2008. december 30., kedd

A szentéletű barát az úrasztala előtt térdelt, és buzgón imádkozott. Csak pár faggyúgyertya betegesen sárga fénye világította meg az apró templomot e késő éji órán. A barát arca meg-megrándult a fájdalomtól, mégis hálatelt szívvel áldotta az urat. Aznap ugyanis igazi csoda történt. Amire egész életében vágyott, amiről annyit álmodott, amiről meséltek neki annak idején a kolostori iskolában, amikor a szentek életéről volt szó. Útmutatás, megerősítés. Bizonyíték arra, hogy a jóságos Isten beavatkozott a Világ folyásába az ő érdekében, ezzel bíztatva őt, hogy újabb és újabb áldozatos cselekedettekkel építse az Ő országát ezen az árnyékvilágon.
A betegek kenetét adta fel az erdőben egy haldokló szénégetőnek. Vigasztalta a nyomorúságos családot, együtt imádkozott az asszonnyal, aki napokon belül özvegy lesz. Vigaszt vitt a nyomorúságos faviskóba, ahogy tette ezt nap mint nap ezen a borongós, nyomorúságos vidéken. Hite erős volt, immár harminc éve volt papja, orvosa, bizalmasa az apró falunak és a környező erdőkben élő embereknek. Néha látván a magát csak mindig megújító és terjesztő nyomort, a nemzedékről nemzedékre ismétlődő tragédiákat, amelyek kiszámítható bizonyossággal következtek be újra és újra, és végződtek késelésben, akasztásban, börtönben özvegyek és árvák zokogásában, megingott erős hite, kétségei támadtak, tud ö vajon segíteni ezen a végtelen gyászos zugán a világnak? Mintha egy rettenetes kéz márványba véste volna a sorsokat, hogy azok megváltoztathatatlan bizonyossággal döcögjenek végzik a kiszabott úton. Szeme láttára lettek a vígan szaladgáló cserfes kislánykákból nagyon is korán anyák, a kedves mellecskékből mohó utódok által kizsákmányolt emlők, szétszült csípőjű koravén asszonyságok, durva férjük által bántalmazott, megalázott haszonállatok, hogy idő előtt magába nyelje őket a temető agyagos, kemény földje. És látta, hogy kedvesen szemtelen fiúcskákból hogyan lesz szótlan, inas legényember, majd a reménytelen élettől, kemény munkától, rossz bortól és örökké pörlekedő anyóstól-asszonytól korán megvénülő, gyorsan elvásó testű és elkérgesedő lelkű pór, akinek sorsa ugyancsak a szörnyen korai vég. Sokszor nehéz volt reggel újra nekilendülni, és újult erővel nekilátni a szélmalomharcnak, megpróbálni hitet és reményt adni ezeknek a fáradt lelkeknek.
De ezen a délutánon megkapta az égi jelet, az Úr végtelen szeretetével megerősítette őt hitében. Ahogy hazafelé tartott a szénégető nyomorúságos viskójából, favágók érték utol szekerükkel, és persze felvették a bakra. A kocsis mellett ülő sihedert egy nyaklevessel felküldték a rönkök tetejére, és ő így a bakon ülhette végig az egyébként hosszú és fáradtságos utat. Az utat sebes patak vágta mély szakadék keresztezte. Az átvezető hidat generációk óta toldozgatták javítgatták, de mindenki szerint veszélyes volt a nyikorgó, korhadt alkotmány. Mindeni mondogatta, hogy egyszer már nem bírják tovább a pudvás rönkök. Mondogatta a földesúr, aki nem küldte oda az embereket robotban megjavítani, mondta ezt a bíró, aki nem intézkedett, hogy jó ács kerüljön a munkára, mondták a kereskedők, akiknek létkérdés volt a híd, mert ezen át szállították árúikat, de sajnáltak pénzt adni a javításra, szóval mondta mindenki. És ahogy a kocsi ráhajtott a hídra, a híd minden színpadias előjáték vagy figyelmeztetés nélkül, egyetlen hatalmas reccsenéssel leszakadt. És a kocsi, hat utasával meg a két gebével együtt a mélybe zuhant. És pár órával később öt házban öt család zokogott a felravatalozott holtest előtt, és a dögnyúzónál két ázott tetem hevert az udvaron. Csak a barát úszta meg. Nem tudni hogyan, arra tért magához, hogy a folyó alsó szakaszán dolgozó halász ágyán fekszik. Körülötte állt a nyomorúságos, halszagú család, döbbent csodálattal az arcukon. Átfázott, és zúzódások borították a testét, az oldala sajgott-talán elrepedt egy bordája- de nagyobb sérülés nélkül megúszta a jó tízölnyi zuhanást a fortyogó habok közé, majd a mérföldnyi sodródást az éles sziklák között rohanó vízben. Hát mi ez, ha nem égi jel?
Meg sem szárítkozott a barát, hanem visszaérve a faluba rögtön a templomba rohant, hálaimát rebegni ezért a csodáért. Átfagyott testét forró boldogság járta át: megerősítetett hitében, annyi év vak bizalom és buzgolkodás után ím bizonyosságot szerzett. Kis, sárfalú templomában térdepelt éjféltájban, és az egyszerű, festett fatáblás oltár előtt, és imádkozott. Soha nem érezte még ilyen erősnek és tisztának a hitét. Ekkor megnyikordult a templom szuvas ajtaja, és lassú, közelgő léptek hallatszottak. Egy pillanatra átsuhant az agyán, milyen jó lenne, ha ebben a magasztos pillanatban nem zargatnák az emberek ügyes-bajos dolgaikkal. De rögtön elszégyellte magát: pont most, amikor megbizonyosodhatott az Isteni gondviselésről és a végtelen szeretetről, pont ilyenkor mondana le a szolgálat lehetőségéről? Erőt gyűjtött, hogy felálljon, és szembenézzen a nehézséggel, amelyet az Úr jónak látott az útjába gördíteni. Még félhangosan elrebegte „köszönöm, Uram”, és állt volna fel, de ekkor legnagyobb rémületére trágya és kénszag ütötte meg az orrát. Egy nagy, állatias, fekete mancs nehezedett a vállára, és egy reszelős hang így szólt:
-Szeretem, ha így szólítanak!
Rémülten megfordult, s rémületében majd megállt a szíve: maga az Ördög állt vele szemben.
Jelenléte döbbenetet keltet, de kinézetében semmi megdöbbentő nem volt. Pont úgy nézett ki, mint az oltár fatábláján, ahol ép arra próbálta rávenni a Megváltót, hogy leesse magát a magasból. Magas volt, bőre fekete, homlokán kecskeszarvak éktelenkedtek, rongyos nadrágja szárából csúf lóláb meredt. Meztelen felsőtestét csúf hosszú szőrszállak borították. Kezein félarasznyi karmok voltak. Ami a kép alapján nem volt nyilvánvaló, bőre sajátos olajos fényben csillogott, rettenetes trágya és kénszag lengte körül. Amúgy értelmes arca volt, leheletének meg erős borszaga. A pap az első rémületéből magához térve rárivallt:
-Távozz az Úr házából, tisztátlan lélek!
Az ördög mókás pofát vágott, és megsimogatta kis kecskeszakállát.
-Most hálálkodtál nekem csodás menekülésedért, csak gondoltam, benézek.
Szegény barátnak elállt a szava. Aztán gyorsan felidézte magában, hogy akivel szemben áll, az a Hazugságok Atyja, és így szólt:
-Megmenekülésemet az Úr végtelen kegyelmének köszönhetem. Menj innen.
-Ezt honnan is tudjuk?
Az ördög leült az úr asztalára, és bojtos farkát rendezgette, nehogy ráüljön.
-Mikor segített valakin a pokol?
-Amikor úgy érezte, még hasznot hozhat valaki a számára.
-Én nem vagyok ez a valaki!
-Te milyen valaki vagy?
Na, erre nem nagyon talált jó választ.
-Takarodj innen! Semmi keresnivalód itt!
-Ki tudja…?
Méregették egymást a csendben. A rossz gyertyák sercegése zavaróan hangosnak tűnt. A pokolfajzat körmével egy pentagrammot farigcsált az asztallapba.
-Apage satanas! A pap a nyakában logó apró keresztet tartotta felé. Az elmosolyodott és körbemutatott. A falon vagy féltucat feszület lógott, és szemmel láthatóan ezek sem zavarták. Felvont vállal, kitárt karokkal nézet a másikra. Az, szegény a szenteltvizes medence felé sandított. Az ördög megértette, mire gondol, felmarkolta a miseboros kupát, és odaballagott, megmerítette, és jóízűen kortyolta a szenteltvizet. A szakálláról lecsorgó víz FEKETE VOLT. Szegény pap hányta a keresztet. Az ördög visszaült az asztalra, lesöpörte a pentagramról a forgácsokat, és tűnődve forgatta a kezében az üres kupát.
-Még szomjas vagyok. Nincs egy kis misebor?
A másik döbbenten állt.
-Nem értem. Hogy lehetsz itt? Hogy nem éget lángoló olajként a szenteltvíz? Hogy nem menekülsz páni félelemmel a feszület láttán?
-A dolgok nem mind olyanok, ahogy a suliban mondják.
-TE várnál hasznot attól, hogy megmenekültem. Neked válna javadra? Én Isten országát építem!
A sötét alak csak bólogatott, de nem szólt semmit. Tudta, a szavak nem fokoznák az emésztő kétséget, hanem inkább csökkentenék, bármit is mondana. Szegény ember megsemmisülten meredt maga elé. Kutatta emlékeiben, mi lehet az a pont, az a bűnös cselekedet vagy gondolat, ami őt a pokol számára kívánatossá tehetné. És persze, ha keresett, hát talált: kis lekezelő mosolyok, fölényes kiokítások, szigornak álcázott ingerültség, néha némi futó vágy megpillantva egy-egy a nyomortól még nem eltorzított testet, és nem elszürkített arcot…Hirtelen rettenetes szorongás és bizonytalanság fogta el.
-Nem lehetnél itt…
-Angyali jelenést vártál?
-De hát…
-Egy hivatal vagyunk, csak más az egyenruha.
-Nem értelek!
-Az jó- mondta, és így is gondolta. Nézte az egyre sápadtabb és töppedtebb alakot. Hatott a méreg. Nem kellenek a konkrétumok, Elég a bizonytalanság, a többit megteszi a keresztényi lelkiismeret. Érezte, lassan menni kéne. Látta a másik annak ütemére rezeg ahogy ő a lehető leghangosabban majszolja a szenteltostyát. Kéjjel ropogtatta a finom lapokat.
-Tudni szeretném…
-Majd rájössz!
-De hát…
-Megtudod, ha eljön az ideje!
Kopogó léptekkel megindult a kijárat felé. Gondolta, kéne még valami zárszó, csak a biztonság kedvéért.
-Csak így tovább! -hát, ez elég gyenge, de most így sikerült. Bevágta az ajtót, majd az ablakhoz lopakodott, és benézett. A látvány elégedettséggel töltötte el: Szegény ember az oltárasztalra borulva zokogott, egész teste rázkódott. Az ördög ügyetlenül botladozva elindult a saras úton.
Nevetségesen nézett ki, ahogy ügyetlenül lopakodni próbált. Félt, hogy felkelti valamelyik loncsos eb figyelmét. Jó száz méterrel arrébb egy romos falnak dőlve várt rá valaki. Magas sápadt ember volt, olyan ruhát viselt, amilyet tanárok, tudósok, más szellemi emberek szoktak. Hosszú fekete haja volt, finom, ápolt, már-már nőies kezében selyemerszényt tartott. Unottan nézte, ahogy az alak odavonszolja magát.
-Nos?
-Azt hiszem jól sikerült. A végén a nyomorult olyan…
-Azt mondtad, amit megbeszéltünk?
-Igen.
-Nem többet, nem kevesebbet?
-Nem, uram, pont úgy, ahogy mondta!
A másik bólintott.
-Rendben. Itt a pénzed.
-Köszönöm!
Mancsaival ügyetlenül kibontotta az erszényt, és számlálni kezdte az érméket.
-Uram, ez több, mint beszéltük!
-Hát örülj! Nem hiszem, hogy valaha jutalmazták volna ilyen nagylelkűen a fellépésedet.
-De…
-Nem, nem tartozol többel, elvégezted a dolgod.
-Köszönöm.
-Harminc ezüst, én ennyit szoktam fizetni.
Az ördögpofa megrándult. Méregette a másikat.
-Hazamennék.
-Senki sem tartoztat. Viszlát!
-Isten önnel, Uram!
A tudósforma erre még morgott valami nem túl barátságosat az orra alatt, és intett. A csepűrágó furcsa maskarájában elindult az úton. Fázott, főleg a lába. Szekere még jó kétórányira volt, szerette volna levenni kényelmetlen viseletét, és lemosni magáról a kénes-trágyás masszát. Ahogy pár lépés után visszafordult, a másik már eltűnt. Nyomtalanul. Mintha a föld nyelte volna el.

