Kis lélekszámú temető

Szóval kényelmesen terpeszkedtem a nagy halom pornódévédén. Nyugodtan forgolódhattam, nem csúszott szét. McCarthy ezredes sírköve remekül visszatartotta-feleségéével együtt- a kopott műanyagdobozok szétfolyni kívánó dombját. Vénusz domb, ehehe. Jó biznisz ez a pornódévédé dolog. Kicsit visszaveti, hogy az egész bolygón egyszámjegyű müködőképes lejátszó maradt. Becsléseim szerint. Mindjuk, így a temetődombról, akarom mondani, a DVD dombról, a temetődombon levő DVD dombról, Vénusz-dombról csak felszínes becsléseket lehet mondani. Jelelmzi a helyzetet. Vénusz dombja Thanatosz dombján áll. Pontosabban Mors dombján, ha már a latinnál tartunk. Kevesen tartanak a lattinál. Mostanában enciklopédiákban is nehéz utánannézni az ilyesminek. A papír csábítóan meleg. A googli meg már nem mondja meg. A patkányk kipusztultak az ipari számítógépek bádogházaiból, szívósabb fajoknak adva át a terepet.

Ez időszakosan jó biznisz. Itt silbakol az ember egy halom szilikonmelű cicán. Persze gépfegyverrel. A gépfegyver olyan jó dolog. Kötelező kellék. Nem tudom, annyi évtized modern fegyveripar után hogy voltunk képesek elfogyasztani minden lőszert. De valahogy elfogyott több milliárd lőszer. Félni már csak a fekete lőporos ósdi mordályoktól meg a nyílpuskáktól kell. De az emberek nem szeretik. A kiégett fűvon, kormos törzsek között felbukkanó vándorok nagyrésze automata fegyverrel, vagy pisztollyal feszített. Mert hát, honna tudhatná azt bárki, hogy nincs benne golyó. Tudni nem lehet. Ahogy tudni azt sem lehet, találsz e korkodilt a nyolcadiik emeleti garzonlakásod fürdőkádjában. Nem TUDHATod. Csak jó eséllyel feltételezed, hogy aligha. Lőszerem nekem sincs. De olyan impozáns ez a svájci gépkarabély. Ha lenne löszer bene, háromszáz méterről cafatokra tépné az elenfelet. Akit játszva eltalálnék a lézeres célzókával. Jó,ehhez elem sem ártana.

Szóval it ülök, és akkor jön valaki. Persze, általában amit keres, az kaja, vagy fegyver -például lőszer -de mindenki, mindenki vágyik relikviákra is. Valamik orábbi életről szólnak, ami kapcsán azt hiszik, akkor kevésbé szenvedtek. Talán így is van. Legalább is másképp. Szóval, ha erre jár valami éhenkórász, akkor persze köszön. Ez még megmaradt az emberiség szókincsében. Akár csak pár káromkodás. Meg az a szó, hogy "premierplán". De ha jól emlékszem, régebben kicsit más értelemben használták. Mostanában verekedés lesz belőle, ha többször elhangzik.

Ha köszöt, akkor megkérdezi, hogy mim van. Mert látja, hogy valamin ülök, amiből sok van, és feltételezi, hogy akkor nyilván adok ebből, valamiért cserébe, ami nekem kelel, és remélhetőleg neki van feleslegben. Túl jó árat nehéz kérni eg pornoDVD-ért így, hoyg nincs lejátszó, monitor, meg áram. Általában a borítóért veszik meg. És morognak, miért van kitakarva fekete csikkal a cici meg a punci. Esetleg a fasz, vagy a tehén tőgye, altipustól függően. Teljesen reménytelen megpróbálni retusálni ceruzával vagy zsírktétával, próübáltam, d eteljesen tönkrement a boritó. Rosszkedvü ráncra gyürödött Monoque Quive arca, mellei helyén fehér papirsebek szakadtak. Szóval maradtak a fekete csíkok. A lemez viszont kell. Ez annyira fura. Mindenki gyankodva megvizsgálja a tokot, belenéz, ellenörzi, hogy amegfelelő lemez van-e benne, meg hogy karcos e, és csak akkor viszi el ha hibátlan. Ez egy ilyen bolt. Közben fenyegetően hadonászik fegyvereével, ami, akár töltve is lehet. Sajnos, sokan nem rendelkeznek megfelelő műveltésseg. A fegyverben nincs tár, a csöve görbe, hiányzik a závárzat, esetleg a ravasz. Mégis csillogó szemmel hadonásznak, hadd jöjjön rám a félsz. Néha gondolkozom, szóljak-e, csak úgy jóindulatúan. Mert erre mág ráfázhat, ha egy nálam vérszomjasabb félművelttel találkozik. De nem szólok. Nem vagyok a papája senkinek. Mostanában úgysem divat. Az emberek leszoktat a szaporodásról. Valószinüleg ninc skedvük. Esetleg az ózonréteg hiánya, meg az erös ionizáló sugárzás is szerepet játszik. Vagy csak senkinek sincs kedve egy bolygó méretü korom és kötörmelék sivatagba szülni. Kis patkány is rég láttam már. De a csótányok remekül megvannak, köszönik. Mondjuk, agyermekáldatlanság csomó morális kérdést megold. Sok értelme ninc spl a korhatáros feliratozásnak. Amig szexlapjaim is voltak, simán lehetet öket nyitva kiterítve arulni. Laponként. Amelyik lapon csak az impresszárió volt, általában nem sikerült eladni. De ha egyértelmüen kiderült, hogy szexlap-oldalról van szó, akkor valakinek néha megért pár kockacukrot vagy egy zsiletpengét. Egyszer egy idösebb úr megvett egy egész szám Hustlert ötvenezer dollárért. Szerencsére apró cimletekben fizetet, így fél télre megvolt a gyújtos. De mnézzük a mát. Mert a szexlapok már rég elfogytak. Meg az enyhén málna ízzű kínai radírok is. Mosolygó kis cicákkal. Bár inkább csak a szaguk volt málna szerű, az ízzük keserű. Mégis szereteték nagyon. Hagyjuk.

Szóval, jött egy magányos ember, miközben üldögéltem itt Thanatosz-Vénusz dombján a kis kiégett vidéknek. Mindig magányosak. Nem tudom. A hordaszellemt szétfújta az atombák forró szele. Nem volt nála fegyver. Aggasztó. A szokatlan dolgok aggasztaóak.

Nem is kért DVD-t, pedig megszámítottam volna egy fél doboz citrompotlóért. Nyakában kereszt. Az eredetinek erössen kicsinyített leképzése, de azért felismerhető. Az ilyenek ritkán vesznek DVD-t. Vagy csak olyat, amin nagyon sok a kitakarás. Köszön, majd tovább megy. A romos templomon átvezető ösvényen. Szerencsére már alkonyodott. Sírkövek tartották kordában a szétáradni akaró DVD-ket. A felállított sírkövek gátolták meg, hogy belefolyanak a sírgödrökbe, melyeket eredetileg fedtek. Kérdés, mennyi itt a nettó haszon. A tolvajoktól nem kellet tartani. Itt mindenki feltételezi, hogy töltve van afegyvered, bár senkinek sincs. Ez kicist olyan, minthogy dollárral fizetetek az emberek mindenért, miközben a dollár már független volt az aranytól. De mivel mindenki elhgitte, hogy kapni lehet érte valamit, hát adtak érte is valamit, itt tényleg ért valamit. Érdekes, hogy a közgazdaságtan materiális tudományág. Nem hiszel a szüzenfogantatásban, d elhiszed, hoyg most a kezedben tartot papirköteg ér egy Opelt, egy negyed Mercedest, huszonött tonna teljes kiörlésű kenyeret, vagy három és fél luxusnyaralást Haitin. Persze, ebben csak azért hihetsz, mert hisz benen az autókereskedő, a pék meg az utazási irodás. A szüzenfogatatásban hinni személyes dolog,, és ha nem lesz belőle politika-persze mindíg lesz-akkor valamenyir eközömbös lehetne, ki más hisz benne. Persze nem mindegy, pont úgy, mint a pénznél. Ez nem személyes dolog, mert akkor az egyetlen kérdés az lenne, Isten hisz-e a szüzenfogantatásban. Persze, aki mindent tud, annak hol van szüksége hitre? vagy a szabad akaratkövetkeztében ninc solyan teljes tudás, amelyhez ne kéne társként a hit is? Determinálná aszabad akarata a hitet? Tudhatóan?

Szerencsére mindenre vannak konzervválaszok. A keresztes ember jámborna bandukolt át atemplonom, amikor hatalmas villanással jelenés támadt. Magas, kékes fényben izzó alak horgadt fel a napszitta falon. Magas homlok, vízslató, szúrós kék szemek, sasorr, határozott, nemes vonások, pengeszáj és férfias áll. Ezüstös , dús haj és szakál. Menydörgő hang.

-MIT TETTÉL?

Szerencsétlen összeesett, nem válaszolt.

-NÉZZ MAGADRA! NÉZZ MAGADBA! ELÉGEDETT VAGY?

Lassan térdre emelkedett, és megrázta a fejét.

-EZT AKARTAD? EZÉRT LENNÉL ITT?

Lehajtota a fejét.

-ÉRTELMESEN HASZNÁLOD AZ ÉLETET, AMIT KEGYKÉNT KAPTÁL?

Lehorgasztva ingatott fej.

-GONDOLSZ VELEM, IMÁDKOZOL HOZZÁM, TARTOD PARANCSAIM?

Csak horgasztott fej.

-NÉZZ KÖRÜLA VILÁGBAN! NÉZZ KÖRÜL!!

Körbenézett. Romtemplom, feldúlt sírok, elszenesedet fatörzsek, kiégett gyep. Kiélt arcú pornófilmárus.

-TETSZIK? ELÉGEDETT VAGY?

Bűntudatos csend.

-TE TETTED ILYENNÉ!

Erre megrándulnak a bűntudatosan előreeső vállak.

-Igen, te tetted. Gonosz cselekdetekkel, a gonosz cselekdetek támogatásával, a gonosz cselekedetek eltűrésével, azzal, hogy lagymatagon harcoltál a gonosz cslekedetek ellen!

Igen, te vagy a bűnös! BŰNÖS VAGY!

Szegény.

-TETTÉL VALAHA VALAMIT, HOGY NE ILYEN LEGYEN A VILÁG? HOGY JOBB LEGYEN A VILÁG?

Nyomorult megpróbál válaszolni. Sírós, remegős hangon.

-Mosódióval mostam. És vegetáriánus vagyok...voltam....

Volt. Ezen a bolygón nincsenek túlélő vegák. Sőt, nem kannibál túlélök sincsenek. Az erkölcsi határ a dögevők és a ragadozók között húzódik meg. A dögevők javára. Ez is fordítva van...

-GYÓNJ MEG, BŰNÖS LÉLEK!!

Az arc eltünt, és egy piros nyil kezdett villogni egy törmelékhalom felé. Visszafelé gondolva, ott valaha gyóntatófülke lehetett. A jelenés helyén afalon zajcsikok jelntek meg, a rejtet hangszórókból sercegés hallatszott.

Viccesek azek a modern egyházak. A tribaptisták templomában modern technikával sarkalták a nyájat bünbánatra. És mint afféle környezetvédő egyház, az egész kis cucc napelemel ment. A lejátszó, aprojektor, a mozgásérzékelő.

Mondjuk, az aksik már gyengék. Már csak az alkony után egy órában látni a jelenést. Napközben csak hallani, minthogy napfénytetős a vetitőterem. Sőt napfényoldalú.

A bünbánó megmoccant.

-MIT TETTÉL?

Attól féltem, a második kört már nem bírja ki.

Odasántikáltam, és kikapcsoltam a vackot. Már a "KEGYKÉNT"-nél tartott. Feltámogattam a fickót, és adtam neki egy kis sáros pocsolyalevet. Mostanában ezt ivóviznek hivják. Bevonult a Montagou család kriptjába, és egy kényelmes koporsóhelyen elszunnyadt. Nem ettem meg. Nem vagyok én olyan. Lassan visszavonultam kedvenc sírboltomba, mert sötét felhők kerekedtek a csillagos ég alján, és a Geiger-Müller számláló fenyegetőn recsegni kezdett. Szakadt ponyvát húztam a digitális pornóálmokra. Rádioaktív eső. Nem világít zölden, mint egy régi razjfilmben.

Ha holnap este nem esik, lesz egy órám alkonyat után, hogy mozizzak. Kiveszem a végtelenített "Isten Dörgedelmes Hangja 5.3.2." DVD, és megnézek valami vidámabbat. mondjuk, pár Tereza Orlovszkij remekművet. Egy órába három is befér. Vagy a Nyomorultak első felét, Jean Gabin-nel. A második felét sosem nézem meg. Mert mindíg sírnom kell, amikor Gavroche meghal.

Fenék

"Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?"

