolhonból. Így is lett. Jelenleg Japánban élnek, és trénigeket tartanak a halászati flotta magas beosztású tengerészeinek. Legutóbbi teamépítő hétvégéjük filmklubbal zárult. A meglett kapitányok és elsőtisztek elöször végigsírták "Free Willi"-t, majd a "Moby Dick, avagy a fehér Bálná"-n rágták a körmüket, és a végén hatalmas óvációban törtek ki. A pánibeteg japán makákók már egy másik történetbe tartozak, de azt ígérem, nem írom meg.