2008. december 19., péntek

Szóval ezt írtam. Címe nincs, nekem tetszik.

Hexa boszorkány volt, mint ezt nevéből is tudni lehet. Öltözködése is tökéletesen megfelelt a szakma előírásainak (http://www.inquisition.pp.ru/eng/gallery/gallery02_06.htm ...elnézést: http://www.schulbilder.org/de-malvorlagen-ausmalbilder-foto-02-hexe-p5200.jpg): Kicsit csálé csúcsos végű kalap, hosszú szoknya, rongyos női félkabát, keskenyorrú cipő, és köpenyt. Mindez szolid, de mindig divatos feketében. Varázsszerek ronda foltjaival tarkítva. Persze volt fekete macskája hatalmas kandúr, gyönyörű mézszínű szemekkel. És _Lucifernek hívta, mert így illik. Valójában sokkal szívesebben hívta volna Kormosnak, de kicsit konformista volt. Egy magas, kopár hegyen lakott (http://www.youtube.com/watch?v=s_0GekZl7YA), egy düledező kajibában (http://i53.photobucket.com/albums/g48/RMAX01/Witch_house_by_wojtar.jpg). Volt rengeteg mágikus tárgya, varázslöttyei, meg minden. Természetesen seprűvel járt. És bár, mint említettük, konzervatív boszorkány volt, ezen a téren azért őt is megérintette a modernség: titánium hajtókarok, ipari csapágyas meghajtás, zselés nyereg, meg sok más jóval felszerelt seprűvel közlekedett, bár még az eredeti, több mint ötszáz éves tölgyfanyélen rakta. Újabban ledes lámpákat szerelt előre hátulra. Ezt korábban fölöslegesnek gondolta, de egyszer majdnem frontálozott egy ittas griffmadárral, és ez jobb belátásra térítette.

Szóval külsőre ennyi volt, ami pedig meg életmódját illeti, abban azért voltak rendhagyó elemek: ritkán űzött gonosz mágiát, és miután legutolsó húsos lakomája teljes kudarcba fulladt, sőt, súlyos égési sérüléseket szenvedett, ( http://img.photobucket.com/albums/v600/nickbachman/hanselgretelsmall.jpg ), gyakorlatilag szemivegetáriánus életmódot folytatott. Amúgy, a mézeskalács nem jó hőszigetelő, és mindig gond volt a hangyákkal.

A modern technika sok mindent kiváltott. Eredetileg a repüléshez szigorúan kereszteletlen gyermek zsírjára volt szükség. Újabban Vichy Capital Soleil SPF 30 gyermek naptejet használt, ami teljesen megfelelt a célnak. Bele se mert gondolni, hogy készülhet.