Persze vicceslett volna smúzolni. De rohadtúl nem voltam hangulatban. Elnézve a helyet és az időt, nem is tudom, mihez lett volna kedvem. Hideg, száraz idő, aszondják. Tegyük hozzá, inkább kurvahideg. Olyan jó kis csontigható. Aszondják, jó, mert ilyenkor nem fertőznek a vírusok. Nem bírják a száraz hideget. Remek. Akkor bizonyára a Góbi sivatagban soha nem náthásak. De az is lehet, hogy egyszerüen megfagynak a figurák, mielött kiderülne, hogy állati betegek. Szóval, semmi vígasztaló nincs ebben a rohadt időben. Még az sem, hogy legfeljebb teveinfluenzát kaphatnék. Nem dromedárost, kétpuput. Mindenestre félretoltam az akadékoskodó hölgyikét, és kisiettem a boltból. Nem fizethet az ember minden kurva doboz cigiért, amit elszív. Én sem szarom a pénzt, kezicsókolom!
Álltam a mocskos megállóban, és vártam a büdös buszt. Bár püffedt arcú kishivatalnok, cirkuszsátor méretű házinéni, húgyszagú csöves, meg nyúzott arcú Gyeremekét Egyedül Nevelő Anyuka kisklambóval. Egész cuki kölyök, mintha valami vad kakakadú próbált volna fészket rakni a fején. Sötétszöke, így estefelé. Gyürött arcú anyuka nagyon csúnyán nézett, hogy ott füstölgök a fejébe. Azt szerencsére nem szúrta ki, hogy belehamuztam a kiskölyök kapucnijába. Aztán el kellet dobni, mer' kurva morc egy kaller volt a buszon. Így is nehéz volt neki elmagyarázni, hogy most se jegyem, se kedvem fizetni, meg egyébként is. Valahogy csak sikerült elbájcsevegni három megállót, és már ott is voltam. Mindenki csúnyán nézett nagyon. Nem tudom, ilyen hidegben honnan van ilyesmire kakaó bennük. Még a buszsofőr is nyújtogatta a nyakát mint valami etetésre váró liba. Bár azokat tömik, aszondják.
Még két cigire volt a bár. A pultos rámköszönt, bementem hátra.
-Oltsd el, légyszives!
Jurij. A megszokott hideg, kimért hang. Olyan tanáros, meg hülyeanyás. Öröm volt nézni az arcát, ahogy lassan elkentem a dekket a rózsamintás tapétán. Barna, rózsamintás tapétán.
-Késtél!
Az orromban kezdtem turkálni. Bármit mondanak az okosok a száraz hidegről, azért volt mit termelni rendesen. Élvezet a barnásszürke golyócskákat szétgörgetni a szönyegen.
-Hagyd abba, undorító!
Folytattam. Semmi esélye. Elövett egy aktát fiókból. Bizonyára megnyugtató mozdulat ez számára. Mint normál embernek, ha a farkát markolássza. Citromsárga akta. Nem szivesen adta oda. Tudta, ronda fekete újnyomok lesznek minden oldalon. Bezzeg az ő finom kacsói! Gyakraban jár pedikűröshöz, mint ahogy normál ember fogat mos. Fontoskodva forgatta a lapokat, és pofázott.
-Ez valami felolvasóest? Akkor kérek kávét, meg ezüstkanalat kavargatni!
Erre persze odaadta. Kicsit éretlen, zöldes-citromsárga akta. Zavart, hogy pofázott, miközben olvasni próbáltam, leugattam. Nagyon szemrehányóan szedte a levegőt. Seggfej.
Az ügy a legkisebb mértékben sem volt sima, pedig azt igérte. Mondjuk, lehet, csak én vagyok béna, ezért nehezebb mindig, mint ahogy beharangoza. Nyavajgós alak. Nyakláncot kéne csinálni az újperceiből. Még akart valamit, mondtam akkor hallgatom, ha ad valami töményet. Elküldött.
Sikerült valami elfogadhatóan trágya helyen aludni. Nem volt kedvem kimenni, amig le nem megy a nap. Biztos hívogatott a szépkezű, hogy mi a lófasz van, de ki voltam kapcsolva. Ébredéskor egy lendülettel töröltem minden SMS-t, hangpostafiók meg úgy sincs. Így szép ez...
Valami internetkávézóban próbáltam összevakarni, amit tudnom kéne. Persze, itt sem volt dohányzó részleg. De leglább betompultam némi kis kiszerelésű aromás krumpliszesztől. Ha egyszer elvihetném az a nyamvadt aktát, nem szívnék mindig a lyukas memóriám miatt. De az ott marad a nőisen puha, és férfiatlanúl puhány kezek között. Vitaminos kézkrém szívódik fel lapjaiba, kárpotlásul a miattam elszenvedett olajos mocsokért.
Végre elért, és sírt egy sort, hogy már csak húsz órám van, s igazán, és ha most (is) elszúrom, akkor soha többé. Így végre megvolt az időpont, anélkül, hogy magyarázkodó, bocsánatkérő kérdezgetésbe kellet volna bocsátkoznom. Megjegyzendő, sosem szúrtam el. Legfeljebb futni kellet néhány plussz kört. De azokat én futottam. Elöször kínai negyedbe kellett mennem, ami nagyon nehéz egy ilyen városban, ahol nincs ilyen.
Csan úrnak hívták, ami kicsit közhelyíesnek hatott. Egyszerű európai ruhát viselt, kevés szavú, illedelmes, zárkózott. Nem nagyon oldotta a sztereotípiákat. Tíz perc alatt ki is derült, hogy nem tud segiteni, mert kifogyott. Lí asszonyt ajánlotta. Gondoltam, ez se lesz egy kétméteres vörös Brünhilda, jégkék szemekkel. Hát nem, töpörödött asszonyka, a magaelénézve-fogatlanmosolygó típus. Aki gyakran füzi össze kezeit, és olyan a tekintete, mintha legalább félig vak lenne. Étterme volt, ahogy lehetett szecsuáni patkányt enni illatos-omlós galambbal. Biztam benne, hogy ilyen fontos ügyben járó vendégnek nem számlázza fel azt a kevés szójalében úszó állatkadarabot. Végül meghozta rongyba csomagolva azt a feltünően banánalakú, nehéz fémtárgyat. Meg hozzá a kis müanyagbobozt, a csengő kis bigyuszokkal. Fizettem. Persze kiszámlázta a szerveshulladékot is, miután jól megfejt a cuccért. Nem adtam borravalót. Sosem adok. Sok meló nem maradt következő estéig. A napocska is elkezdett feljönni. Visszahúzodtam a hotelnek nevezett fizetős csövesszállóra. Félek a világosban. Jobb dolgom nem akadt. Hiába. Aki utál udvarolni, ne legyen finnyás a kurvákhoz. Még átnéztem a tervet, és rajzoltam pár tervrajzot. Mármit vázlatot. Pontosabban leginkább nagyon hosszú tacskókról rajzoltam karikatúrákat, meg kerecbezárt majmokat. Ezeket igen nehéz úgy megrajzolni, ha a ráccsal kezded, és a majmokat csak szeletekben rajzolod a rácsok között. Nem is ment. Az lattam levő melóskocsmából lakodalmas rock és részeg diskurzus zaja szürődött fel. Olcsó szállás. Egyszer megpróbáltam ilyen egyéni füldugót csináltatni, de nem jött össze a dolog. Amikor az öntvénymintát kivették a fülemből -ami alapján kelelt volna önteni a kis szilikonbigyót- olyan alakja volt, mint valami nagyon fura ősi polipháznak. Szentem a fazon is erre gondolt ott a boltban, ahogy méregette, de nem merte kimondani. Pedig jó poén lett volna. Attól mondjuk még orrba nyomtam volna, az tuti. De már így is félt. Csak azok nem félnek, akiknek kéne. Sajnos nem várhattam meg, amíg sötét lesz, mert bezárt volna a kertészet. Vettem kétszer ötven liter szerves trágyát. Marhát. Nyilván. Tízre kelelt a sarkon lennem. Ott is voltam, jó fél órával korábban. Hiába, öregszem. Túl sokat rinyált már a szépkezű Jurij a pontatlanságok miatt. Ahogy ot állok, meg szívok, meg iszom, meg minden más hagyományos módon próbálom elfoglalni magam, hát a gyürött arcú anyuka jön, meg a hamutartós kapucnijú kisklambó, mondjuk, most más dszekiben. Szép kölyök, szó mi szó. Vigyorogtam, meg integettem, de anyuka elfordította a fejét, és az első sarkon elfordult balra. Vitte magával a kölyök kezét, így ment utánna az egész. Szépen vagyunk. Szóval kiöntöttem a marhatrágyát, aztán a banán alakú kis fémtárgyból-úgy néz ki, mint valami fura régi lőportartó-port öntöttem rá. A trágyahalomra amit tessék-lássék olyan föemlősformára szórtam. A por nem puskapor. Zölden izzik, ahogy kifolyik, és vörös szikrák pattognak szerteszét, ahogy földet ér. Ettől aztán az egész halom kékes lesz-logikus, nem?

Ilyenkor mindíg úgy látom, hogy lassan változik a lámpák fénye, és kicsit recseg ez a furcsa dobozdíszlet, ami örökké változó, hol szűk, hol tág világ gyanánt körbevesz. A müanyag dobozt is elövettem a fém biszbaszokkal. Mindig kiváncsi vagyok, mi ez. Mindíg fém. Ma elökelő vad lesz a nemáldozott áldozat: két igen elegáns mandzsettagomb. Volt már térdprotézis és orpierszing is. A két gombot belenyomtam a nagyjából forma majdnem karjába. Hálálra is kelt, minthogy sosem élt. Előkelő úr feküdt hirtelen a földön, marhatrágyából folyt egy tömbbé teste, amiből penésszerű rétegként nött ki az Armani öltöny. A föld pórusaiból szívta fel a nedvességet. Torkából a vér hosszú csikban folyt be a csatornába, gyorsan törlesztett. Szép hulla lett, dermedt húsa formát öltött, sárteste lassan eljutott az élet kapujáig. tolatva. Be nem ment. Innen csak előre van út. Megjárva az igazságügyi orvostani intézet boncasztalát, nemsokára por lesz. Esetleg sár. Ha a soha nem volt embert családja felismeri, és rendes temetésben részesíti. Ez a kísérlet, már vagy századszorra. Juri sem tudja, miért csináljuk. De azt állítja, valószinüleg megbízásból teszi. Beteszünk egy hullát a sors bonyolult szövetébe. Egy végállomást, amihez nem vezet út. Elhelyezzük a bizonyítékát egy sosem volt életnek. Az elöttem levő hulla nemrég még cseh gyártmányú marhatrágya volt, szennyvíz, meg liofilizált jakgeci, rádioaktív izotópokkal, vagy mettom én mi, de biztos nem ember. Ja, meg két mandzsettagomb. Most meg egy tökéletes emberi holtest, lassan hül, vére hosszú csikban alvad. Elhelyeztük a Szövedékben. Most heteken keresztül követhető lesz, ahogy a sors fonalai visszafelé nönek, az emlékek, tárgyi bizonyítékok labirintusában megteremtődik egy élet. Valahol most hever egy büdös zokni, ami pár hét múlva ennek az embrenek a múltját alkotja. Lehet, hogy akad bánatos özvegye, de lesz anyakönyve, éretségi tablóképe, bánatos barátai, akik emléke ürügyén jól berugnak egy középkategóriás italmérés füstöt spotlámpafénypászmái alatt a pultnál, lesz befektetése, szakmája, állása, talán hobbiállata, és kisírt szemű kendős parasztnéni öreganyja. Furcsa játék. És ha van egy másik föld, egy másik utcával, ami pont ilyen, ahol ugyanilyenek a lámpafények, a sarokkal félig eltiport kutyaszarok és az éjjelnappali bolt piszkosfehér vibráló fénye, ahol mindnen ugyanilyen, és még talán én is itt vagyok, és kétháztömbnyire innen fáradtarcu anyuka siet fájókarú kölykével, szóval minden ilyen, csak egy átvágott torkú Armani öltönyös hulla hibádzik, aki lassan hül a hirdetőoszlop árnyékos oldalán. Akkor ez nem csak játék, hanem kísérlet is. Egy világ, egy kísérlet. Így csak ámulva figyelhetjük, hogy növeszti vissza a múltba a gyökereit egy élet, és hogy lesz valami sohasem volt ugyanolyan létező, mint bármi más, ami tényleg volt. Ha méhg hihetünk ebben ezek után. Álláson, koszos zoknin, síró parasztanyán és befektetési papirokon kívül még valamije lehet egy ilyen embrenek: gyilkosa. Így sietős léptekkel távoztam, és a "hívjon valaki rendőrt, Úristen, segítség!" már csak a metrólejáróban ért utol. Most megyek Jurihoz, aki elmondja, hogy rohadtúl elcsesztem, mert a bánatos anya kelelt volna meglelje a hullát, de megint késön voltam. Nem gondolnám. Szerintem így volt tökéletes a megoldás. Jurij nem kért cigarettát, csak veszekedett tovább. Nagyon szép és ápolt a keze. Milyen szép emlékként élhet egy ilyen kéz egy valaha volt szerettünkről! Elegáns, finoman vésett aranygyürű a bal kisújján. Hehe. Valami fém mindig kell.

A nagy kút

Urtham városa a sivatagban állt. Illetve, feküdt. Falai vizszintesen nyújtozkodó törmelékmezőt képeztek. Bánatos kő oroszlánfejek meredtek itt-ott, bronz nyilhegyek, cseréptörmelék. A fellegvárat bárki könnyedén nézhette volna természetes sziklaoromnak. Amikor éppen a méltatlan utódok és mohó hóditók nem változtatták pokollá a vidéket, régészek kutakodtak a szélcsiszolta szilánkok között. A kétezer éve még virágzó fensik immárom szürkéssárga sivatag volt. Néha robogtak csak errfelé japán gyártmányú terepjáró kisteherautók, kendővel eltakart arcú férfiakkal, akik automata fegyvereikkel jobb esetben hasonló marcona férfiakat mészároltak le, vagy fordítva-bár a kettő innen nézve ugyanaz-rosszabb esetben a kecskepásztor kölyköket mészárolták le, miközben növéreiket és anyjukat megerőszakolták. A kecskéket megették, de ez amúgy sem lett volna másképp.

A várost a szaggatott békeidőszakban már kifaggaták a tudósok. Az írást megfejtették, az agyagtáblákról régi, homályos történetek bontakoztak ki, a mállott szobrok, edénytöredékek alaprajzok a hétköznapokról meséltek, a szemétdombokból kiderült, mit is ettek az ősi város lakói. Kanyargó utak vesztek semmibe a kötörmelékes hegyoldalak között, évezredeken keresztül karavánok vonultak rajtuk, távoli földek kincsiet hozván ezen föld kincseiért cserébe. Toronytemplom hatalmas kupaca bizonygatta, milyen istenfélő emberek éltek itt, megmaradt istenszobrok bizonygatták, hogy a félelem nem volt alaptalan. Az itt lakók csontjai hosszan meséltek arról... hát igen. Csont sok nem volt. Csak a legfelső, hamuval gazdagon kevert rétegben akadtak szorványos maradványok. Akiknek már senki nem adta meg a végtisztességet. Amikor a város végkép elbukott martalócok serege által. A kecskék, nők és pásztorok sorsa akkort sem lett más, mint a mostani időkben. Legfeljebb géppuska helyett íj és kard játszotta a főszerepet. Az emberrágta kutyacsontok hosszú, kiéheztetéses ostromról tanuskodtak. A kutyarágta embercsontok arról, hogy mégis a négylábúak nyertek ebben a sajátos küzdelemben. Hamis tekintetű, loncsos utódaik mind a mai napig somfordálnak megbizhhatatlan tekintettel a romok között. Bezzeg az emberek. Már a hóditőók hóditóit is kiírtották innen az újabb hódítók. Ez a kutyákat nem töltötte el örömmel. Igaz, aggodalommal sem. A kecskéket lesték csorgó nyállal. Meg a régészek élelmiszercsomagjait.

Akiket éppenséggel a lakók hiánya zavart. Mármint a lakók maradványainak hiánya. Nem temetkeztek sem égbe, sem földbe. Hamvasztani sem hamvasztottak. Egyszerűen nem voltak csontok. Voltak a Nagy Gödörben. Ahogy ezt leírták. A kérdés csak az volt. mi az a Nagy Gödör, és hol van. A legtöbben egy nagy gödörre gyanakodtak, de nem találtak. Hogy hol van. Sehol a környéken egyett vagy többet. Míg fel nem vetette valaki, hogy egy gödör lehet a föld alatt is. Erre mondták, csak is. De ő úgy értette, a gödör szája is lehet már a föld allatt. Mert a föld alól nyilik. Mondjuk egy barlangból. Pár évig még keservesen kutattak a tudósok betemetett csontgödreik után-megszakítva egy-egy polgárháborúval, amikor megint automatafegyveres emberek jöttek ölni és erőszakoskodni, japán terepjáró kisteherautókon- majd újra elövették kollégájuk ötletétt. Mármint, hogy föld alatt keressék a gödröt. A tetejét is. Akadt is ilyen hely. Egy jelentős kiterjedésü, de érdektelenség, pénzhiéány és kecskepásztorabajgató polgárháborúk okán feltáratlan barlangrendszer. Közel a városhoz egy beomlot bejárattal. Olyan gyászmenetnyire. Gelógusok tanulmányozták, vannak e nagyobb kiterjedésű akna a barlangban. Akadt pár. Megkezdték a feltárást. A beomlott járat kapcsán parázs vitta bontakozott ki. Egyesek szerint spontán omlott be a járat, mások szerint beomlasztották, látni vélték a kopott szerszámnyomokat. Akik szerint beontották, azok úgy vélték, ez bizonyíték arra, amit kerestek. Márhogy valahol a barlang végén lesz egy vagy több akna, ami eddig öröknek tünő nyugalmat biztosított a város lakóinak. Akik szerint spontán omlás volt, azok szerint attól, hogy magától omlott be, még simán lehetne ez egy járat a temetőgödör felé. Mind a két párt rendíthetetlenül ásta tovább az alagutat. Közben vitatkozott. A homokkö selymes volt. Ahogy aranyos napfény círógatta. Finoman kanyargott a rég eltünt patak mosta járat. Lefelé. A bontás végén ott ált egy kapú. Az omlasztáspártiak felkiáltottak: íme, mégis temetési menetek vonultaka járatban! A bontásellenesek szárazon megjegyezték, hogy ezt senki sem vitatta. Csak a barlang beomlásának oka volt kérdéses. És előre megmondatott, attól még omolhatott be spontán, hogy esetleg valaha valakinek azért is lett volna oka beomlasztani, hogy ősei nyughelyét védje. Ahogy-engedték meg nagylelkűen-bármi más okból akkor is lehettet volna mesterségesen beomlasztot, ha nem lelnek a végén semmit. De nem így alakult.