Újabban a varázsszerek beszerzésével amúgy is gond volt. Régebben csip-csup ügy volt szerezni egy kis szalamandrabőrt, békaszemet, fattyúgyermek köldökzsinórját vagy akasztott ember kötelét. Mostanában meg… a hüllők védettek, a veszélyes hulladéktárolókban minden mindennel össze van keverve, az akasztókötelek meg…belegondolni is gyötrelem. Az amerikai árú fehér holló, és aranyárban mérik, a közel- és távol-keleti cuccok pedig gyakran hamisítványok, vagy silány minőségűek. Így Hex részben lemondott a varázsszerekről, részben új utakat keresett. És sok év után felfedezte a fekete mágia legzseniálisabb eszközét, egy igazi varázsszert, valamit, ami ezer éve szó szerint ott volt a szeme elött, decemberi esték és januári reggelek bánatos kísérőjét. Természetes, de mégis torz és bántó, minek egy cseppjétől felzokog az alvó gyermek és berozsdásodik a biciklilánc: a téli eső. Évezredek óta ott van ez a varázsszer az emberek szeme előtt, szenvednek rontó hatalmától, de nem ismerték fel. Nem a frissítő tavaszi zápor, nem a melankólikusan szitáló ködös novemberi eső, nem. Ez a nyirkos, jeges, émelyítő, beteges, a gyönyörű, fehér hó helyett sátáni gúnnyal alamizsnaként odavágott csapadék, hideg miazma, igen, ez volt a leggonoszabb anyag, ami csak varázsló kezébe kerülhetett. Ha csak lombtalan, csupasz erdőket áztató cseppjeit gyűjti az ember, az még csak egy kis rontásra elegendő, enyhe nátha, vagy erőtlen házastársi veszekedés. De ha már egy város utcáin gyűjti ez ember! Azzal már áruhitel felvételre lehet rábűvölni az áldozatot, 405% THM-el! Csodás anyag. Bánatos cseppjei áthullva a város sajátos légkörén magukba szívnak sok csalódást, tört reményt, szénmonoxidot és kénhidrogéneket, autódudálást és részeg szitkozódást, nitrogénoxidokat, kormot, pofonok csattanását. Majd gumidarálékkal, kutya és galambszarral, hányással borított utcákon landolt, lúdtalpas lábak taposták müanyagszagú kinaipiacos cipőkben, és girbegurba utak kátyúiban gyűlt össze, hogy aztán fekete sárként fröccsenhessen az autók kereke alól. Mi volt ehhez képest a lopott misebor, árvák könnye vagy varangy bőrváladéka! Semmi nincs olyan nagy hatalmú szer, mint egy mérsékelt övi nagyvárost mosó téli eső. Még Hex régi hitelezője, a Halál is csak ebben szerette áztatni öreg, fájós csontjait.

Még jó, hogy senki nem jött rá, hogy a fekete mágia eme csodaszere hektószám csorog az utakon, csak arra várva, hogy gonosz varázslásra használják. Még jó… és jó, hogy az öreg boszorkány most éppen jó kedvében van, és nem haragszik senkire. Még. Jó éjszakát, gyerekek!

2008. december 15., hétfő

Bölcs mondások

Régóta keresem ezt az idézetet: "Fene vigye a doktort! Mit fájjon a fejünk őmiatta? Nem látja, hogy az összes bolondok mellettünk vannak? És nem jelent ez többséget bárhol a világon?"

"ami túl jó, az rossz"

"aki szeret, azt adja, amire szükséged van"

2008. december 11., csütörtök

Karácsonyi mese

Avagy a jetibőr


Lhü Pin feküdt a sötétben. Ebben olyan sok meglepő nem volt, jó másfél ezer éve állt fenn ez az állapot. Ami furcsa , hogy most ez az állapot feszültséggel töltötte el. Eddig nem volt semmi gond, most meg fokozódó nyugtalanságot érzett. Persze, érthető a hirtelen támadt feszültség: az elmúlt századokat a tetszhalál állapotában töltötte, de pár napja elkezdett újjáéledni. Megtanulta, hogy a durva fizikai világ jelenségein nem szabad meglepődni, de ez szokatlan volt. Miért támad fel valaki ugyanabban a testben? Talán mert hirtelen melegebb és szárazabb lett jól megszokott kőkoporsójában? Honnan tudja, hány évszázad telt el? Sejtette, hogy valahol a bűbájos sámánasszony teaelixírje lesz felelős ezért a malőrért. A legerősebb jakvajas tea volt, amit valaha ivott. És az elképzelhető leghevesebb ölelkezés követte a jetibőr ágyelőn, lobogó tűz mellett...hajh, megérte, még ha az életébe került is. Vagy ha nem is, de kiütötte ezerötszáz évre.

Nyomasztó. Tulajdonképpen arra számított, hogy újjászületik valamilyen formában. Elnézve életét-és halálát-arra gondolt, aligha jut valamilyen magasabbrendü formába. Na de talán patkány, vagy patkánybolha... Talán újjá is született? És már nem is koporsójában fekszik, hanem kagyló lett, csak még nem jött rá, hogyan nyithatná ki a házát? Nem, ez valószínűtlen. Végigtapogatta magát, és emberi testét, saját díszes ruháit érezte, de a test aszott volt, és némiképp bomlott, s a ruha is foszladozott. Elege lett a helyzetből. Korát meghazudtoló erővel lerugta a kőfedelet, és felállt.

Üvegcsörömpölés, és riasztósziréna hallatszott. Egy jól kivilágított terem közepén állt, egy vitrin romjai között. Rémülten rohangáló embereket látott, meg pár tárgyat, életéből ismert hasonlókat, de ezek elég rossz állapotban voltak. Rájött, hogy múzeumban van, bár ilyesmiről még nem hallott eddig. Komoly áthallások voltak agyában a jelen irányába. Az embereket is kezdte érteni. arra már korábban rájött, hogy aki a sarokban összegömbölyödve szűköl, az fél, de lassan, tompultsága csökkentével egyre jobba értette a szavakat. az első mondat, ami összeállt neki valahogy így hangzott: "Bazdmeg, egy múmia!" Kisétált a teremből, és a mosdók irányába sietett. Halvány gőze nem volt róla, honnan tud ilyen dolgokat, de az új kor információi hihetetlen sebességgel töltötték meg a fejét. Szivacsként szívott magába minden újdonságot, miközben szivacsként szívott fel jó harminc liter vizet. A mosdóban. Bővülő tudása alapján hamar rájött, hogy ahonnan iszik, az nem a mosdókagyló, de úgy érezte, ennyi év lassú aszalódás után, féregpetékkel teletömködve igazán nem helyénvaló finnyáskodni. Lassan elméjében tanyát vert a modern társadalom számos fogalma, és úgy érezte, időszerű távoznia, mert megértett olyan szavakat, mint rendőrség, hűtőkamra, antropológus és bulvársajtó.

Mellékutcákon keresztül lopakodott. Valahogy feltűnt neki, hogy csak olyan helyek környékén fokozódik a tudása, ahol van WIFI. Ezt még nem értette, pontosan mit jelent, de kávéházak és irodaházak közelében gyorsan gyarapodott a tudása, addig itt a mocskos mellékutcákon valahogy tanácstalannak érezte magát. Az antenna szót már értette, és sejtette, hogy hirtelen bővülő ismeretei valamilyen összefüggésben állnak azzal a koponyájába ékelődött nyílheggyel, amelyet még a császárság legjobb orvosai sem voltak képesek kiszedni. Mindegy, annak idején is kihúzta jó húsz évig nyílheggyel a fejében (csak villámlós időben kellet nagyon vigyáznia) most meg kifejezetten jól jött. Csak ezen a környéken nem.

Egy u.n. bevásárlóközpontba igyekezett. Több okból: erről nem hitte el, hogy ilyen lehet, másrészt meg többször felbukkant egy fogalom agyában, miszerint karácsony, és ismeretei alapján két hely lehetett, ahol erről tájékozódhat: templom, és bevásárlóközpont. Templomokban viszont előfordult egy szenteltvíz nevű dolog, és egyre táguló ismeretei szerint ezzel nem biztos, hogy jól jár, ha ezzel kapcsolatba kerül. A karácsonynak viszont aktualitása volt, és ha most elhalasztja a megismerés lehetőségét, akkor egy évet veszít.

A bevásrlóközpont nagyon furcsa hely volt. Ping próbált saját korábbi életéből példákat keresni, mire is emlékezteti, de nem ment. Egyszer barbárok kiraboltak egy falut, ott volt ilyen elképesztő lökdösődés meg üvöltözés, de itt senki nem becstelenített meg asszonyokat, vagy csapkodott falhoz csecsemőket. Bár a hangulathoz illet volna. Irdatlan sok ember volt. Bár úgy érezte, hogy rehidratációval és elegáns guberált ruhákkal már nem túl feltűnő, mégsem tetszett neki a hely. Felbukkant egy biztonsági őr, és közölte vele, hogy: "takarodj, csöves!". Ping tehát távozott, leült egy padra, és az ottfelejtett, kihűlt forraltbort szürcsölte. Remek alkalom volt arra, hogy a fejébe került rengeteg hivatlan elméleti tudást saját tapasztalatából ellenőrizze.
Wikipedia: "A karácsony a kereszténység egyik legfontosabb ünnepe, amelyen Jézus születésére emlékeznek." Kereszténység...nem templomba ment végül, gondolta, tovább keres :"... a nem vallásos, de keresztény kultúrkörbe tartozók számára általában a szeretet ünnepét jelképezi." Na ez az, szeretet! Végre egy szó, mely átívelheti ezt a tizenöt századnyi szakadékot, valami, ami közös, az első presapienstől a Utopia utolsó humanoid lakójáig! Körbehordozta tekintetét. Egy részeg hevert keresztben a járdán, hasa alól sárga patakocska kanyargott a csatornalefolyó felé. A legtöbben kikerülték, néhányan átléptek rajta. Ezt a városi lét egyféle állandó díszletének vélte, talán független az időponttól. Mozgóképes részegek, kurjongató, kötözködő emberek viszont kissé nagyobb számban voltak, mint azt gondolt volna, így, szent ünnepek tájékán. A részegség valahogy akadémikus ismeretek alapján inkább a szilveszterhez köthető, de mondjuk az sincs messze. Rengeteg fény világított, villogott vibrált mindenfelé, összezavarta. Na: "A karácsonyi ünnep szellemiségéhez, és jellegéhez hasonló ünnepek már Krisztus előtt is léteztek, például a pogányok téli napfordulós ünnepe. Ekkor a fény diadalát ünnepelték a halál és a sötétség felett." Kezdte érteni. Sok fény, világítás, zaj, milyen szép, semmi dermedt, téli csend. Szép. Remek. Exkatikus ünnep tehát a karácsony, lázadás a tél, a halál, ellen. Romantikus, fiatalos, viharos. Meleg, fények, zaj és sok nép. Felkelt, sétálni kezdett. Arra gondolt, hogy a dolgoknak lenne egy rendje, ehhez hozzátartozna telenként a nyugalom, csend, pihenés és béke. "Most tél van és csend és hó és halál." Hát. Így tényleg nyomasztóan hangzik. Bár, ha jobban belegondolunk, a hó végtelenül vonzó, különösen giccses karácsonyi képeslapokon, a csend kifejezetten kívánatos néha, ami meg a halált illeti, nos...ez is olyasmi mint a bárányhimlő: már túl volt rajta.
Az élet a földet kövesse, a sziv a bensõ melyet kövesse, a barátság az emberit kövesse, a beszéd a valót kövesse, az uralom a rendet kövesse, a szolgálat a lehetõt kövesse, a tett a kellõ idõt kövesse.

Na igen. Hogy alkalmazhat ez a jelen helyzetre? Szeretet.. Ping körbenézett. Az emberek arcát firtatta tekintetével. Boldogtalan tekinteteket látott, feszültséget, ingerültséget, közönyt. Meg kifejezéstelen lárvaarcokat, tehetségtelen maszkmesterek formálta élettelen hús álarcokat. És mindenki sietett. Neurotikus nők idomtalan csomagokat és gyermekeket ráncigáltak és lóbáltak, folyamatosan korholva ki tudja, melyiket. Nagyon sok autó állt mindenhol. Egy része üresen, másokban emberek ültek, káromkodtak és dudáltak. Sehol nem látszott szeretet, vagy boldogság. Egy bolt előtt életnagyságú gépmikulás énekelt és táncolt. Rémítő volt! A legtöbben látszólag beletörődtek a helyzetbe, egyedül egy kisfiú lázadt: a nyakára tekert egy karácsonyi színjátszós fényfüzért, és megpróbálta megfolytani magát. A mamája észrevette, és rutinosan megpofozta. Ping gondolkozott egy kicsit a a szeretet lényegén, és megfontolta, megölje-e a nőt. Végül úgy döntött, ez csak világi hívság lenne, meg rossz karma. Azonkívül a kölyök sem lenne ettől boldogabb. Közben egy öregasszony megpróbálta kigáncsolni a kerekes kocsijával. Ping ügyesen elkerülte a manővert, de így nem tudta kivédeni, hogy egy gyomorbajos hivatalnok kinézetű alak az arcába köhögjön. Bosszúból kapucnijába köpött néhány gyászbogár lárvát, majd mindketten továbbmentek.
Egy ízletesnek látszó ölebecske keresztezte az útját, rózsaszín kabátka volt rajta. Látszott, boldog, hogy foglalkoznak vele. A gazdája mintha pont ennek a hiányától szenvedett volna. A legnagyobb zavart két fogalom folyamatos feltűnése okozta a karácsonyi forgatagban: "akció" és "kedvezményeskarácsonyiáruhitel". Az elsőt még helyre tudta rakni azzal, hogy az emberek nem racionális lények, sosem voltak azok, de a második. Ezt szimplán nem értette. Ősei mágiájához folyamodott, hogy belenézzen az agyakba és lelkekbe. Nem segített. Senki sem értette körülötte. Azok sem, akik sorba álltak érte. Ronda, szürke bádogbélésű agyak, és lepusztult, összetört, kormos-hamus kiégett lelkek voltak mindenhol. És ekkor eljött a megvilágosodás pillanata Ping számára (mármint nem ami saját lelkének, vágyainak és természetének megértését, és az univerzum harmóniájához való igazítását illet, mert az nagyon-nagyon nehéz. De a külső világról megértett valamit.): egy nagy áruház üvegrengetege előtt mentőautó állt. A földön fekvő testet piros egyenruhás emberek próbálták újjáéleszteni. Hatalmas fekete gyűrű vette körbe a helyszínt. Emberek álltak, egyenkifejezéssel az arcukon, és néztek. Sem drukkerek, sem ellendrukerek nem voltak, még csak nem is puszta érdeklődök. Mintegy tüntető szoborcsoportként meredtek ott, tagadván közösségüket az áldozattal, tagadva az azonos sors lehetőségét, a kíváncsiság, a dacos szándékos megnemértés, a részvét és részvétlenség furcsa keveréke odatapasztotta őket helyhez, képtelenek voltak elmenni, segíteni vagy bármi érzelmet megélni. Rövidebben: féltek. Egy alak állt látványosan háttal az egész tömegnek, és böngészte egy bank hitelajánlatát: Ping odament, mert úgy érezte, talált egy kivételes embert, és ezzel talán néhány magyarázatot. Idősödő úr volt, komolyan latolgatta esélyeit. Kamatlábak, THM, devizahitel svájci frank alapon, törlesztőrészletek és fedezet. Villogtak a fogalmak a fejében, kristálytisztán, mint egy futó fénysor. Valami viszont nagyon furcsa volt benne, valami, amit nem láthatott bárki... Pontosabban a megtévesztés a tisztánlátásból fakadt: átlagember nem csalódott volna érzékeiben, mert nem látta volna ott ezt a töprengő alakot. Ugyanis az alak valójában pár méterrel arrébb a földön hevert, és éppen azt a lelket próbálták a mentősök visszacsalogatni a porhüvelybe, ami ily tanácstalanul meredt a kirakatba. A vágyak, kétségek, a feszültség a lehetőségek és a vágyak között még ott vergődtek a lélekben, de a fekélyes gyomorfájdalom, a szúró érzés a mellkasban és a gyulladástól elzárt arcüregek már a porhüvely problémái lelket, de egy pillanatig még eleven embernek vélte. Miért is? Mert lelkek ritkán terveznek szofisztikált hitelfelvételi műveleteket. Jobbára úsznak a fényben-de nem üzletsorok fényében- valami alagúton haladnak át- de ez nem egy bevásárlóközpontot köt össze a parkolóházzal - virágos mezőkön szaladnak -ami nem azonos a pláza virágmintás padlószőnyegével- és ha az út végén megjelenik egy alak, mely kimondhatatlan szeretetet sugároz magából, akkor az a legritkábban a banki pultoslány, aki azt mondja: "az elbírálók jóváhagyták a hitelkérelmét." Ping elgondolkodott, nem mégis templomba ment-e. A hatalmas üvegpalota vibráló fényeivel, lobogó "akció" feliratú zászlóival, nem a pénz és mohóság isteneit imádó templom-e. Sajnos közben megint talált egy WIFI kapcsolatot, amiből leszűrte, hogy ez a megállapítás nemhogy nem eredeti, de majdnem közhelyes. Viszont ha már az ajándékozásnál tartunk, karácsony kapcsán; odament a szó minden értelmében megtévelyedett lélekhez, aszott múmiakezével finoman belenyúlt a szellemtestbe- rögtön apró jégcsapok nőttek ujjain-és egy kékesfehér szikrát pattintott körme alól abba a lüktető vörös fénygömbbe, ami a szív testben levő helyét foglalja el. Az alak hirtelen kiszakadt előbbi beragadt helyzetéből, és mint egy film gyorsított felvételén, hirtelen megdöbbent, kétségbeesett, ujjongott, megdöbbent, szomorúvá vált, lelkiísmeretfurdalást érzett, majd megkönnyebülést, majd haragot, elindult, majd visszatért, majd újra, döbbenten szemlélte testét, majd kacagott, megpróbált visszaférkőzni, majd menekült, de az visszarántotta, majd megint...mindezt egy másodperc alatt. Ahogy Ping megvetette a mentőket gyűrűben körbeálló kétlábú birkákat, maga a lélek furcsa útját sem akarta végigkukkolni. annyit segített, amennyit tehetett és dolga volt, de most ment tovább. Hogy ez miért volt a megvilágosodás pillanata: mert rájött Ping, hogy teljesen rosszul ítélte meg a helyzetet. Ez nem mozgás, csak rezgés, nem haladás, csak kétségbeesett kavargás, nem lázadás, csak lázas hezitálás, nem meleg, mert e lélek melege teljesen hiányzik, legfeljebb hő. Nem egy egészséges szervezet eleven élete, hanem rákos burjánzás. Bár ezerötszáz éve tetszhalott, és koponyájában selymes barna potrohú pókok élnek, mégis ezerszer élőbb s elevenebb, mint a körülötte sodródó tömeg. Mestere szavai jutottak eszébe: "Pin, ha egy hal hassal felfelé halad az árral, nem helyes úszásról beszélnünk." Ebből csak egy helyes döntés születhetett: leissza magát. Egy utcai árus csiricsáré pultjáról feltűnés nélkül leemelt egy alkalmasnak tűnő üveget. Olyan hívságokkal, mint készpénzfizetés, nem óhajtott foglalkozni. Lassan ballagott távolodva a lármától, az út mellett egy megfagyott lányka hevert, körötte szétszórva gyufák. Nagy kortyokban nyeldekelte a hidegen is tüzes italt.