A kapú egyetlen hatalmas kőlapból állt. Nagy mesterségbeli tudással faragták, köhüvelyekbe illesztett köcsapjain könnyedén fordulhatott. Valaha. Mostanra a hötágulás hajszálrepedései elemésztették finomabb részeit, és málladozó, makacsul mozdíthatatlan kőlapként terpeszkedett a kiváncsi tudomány útjában. Emelőrudakkal, kézimunkával mozdították el. Három nap küzdelem után sikerrel. Mögötte lyuk. Nem is akármilyen. Egy női nemiszerv. Köbe faragva. És százszoros életnagyságú. Közepén nyílás, egy végső kapu, egy másik világba. Hasonlóan, mint ahogy jöttünk. Szép szimbolika. A továbbiakban a kutatók között sajátos mellékízt kapott a "Menj a picsába" felszólítás. És persze gyakoribb is lett. Azt mindenki sejtette, hogy a meredeken eső kőhüvely másik végén végre meglelik azt, amit keresnek. Az ősi népet, melynek tagjai visszatértek az élet kalandjából.

A becslések szerint száz és négyszázezer közötti csontvázra számítottak, ha tényleg ez volt az egyetlen temetkezési hely. Nem valami hálás munka egy sirgödörből ennyi maradványt kiszedni. A matematikus modellt készített arra, hogy ha ezen az egy nyiláson szórták be a testeket, akkor milyen eloszlás szerintrétegződhettek. Naggyon érdekes modell. A csuszkáról egy röppálya mentén várható a repülés, de csak ha a feltételek nem változtak. Pedig biztos változtak. A véletlenszerüen változó feltételek a szórást növelik, a tendenciózusan változók meg ugye, tendenciózus változást okoznak. A szórást az eltérő testméret, testalkat és testsúly adja, illetve, hogy milyen anyagba csomagaolva ment végig a csuszkán a test. A tendenciózus változást a kőhüvely kikopása, tehát lassú irányváltozása és simáracsiszolódása, illetve a folyamatosan növekvő halom. A paleopatológus még javasalta egy változó bevezetéset annak fügvényében, milyen gyorsan jöhettek a testek. Hiszen nyilván , ha sürübb volt a termés, akkor egy-egy test nem csontra hullot, hanem még frisebb darabokra, és ezzel megváltoztak gurulási tulajdonságai. Egészen más tehát a szórodás, ha a bomlás más fokára jutnak el a bent fekvő testek a következők érkezésénél. A terv szerint egy estelges járvány idején-amire számos jel utalhat, a csontokon levő betegségnyomoktól kezdve a koréletfa megváltozásáig-más modelt kell alkotni a szétgurulási tendenciákról, ráadásul ez az alsóbb csontok elmállásának tendenciáját is befolyásolja. Ha keveseb a megmaradt lágyrész, jobban törnek becsapódáskor a csontok. Ami persze a csonthalom magasságának fügvénye is. Ami szintén időfügő változzó, hiszen a bomlással, illetve az új tetek becsapódásával a halom lapososdik. A paleopatológus és a matematikus hosszú estéket vitatkozott modell finomításán. Egyik este éppen arról volt szó, hogy a falon gellert kapott túlsulyos delikvensek hatása a halmozódásra leírható-e a lineáris algebra eszközeivel, vagy káoszmatematikai természetü komplex visszakapcsoló mechanizmusról van szó, amikor egy botanikus-régészhalgató rájuk boritotta langyos levesét, és hisztérikusan sikítozva elrohant. Az ásatásvezető megkérdezte, segíthet-e a halmazeléméltei megközelítés a probléma megoldásában, majd ájultan egy talicska alá esett. Nem csoda, még pitymallat elött inni kezdett.

Így négyszázezer csontvázat kelett volna összerakni, és minden egyes csontot elhelyezni abban a 3d-s számítógépes modellben, ami az egész hatalmas gödröt ábrázolta. A munka becslések szerint 150 évig tart, ha közben nem lesz polgárháború, ami errefelé három évenként esedékes. Ezért nyugodtan haladtak, mert ugysam jutnak messzire. Mindenesetre a hatalmas kölyuknak ez az egy bejárata maradt, a többi befalazták annak idején. Egyetlen nyilásán át nehezen mászhatot ki a bomló testek beteg párája, ráadásul a töredékes ábrákból úgy látszott, az utolsó pár száz métere már úgy is csak a gyászhuszárok szük köre kisérte el az elhunytat, a gyászolók a barlang külső részénél vettek végső búcsút. Szép.

Számítások szerint a kései utódok , aki majd itt ásnak, már igen keveset tudhatnak meg a város legkorábbi lakosairól, mert már csak homogén csontprézli lesz a ködör legalján. Legalább is középen. Oldalra, apró üregekbe elgurulhatott egy-két szerencsés nyertes, nem lévén tisztában szerencséjével.

Természetesen olyan helyen, ahol ilyen hihetetlen töménységben volt jelen az elmúlás hangulata, mindne kellékével, éltek démonok is. Megfogyatkoztak az esménytelen évszázadok, évezredek során. Hiányolták a papok áldozatait, az imákat sötéten ásító üregeik elött, így más létsikokra költöztek, esetleg a mulandóság áldozatává lettek, mert elhitték, hogy az emberek szerete, félelme és fantáziája nélkül semmi nem tartja meg anyagtalan létüket. A keves túlélő megtanult sötét árnyékként, ódon hangulatként, esetleg kecsketolvaj kóborkutyaként létezni, nem bírván elszakadni a hatalmas gödör megigéző közelségétől. Mert nem csak az emberek foglyai a fejükben kavargó démoni fantáziáknak, a démonok is fogjai mindazon létető vagy valaha volt emberi érzéseknek, amelyek előidézték öket a Káosz mélyéből. A kutatótábor lakói persze nem értették, mi folyik körülöttük. Nem fogták fel, hogy a járatokon végigsöprő Jeges Fuvallat, a szorongást keltő Árnyék, ami néha a fény hatalmának fittyet hányva önkényesen terpeszkedett el, a szük járatokból elősejlő Visszhang csoszogása, szóval, hogy mindezek ősi szellemlények, kísértések és fantáziák. Ahhoz már gyengék, élő hit hiányában, hogy szörnyeteg alakjukban megmutatkozzanak, de rossz hangulatot, csüggedtséget, haragot és félelmet még képesek oltani az ott levők lelkébe. ÉS amikor a nagy fény elmászott a hegyek mögé, steril villamosság és kormozó petróleum próbálja még fenntartani az utolsó helyörségeit, és alvás révén elvékonyodnak a válaszfalak a megélt és a csak félve sejtet világok határán, akkor még megjelenni is képesek ezek a lények, az álom folyamatosan változó, szétfolyó szinekben örvénylő birodalmában.

Álmomban sétálhatottam én is magányosan a végtelen folyosókon, kopott ábrák és málló faragványok között. Éreztem bőrömön a réseken betörő nap fullánkjait, tornacipőmben a finom homokot, és tekintetembe fúródni két vörös pontot a legmélyebb sötétből. Aztán a nap fullánkjai helyet adtak valami zöldes derengésnek. És az izzó szempár tulajdonosa is látszott. Izmos, fekete bőrű férfi. Finom, nemes vonásokkal, sasorral, pengevékony szájjal. Tekintetének vörös ízássa lassan borostyánba váltott. Mosolygott, hosszú, inas karjával intett. Sose láttam még ilyen művészi, gyönyörű kézfejet. Hogy milyen nyelven beszéltünk, nem tudni, de értettük egymást. Én sortban, ujatlan sárga trikóban, lófarokba fogott hajjal és régész PhD ösztöndíjjal, és a másik, ruha nélkül, és szabadon az anyagi lét nyűgeitől.

-Kérlek mesélj!

-Zbor vagyok, és csak az álmaidban létezem. Mint saját elméd terméke, semmit nem tudhatok, amit te nem tudsz. Kérdezz bátran bármit!

-Mi vagy?

-Démon.

-Így néznek ki a démonok?

-Nem, láthatatlanok.

-Akkor... Hmm. Milyen idős vagy?

-Nehéz olyan választ adni, ami érthető is, meg igaz is. Mondjuk, háromezer éves. De ugyanannyira igaz lehetne a végtelen idős, vagy az, hogy három és fél perces, amióta megjelentem.

-Mi az, hogy démon?

-Amit a te elméd csinál mindabból, ami mi vagyunk.

-Mik vagytok?

-Számodra démon vagyunk.

-Kezdem úgy érezni, ez a beszélgetés nem lesz különösebben gyümölcsöző...

-De lehet. Akkor is, ha a szavakat vesszük gyümölcsöknek.

Lassan lüktetve világítottak a sárga szemek. Csend.

-Múlik mindaz, ami szerinted idő. Nem kérdezel?

-Mesélj, amit gondolsz!

-Akkor hát nem kérdezel. Ravasz. Mesélek.

Hátradőlt, kezetit térdeire helyezte, szemeit lehunyta.

-Hatalmas ünnepség volt. A szénfekete bikák szarvait olajjal kenték be, hogy még fényesebbben csillogjanak, virégszirmokkal borították az utakat, amerre vonult az ünneplő tömeg, mindenhol táncosnők, nemes vörösborok patakokban, kobórebek és utcagyerekek, kéjnők és csontá aszott, kopasz papok. Rézkürtök harsogtak, tompán puffogtak a dobok. Áldoztak bálványaiknak, táncokat lejtettek, és hajnalig tartó tivornya útán tértek haza. Bő években. Olyan sürű volt a szaga mind ennek, a részegeknek és kéjnőknek, illatszereknek és tömjénnek, kopott fémpénzeknek és koldusok gúnyáinak. Én meg megrészegülve ettől a kavalkádtól mászkáltam a tetögerinceken...

-Itt nem lapostetős házak voltak?

-Kérlek, ne szakíts félbe, mert elvesztem a fonalat...szóval mászkáltam a tetögerinceken. Megrészegülve az illatkavalkádtól. A sötétet szerettem mindig is. Valamely lomha köbálvány lábainál vacsoráztam az áldozati ételekből, és suhantam tovább. Gazdagság évei. Aztán jöttek rosszabb évek, fakó, erőtlen örömökkel, és a bálványok is porosak voltak. Utcagyerek és részeg akadt mindig. Ja, és zene. Zene is volt mindig. És a legszegényebb sikátorkoban mindig szépen szólt. Ahogy koldúsok, magányos öregek a maguk örömére énekletek, zenéltek. Igen, azt hiszem, a zene az, a legfontosabb, amire emlékszem. Amig csak egy kormos fal is állt, amig csak egy ember is volt, addig mindig szólt zene. Aztán lettek csak romok, és csak a kecskepásztorok fütyülése halatszék a rongyos sátrakból. És ez annyira más, annyira más, mint a rózsa, nő és részeg ember nehéz szagától átitatott sötét sikátorok zenéje. És ha nagy kút fölött figyelsz, nagyon figyelsz, a teljes sötétben, négyszázezer porhüvely fölött. Akkor...

Beletúrta hajamba, és nevetett.

-Nincs a széles földön, nincs a széles földön még egy olyan hely, ahol ilyen kis helyre sürüsödne be ennyi ember emléke. Teste, és minden ezáltal, ami ezzel a testtel történt. És már olyan régen voltam fekete macsakszerű lény házaik tetején, de mégis.

Most az ölembe hajtota fejét, és tényleg macskaszerü volt.

-Mégis. Pedig ha belegondolsz, mennyi minden történik az emberrel életében, ami nem zene, és milyen kevés, ami zene. A legtöbb dolog bántó disszonancia, vagy szakadatlan , gépies ismétlődés. És mégis, az életnek van, kell legyen zenéje. És minden zaj dacára ez a zene megmarad, túlél, hallható marad. Én is hallom a múltból a zenét, halálsikolyon, az enyészet rothadó mocorgásán keresztül.

Finoman nyújtozkodott.

-És ha egyszer ott állsz a közel félmillió ember emlékét jelentő csonthalmaz fölött, hiába ment el a lélek, már ha volt, hiába pattantak el az életszikrák, és hiába volt a legtöbb élet tapasztalata rengeteg lárma, és oly kevés zene... mégis csak zenét hallasz. Elöször nem, van, hogy órákig nem. De végül...távoli, nem a régi utcák zenéje. Tisztább. De az ő zenéjük. Ha befogoma fülem, akkor is hallom.

-Persze, merta fejedben van.

-Igen. De csak ott hallom. A kútnál.

-Furcsa.

-Dehogy is.

...

-Tudsz valamit mesélni, ami úgy, tudományos szempontból...értékes, ő, érdekes?

-Persze. A matrekosotok elszúrta aszámítást. Mármint hogy hány test fér el egy ekkora gödörben. Nem vette figyelembe, hpogy a legalul levő csontok a kismennyiségű viz hatására is elkezdenek errodálódni, teljesen porszerüvé válnak, és a bennük levő szervetlen anyagok egy része a kőzet repedésein kersztül...

-Őőő, hagyjuk.

-...minden esetre egy barlanggal lejebb szép csepkövek vannak.

-Van lejebb még egy barlang?

-Még sok...

Sötét lett. A fekete test mindent eltakaró sötétséggé folyt szét. Már nem láttam semmit. Csak mély hangját halottam az éjből.

-Inkább mondok valami tényleg fontosat. Mindig figyelj az alkonyra, és a hajnalra. Próbálj minnél több napfelkeltét és naplementét megnézni életedben. Csendesen, nyugodtan. Az a remény. És az élet igérete. Mert sokkal világosabban beszél a változásról, mint amikor lustán vándorol a napkorong, vagy a hideg Hold. Minden alkony ígéret, hogy a bántóan tiszta fényt felváltja az éj bizalmas bársonya. És minden hajnal igéret, hogy a sötét kísérteteit elüzik a meleg sugarak. Magam az alkonyt szeretem, de értem a hajnalt is.

A sötétnél is sötétebb lett. Éreztem , hogy már nem csak körbefog, hanem átfolyik rajtam a pua, bársonyos fekete.

Két héttel késöbb szakadt be akút feneke, és ömlött bele a rengeteg maradvány egy eddig még feltáratlan barlangrendszerbe. Így a feltáráshoz szükséges idő százötven évről jelentősen megugrott. De mivel közben katonai puccs volt, és lekezdtek lőni, hát eljöttünk. Otthagytuk a barlangot kőölével és megszámlálhatatlan tetemével. Az alsóbb barlangban nem jártunk, hogy megnézhessem, milyenek a cseppkövek. Nagyon gyorsan jöttünk el, katonai helikoptereken. Sok csomag élelmiszer maradft ott a kutyáknak. Majd talán valamikor folytatjuk...