És így lett, hogy Lhü Ping, katona, filozófus bölcs és élvhajhász-mindegyikben jó, de egyikben sem tökéletes- részegen üldögélt 2008 karácsonyán egy budapesti mellékutcában egy kapualjban, jó 1540 évvel születése, és közel1500 évvel halála után. Stílszerűen egy kínai gyorsbüfével szemben. "Vannak állandó dolgok - elmélkedett - a szecsuáni marha mindig is ugatott, az illatos omlós csirkefalatok pedig valaha cincogtak." És ekkor az megtörtént az első jó dolog, hogy megmentse az estét: meglátott egy nagyon régi, ócska biciklit, rozsdásat és ócskát. Régi hazájában gyártották, ahogy a legfinomabb porcelánt, és a legjobb teákat is-no meg a táncoló-éneklő műanyagmikulást is, sajnos. Egy gyönyörű sárkány tekergett a csöveken, aranyos-rozsdafoltos teste körbefonta az olajzöld vázcsöveket. Érezte, nagyon fontos valaki tartozik ehhez a kerékpárhoz. Várt. Pár órával később- majd megfagyott, pedig az egész üveget megitta -záróra volt a büfében. Öreg este volt már. Furcsa, modern kantonit beszélő férfiak csoportja távozott, majd egy döbbenetesen karikalábú mosogatólány, de a még valami halvány fény kiszűrődött, és a kerékpár is ott álldogált... Fél órával később- majd megvette az isten hidege-sötét lett. Pár perccel később apró, töpörödött anyóka tipegett elő, bezárta az ajtót, és nehézkesen tolni kezdte a kerékpárt. Ping tudta, hogy tudnia kéne ki ez, megértenie mindent, megdöbbennie és katarzist átélnie, de valahogy nem ment. Hiába, a hideg... De valami meleget, valami csiklandozást, valami csiklandós meleget érzett a hasában. Felpattant, és bizonytalan, de sebes léptekkel a néni felé tartott. Az a közelgő lépteket hallva felé fordult, arca rémületet tükrözött. Ping még sietőssebre fogta. A másik kétségbeesett, ügyetlen mozdulatokkal próbált felmászni az ormótlan acélvázra. Visszafogta annyira lépteit, hogy a nő biztosan nyeregbe kerülhessen, mielőtt odaér. Nagy nehezen összejött, az anyóka már remegő lábaival tekerni kezdett, és újra gyorsuló léptei dacára is nőni kezdett a távolság. És akkor újra visszafordult...arcán már nem félelem volt, hanem mosoly. Nem is akármilyen! Nem egy görnyedt nyanyóka fogatlan félholdja, hanem egy gyönyörű vajákos, egy csábos hegyi boszorkány bűbájos, kárhozatba rántó nevetése! Akit egy jetibőrön heverve, kéjmámorban úszva látott utoljára, másfél évezrede, a Himalája egy barlangjában. Úgy elkezdett rohanni, hogy recsegő elaggott testéből kiszakadt sóvárgó lelke és szélvészként üldözte csábítóját. De az sem rozsdás biciklin menekült már, hanem gyönyörű aranyló sárkányon lovagolt kacagva Elemelkedtek a fagyos útról, repültek a házak felett.

Sajnos az emberek -fáradt tekintetükkel a szürke járdát, meg a kirakatok talmi csillogását kémlelve -nem látták, ahogy egy aranyosan izzó sárkánykígyón lovagló gyönyörű nő suhan el felettük, akit fekete fergetegként üldözött egy csillogó páncélú, délceg harcos. Táncolva kergetőzve egyre kisebbé váltak a felhőtlen, fagyos égen. S ahogy apró ponttá zsugorodott alakjuk a gigászi magasságban összeforrt, egy hullócsillag szántott át az égen. És fényét ha nem is látták ez emberek, de szívüket megérintette, s lopott beléjük egy kis valódi meleget, a hideg téli éjszakában.

HEHEHE!

Hehe! Megvan a Hívás, és holnapra jó eséllyel meg lesz a "Várok" is! Ennek a címe nem jutott eszembe . Ez is Lovecraftos, csak jobb, mint a"Talán mégse" volt. Szép. szép... Azonkívül írom a Karácsonyi mesét (ez a CM-en is fönnt lesz), és ha minden igaz, jövő héten befejezem ezt a nehezen alakulót is. Így megvan a címe is "Nehezen alakuló". Juhéé!

Tapasztalatok: sajnos nem tetszenek a régebbi írásaim. Az ötletek igen, de astílustól hányok néha. Szóval képnytelen leszek újraírni őket, mert egy két ötletet kár lenne veszni hagyni. A hívás a legfontosabb, mert annak az ötletét szertem, és jó régi.

2008. december 10., szerda

Hmmm...

Csomó régi mesémet nem találom, pedig viccesek. Ha meglesznek, akkor is csak valószinüleg papiron, és akkor gépelhetem újra. Ráadásul nyilván nem fogom megállni, hogy kicsit gyomláljak is stilisztikai és nyelvtani hibákat. Ilyen jó címek vannak:

A hívás
Robbanó papok
Talán mégse...

És egyet ép most írok. Ami nem egy egyszerű eset. Mese keresés közben találtam egy csomó régi képet, ezekböl párat majd felteszegetek.

Mesék sehol, mese nincs. A Hívás meglesz Sanyitól (másból nincs nálad másodpéldány?), a Robbanó papokat újraírhatom, mert elsőre nem lett olyan jó, és nem túl hosszú, a Talán mégse egy Lovecraft utánérzés, valahol a stilusgyakorlat és a paródia határán, nagy kár nem lesz érte. Van még egy cím nélküli, azt megtaláltam kézírásos (!) formában, jobb híján beírom onnan, emlékeztet mondjuk a Gyíkocskára. Az új mű még púpos gyerek a prés alatt, és most karácsonyra kéne valami kerékpárhoz köthető a Meseblogra. Remélem, nem lesz túl sok meló a kórházban... és képek:








Jókedv és vidámság...