Még csak annyit, hogy terhes vagyok. És nem tudom, abban reménykedjek-e, hogy az a selyemfiú Fabianó az apa, a nyálas mosolyával meg a remek narancslikőrével, vagy valami egészen másra gondoljak. Ez, annyi mással ellentétben, kiderül, ha eljön az ideje. Fabianónak ugyanis kedvesen értetlen, halványkék szemei vannak. Egy pici borostyán árnyalat nem akad bennük.

Taigetosz

Nem tudom, hogyan jobb gyávának lenni: ha legalább magunk elött vállaljuk, hogy megalkuvóak és alantasak vagyunk, vagy ha vak zürzavarban vagyunk gyávák, kiáradhatatlan kútfői a hazugságoknak, melyekkel saját magunk és mások előtt leplezni próbáljuk a tényt: megvetésre méltóan, undorítóan, betgesen gyávák vagyunk. Az első válasz, hogy a tudás lehetőséget rejt magában a változáshoz. Ha tudjuk magunkról, hogy gyávák vagyunk, lehetőségünk van változni. Ez lehetőség, de nem. Második érvünk a tisztánlátás erényét hozza fel érvként amellett, hogy miért jobb tudni. Ez jól hangzik -és undorítő elelntéti párja az érv, amely a tudtalan vakságban keresi mentsvárát a gyávának, ellentétben a tudó felelőségével-de egy kemény sziklán törik meg ez az érvelés is: a látással egyféle pökhendiség társul, felsőbrendiségi tudad, mely lenézi a hasonlóan gyáva, ám tudatlan lelki rokonokat. Persze, erre meg jöhetne az , hogy ez nem kellene így legyen. Na de mit várjunk egy gyávától? S ha bárkit elvakítana kezdeti kérdésünkben rejtett kijelentés kétes igazsága -miszrint bármilyen különbség lenne az öntudatlan és a saját hibáival nagyon is tisztában levő hitványság között- még egy végső érvet lehetne felhozni a boldogtalan tudók mentségére: hibájuk ismeretében megpróbálhatnak valamely módon úgy ügyködni, hogy hátránya ebből senkinek se legyen. Ez mint elmélet...elmélet. Egy történetet mindenesetre elmesélnék, tanusítson akármit, vagy sem.

A terem az erő és a hősiesség terme volt. A falfestmények termetes, ízmos férfiakat mutattak, amint erőszakos halált szenvednek, más, még termetesebb és izmosabb férfiak fegyvere vagy puszta keze által. Mellszobrok, hatalmasan domborodó félbevágott mellizmokkal, fölöttük határozott, metsző tekintetek, kemény vonások, kemény állak. Fegyverek, vértek, pajzsok. Csupa izom és erény a falakon. Hát mi más lett volna a falak között, mint löttyedt hús, logó háj, sorvadt csontok, sóvár szemek és hazug nyelvek. Gyáva szívek és torz elmék szószólói. Ebben a teremben is talán a legkétszinübb, leggyávább én voltam. De nem a legtrotlibb. Erős mezönyben vesztettem. Mámortól, kortól, betegségtől és bűntől zavaros tekintetű agastyánok ültek körbe, megpróbálták szép, virágos szavakkal leplezni lelkük ocsmányságát, de lifegő, vértelen, vagy mohó, zsírosan telt ajkaik közűl csak ocsmány ürülék csorgott a szépen csiszolt márványpadlóra. Mi más jött volna belőlük. Belőelm. Mi voltunk a vének tanácsa, városállamunk legfőbb vezetése. A sokat próbált, régi harcosok és polgárok, akik harcos multjúk, bátor cselekedeteik és erényes életük révén bizonyították, méltóak arra, hogy vezessék ezt a harcos, büszke népet. Mert harcos, büszke nép vagyunk, akik fejet semi földi hatalom elött nem hajtunk, s csak a fegyver és az erő nyelvén értünk. Kalandvágyó, merész férfiak. Rohadt paraziták, szipolylidércek, rablók, gyilkosok. Elnyomtuk a környező hegyek bamba földtúró népeit, sanyargattuk, megaláztuk, kizsigereltük a szorgos, de gyenge és összefogni képtelen parasztok hatalmas tömegét. Ez nem lévén elég nekünk, távoli gazdag városokat dúltunk fel aranyért, ezüstért, az ölés kéjéért és az erőszak szerelméért. Telhetetlen és tehetetlen ostobaságunkban olyanok vagyunk, mint az egyszeri ácsmester, aki miután remekül tudott szöget verni fába, már másra sem volt képes, mint örökké övébe tüzött kalapáccsal minden fémdarabkában szögret keresett, és minden felületen végigsimított érdes tenyerével, hol fogná meg a legjobban a hegy. És így mi sem tettünk mást, minthogy jövet menet kiraboltuk saját parasztjainkat, felgyújtottuk zselléreink házát, és megbecstelenítettük állatnak tartott szolgáink asszonyait. Így voltunk kevesen, harcosak, bátrak, egymás között egyenlőek és bajtársiasak, akik uralkodtunk az igásállatok lomha többségén. És az egymás között egyenlők és bajtársak között, fölött, voltak a még egyenlőbbek, a despoták a testvériségben, a paraziták vérszívóí. A legnagyobb rang és méltóság birtokosai, akiknek tisztje nem csak megtiszteltetés, hanem méltóságteljes áldozat a többiekért, a tapasztaltak, a túlélők, a kipróbáltak tanácsa, impotens vén gazemberek gyülekezete, akiket még a háború oly kevéssé válógatós, véreskezű istene sem tartott méltónak a dicső halálra, hogy véres sárban fetrengve lelje ki lelkét, és hollók lakomája legyen valamely bánatos harcmezőn. Elöször a hülyék halnak meg, aztán a hősök és az eszementek-egy másik kor tudósa majd bizonyára elmagyarázza a különbséget-de a gyávák a legritkábban. Csak ha elfelejtenének hazugnak lenni. De ez nem sajátunk. Így lettünk mi, félve megbúvók, idejeelött és késve bátrak, szavakban merészek és külsőségekben hősök a túlélők, a Vének Tanácsa. Pusztán egyetlen, egyetlen eszement vakmerő ült körünkben, ő volt a legkegyetleneb, a legostobább, viszont félelmet nem ismerő, elvei szerint élő és szerinte erényekben dúskáló. Furcsa, de illett közénk. Békeidő volt, rabszolgáink nem zúgolódtak, még a legnagyobb rosszindulattal sem mondhattuk volna. Távoli vidékek kirablásának sem volt éppen ideje, mert bár arany jó sok volt a kamrákban, épkézláb férfi kicsit mintha kevés... Így mondhatóan béke volt, és mint ilyen, boldogtolan és feszült mifelénk. Ilyenkor , jobb hilyán, marad a gyermekgyilkosság a köz érdekében. Tehát itélkeztünk. Szerencsére gyermekáladás akadt, három kis csomag is hevert gőgicsélve a márványpadlón.

Amikor már sokszor látál egy darabot, várnád az improvizatív részleteket. Mert amúgy mindent tudni. szerepek adottak, a karaktereket is a már bevált színészek alakítják, és a végkimenetel sem kétséges. Legalább a plafon leszakadhatna, vagy valami.

Az első sima ügy. Erős gyermek, szép, mosolygós, egészséges, mint a makk. Apja hős, elesett hős. Na, ezt ledobjuk, az tuti. Ugyanolyan elánnal, ahogy megtartanánk, ha élne még az apja. De a hős azt jelenti, utáljuk, ahalott meg, azt, hogy nem tudja megvédeni saját vérét. Tehát, dobás. Az egyetlen élő hős lehetne, aki elelntmondhatna, próbál is, de a hazug nyelvek szötte sűrűben elvész, és avégén már saját akaratából-hah, akarat-gagyogja a többiek hülyeségét. És ő hiszi el leginkább. Heles, a dolgok rendben mennek. A következő sápatag leány nyugodtan dobható lenne, aféle kis öszi levél, libegve-pörögve hullana alá. De valamely vén szivének kedves nő az anyja, igy marad, hogy sápadt meddőségben erőtlen szolgálja a dicső harcos népet. Most a kivénhedt hérosz sem okoz gondot, neki kedves a kis béka gyermekénél csak egy hajszállal egészségesebb és elevenebb anyja. Így megint ő hisz a leginkább megint az igaszságban, hogy helyes, ha a poronty marad. A többiek ciniusan bólogatnak, összenézneka háta mögött. Rám is néznek, én is visszanézek. Nem szabad elfelejteni, hogy nem néző vagy, ha játszol a darabban. A harmadik kör a legérdekesebb. Jópofa kis gnóm kölyök, olyan kis aranyos. Biztos jó harcos lenne belőle. Kis púpos, hosszú karó, rövid lábú, erős, mint a bivaly, bátor. És ennyi év tapasztalatával az is látszik, ezekből a már most értelemmel csillogó szemekből, hogy nem az a vakon engedlmes fajta. Önálló kis emberke. Na, az ilyet nagyon utálják. Szerncse, hoyg kicsit torz, igy hamar meglehet az itélet. Csak hát gyenge vagyok. Azt még kibírom, hogy arosszindulat és a gyülölet elveszelyt egy egészségest. Azzal sincs nagy bajom, ha a részrehajlás, a korrupció és a simlizés iránti elkötelezettség elétben hagy egy vértelen lárvát, aki legfeljebb mérges nyelvével fog valaha küzdeni, de akkor is csak a Romlás oldalán. De hogy csak elvből, nem személyes rosszindulatból, nem részrehajlásból vagy seggnyalás céljából, hanem ostoba gonoszság okán hozzunk káros itéletet, hogy az öncélú pusztitás okán pusztitsunk, ez zavar. Ez a Gonosz legcsúfabb arca. Az öncélú pusztitás, aminek egyetlen haszna az öncélú pustítás öröme. Még ezt is ki lehetene bírni, ha bevalottan történne, ha kimondatna, hogy megfásult gonosz vén szörnyek vagyunk, és nekünk jó így tenni, mert elkötelezett hívei vagyunk az öncélú pusztításnak, mert kiszáradt ágyékunkból ha élet nem is, de igaztalan és értelmetlen halál még fakadhat. És ahogy valaha öröm volt szép testeket ölelve magunkat hinteni, most úgy öröm a fájdalom és halál magvait szórni. De Nem így teszünk, legtöbben csak lelkük legméjeb zugában sejtik mindezt. De hiszik, amit mondanak, igazságról s helyesről. Így szót emeltem, ahoyg várható volt. És legyöztek, ahogy várható volt. Sárgás szaruhártyák, hályogos tekintetek villantak, nyekergő hangok hallatszottak, aszott végtagok gesztikuláltak, és megértő szavak mérge halasztotta el józan, és ebből fakadóan sebezhetően öszinte, szélben pislákoló gyertyaláng érveimet. Nem is figyeltem. Kénytelen voltam szót emelni, és ennek nem csaka z volt az ára, hogy vesztes lettem,hanem hosszú, kinlódó magyarázat óráiáskígyókat kellett halgatnom, ahogy érveimet kedélyesen elnyelik, ürítik, majd újra és újra elfogysztják és kiszarják, míg csak ez a sajátos, perverz játék unalmassá nem válik a csilapíthattalan étvágyú koprofág óriáskigyók számára. Közben néztem a véneket, a véneket, akik java része ifjabb volt, mint némely marcona katona, aki még mindig a véres sarat taposta a csatamezőkön. Mert ahogy a gyávájk vagy bolondok csak ritkán valódi érdemeik alapján, jobbár betegen vagy sebesülten a Tanács Tagjaivá válnak, megvénülnek. Elöször azt hinnénk, csak szinészet, alkalmazkodás, alakoskodás. De nem. Az öltözék, a mozgás, a testartás és a hanghordozás részét képezi az átalakulásnak. A duzzadó bendő, és a réteges toka is érhető. De a megritkuló. fehéredő haj, a petyhüdté válló bőr, a púpok és karikalábak, a reszkető kezek, melyeknek végéből karomszerüen horgadnaka körmök... sokaszor láttam már ilyen csodálatos átalakulást, hetek kérdése csupán, ha valaki egyszer a Vének Tanácsába kerül. Bármilyen idős is. Az edzett testnél persze sokkla gyorsabban idomul a jellem, ha még nem lett volna elég aljas és alamuszi. Így lett jeles grémiumunk a bármilyen korú Gonosz Vének Tanácsa, huszon akármennyítől hetven éves korig. Komoly vámot fizetünk a márványterem bejáratánál. Idomulunk a halálhoz, legyünk bármilyen nemtelen szolgái is.

Így gyermek is a Völgybe került. És itt elkövettem egy hibát. Hiba volt részemről, mert én egyedül tudtam, mi lenne a helyes, most hogy a sors láthatatlan fonalait, melyek a tanács gonoszságától a kisded méltatlan pusztulásáig vezet, összekusszáltam. Mert ez megtettem közbeszólásommal, mégha nem is emberi értelemmel felfogható módon. Bizonyosan érzékelhető módon. És ezért hiba volt mulasztásom. Ahogy áltam, és néztem, hogy valamely vén trottyos reszkető vén kezeivel a szakadékba hajitja az üvöltő kis férget. Aztán visszamentünk a tanácsterembe, és testes, sötét bort ittunk.

Persze enni jöttem, mint mindíg. Ocsmány szokás, de most nincs itt a Vadászat ideje. Viszont, mint minden nap, eljött az evés ideje. Most, hogy már a gyenge kékes derengés is eltünt a nyugati horizonton. Ilyenkor már nincsenek keselyük. A farkasokkal kijövök, a sakálok meg elfutnak. Ezer éve így megy ez. Jó magasan fekszik jeges barlangom, amiből suhanó árnyékként elindulok. Félig hüvös esti szellő, félig hatalmas denevérszerüség. Ellibbenek kedves völgyembe, ahol mindíg akad valami harapnivaló, ha éppen nincs kedvem életeket kioltani. Mindig akad valaki más. Szép nagy halom gondosan lecsupált csont. És valami friss hús. Sakálok ólálkodnak arrafelé, és az egyiknek már nincs ideje elillanni.

-Ha ajánlhatok valamit-mondja a fülét farkát behúzva-akad még néhány igazán friss falat. Te azokat úgy is jobban szereted, uram...

A falat tényleg friss, mondhatni, eleven. Nem tudom, mily hatalom óvta meg életét, de a éppen, bár kitikkadva hevert a hatalmas csonthalom közepén. Nyilván ezért élt, mert valakinek nagyon fontos lett volna, hogy meghaljon. És ettől fontos lett, hogy éljen. Nekem. Valami meleg izzás vette körbe, ahogy a gyászos szakadék kékes mélyén hevert, majdnem sortársai csonthalmának közepén. A sakálok is elkerülték valami miatt, pedig nem jellemzőjük a filozófia. Bár eszük volt, ez is élteben maradt. Már el is oldalgott. Én meg az apró kis életet sötét magamba zártam, és elindultunk távoli hegyekben rejtező jeges barlangom felé. Ahová nem jut el a majoranna illata. Igaz, akis püffedt tetemek bűze sem. És egy alpesi legelőn egy gyönyörű gímbika megbánta, hogy ismét eljött a Vadászat ideje. Mert élet kellet nekem, mert élet akadt az utamba. Amivel dogom akadt. És a dolgomhoz eleven állat meleg vére és húsa kelett. Életet csak a legfelsőbb erők adhatnak, mások csak gazdálkodnak azzal, ami jut.

Fekete fuvallatként hatoltam a barlangba, hogy lények seregére hulljak szét. Felbukkant egy succubus, akinek sűrü teje fakadt. Nem ép embercsemetének való, de megfelelt, mert a szükségben ez volt. Születet a sötétből fekete tígris is, hogy mogorván a barlang szája elé feküdjön, elvéve a kalndvágyók és kíváncsiak kedvét a szimatolástól. Rémséges apró gnómokléptek ki a semmiből. Tüzet élesztetek, fát gyüjtöttek, Magvakat, gökereket, gyümölcsöket, gyógyfüveket és gombákat. A tűz remegő fénye fekete árnyékot rajzolt a barlang zegzugos falára, És az árnyék mint hatalmas, fekete kígyó mászott-tekergőzött a lángok szeszélyes játéka szerint. Két ízzó borostyánfolt kutatta, mi történik a föld mélyén, még nem szólt semmit, mert nem tudta a becéző szavakat. De elcsalt -elcsaltam- az erdő mélyéről néha egy banyát, aszott-ág kezü, ocsmány, kortól sebes arcú vénséget, mert gyógyitani, azt nem tudok, a barlang egyik lénye sem az egyetlenből. És ahogy elöször megláttam szemében a kérdést, előkusztam fekete árnyékgyürüimből. És megértettem vele a szót, és megértettem vele, hogy ő más, mint a fiókák a fészekben, mint a kacsa után úszó csibék, mint az apró szörgolyó bocsok, akik medveanyjuk után gurulnak. Más. És társasága lettünk mi, hol szánalmas, hol rettenetes, bizarr és érthetetlen, de néha meglepően gazdag tudással rendelkező lények. Tudta, hogy más a története, mint az élet normálisnak mondott folyása. Élt rideg barlangunkban, és a csodás erdőben. Farkasok, medvék, ludvércek, forrástündérek és törpék voltak a barátai. Kiválló társaság egy kisgyereknek. A legjobbaktól tanulhatott ravaszságot, bírkózást, megfélemlítést, csábítást és sötét mágiát. Ebből liginkább a birkózás érdekelte. A legkevésbé meg a bölcsesség, amit én próbáltam vastag koponyájába csepegtetni. Ültünk a sziklán, ahonn gyönyörű kilátás nyílt a termékeny , zöld völgybe, és a fennséges havas csúcsokra, és meséltem. Ő meg élénk, állati értelemmel az arcán nézett, fészkelődött szék gyanánt szolgáló fekete gyűrüimen, és máshol járt az esze. Elmondtam neki a legfontosab dolgokat, amelyek nélkülözhetzetlenek az élet megértéséhez- szerintem. Minden tudást, amelyet föld alalti járatokban, dögkutakban, templomromokban, víz alati városok hínáros omladéka közt meg lehet tanulni. Hogy ahhoz hogy ne rombolj akaratlan, erős kell legyél, hogy a szélsőséges ellentétek valójában azonosak, hogy kérni állítással kell, hogy az igazság hazugság, a legnagyobb, hogy amelyik kutya némán figyel a bozótból, veszélyesebb, mint amelyik örjöngve fenyeget, hogy ne becsüld azt, aki nem becsüli magát, hogy a félelmed mindig jogos lesz, szoljon bármiről is, mert e félnivalót afélelem szüli, és hogy bölcsességeket mondani a hülye is tud, azok szerint élni viszont a bölcs sem, csak őt már nem zavarják a következmények. Nem meséltem neki az idő hazug homokkígyójáról, melyben az emlékek szines kavicsok, meg hogy a gyűlölet meddő,meg hogy ami szeretenek látszik, az meg nagyon ritkán bizonyul tényleg szeretetnek. Nem akartam fölösleges tudással tölteni a fejét. Ő meg sziklát mászott, vadászott, tündérekkel évődött, együtt szaladt a vadakkal, és megtanúlt jóban lenni a vén barnamedvével, ami az egyik legnagyobb tudomány az erdőben. Szóval értette a tanitást, de ahogy ott ült, konok állatti értelemmel az arcán, unottan kapargatta pikelyeimet, és dacosan ellentmondott, ritkán adta meg nekem a sikeres tanítás élményét. Aztán megtanítottam, hogy lehet tavaszi virágokat szürke kavicsokká változtatni, kőpengés fegyverekkel pillangót fogni, forrástündérek haját vörösre szinezni, és teliholdkor a farkasok vinyítását palacknba fogni. Mert nincs fontosabb a fölöslegesnél.

A vajákosasszony gyakori vendék volt nálunk, egy-egy tehénlakoma alkalmával szilaj pásztorok nyilhegyeit szedte ki a kölyök oldalából. Ferdén néztek a környék lakosai a sötét ormokra, de tigrissel, kígyóval nem tudtak mit kezdeni, mentek hát másfelé. Ettünk hát szarvast. A vénasszony a törpék kincsét vitte vékaszám szolgálataiért, de ez még mindig jobb volt, mint ha egészen másféle ocsmányságokat kért volna. Drága gyermek... Ha nem nyílhegy, hát karom vagy vagy fognyom a játék hevében, sziklára zuhanás közben eltört borda. Mindig akadt valami dolog, anapégette, mocskos, torz és izmos testen.

Nem tanítottam meg neki, mit jelent a véletlen szó, mert jó megfigyelő révén ilyet sosem tapasztalt, értelmetlen lett volna a számára. És egy holdvilágos estén, amikor már el kellett engednem, de még nagyon nehéz volt, és ronda vén feket gilisztának nevezett. azt mondta, most már érti mi a dolga, és bosszút áll. Mire mondtam, hgy semmikép se álljon bosszút, mert a bosszú az aljasok és gyávák szava. Mert aki bosszút ál, az mentésget keres, indokot, igazságról beszél-ezt nem is érthette- és megvetésre méltó. Mondja azt, hogy gyűlöl, hogy pusztítani megy, és felfoghatatlan hatalmakat fog a vitorlájába. De ha a bosszúra hivatkozik, csak olyan lesz, mint az elvilanó fények után kapkodó kölyökmacska. És megértette, és otthagyta a barlangot, és elment. Még megígértem neki, hgy soha nem segítem, és ha visszajön, nem tudhatja, itt leszek-e, és óhajtom-e a társaságát. Megigérte, hogy nem próbál meg nem elfelejteni, és nem köszönt meg semmit. Örültem neki, hogy a hosszú esték, amelyeken magyaráztam, mégsem teltek értelmetlenül. Farkasok halkan surranó serege követte a hágón át. És csend lett és magány, és fájt, ahogy az fájni tud. De nem volt feszültség, harag és vita. Így se jó, úgy se. Vagy így is, úgy is. Egyre megy. Megint elmúlt a Vadászat ideje. Nem kell élet az életért. Baljós pírt ültettem egy virágzó város ege fölé.

A sötétség fekete szárnya hamarabb szált le, mint gondoltam volna. erről árulkodtak az egyre erösödő fények. Hajnalpír éjfél elött. Elkövettem egy hibát. Tizenhat éve, remegő kezü vénként már akkor is. Néztem, ahogy inas, gyenge kezet lehajítják az életerős, de torz testet a pusztításba. Tudnom kellet volna. Tudnom kellet volna, hogy ha annyira ellenemre van az értelmetlen halál, ha annyira zavar, hogy érzéseim és szavaim a világ finom szövedékében foszlásokat és új összefonódásokat hoznak létre, akkor két helyes út ál elötttem: vagy szembeszálok az ostoba gonoszság sötét erejével, mely részem, és melynek része vagyok, és amelynek legfontosabb alkotója, acsüggedt gyávaság akadályozott meg a szembeszálásban, vagy... vagy ki kellet volna vegyem az azóta földé lett asszot fanatikus kezeiből a vergödő kis rózsaszín lárvát, és maradék erőmet összeszedve úgy vágni a mélybe, hogy a fonadékon újjabb lyukak támadjanak, és újabb kapcsolatok sodródjanak. Régi medrébe nem tért volna vissza az idő folyam így sem, tény. Haha! De nem tettem, és ez törvényszerű volt, minthogy mindnen törvényszerű, mig nem görditünk akadályokat, hogy más törvényszerüségek érvébnyesüljenek. s agnóm eszelős dühhel az arcán nemsokár abezúzza a márványterem érckapuját, mögöte a lázadó parasztok serege, az égen fekete szélvészként kavargó démonok hada. De addigra csak holtak lesznek itt. Méregpoharakat emelünk ajkainkhoz, kortól függetlenül vének, mert félünk szembenézni aljasságunk minden következményével. Miközben kint vértől iszamos padlón vonaglanak az életerősek és bátrak, mi lassan kortyoljuk a keserű bort, és méltó halálról ömlengünk, forrón cikázó félelemmel keblünkben.

Pertu

A Mester éppen a port törölte kedvenc démonszobra arcából. Vigyázott, nehogy kihulljanak a gekkótojások az orrlyukából. A szeme sarkában a pókbölcsö könnynek hatott. Ilyen marcona démonhoz igazán nem illet a könny. De elmúlik. A portörléssel amúgy is óvatosan kell bánni. Öreg szobornál nem világos a határ a még ép kö és a lehámló rétegek, meg a rárakodó szenny között. Valaki még túlbuzgóságában az egész szobrot eltisztogathatja. A Mester tartózkodott is a túlbuzgóságtól. Felszines szemlélő lusta disznónak mondta volna. Megtisztogatta a majd levesestányérnyi arcot. Mára elég is lesz. Eljött az ideje egy csendes sétának a kertben, gyümölcsfogyasztással egybekötve. A kert egy sűrün nőtt dzsungel volt, aránylag sok emberi fogyasztásra alkalmas gyümölccsel. A körengeteg melleti rengeteg. Sok-sok hatalmas fával. Emitt meg rengeteg szobor. Voltak nagyobb arcok is, egészen a több ember magasig. De ezeknek a tisztítását a szélre és az esőre bízta a Mester, mert azok jobban csinálták, mind ő. És soha nem vette volna el valakitől a munkát, aki jobban végezte azt, mint ő. A gyümölcsevés egész jól ment. Senki más gyümölcsevésétől nem lakott volna annyira jól, mint a sajátjától. Bár egy független bizottság biztosan többeket talált volna, akik elegánsabban fogyasztanak el egy mangót, mint ő.

Visszatérvén, a szentélyben kezdeményezett padlókímélő söprögetést. Kevés dolog zavarta kedves kolostorában, ahol ki tudja, mennyi időt töltött el már. Az illető még több időt töltött itt. Merthogy már érkezésekor is itt volt. Apró asztalkán ült meditáló pózban, ki tudja, mióta. Egy vallásalapító. Pontosabban, egy vallásalapító múmiája. A legtöbben szépen elhamvadtak, vagy égbe temetkeztek, netán földbe, de ez az úriember ott csücsült, összeaszva és rondán. Ezek persze fölösleges gondolatok, és aki annyit tudott az elmulásról, mint a Mester, annak semmivel nem kellet volna többet vagy kevesebbet jelentsen a szent ember aszott teteme, mint bármilyen más hasonló értékü szent tárgy, de mégis. Volt valami kelletlen magamutogatás, valami halállal való értelmetlen dacolás a kiüresedetten vigyorgó porhüvelyben. Ha legalább megette volna valami. Bár egy kevésbé edzett tigrísnek simán belevásott volna a foga. Így maradt, de a Mester ódzkodott az elötte való imádkozástól. Inkább keresett valami kellemesen árnyékos helyet valamely kődémon rémitő karmai és agyarai alatt, hogy meditáljon kicsit. A söprögetéssel úgy is túllőt a napi tervezeten. Volt egy hely, ahol ha elég ideig üldögélt, vénséges vén, kopott kobra mászott elő a kövek közül. Így mindíg vitt egy finom porceláncsészében kis tejet, magának meg mázatlan agyegedényben egyszerü zöld teát. Beszélgettek.

-Nehézkesebb már ez a patkányvadászat, amióta kevésbé hajlik a hátam. Múltkor meg is szökött valami szemtelen süldő. Hiába no, nem leszek fiatalabb.

-Kisöpörtem a szentélyt. Holnap kipucolom a kis forrást is, a medencénél. Szeretem a puha, smaragdzöld mohát. Finom az illata. Apró gőték élnek a vizben.

-Emlékszem, annak idején...hmm, nem sok kígyó mondhatja el magáról, hogy mongúzt vacsorázott, és nem fordítva. Hehe!

-Sokáig nézem őket. Néha napokig. Aztán kicsit megkotrom egy ágacskával a kifolyót. Csak óvatosan, különben zavaros lesz a víz, és a gőték rémülten pislognak. Legalább is úgy látom. Bár elvben nincs szemhéjuk.

-Az egész falú retegett tőlem. Elöször még a kis oltáruk alatt laktam, és finom tejecskét adtak...majdnem ilyen finomat. De aztán jöttek mésféle népek a faluba, akik nem szerették azt a kellemes kis kőoltárt, nagy ronda templomot akartak, elbontották kis lakomat, és megpróbáltak agyoncsapni...

-Finoman hajladoznak a hínárok a lágy áramlatban, fügefa ágai borulnak a medence fölé. Ott lenne a legjobb teázni, ott, a friss víz mellett. Csak ott magányos, mert te már nem jössz el velem odáig...

-Aztán eltemették halottaikat, de én is megsérültem. Akkor jöttem el hozzátok. Kedvesek voltatok hozzám. És soha senkit nem martam meg. Még azt az ostoba noviciust sem, aki egyszeri kora reggeli napfürdőzés közben rám lépett. Talán emlékszel rá, ki volt az.

-Majd hozok finom homokot a patakpartról, és kicsit kifényezem a réz gyertyatartókat. Szeretem nézni, ahogy újra befedi őket a patina.

-Azért jobb volt, amíg többen voltatok. Több szerzetes, több élelem, több és kövérebb patkányok. Hanyatlunk.

-Tegnap egész sereg madár repült nyugat felé. Fekete tollukon csillogott a nap. Fekete, és mégis csillogó. Szeretem az ilyen dolgokat.

-Csak ketten vagytok. És az az ostoba kölyök is csak a gondnak van. Már csak elérhetetlen helyeken merek napfürdőzni...jobbára ennek a szobornak a feje tetején. Aztán már nem birok máskép lemászni, mint az orrán keresztül. Így lesz belőlem kicsúszván ősi kőszent fakóbarna taknya. Az én koromban...

-Az orchideák virágoznak a gyümölcskertben. Csodálatos.

-Finom volt a tej, köszönöm. Botladozó lépteket hallok...megyek...

-Finom ez a tea...

És elnézte a kígyó barnásan csillogó hátát, ahogy egy koros úriember finim eleganciájával eltünt. A Mester úgy gondolta, lehet még egy nyugodt fél óráje, mielött tanítványa megtalálná. Addigra jut eszébe, hogy itt keresse, ahol szinte mindig fellelhető a napnak ebben a szakában. Így töltött még egy kis teát.