2008. december 9., kedd

Égigérő fa


...és azért sem mondom el, ez a két kép miért nagyon fontos, és szól nagyon sok mindenről.
-Nem értelek!-feszengve ült a széken, mintha még mindig kiskamasz lenne, és nem a diplomaosztójára készülne lassan.
-Nem trükk volt.
-De te úgy csináltál...
-De én nem csináltam úgy.
-------
Sokkal jobban szeretem a fehér dominót, mint a feketét. Szebb. Játszani ugyanolyan unalmas, de szebb.
-Így lehet tenni?-idegesítően fontoskodó hang
-Nem tudom. Balázs, lehet így tenni?
Egy másik fej hajlik az asztal fölé, méregeti a kis téglalapokat.
-Persze!
Pár másodperc csend. Meleg van, kicsit jár a szél.
-Most ki jön?-kérdezem
-Te!
-Jaha!
Most mit lehet tenni? Hármast meg üreset. Csodás! Elvben persze úgy kéne nézni a lapocskákat, hogy a többiek ne lássák. Most legyek játékrontó? Na jó, van itt egy hármas! Sóhajtok, és leteszem. Pont huszadszorra átkozom el a dominó feltalálóját. A csendben bántó reccsenéssel kivágódik az ajtó, a szél meglibbenti az abroszt, végigsimítja az arcokat, majd az ajtó bevágódik, újra megáll a meleg levegő.
-Ki jött?
Nevetés.
-A szél. Most te jössz.
Péter megvakarja az orrát. Szerintem álmos a tekintete. Nem igaz, hogy csak én unom!
-Húzok. Nem értem. Már három kör óta húzok. Nekem van a legtöbb dominóm!
-Nem, nekem hat van!
-De nekem az elöbb is...
Mindjárt elalszom.
-Na Füles, huzzál!
-Miért Füles?-néz rám Péter nagy barna szemével.
-Nem ő panaszkodik mindig?
-----------

-De mindig akkor jött valaki, amikor mondtad.
-Mindig akkor mondtam, hogy jöhetett volna egy bizonyos valaki, amikor úgy adódott.
Idegesen kezdett el kotorászni a zsebében.
-Van nálad cigi?
-.
-Őőő, rágyújthatok?...hagyjuk, hülye kérdés volt.
-Na, ugye?

----------------------

-Nem vagyok Füles!
Tök jó az inkább játékos, mint felháborodott tiltakozás.
-Csak azt mondtam, már megint húznom kell.
-Már megint!- a társaság egyetlen hölgytagja kaján vigyorral dobja vissza a mondatot.
-Kuss, Boró!
-Csak finoman, uraim, hölgyem!
Nézem, ahogy a furcsa, szögletes kígyó szétterpeszkedik az asztalon, a dobozból meg reménytelen lasússággal fogynak a darabok.
-Nem igaz!
-Igen, Fül...izé, Peti, mi a gond?
-Hát hogy már...
A másik három gyermek szája széle óvatosan elindul a fülük felé.
-Jó na, most nincs szerencséd!-nevetek, és összeborzolom a haját.

-----------------

-Unatkoztál?
-Igen, ilyen borzasztó egyszerű, unatkoztam. Halálosan untam mindig is a dominót.
-És az egész csak annyi volt, hogy unatkoztál?
-"Csak"? Hogyhogy "csak"? "És Izsák, az egész CSAK annyi volt, hogy egy alma esett a fejedre?"
-Mi van?
-Jajj, tényleg nem változnak az emberek semmit nullától százig?
-Mi van?
-Semmi, semmi. Tudom, én sem.

------------------

Megint nagy csattanás, egy langyos fuvallat körbesuhan a szobában, majd újabb csatanással záródik az ajtó. Mindenki összerezzen. Soha nem szoktam kívánni a kávét, de most...
-Ki jött?
-Jajj Ricsi, ez már nem vicces!
Jó a kiscsaj, legalább nem kell nekem szólni, hogy százszor egy vicc se jó. Bár...
-...és ide meg egy kettes, arra egy négyes, még van egy kilencesem is. Ez az!
-Viszont tudjuk, ki ment el-furcsán csavargatom a fejem, megpróbálom kiroppantani a nyakamat.
-Tessék?
-Az volt a kérdés, ki jött, de lehet, hogy valaki elment?
-Ki?
Hát, ezt nem értik. Nem csoda.
-Nyilván az, aki az első csapódásnál jött.
Szórakoztató, ha négy értetlen gyermeki tekintet mered az emberre.
-Hány ajtócsapódás volt eddig?
-Kettő?
-Akkor mit nem értetek?-nézek körbe.

-------------------

-Miért gondolod, hogy bármi lehet "csak"?
-Csak.
-Milyen állatnak adnád ezt a nevet?
-Milyen nevet?
-Melyik állatot neveznéd "Csak"-nak?
-Nem értelek!
Elöredöltem, és lassan, tagoltan mondtam:
-Milyen fajta állatot keresztelnél el "Csak" névre?
-Ja!? Nem tudom.
Közben megjött a tea. Egy több mint tíz éve elmúlt nyárról beszélgettünk, közös kirándulásról tanítványokkal. Közben a teaház elött álló terecskére nagy, nedves pelyhekben esett a hó. Nem értettem magamat. Van kedve az embernek ilyen remek időben szívózni?
-Szerintem egy jaknak jól állna.
Rémítően zavaros és értetlen volt a tekintete, ahogy rám meredt.
-Csak, a jak, nem jó?-gyökérkezelés közben lehet ilyen az ember tekintete. Mindjárt nevetnem kell, de az elszúrja az egészet- mert a "csak" olyan kinaias. Him lehetne. És fekete. De nem teljesen. Nem tudnék elképzelni egy olyan jakot "csak" névvel, akin egyetlen fehér folt sincs.
-Miért?
-Egyszerűen csak nem érzem illő névnek- ekkor már vigyorogtam, mint a vadalma. Addig bírtam, az se rossz.
-Kimegyek rágyújtani-felállt. Ezek szerint mégis van cigije. És lelejmolt?! Mégis változnak az emberek. Kicaplatott a latyakba, én meg átadtam magam a tea élvezetének.

------------

-És ki ment ki?
-Na, Ricsi, ki ment ki?-visszakérdezés. Mindegy, bármi, csak ne magában a dominó, mert megzápulok.
-Nem tudom
-Miről volt szó a két ajtócsapádás között?
-Hogy Petinek nem megy, és...
-És?
-Megvan, Füles!
-Ühüm.
-De miért ment ki?
Válasz helyett Péterre mutatok, aki elöbbi sikerén felbuzdulva vigyorgva felpattan, és lever egy poharat.

-----------------

Néha rosszabb vagyok, mint egy terhes nő. A legenyhébb cigiszag is irritál. Ahogy visszajött, facsarta az orromat leheletének és ruhájának bagószaga.
-Most ki jött be?-kérdezte
-Csak, a jak?
-Ö mit csinál?
-Felmászik a jeges hágókon.
-Egy teaházban?
-Hát, valami ideillő hasonlóság kéne-mondtam. Örültem volna, ha találok mondjuk egy szorgos kis hangyát, ami valami nagy akadályon próbál átmászni, de a dolgok persze nem így működnek. Főleg, ha elvárjuk tőlük, hogy így működjenek.

--------------

-De ha Füles elment, akkor jött helyette valaki?
Cserepek szedegetése. Dominózás közben nem szokta az ember elvágni a kezét. Néhány szokás olyan uncsi.
-Szerintetek?-nehogy már én mondjam meg!
-Nem tudjuk.
Tök jó, hogy a többiek nevében is beszél.
-Kedves Boró, lehet, hogy ti nem tudjátok, de a többiek még tudhatják. Ki csinál mindig ramazurit a Micimackóban?
-Zsebibaba?
Nem ezt vártam válasznak. De nem rossz.
-Bagoly?-na nem!
-Bagoly okoskodik, nem ő az ubrabugra bajkeverő-nyilván, van jó válasz. Csak pontosan kit érdekel? Utálok úgy szilánkokat begyüjteni, hogy az ujjamból szopom ki őket.
-Tigris!
Oké, Balázs kitalálta. Vajon ez a leglogikusabb megoldás, vagy csak ráérzett, mit akarok hallani? A véres szilánkocskát beköptem a kukába. Az ajtó csatanását követően megzörrent a szemeteszsák.

-------------------

-Furcsa tanulsága van számomra ennek a beszélgetésnek-próbáltam fontoskodó arcot vágni, de nem éreztem, hogy mélység lenne a felismerésemben. De nem volt okosabb mondanivalóm. Eddig rendben, de ilyenkor miért nem hallgat az ember? Itt vannak elszúrva a dolgok.
-Igen?
-Furcsa, hogy valami, ami akkor csak játék volt, olyan agytorna, az megmarad emlékként, sőt, fontos és zavaró emlékként. Sose hittem volna.-basszus, túlzok. Valamit kéne mondani, feszít is, de nem tudom megfogalmazni.
-Én tényleg elhittem akkor, hogy ki be járkálnak mindenféle alakok szellemei. Na jó, nem hittem el, tudtam, nem így van, de mindig ott volt az a csiklandós érzés, mintha.
-Szerintem ez a játék lényege. Ha nem veszed komolyan, uncsi, ha nem tudsz kilépni belőle, beleragadsz, elvész az élvezet, görcsös lesz-marha jó volt hallgatni magamat. Arra gondoltam, legközelebb felolvasom a közhelyszótárat, akkor legalább nem kell úgy csinálnom,mintha agyalni próbálnék.
-Tudod, néha jó lenne hinni abban, hogy vannak ilyen dolgok
-Milyen dolgok?
-Hát hogy szellemek, gondolatok, érzések járkálnak, hogy vannak így...
-...csodák. Hogy ami ott volt, igaz.
-Ami ott volt, igaz, ebben biztos lehetsz.
-Játék volt.
--------------

-Ki jött?-kórus. Egyre jobb. Az ajtó meg szorgosan jár.
-Kérdés, elment-e tígrís. Elment?-nézek kérdőn Petire-nincs kedvem több poharat összevakarni.
-Bocsi!
Megint ülünk és dominózunk. Balázsunk szórakozottan dúdolni ezd. Veszi valaki a lapot? Körbenézek. Nem kell erőltetni.Addig is, kettest kell rakni, ami persze nincs. Húzok.
-Most Drakula gróf érkezett!-mondja Peti, és az egyik dominóra mutat, amit összevéreztem. Mondtam, hogy jobban szeretem a fehér dominót.
-----------
-Egyáltalán nem mindegy, hogy valami tényleg OTT VAN-e, vagy pedig csak mi érezzük úgy!
Kezd vicces lenni a társalgás. Jók ezek az erős fekete teák téli délutánokon.
-Mi a különbség?
-Hát, hogy igaziból ott van -e?
-Gondolatkísérlet: miben különbözik a két helyzet. A tényleg és a nem tényleg?
-.
-Na, szóval valakit elüt egy busz. Honnan tudjuk meg, hogy igaz-e, vagy sem?
-Hát hogy él-e, vagy nem.
Tök jellemző, hogy szerinte tuti halott kell legyen, akit elvág egy busz. Pedig lehet, hogy csak megreped a kisujjában egy perc. Simán.
-Mondjuk, hogy valami fizikai nyoma csak marad.
-Igen.
-Ha egy csomó emberrel egy közös, szellemi élmény történik, megélnek valami közöset, akkor honnan lehet tudni, hogy az általuk megélt dolgok valósak-e? A valóst úgy értem, hogy tőlük függetlenül, mások által, direkt érzékszervi módon tapasztalható, vagy műszerekkel kimérhető reprodukálható jelenség. Mert, ha jól értem, te valami ilyesmire vágynál.
-Aha.
-Mi a francnak?

-------------------------------

-Akkor hát elhagytuk micimackót?
-Drakula jobb arc!
-"Minden mackó szereti a mézet."-dünnyögve dúdolni egész kellemes. Kár, hogy sem a dallam, sem a szöveg nincs meg.
Kezd kifújni ez a téma. Szentem időszerű lesz ágybazavarni őket. Csak legyen már vége ennek a játéknak.
-Hé, oda nem lehet tenni!
Minő vétek! Talán liberalizálni kéne szabályokat.
-Peti, oda sajna tényleg nem kéne rakni!-az igazság hangja. Hogy tud vigyorogni ez a kölyök, főleg, ha épen kavarja a szart. Bamm! Na ki jött?

--------------------------------

-Tudod, milyen a szolupszista filozófia?
-Nem.
-A Mátrixot láttad?
-Igen.
-Na, kb. az-és egy újabb korty tea. Bölcs Nathan. Ez meg csak nézett.

---------------------------------------------
Most ki jött?-körbenézek. Unják.
A halál!-jaj. Hagyjuk ki volt.
----------------------------------------------
-Már hogy, amit látunk, az csak csalás?
-Na nem! Mondjuk, hogy az egyetlen valós dolog a tudatod, minden más csak az illúzió. Tehát az a szerv létezik, ami érzékel,de minden már nem más, mint ennek a terméke. Az agyadból drótok jönnek ki, a drótokon valami jelek mennek be, az ag ezek feldolgozza.Még az sincs kizárva, hogy ennek köze van ahhoz, hogy az kint van?
-Ez hülyeség!
-Ilyen tömören nehéz pontosabban leírni a jelenséget. Talán annyi, hogy ha ebben az agyunk által támasztott fantáziavilágban valahogy boldogulunk, értjük a dolgok valamilyen egymásba épülőrendszerét, akkor azért nem olyan rossz.
-De nem igaz.
-Lehet, hogy a lehető legigazabb. Tökmindegy. Ellenőrizhetetlen állítás, következmény esetleges. felejtsd el! -elfáradtam. Persze valami vacak löttyöt ivott. Mindegy, jobb, mintha kérne valami király teát, és hozzá tejszínt.
----------------------------------------
-Na, menjünk aludni!
-Neem!-kórus. Hát, most elkellne egy kis segítség... Bang!!
-Ez ki volt?
- Az álommanó. Mars aludni!
---------------------------------------------
-Akkor most?
-?
-Van még kérdésed, vagy igyunk még egy teát, vagy menjünk?
-Nem tudom. Neked is lehetne kérdésed.
-Puer?










Városi paci

Független első-hátsó fékrendszer, patkófékből a legjobbak közé tartozó, 23-as gumik, tracking nyereg, és egy hatsebességes váltó. Hátul sárvédő, ami megalkuvás, de szükséges. Hatvan és feles váz, 42-es kosszarv. Koszorú megy 13-26-ig, elöl meg 42-es tányér. Tulajdonképpen előre jobb lenne 38 v. 36, de most nincs kedvem ezzel szórakozni. Jelen tudásom alapján ez a nekem legjobb városi gép. Kedves jószág. Ugye szép?