Tizenkettő egytucat

A Mester a lenyugvó napot szemlélte. Ősi kolostorát közben apró falatokban fogyasztotta az Idő. Láthatatlan, apró kigyófejei millió helyen rágcsáták egyszerre a kőcsipkéket, mogorva arcú pátriárka szobrokat, málló aranyozású képeket és a lassan meredek lejtővé morzsolodó lépcsőket. A madarak bezzeg nagy csoportban kerengtek az ősi romok között. A madarak csoportja nem kopott meg. Egy sem volt már azok közül, amelyek akkor kerengtek fekete örvényben, amikor a mester simaállú parasztfiúként átlépte a küszöböt. A táncoló istenek is megfakultak a kapú szárnyain. De a madarak keringtek, mert a madárcsapat élő, és ha külső erőszak nem pusztítja, hát még sok ezer évig keringenek az elmorzsolodó romok fölött, emberi kéz segítsége nélkül is örökké szépen, erössen, csillogó tolakkal. Egy kigyócska mászott elő valamely pokoldémon lábujja mellől, és átsiklott a gazos téren, ahol a mester üldögélt. Aztán eltünt egymásik résben. Szorgos kis kígyó. Ő csak ült, próbálta a legnagyobb átéléssel beszívni a friss levegőt, nézte a lassan sötétvörösbe váltó napkorongot, és hálás volt, hogy a madarak végeérhetetlen kerengésükben át és átrepültek tekintete és vöröslő nyugati ég között. Lassan ideje lett volna rízst főzni. A kiss cellájában. A legkényelmesebb cellában, ebben a tizenkét hektáron leterülő hatalma s kolostorban. Ahol majdnem remetei magánban éllt. Mivelhogy túl sokáig. De semmi baj. Már csak egy vérvörös csik világított a bíborszín nyugati égbolton. És a denevérek csapongó röpte. Fiatal korában, éles füleivel halotta a finom börszárnyak csapkodását, és sípoló hangjukat. Mostanában újra hallotta, de csak ha nagyon akarta hallani. Igaz, már bármit képes hallani, ha nagyon akar. Például lépteket közeledni a lépcsőn. A második legkényelmesebb cella lakójának lépteit. Idegesítő lépteket. Nem ügyetlen csetlés-botlás, nem friss, kiegyensúlyozott járás, zergeszökellés, vagy megfontolt, szabályos léptek. Nem. Ez mind jó lenne. De mindez egyszerre kissé disszonáns. Elöször fürge zergeléptek az udvaron, majd összevissza kalimpálás a lépcsön, hatalmas puffanás és folytott szitkok, ezután elöször sántikáló csetlés botlás, majd közelebb érve megfontolt léptek. Teljes reportoár. Fél percen belül. Nem semmi. De a az alkonypír eltünt. Lassan ideje lenne rízst főzni.

-Mester!

-Igen?

-Megvan!

-Jó!

Tovább ült, és feszülten koncentrált a denevérek hangjára. Úgy is több szó hangzott el a kelleténél. Már hallota is a szárnyak csapkodását. Ha volt elég ideje, még azt is meghallota, hogy a csillagok dalokat játszanak. Egyszerű népdalokat, mint annak idején a falujában, otthon. De ehhez sok idő kell. És nyugalom. Semmi összagabalyodó lábak esetlen lépte.

-Megcsináltam.

-Igen, mondtad.

-Megvan mind. Sőt, tizenkettő van.

-Hmm.

Lassan végigsimítota szemöldökét, és roppantott egyet rozoga vállán. Füstölő illatát sodorta a koraesti szellő. Helyes.

-Kerested a tizenharmadikat?

-Tessék?

-Hogy kerested-e a tizenharmadik üveg rízsbort?

-Nem. Miért kerestem volna?

-Emlékeid szerint hány üveg van?

-Tizenegy.

-Mennyit találtál?

-Tizenkettőt.

-Akkor tehát, hibás a számításod. Keresd a tizenharmadikat.

-Hát...

-Ha tízet találsz, mit teszel?

-Keresem a tizenegyediket.

-Mert?

-Mert egy hiányzik.

-Hagyd a számokat.

-Mert kevesebb van.

-Mond még egyszerübben!

-Ő...

-Mert nem annyi van, amennyire számítottál.

-Igen.

-Tehát, ha nem annyit találsz, amennyire számitasz, akkor keresel, mert láthatóan az elvárásaid nem egyeznek a külvilággal.

-De hát megvan a tizenegy!

A Mester azokra a boldog időkre gondolt, amikor éppen magányosan rótta a máladozó udvar köveit a végtelen nagy, a dzsungel által félig fölfalt kolostorában. De aztán valami nyomorúlt mindíg a küszöbén hagyott egy kosarat, benne egy embercsírával, ami fává kívánt terebélyesedni, mert az élet már csak ilyen, a maga hatamas törvényei szerint, amelyet neki nem áll jogában tagadni, amivel nem szálhat szembe. Biztos volt benne, ha számlálná éveit, jóval több lenne, mint a józan ész hinni lenne képes, de nem számolta. Ha csak arra gondolt, hány apró kis emberi féreg hevert az egyre kopó küszöbön, és hány fiatalember távozott innen, útját keresve. Az üres rízsboros edények cserepei is völgyeket töltenek fel, és már fák nőnek ott, ahol egykor Mesterének teste az öt elemre felbomlott a mágja lángja közt. Lassan az ő ideje is eljön. De még nem. A fajankó még tüzet rakni sem tud rendesen.

-Szóval, téves volt a feltételezésed, mert nem tizenegy edényt találtál., hanem tizenkettőt. És te ezzel megelégedtél, pedig, ha nem tizenegy, ugyanúgy lehet tizenháérom is, ahogy tizenkettő, nem?

-Hát, ilyen dolgokban, mester...az ember inkább téved egyet, mint kettőt.

-Az lehet, de ha már nem nulát tévedtél, igazán felvethetnéd a gondolatot, hogy annak nagyobb az esélye, hogy ha már egyszer legalább egyett tévedtél, akkor ez lehet nem csak egy is...

-Mester, és...?

-...hogy másik kérdésedre válaszoljak, modortalanul, mielött kimondanád, annak is adott a lehetősége, hogy eggyel emlékszel kevesebbre, és ezért bár egy hiányzik, te rosszúl emlékezvén helyesnek találod a hiányos letárt.

-Íiiggen...

-De mindez most mindegy, mert a lényeg, hogy KAPTÁL jelzést arról, hogy valami eltérés van a tapasztalataid és az elképzeléseid között. Tehát, érdemes utánajárnod.

-Értem.

-Eljön az idő, amikor már számok nélkül is tudni fogod, rendben van-e, vagy nem, amikor már nem fog érdekelni, mennyi, mert tudod, annyi elég, amennyi van, és pont annyi van, amennyi kell. Most mindenesetre tedd fel főni a rízst, és hozzál bort. Elöször a tavalyit kéne elfogyasztani. Van még egy dobozban öt palack. Abban a dobozban, ott a kamrában, amiben biztos nem nézted meg, abban van a tizenharmadik, negyedik, ötödik, hatodik és tizenhetedik palack. Hozzál egyet.

-Igen, Mester!

-És ne feledd a kedvenc poharamat sem! Meg magadnak is, egy kisebbet!

-Igen Mester! És köszönöm!

Elcsetlett-botlott-rohant-szökellt-sétált. Jó félóra, míg megfő a rízs. Addig halgat egy kis zenét. Szépet, és egyszerűt, amilyet annak idején a falujában játszottak.

Szójáték

Manuel Glockenhart, régi barátunk, hajnali fényben üldögélt, és szavakat dobált a földre. A nap vörösrézből épp sárgarézbe váltott, vibráló sugarai arany ködpászmákat kergettek. Az úton vérvörös fény folyt, a dombok pusztán barnállotak így tél idején, a fák sziluetje világító kék. Most mondhatjátok, hogy ez mese, és igazatok van. De a kép igaz. Magam is láttam ilyen képet, késő őszi hajnalon, Tök határában. Igen, lehet arany a köd, világító sárga a szántó (ezt az elöbb nem mondtam), barna kopár dombok vonulata a távolban, olvadt érc folyó az út, és még a fák is lehetnek világító kék árnyak, legyen ez bármilyen meglepő is. Persze, mondhatnád, hoyg rég láttam, és amit leírok, nem az a dolog, ami rég volt, hanem pusztán a jelen pilanat, emelyben emlékszem, és nem a régmúltban volt kép jött elém, hanem elmém a jelenben vetití ezt a képet, mert hát a volt az csak volt, és már nincs belőle más, csak ami belőle a jelenben maradt. És igen. A jelenben ez a kép van a multból, számomra, és ezért ezt és így írom le, mert így emlékszem, és a jelen számára mondanivalóm az a kép, ami ugyanoly valóságos állítás a multról MOST, amilyen valós a hitetlenkedés jelen pillanatban. Hehe. Persze, ha simán elhitted még a kéklen világító sziluetteket is, akkor teljesen fölösleges tépnem a számat. Annyit még mondanék, hogy a MÚLT hatása legalább annyira abban rejtezik, amit hiszünk róla, mint abban, amit tényszerüen elsodort az idő folyama a jelen pillanatba.

Így Manuel, aranyos ködpászmákat lehelve, szavakat szórt a földre, a fagyott talajra. Átetsző, ákombákom betühalmazok hulottak alá. Elsőként a FAGY szót dobta, és csillogó jégkristályokkal telt meg a betűk áttesző, üreges teste. Ledobta a RÖG szót, de nem lelte, mert azonnal barna lett,. Mint a föld, amire hulott. A SÁR szó viszont sápadt semmitmondással heverészet a felszinen. Glockenhart a napra nézett. Ha így süt, talán olvadni fog, ás akkor barna lé töltheti ki a kis űröket. A következő szó a FÉNY volt, és ahogy aláhullott, ugyanolyan vakító lett, mint a keleti égbolt. MELEG. Fagyosan koppant, ahogy aláhulott. Ezzel munka van még. Kinyújtotta kezeit, arcát a jeges-arany sugarak felé fordította, csukot szemhéjain átsütve meleg vörösre festve a fényt, és pattogó, meleg kandallótüzre gondolt, bográcsban forró levesre, gyönyörű nők kívánó, forró ölére, és illatos, alabástrom bőrére, simogató kezekre és simuló testekre. Ahogy lenézett, a szó lángolt, és melengette gémberedett kezeit. De ahogy egy kicsit másfelé mentek gondolatai, újra hideg lett. Hiába, túl messze volt az otthonától. Sok hegy és alföld, sok folyó, sok perc és év választotta el. Elöszedte a SÖTÉT-et. Nehez találta meg zöld kabátja vastag zsebében. Nyilván bent jobb volt neki. Ahogy aláhullott, finom pendüléssel ért össze a FÉNY-el. Füttyenés hallatszott, és egy szivárványszínben villodzó üvegmadárka szált el sebesen.

Ha a szivárvány szineit összekeverjük, milyen szint is kapunk? Attól függ, hogy hogyan hoztuk létre a szineket. Ha nem ügyesen, mindenkép szürkét. De ha igazán ügyesk voltunk, keverhetünk fehérek, vagy feketét is. Ha a sötéthez adjukhozzá a szineket, lassan fehéret kapunk, mig ha a fehér fényből vesszük el őket, lassan sötét lesz. A fehér fényt bármki halandó képes egy prizmával szinekre törni. Az éj sötétjéből szineket hasítani viszont kevesen. A legtöbben nem tudják, mivel kell higítani a sötétet, hogy színeket kapjunk. Persze, lehetne fénnyel próbálkozni, de ha fénnyel higítjuk a sötétet, eljutunk a köleves problémájához. Minden más módszer pedig boszorkányság gyanújába keverhet.

A most ledobott szó az ÉHSÉG volt. Habzó, vörös vér rajzolta ki a betüket. Közhelyes. Kérdés, zöld lenne-e, ha tehén dobná. Ráadásul annyi más szó lehetne véres. MOHÓSÁG, HATALOM, SZERETET... De most még az egyszerübb szavak ideje volt. Ledobta az ÉRTETLENSÉG-et. Üresen meredt rá. És ez így van rendjén. Ezután jött a VAKOND. Az eltünt, csak apró turás maradt a helyén. Az UNALM-at sokáig nézte meredten, de semmi nem történt. Lassan eljöt a tényleg felnőtesebb játékok ideje. A BÁNAT nem könyekkel telt meg, hanem fekete füstttel. Zászlója messzire látszott, így el kellet taposnia. A FÁJDALOM a lábára esett. Elege lett az egészből, és elővette -vagy tizenkilencedszerre- a SZERETET-et. Üresen koppant a fagyos rögökön. Nézte a színtelen szót. Nézte, nézte. Koradélután havazni kezdet, és betemette. a szavakat. Manuelt nem, mert ő lerázta a havat. Öszeszedte a szavakat, már amelyiket meglelte, és elballagot a pásztorkunyhóig, ahol éjszakára szállást lelt. Már vagy a huszadik éjszakára. Hogy aztán a huszadik napon is szavakat dobáljon a fagyos földre. Az egyszerűek könnyen megtelnek. Némelyik soha. De ha igazán nagy mágus és művész akar lenni, meg kell próbálnia, komolyan, sokszor. Hazamenet még kiszórta a HOLD és CSILLAG szavakat. Ez utóbbi látványosan szikrázni kezdett, a másik, sápadt fehér féregként tekergőzött, és vészjosló vonyítás hallatszott belőle. Megszaporázta lépteit a szürkéskék alkonyban.

Határkő

"A semmibe vezető út is csak egy lépéssel kezdődik"

Jobbra: sivatag

Balra: sivatag

Előre: sivatag

Visszanézve: sivatag

Csak hogy tudjuk, merre vagyok. Mivel egy helyben, ez előre és a hátra elég szubjektív, s mivel egy helytemben ülve forgok, ha úgy tetszik, a jobb és a bal sem éppen egyértelmű. Röviden: bármerre nézek, sivatag. Ha nem nézzek semmere, akkor nem. Mert ahol pont vagyok, az nem sivatag. Hanem egy kis házikó a sivatagban. Légkondival. A tetőn levő napelemek szolgáltatják az energiát. Ezért ha beborul, kutya meleg lesz idebenet. De azt az évi két napot kibirom. A sivatag nem az a dünés fajta. Hatalmas sikság, sok homokkal, elszórtan kőhalmok. Út nincs rajta. Pontosabban az egész egy hatalmas út, tetszöleges irányba, ha az ember figyel a köhalmokra. Csak egy akadály van pár ezer négyzetkilométeren. A sorompó a ház mellett. No meg a ház. És mivel itt van akadály, itt áll meg mindenki. Van, hogy napokig köröznek, mire meglelik. Én meg csak a távoli horizonton kóválygó porfelhőt figyelem. Mindenki nyugat felé megy. És senki nem jön kétszer. Némelyek úgy eltévednek ez egy találkozás alkalmával is, hogy nyugat felől gurulnak a sorompóhoz. És aztán megfordulnak, tetszés szerint U vagy Y fordulóval. Hely bármelyikre akad. Kicsit furcsa azért felemelni a sorompót, hogy valaki eltolasson a másik irányba. De a rend az rend.

Felvetem nagy nehezen a szolgálati ruhát. Mondjuk a nyakkendőt nem. Emberi méltóságom utolsó roncsait látszólag még őrizni igyekszem. A tábla feltüntette a sorompó mindkét oldalán, hogy éppen ki hová megy. A feliratok részben lekoptak, részben valami senki által nem ismert nyelven íródtak. Lehet, hogy a lekopott felíratok is ismeretlen nyelven voltak, de ezt már nem lehetett megállapítani. Így kétségek közt maradtam abbana kérdésben, valyon milyen mély a nemtudásom annak ügyében, honnan hová visz át ez a sorompó. Minden esetre nem tudtam. Ahogy mások sem. Az első átkelő valami burnuszos fazon volt, hátas állatán. Sárgásbarna jószág, jó púpos. Ferdén rágott, és akkorákat köpött, hogy sok bételfüggő indiai megirigyelte volna. Sosem láttam még ilyet. Az utas meglehetősen szükszavú volt. Íratai nem lévén, csak a szolgálati szabályzatban rögzített csúszópénzért engedhettem át. Mivel csőbombákat és sorozatlövő fegyvert is vitt, kettő hetvenötös szorzóval számoltam a megvesztegetést. A hasist meg elkoboztam, bár nem tünt túl minőségi anyagnak. Elporoszkált hosszúnyakú paripája hátán.

Aztán jött egy dagadt pap, szamaraskordéval. A szamárnak nagyon melege volt. Vélhetően a kövér atyának is, de az ő fején legalább szalmakalap díszelgett. Bár elnézve a kalapon vágott lyukakat, vélhetően a szamár volt jogos tulajdonosa.

-Hová, hová?

Igyekszem barátságosan közeledni az errejárókhoz. Pontosabban ők közelednek, én megszólítom őket.

-Erre...

Nyugat felé mutat virsliujjacskájával. A szamárnak adtam némi vizet meg kockacukrot.

-Legyen szives a papírjait!

Összerezzen, majd papirokat vesz elő. Két zsebkendő, egy szalvéta, némi fotókarton, egy Burger King-es korona, meg kiscímletü papirpénzek. A pénzt elvettem, meg egy kutyás autómatricát, amit elsőre nem vettem észre.

Aztán délutánig nem jött senki. Így megetettem a guppikat, meg a vakondot. Nem volt felhő az égen. Olyan jó lett volna egy komor szürke felhő, hatalmasan gomolygó, ezüst zsegéllyel, ahogy beúszik a nap elé. És akkor elbarnul a porsárga sivatag, a kövek feketék maradnak. Már annak is örültem volna, ha egy-két madarat láttam volna. Néha jöttek sirályok. Nem tudok tengerről errefelé. Van egy hajó a homokban, alig kicsit a horizont alatt kelet felé, de nem tudok semmiféle tengerről. De nem voltak madarak sem ma. Még kicsit rendezgettem a gyüjteményemet, bármiből. Három tájban jött egy traktor vontatta cirkuszkocsi. A traktorban az erőművész ült. A kocsiban még volt egy kétszáz kilós szakállas nő, meg egy elég lestrapált jegesmedve. Ez utóbbit azonnal felismertem. Halfagyit nyalogatott, és kókadozott. Simogatni persze nem szabad. Eladtam nekik öt kiló fagyit, mondva, hogy kötelező vétel. Cserébe nem kértem papirokat. A medvére aligha volt kiviteli engedélyük. Vagy behozatali. Jó lenne tudni, melyik az én oldalam. Addig is, ragaszkodom az átkelési ponthoz.

Hó-hó-hó-hóóóó

Ott ült a barlangom sarkában, és didgeridoo-n játszott. Fejfájdítóan hosszan. Közben felszítottam a tüzet. Merthogy kutyahideg tél volt. Ha kinéztem a szűk bejáraton, hófelhőktől szürke eget láttam, és feketet varjúsziluetteket, ahogy elhúztak. Kisebb halomban álltak a borosüvegek egy sarokban. Kintről varjúkárrogás. És szólt a didgeridoo. Nem fáradt bele. Lehet, hogy a hasában is a tüdeje van, azért olyan hatalmas. A gyomra meg csapott fenenkében lehet. Bár, ahogy elnézte az étvágyát, mégsem. De még nyomta, meg nyomta. Már annak is jobban örültem volna, ha bumeránggal dobál. És az egészbnen a vasárnap-hétfő volna a hibás. Mert hogy a kenguruk földjén van elöször Karácsony. Mert ugyebár, valahol arrafelé kezdődik december huszonnégy, hogy aztán végigsöpörjön az egész golyóbison. Nagyjából huszonnégy óra alatt. Igen, ez így van. És így értelmes. Eltekintve a huszonnégy órától. Mert annak sok teteje nincs. De erre még visszatérünk.

-Mást is hoztál, mint ezt a szörnyű kályhacsövet?

A következő félórában csak játszott tovább. Már jojóztak a szemeim. Még azért sem hagyta abba , hogy igyon még. Kicsit elballagtam a járatokba, megnéztem a cseppköveket, mintha sosem láttam volna őket. Letöröltem pár kristályt, megsimogattama téli álmot alvó denevéreket, és kisöpörtema csontokat a kamrának használt járatból, mert hát elég nagy kupi volt. Mondanom se kell, a monoton zúgás mindenhova elkisért. Lassan visszatértem zenebolond vendégemhez. Éppen jókat kortyolt talán utolsó borosflaskámból. Atyaian mosolygott, ősz szakállát vörösre festette a bor.

-Isteni. Na, boldog karácsonyt!

Elém dobott egy gondosan újságpapirba csavart valamit. Kibontottam. Egy aranytojás volt benne. Feltörtem. Ugróbabok pattantak ki belőle, nevetve, visítva pattantantak szerteszét. Némelyik rögtön a tüzbe esett, sárga és vörös szókracsóvát húzva, sikongva pattogtak tova. Talán fél percig tartott a mulatság, majd mind eltüntek valahol a résekben, vagy elhamvadtak.

-A legjobb ajándék! Nem lehet mellélőni vele. Felráz, szórakoztat, majd eltünik, és nem porosodik évekig valamelyik sarokban. A tojáshéj vaniliaízzű, próbáld ki!

És tényleg. Finom volt. Én persze nem adtam neki semmit, nem lett volna stílszerű.

-Nézd, mit találtam egy fán!

Hatalmas zsebéből fura jószágot vett elő. Valami elvetélt medve-lajhár keveréknek hatott, szürke volt, értelmezhetetlen denevérszárny-pitypang fülekkel. Ahogy letette a földre az lomhán elindult. Tekintetében teljes értetlenség tükröződött.

-Nézd! Nézd!

Felemelte, és megfordította a lomha jószágot. Az ugyanolyan apátiával tartott az új írányba, ahogy az elöbb másfelé. Egy újabb fordítást követően újra csak vánszorgott. Annyiban különbözött egy olcsó elemes játéktól, hogy ha felemlte e földről, akkor abbahagyta a járást. egy pár másodperc után. Az öreg éretlen kamaszként vihogott, ahogy forgatta ezt az eleven plüss izét. Aztán másik zsebéből nagy csokor eukaliptusz ágat vett elő. Furcsa vendégünk enni kezdett, a rá jelemző vehemenciával.

-Remélem, dingót nem hoztál-nem igazán sikeredett barátságosra a kérdés. Malacszemeivel sértetten végigmért, majd a didgeridoo-ja felé nyúlt. Időszerünek éreztem társalgást eröltetni.

-Ilyenkor neked nincs rohadt sok dolgod? Úgy értem, talán szét kéne szórnod pár millió ajándékot.

-Kedves, hogy így marasztalsz...

A maci fejét vakargatta, és közben maga is zöld levélkéket rágcsált.

-...de tudod, azok az idők elmúltak. Az emberek megveszik a sok szart egymásnak, és amúgy sem férek be a gázfűtéshez étépített, bélelt kéményeken.

Vicces. Ránézésre max egy erőmű kéményébe férne be.

-Szerinted lecseréljem a rénszarvasokat ilyenekre? Jól nézne ki piros nózival nem?

-Emlékezz csak, az sem vált be pár éve, amikor lajhárokkal akartad vontatni a szánt.

-Szerintem tök jó lett volna. Szépen beleakaszkodnak a felhőkbe sarlós karmaikkal, és elhúzzák a szánt. Csak elfogyot a felhő, és pottyantunk egyet. Ez a csilagfényes éjszaka dolog nem illik karácsonyhoz. Ilyenkor havaznia kéne!

-Még jó, hogy nem lett nagyobb baj.

-Hát izé...az egyik ahogy kapálódzott, kiszúrt egy csillagot. Ki is pukkadt. A csilagászok úgy mondták, hogy szupernóva, vagy mifene. De ezekkel sokkal vicesebb lenne.

-Persze aztán ha nem válik be, ezeket is nálam hagynád. Tavaj a lajhárokat is meg kellett ennem.

-He?

-Puszta emberségből. Anniyra fáztak szegények.

-Hehe! Emberségből?! Jó mondja!

-Két hétig fájt a hasam. Borzalmas ízzük volt.

-Bezzeg amikor a rénszarvasomat etted meg, nem panaszkodtál!

-Mondjuk, hogy baleset volt. Nagyon éhes voltam. Tudod, a kevlártól gyomorrontásom lesz.

-Áóóh. Bocsánat, csak kicsit fáradt vagyok, de figyelek....

-Látom...Szóval, a régi szép időkben még egyszerű volt. Erre jött valami kobor szerencselovag, szépen megsütöttem a páncéljában, majd ahogy kihűlt, kihámoztam, megettem, kész. De a modern kevlar cuccok borzalmas mellékízt adnak, és nincs is hőtartásuk. Így nem átsűl a kaja, hanem kint ráég a müanyag a közepe meg nyers marad. És még rosszab, hogy ló helyett mindenféle fém-műanyag szaron jönnek, azok teljesen ehetetlenek. Bezzeg régen. Egy jóféle angol telivér kellemes útóízzét még hetekig érezte az ember. Bár az sem sült át...

-De legalább még jönnek. Hercegnőket rabolsz még mindíg?

-Á, öregem, annak a biznisznek már rég lőttek. Amúgy is csak a baj volt a rinyáló fehérszemélyekkel. Mostanában a törpöket szoktam megkérni, hogy terrorista-gyanús mozgásról értesítsenek e-mailben valami NATO kontingenst. Akkor aztán jönnek csőstűl. Mondjuk kell némi stratégia, hogy a bombázás ne találjon meg, csak amikor felbukkannak az urak személyesen. De régebben azért jobb volt. Néha még jön egy hegymászó vagy barlangkutató csoport. Azokat nem bántom szivesen, jobbára derék emberek. Bár múltkor az egyiket kitüsszentettem. Üreges sziklának álcáztam magam, és bemászott az orrlyukamba. De látom, mindez annyira nem érdekel...

Az öreg éppen a maciszerüséget párna gyanánat a feje alá gyömöszölte. Lábait-stílszerüen mikulásos zoknis lábait-kedvenc rénszarvasa alá gyűrte, hogy jó meleg legyen neki, és aludni készült.

-Neked ilyenkor tényleg nem kéne dolgoznod?

-Ma a Jézuska viszi az ajándékokat helyettem, meg az Angyal.

-He?

-Figyelj-nehézkesen felült, és visszavette apró, drótkeretes szemüvegecskéjét-mi vagyok én?

-Télapó?

-Aha!

-Az meg ki a jó franc?

-Most...ezt nem értem.

-Na, figyelj, te piromán dinoszaurusz: van ez akarácsony, ami eredetileg valamely napimádó banda ünnepe téli napforduló kapcsán, ugyebár.

-Meg Sztálin elvátrs születésnapja.

-Ezt most hagyjuk. Szóval, aztán van ez a pravoszláv szent, bizonyos Miklós, aki ugyebár ajándékot osztott a szegény, jó gyerkekenek. Zöld köpenyben. És akkor van a karácsony, amikor az ajándékot hozza a... naszóval, nem tudom ki, kicsit kommunista Jézuskának érzem magam. Ajándékot meg a plázákban lehet venni, meg a karácvsonyi vásárokon. Az u.n. kreativak meg a hobbiboltban veszik, és izléstelen stílusban tönkreteszik, mielött átadnák.

-Ez így elég nyomasztó...

-Te meg hová mész?! Né má', mászik a párna! Na kisöreg, gyere csak! Egész jó puha vagy. Figyelj, az egészet nem kell olyan drámaian felfogni. Az ünnepek iszonyat fontosak, mindig és mindenhol. Kicsit megáll, lenyugszik, kilép...más illatok a konyhából, a gyerekek még örülnek az ajándékoknak, szépek a gyertyák, rondák az égők... tudsz belőle valamit csinálni, ha nem vagy tök hülye. Én is mindig körberepülök ilyenkor, és még egy két ajándékot is elszórok csendben, titokban. A karácsony már csak ilyen, öröktől. Behavazott nagyváros, hópihék, konflis, tütülő kis piros teherautó, és a játékbolt kirakatában táncra kelnek a felhúzós egerek és a plüsmacik. Minden vonatot gőzmozdony vontat, egy csillag nagyon fényes, kék a hó, meleg sárga az ablakokon a fény. A hegyekben gerendaház, száncsengő, a kutyák hangja jellegzetes a hidegben, a muzsika hegedűn szól, és szól a nagyharang. Örökké így van.

-Őőőő, most miről beszélsz? A karácsony örökké olyan, mint egy huszadik század eleji európai városban, és vidékén. Pontosabban, mint ahogy ezt Disnaylanden megcsinálnák?

-Persze. Ahogy a sárkányok is folyamatosan szüzeket rabolnak, meg városokat gyújtogatnak. Pedig háromújjas lábtyűt kötnek reumás tappancsukra...tényleg, majd csinálnál megint a rénszarvasoknak sálat? Foszlanak a régiek. Mindíg hordják.

-Akkor nagyobb sikere volt, mint a lajhár kezeslábasnak?

-Hagyjuk azt a történetet. Szóval, a kartácsony ilyen, és kész. Ilyen volt mindíg is. És ha nem lenne fekélyes agyomrod a sok műszállas ruhás katonától, élveznéd a gesztenyével töltött pulykát is. Apropó, pulyka. Lassan vár az asszony.

-Kedves asszociáció.

-Ő süti a pulykát. Szóval, lassan indulunk. Úgyis túl mozgékony ez a párna. Kéred?

-Szerinted finomabb, mint a lajhár?

-Na jó, inkább hazaviszem.

-Nem kéne ilyenkor körberöppenned a Földet? Ahogy mondtad? Csak hagyománytíszeteletből?

-Jaj, majd holnap.

-De holnap már nem lesz a mai Szenteste.

-De. Piros tehetautóval, lovasszekérrel, kutyák fagyos ugatásával és fényes csillaggal. Holnap is az lesz. Mint ahogy ma se. De majd viszek ajándékot minden gyereknek. Hisz minden gyerek jó.

-Ő, izé...

-Figyelj. It egy sárkány és Télapó beszélget egy elsűlyedt földrész egytelen maradványként meglevő szigeten, egy barlangban, amely az Atlantidák -temploma. Az Indiai-óceánon. Soha nem volt istenek aranyszobrai között. Itt ülsz, kötögetsz, az orlyukadon fújsz tüzet, hogy ne fázzunk.

-Igen.

-És nem hiszed el nekem, hogy nincs idő.

-De van. Tapasztalom.

-Hibás megfigyelés. Teremtő erejü hibás megfigyelés.

-Túl sokat ittál.

-Hagyjuk. Ott tartottunk, hogy viszek ajándékot minden gyereknek. Hisz minden gyerek jó

-Igen, de nem mindegyik keresztény.

-Ez afféle bürokratikus szarrágás. Ahol mindig karácsony van, ottt minden gyerek jó, és kap ajándékot. És senki nem szegi meg a tűzszünetet, mert nincs háború.

-Őőő, tessék?

-Semmi, elkalandoztam. Megyek...te ebben a szarvasban megdermedt a motorolaj. Nem indul.

-Hazavigyelek?

-Á, a múltkor is hatalmas balhét rendezett a cég. Mármint az enyém. Pokolbéli teremtmény nem vontathatja a Télapó kocsiját.

-Hízelgő. Nálam bezzeg nem balhézik senki. Nincs fönök, csak fura haverok. És kaptam tőlük karácsonyra egy hímzett ágytakarót. Elefántos. Jó meleg.

-A nagyobbik baj, hogy látszol a radaron.A szánkónak már van elektromos védelme. A szarvasokkal együtt. Hopp.

És halk pukkanással eltünt. Ahogy a tűz, a rénszarvasok, meg a tűz körül táncoló részeg manócska is, akit eddig még nem említettem. Kinyílt a sokatmondóan masszív ajtó, és őszes úriember lépett be, fehér köpenye alatt elegáns öltöny. Frizura, fazinírozott szakál, manikűrösnél karbantartott körmök.

-Hogy vagyunk, ma?

-Jól vagyunk.

-A kedves családja küldött egy ajándékcsomagot. Az üveg kivételével meg is kapja.

-Remélem, sütöttek a ráspolyt a kenyérbe. Szeretem a fémes ízeket.

-Hahaha, látom, ma humoránál van. De-és közel hajolt bizalmasan. Kivállóan karbantartott műfogsorának szinte semmi szaga nem volt- ha egy kicsit, egy kicsit megerölteti magát, a húsvéti ajándékokat már személyesen vehetné át, otthon.

-Én ezen már túlvagyok.

-Hogyan?

-Nem leszek olyan, amit maguk normálisnak hívnak. Azt már ismerem.

-Maga normális. Teljesen. Csak pihenni van itt, mert kimerült.

-Aha- és némi ltüzet fújtam rá. Lángoló szakállal, üvöltve rohant ki. Késöbb mág láttam, ahogy eszelős szemekkel vonul a folyosón, nedves törölközökbe csavart arccal. A szobát átkutaták éghető eszközök után, de persze nem volt semmi. Így aztán békén hagytak. Valami gyógyszert még akartak adni. De egy remek trükkel az ápoló nadrágzsebébe köptem úgy, hogy észre sem vette. Végre elmentek, és visszajött a vendégség. Télapó hozott egy kis pulykát, a rénszarvasok meg egy kevés ízletes zuzmót.

Ha végre megkötöttem a harisnyát, asszem repülök egyett. Van még pár jó mély szakadék ezen az öreg földön, ami radarárnyékban van. Különösen viharban. Vilámokkal úgy is viccesebb az ég. De most inkább maradjunk a hónál, a piros kis teherautónál, fényes csillagoknál, és fagyos, kutyaugatásos harangszónál a jeges éjszakában. Meleg kis otthonokkal, és békével. Puha párnaként heverő koalákkal.

Értekezés a folklórisztikus hangszerekről XIII/1978b

Hátradőltem fonott nádszékében, és illatos Kubai szivarra gyújtottam. Az Angyalvár mögött lassan eltünt a nap, a hőség csökkent. Caldoni az ötödik pohár Grappájánál tartott, és igencsak megeredt a nyelve. Szerettem hallgatni Caldonít. Müvelt, okos és bolond. A legjobb társaság itt, az indiai stílusban átépitett Római villa teraszán, a Tiberis partján egy Augusztusi alkonyon. A félkarú eunuch unott mozdulattal huzigálta a hatalmas pávatoll legyező zsínórját, melyből rovarbábok és molyrágta tolltöredékek hulottak a damasztabroszra. Gömbszerű testéről szakadt a víz, biztos többet fűtött a kétmázsás golyó, mint amennyit hűtött a bágyadtan bólogató alkalmatosság. De nagyon rosszúl esett volna neki, ha elküldik, így hát maradt. Az ágyékkötős albinó néger kölyök már felszolgálta a deszertet. Gyönyörű formára faragott, céklával szinezett eredeti perúi édesburgonya meredt ínycsiklandozóan a tál közepén, csirkeszárny köret gyűrüjében. A lány halkan hárfázott a sarokban, egy elefánfej árnyékáan, Caldini meg csak mesélt, és mesélt.

-Na persze, Közép-Európában kecskeduda, a keltáknál meg csak finoman skótuda. És naná, hogy semmi morbid, diszkrét skótkockás szövet borítja. Bár ha jobba megnézi a múzeumi darabokat, néhol a vöröses kelta testszörzet bizony átszúr a szövetmintán. Kecskeduda, skótduda...szomorú ez az elszegényedés...- körmét piszkálta unottan, és a hárfás lány köldökig érő dekoltéján legeltette a szemeit- valaha a világ számos népénél virágoztak ezek a légzsákos fúvóshangszerek. Az Ibóknál egyféle istenitéletre használták a sültdudát. Ha egy harcos becsülete megkérdőjeleződött, egy tarajos sül bőréből készült dudán kelelt eljátszania néhány helyben népszerű vadásznótát, amelyet a törzs többi tagja tisztes távolból hallgatott. Ha kigyúgyult a sebeiből, ártatlannak minősitették, és vádlóját meztelenül beleálították egy hangyabolyba. Nemes hagyomány, sokal olcsóbb és hatékonyabb, mint a mi oly kiforrot, de már némiképp dekadens római jogunk. Csak a sülök boldogabbak, hogy a gyarmatosítók megszüntették. Koruk nem felvilágosult, sokkal inkább fiskális, bizánci. Mi ezt itt Rómában különösen sérelmezzük.

Nagy kortyokban itta a nemes Chianti bort. Grappára bort. Majd kért tőlem egy szivart. Az albinó kölyök már hozta a lángot okádó meduzafőt, hogy meggyújtsa. Kormoránok tollászkodtak a folyóparton. Hárfaszó.

-Ez is egyféle evolúció. Tözsfejlődés. Vannak benne nagy kihalások. Vegyük például az elefántdudát. Handersen leírta még 1852-ben, hogy a Mozambiki elefántdudások halál oka , tizennyolc generációra visszamenőleg kizárólagosan a tüdőtágulás volt, igen fiatal korban. Látom, felvonja a szemöldökét. De, lehetséges, tudja, hogyan? Szakrális vezetőnek számítottak. Nem vadásztak, nem harcoltak, a legjobb orvosságos emberk segítettek rajtuk betegség esetén, és eleve csak a legegészségesebbek, legéleterősebbek választódtak ki erre a nemes feladatra. Általában ketten voltak egy törzsben. Csodás hagyomány. Az elefánt elejtése után, kemény önmegtartóztatásban visszavonultak valamilyen barlangba, ahol rejtet mágiával képesek voltak úgy konzerválni az elefánt bőrét, hogy az megőrizte rugalmasságát. És a sok idióta ott nyáladzik egyiptomban, hogy milyen ügyesen mumifikáltak azok a folyamvölgyi fazekasok! Pfü! Mikor lettek volna képesek a nekrofil papok kilenc köbméteres elefánthólyagot csinálni! 40%-os térfogati tágulási képességgel! Még Piccard is csodájára járt a tudásuknak, és sok ötletet átvett a sztratoszféra léggömjéhez. És nézze...szóval rendkivüli közösségi érzés fokozó ereje volt ennek. Három hónap alatt elkészült az elefántduda. Csodás alkotás, Livingstone még látot ilyet! Képesek voltak úgy megfaragni az erdeti helyen maradt agyarakat, hogy furulyaként szolgáltak. Az ormány az eredeti elefántrombiálást volt képes hallatni. Ennek kezelése a törzsfönök kiváltsága volt. A fél szememet odaadnám, hpogy lássak egy ilyen ünnepséget! Mármint nyilván utána, az ünnepséget még két szemmel nézném. Képzelje, ahgy kihozzák a mágikus jelekkel telerótt, kipingált hatalmas tömlőt a barlang elé! Az elefánt teljes csontvázát beledolgozták, ezernyi kis csontsíp ál ki a testéből. Ekkor jön a két Mester, és felfújják az elefánttömlőt. Tudom, ma már megmosolyogtató, de a péniszén és a végbelén keresztül. Ne nevessen! Ez ma komikusnak hat, de ők nagyon komolyan gondolták. Nem érzi ebben a transzcendenciát? Halála útán ott telik meg, ahol élete során ürült. A szertartás végén meg a száján át engedik le a hangszert, amelyből nem csináltak hangszert. Hagyja már abba, komolyan mondom, mint valami éretlen kölyök! Szóval, ezután jöt a ceremóniális fújás...jó, megvárom... Szóval, csak a két mester fújhatta, étlen-szomjan, alvás nélkül, miközben a többiek dobszóval és kiáltozásokkal biztaták őket, napokig. Általában egy elefántdudás egy ilyen ünnepet élt csak túl, kettő után kvázi szenté avatták, Ngoharpopot pedig, aki hősi énekük szerint NÉGY elefántot fújt életében, szentként tisztelték. Persze bálványuk is volt. Ngoharpop úgy néz ki, mint egy fekete szúmóbirkozó, hatalmasra tágult, logó pofazacskókkal. A madridi néprajzi múzeumban van egy igen jó faragvány, talán látta... Szóval, felfújták a tömlőt, megszentelt papirusznádszárakkal. Nagy szégyen volt, ha munkája végezetlen halt ebbe bele egy elefántdudás. És ha egyszer megtelt, hát a teljes törzsközösség összegyült, és játszani kezdtek. Atyaisten, micsoda muzsika lehetett! Száz mozambiki egyszerre nyüsztülte az ezernyi csontsipot, elöször önkéntlen kakofóniában, majd lassan sajátos zenévé ötvözödött az ár. Micsoda élmény, vaalóságos teremtés, ahogy a zürzavarból, a káoszból kinő a minden emberben közös harmónia világa. Óóó! -ivott.

-Nem véletlen, hogy a legjobb afrikai dzseszfúvosok mind a mai napig onnan jönnek. Képzelje el, a csecsszopóktol a vénekig mindenki egyszerre, mégis külön játzsot a hatalmas instrumentumon, mikózben a két dudás csak fújta, fújta lélkeszakadtáig. Hát, tényleg isteni élmény lehetett. Ezt követte a diszes temetés, ahol elefántbőrbe csavarva adták meg nekik a végtiszteséget. Persze voltak balesetek. Állitólag Rastmundsen egyik hajóját a nyugati partoknál egy ilyen elszabadult tömlő sülyesztette el. Teleki egyik barátja meg párbajra hívta ki Fenimore Popot egy sebhely okán. Mindjárt mondom- újabb kupa rubinvörös bort nyelt el mohó torka. A z alkonypir ellilult a nyugati égen, a lány még szebben hárfázott. Az izzadtságszagú eunuch becsoszogott a negyvenkétkarú Indrát ábrázoló timpanon alá, az kis albinó szolga egy selyempárnára kuporodva hallgatott.

-Szóval, ennek a fickónak a válán volt egy sebhely. Állitása szerint akkor szerezte, amikor egy ilyen elefántduda kipukkadt, és a szemhéj, szempillákkal előre a vállába fúrodott. Tényleg elég furcsa sebhely volt ott neki...mindenesetre Fenimore azt állította, kagylóvágás nyoma. A párbajban életét vesztette, de barátunk is kapott egy csúnya sebet, pont az ominózus vállra, így már nem mutogathatta az elefántszempilák vágta sebet. Halálra is itta magát rövid idővel késöbb. Mondjuk, ez valószinüleg amúgy se lett volna másképp. Szegény Pope meg szörnyethalt aegy kardvágástól! Igy soha nem fejezte be rendkívül érdekes értekezését. "A zebrapintyek dalkészletének változásáról a mozdonysípok hatás következtében". Alapmű lett volna-kezdett dadogni, és tekintete is bizonytalanná vált. Antik tálból szedegettünk szilványi szöllőszemeket, bizonytalan kézzel.

-Aztán nézzük az északnémet kultúrkört. Oluvsen tagadja, hogy lett volna bálnaduda. Annyit megendged, esetleg a halászok próbálkoztak azzal, hogy püffedt bélnatetemeket csökekkel kiszúrtak, fel ne robbanjanak, de ezzel szerinte nem volt céljuk hangokat adni, az csak afféle melléktermék. Oluvsen elég konzervatív, bár jó tudós. Stegivson viszont egy seggfgej, igazi seggfej. Kijelentette, hogy óriáskalmárhalból soha nem csinálhattak dudát! Így, ex katedra!

Ne értsen félre, semmi bajom az alulról feltörekvő tehetségekkel! Magam is sok ilyet támogattam, példáút Bauert, tudja, aki nem rég írt kíváló értekezést a puebló indiánok vályoghegedűiről. Szóval, ez a világ rendje, de hogy ez az ostoba, csak azért, mert az apja halász, a bátyja meg preparátor, makacsul kijelenti, hogy a polipbőrt nem lehet kikészíteni tömlőnek...hát menjen az ilyen a fenébe, komolyan mondom! Ugyanakkor ő ír rozmáragyar xilofonról, ami teljes abszurditás. A bálnaszila lantot meg legfeljebb április elsején közölné le valami faktoros lap. Szóval, az Oslói tengerészeti múzeum képtárában van fametszet polipbőr hajókürtről, bárki megnézheti! Egy knor hátsó fedélzetén hever, és ami a lényeg: a tapadókorongok helyén lyukak vannak! Érti, milyen zseniális? Minden kar magában egy nagy, lefogásokkal szabályozható síp! Swedenborg teljesen más koncepciót vázol fel. Szerinte az írországi vikingek nem lyuggatták a polipkarokat, hanem különböző hosszúságora vágták. Nem kis merészséggel azt állítja, hogy ez volt a mai templomi orgonák közvetlen őse. Nem mondom!

Minden esetre Stegivson egy seggfej...

...ugyanakkor a Matchu-Pitchuban talált tapirbőr hólyagok eredetileg is mervek lehettek a kikészítéstől. Vélhetően dobok voltak, ha nem dísztárgyak. Pizzaró aranytartónak használt ilyeneket, döbbenet erős a faluk...

Coldoni egyre érhetetlenebből motyogva becsúszott az asztal álá, hipnotikusan meredve az üres palackokra. Majd elterült a carrarai márványpadlón, és békés szuszugásba kezdett. A kis szolga feje alá csusztatta a selyempárnát, amin eddig űlt, engem pedig betakart egy könnyű takaróval. A hárfáslány abahagyta a játékot, csókot lehelt a fehér homlokra, majd finoman elsétált a sötét kertbe, áttetszó selyemruhájában. Az albinó leült az egy szál gyertya fényében, és bánatos pásztornótába kezdett sípocskáján. Fogalmam sincs, miből készülhetett.

Habakukk

Idő

Végtelen örvény,
A kavargó emlékek
Apró szilánkok


Buszon

Holt szeretteikről
Az öregek a buszon
Beszéltek, csak úgy


Metró

Verset írok itt,
a föld alatt. Unalmas
De jól haladunk


Aforizmatikus

Hiszed a való
Hatalmát a képzelet
Felett? Felnőttél.

Hiszed a való
Hatalmát a képzelet
Felett? Halott vagy.


Vén én

Vén vagyok, nyögtem
De az elefántteknős
csak kacagott


Megint metró

Egy fiú köhög
a metrón. A bajszos is
Szemközt, de másképp