Puszta

Az egyetlen élénk szín egy kismadár piros mellénye. A levegö sokkal melegebb volt,az ember gondolta volna a fények alapján. Ólomszürke volt az ég, fakósárga a mező, a csupasz fák sötétbarna csontvázkézként mutattak az ég felé. Bármerre tekintett, ugyanolyan volt a végtelenbe nyúló táj. Nem is hitte, hogy bárhol másmilyen is lehet a vidék. Praktikusan igaza is volt. Végtelen dimbes-dombos mező, száraz fák és bokrok, nagy-nagy ritkán egy apró állat. És fakó szinü szemét, föleg autóroncsok. Ronda, rozsdás vázak, véletlenszerüen elszórva. Végtelenül ismétlödő elemek. Bármerre ment ugyanaz. Sokszor napokig tekert egy irányba, és próbált a végére érni a végtelen pusztaságnak, de a girbegurba utakon sosem volt benne biztos, hogy nem jár-e körbe körbe. Az ég mindig ólomszürke volt, néha olyan sötét, hogy alig látott, néha egész fényes, de égitesteket sosem látott, nappal és éjjel pusztán a fényerösség változásából látszott. Volt olyan érzése, hogy nem egyenletes a váltakozás, amit nap és éj váltakozásának vélt, de az órája nem müködött. Mivel az ég nem segítette a tájékozódásban ezen a hatalmas pusztaságon, megpróbált megjegyezni jellegzetes részleteket. Egy-egy domb alakja, a szemét és roncshalmok elhelyezkedése segíthetett volna. De ahogy a táj sem változott igazából, ő sem tudta eldönteni, van e kiút ebböl a végtelen, öszi hangulatú roncstelepről. Mindig ugyanaz történt: kinézett egy helyet, jó alaposan megnézte, leírta, mit lát itt, kinézett egy roncsot, leírta a típusát, alvázszámát, esetleg még épített is valami fiurcsa tornyocskát, hogy megjelölje a helyet, és elindult egy kijelölt irányba. Elöször még vissza-vissza nézett, majd ahogy a kiindulópont eltünt a szeme elől, tekert tovább arra. A girbegurba földutakon próbálta tartani az irányt, de azok olyan alttomoisan kanyarogtak jobbra balra, hogy egykettőre elvesztette az eredeti irányt. Próbált kinézni tájékozódási pontokat, de nagyon messzire nem látott el, és a kinézett száraz fák és kopasz dombtetők, melyektől újabb szárazt fákat és kopasz dombtetőket lehettet kinézni, nem sokáig segítették. És ahogy lasan elbizonytalanodott az irányban, kezdte elfelejteni azt is, honnan indult. És egyre bizonytalanabb kóválygása során eljött az a pillanat, amikor úgy érezte, itt már járt, innen indult. Ilyenkor elővette a a papírját -már ha ilyenkor még megvolt- sokszor nem volt biztos benne, a nálla levő sok papirszeméten levő ákombákomból melyik az, ami az adatokat tartalmazná, és próbálta kibetüzni, milyen alváz és rendszámtáblákat, milyen roncsokat kell keresnie. Sokszor úgy érezte olvassa, de nem érti, hogy mit, vagy pont fordítva: nem is igazán olvassa el az írást, de mégis érzi, hogy a számok és adatok stimmelnek, és mégsem meggyözőek. A tornyocskák nem voltak jók semmire: a szél által görgettett szemét millió fura formár vett fel, soha nem ismerte fel keze alkotását, de abban sem volt biztos, hogy éppen ez a halom bizonyosan nem az ő műve... Ráadásul pár kisérlet után már tényleg nem tudta a papirokról helyszinekről és tornyokról, vajon a legutóbbi, vagy egy korábbi szökési kisérlet kiindulópontját jelzik, ha egyáltalán... Hiszen az is lehet, minden pont ugyanaz volt, az is, hogy sosem járt egyszerre két helyen. Persze mindig megpróbált egyedi tornyot és egyértelmű leírást készíteni, de ahogy nekilátott, elfogta egyféle könnyelmű boldogságérzet, és mindig csak hebehurgyán és figyelmetlenül járt el, összecsapva mindent, összekeverve régi és új jegyzeteket, ronda kis szeméthalmot hányt össze, és már csak arra várt, hogy végre elindulhasson, örjöngö sebeséggel rohanhasson a dombocskák közti földútakon a cél felé, melyet ugyan nem ismert, de az indulás pillanatában az irány olyan világosnak tünnt, és pár órával késöbb minden megint olyan bizonytalan volt minden... És kétségbeesett, és megfogadta, hogy ha elég erőt gyüjtött, akkor újra nekilát, és majd gondosabban jár el, hogy bizonyos lehessen. Mert ha egyszer biztos benne, hogy nem ugyanoda jut el, akkor elhiheti, hogy tart valahova, éás talán kitalál erről a végtelen, szemetes dombvidékről.És persze a következő kisérletnél megint könnyelmü volt és felszines. A legkínosabb kérdés az volt, tulajdonképen hanyadik kísérletnél tart.És az egész hogy kezdődött. Volt emléke egy városról, ahol élt, és egyszer csak elmenekült, mert valami nagy katasztrófa történt.Még egy hatalmas gombafelhőre is emlékezett, de úgy emlékezettrá, mintha elmondták volna neki, hogy erre emlékezzen, és egyáltalán nem úgy, mintha tényleg SAJÁT emlék lenne. Persze, tulajdonképpen az egész város, és az ottani élete is így hatott. Mintha csak egy kép lett volna, amibe minden belesürösödött pillanatszerüen: teker kifelé egy városból, tele rémült emberekkel, és a végén talán egy robbanás. Elöző élete csak pár közhely, mintha nem is az övé lenne. És azóta mennyi idő telhetett el? Ki tudja? Semmi nem változott, hogy mutatta volna az időt. Arra nem emlkékezett, hogy evett volna, de az egész milliárdszor hosszabb időnek tünt, mint ameddig az ember étel nélkül kibirja. NÉha mintha látoot volna másokat, és persze logikus lett volna odamenni, kapcsolatot keresni, közös terveket kovácsolni. De sosem ment oda, megnézni, egyáltalán tényleg jól látta-e, hogy más emberek is vannak errefelé. Jobbára csak utólag jutott eszébe, hogy amit látott, akár ez is lehettet volna. Nem mintha tartott volna, hoghy esetleg valaki ártó szándéku lenne. Egyszerüen elsikadt a dolog. Persze, mások is kereshették volna őt. Soha nem furcsálotta mindezt, a könyvszagú emlékeket, a mindig ugyanoda-vagy mégsem ugyanoda-vezető utakat, azt, hogy a kerékpárja egyáltalán nem emlékeztetett arra a kerékpárra, ami emlékeiben volt, amikor elhagyta a várost, és semmi emléke nem volt arról, mikor és hol cserélt. Mindez nem volt fura, minthogy az sem, hogy emlékei szerint sosem aludt, mégis sokszor érezte, mintha ebben a pillanatban ébredt volna, és nem volt meg az előző, nem érzékelte az elöző perc friss emlékét, csak volt a furcsa ismétlődésében egyforma múlt-ki tudja, közeli vagy távoli-meg a jelen pillanat, ami furcsa más módon ugyanolyan, hogy aztán távoli emlékké váljon anélkűl, hogy lett volna olyan érzése, EZ történt fél perccel korábban. De volt, amikor viszonylag hoszú esemény és gondolatsorokra emlékezett, amelyek a jelenből folyamatos emlékként kanyarogtak a multba, viszonylag hosszan, bár hogy ez perc, óra vagy nap lenne, azt már nem tudta, hiába nézte órájának makacsul mozdulatlan mutatóit. Egyvalamin csodálkozott folyamatosan: hogy lehet, hogy ezen a fura vidéken MINDEN olyan fakó, barna és szürke, sehol egy élénk szín nem töri meg ennek a két színnek uralmát? Olyan szépnek látta néha ezt a furcsa tájat. Csak egy kismadár piros mellénye kellett, hogy megtörje a teljes sivárságor, csak ennyi, hogy az egész már ne sivár és folytogató, hanem melankólikus és békés legyen. Üldögélt egy öreg autó rozsdás motorházfedelén, nézte a csapongva röpködő madárkát, és erőt gyüjtött. Merthogy nemsokára épít itt egy nagyobb és jellegzetesebb tornyot, gondosan felírja a hely adatait, amit gondosan elrak, és elindul, hogy végre rájöjjön, vándorol, vagy körbe körbe jár, van-e vége ennek az egésznek. És akármennyire szép is ez a kismadárka, és akárhogy is varázsolja kedvessé ezt a kísérteties tájat, nem enged, most aztán rendesen megcsinálja. És megtudja, hogy van-e más is még ezen a Világon, mint sárgásbarna föld, meg ólomszürke ég.

Gyíkocska

Szép ez a délután. Szeretek ilyenkor rejtekhelyem elött üldögélni, és bámulni az emberi hangyabolyt. Olyan Jó így minden! Sok társam bánatában kővé vált, vagy halálra zabálta magát ocsmány szeméttel. De én megtanultam az évszázadok során, hogyan legyek eléggedett azzal, amit ad a sors, ha már lusta vagy gyenge vagyok többet szakítani. Valaha ezerhektáros erdő ura

voltam, közepén állt rettenetes sziklaváram. Most egy parkocska omladozó kerétésének kövei köztt lakom. Valaha csak a leghősibb lovagok indultak ellenem, rettenetes gőgjükben azt hívén, van esélyük ellenem. Pedig az egyetlen, amivel ártani tudtak, az enyhe gyomorrontás volt, amit nehezen emészthető páncélingük és vértjük okozott. Mert az csak mese, hogy megmentették az elrabolt királylányt. Általában nem is volt semmiféle királylány- nem vagyok én ellensége önmagamnak- csak hepciáskodni jött a sok tejfölösszájú. Sajnos néha a lovak is áldozatúl estek pusztitó tüzemnek... Na, ehhez képest most mi van? Ha meglát valami koszos kölyök, rögtön kiabál, hogy "gyík, gyík, fogjuk meg!" és én menekülhetek. Megmutatnám nekik néha, milyen gyitra is vadásznak! De nem éri meg a kellemetlenségeket. utána lehet költözni, új hely, új lakás, újra berendezni... Inkább elfogadom a dolgokat olyannak, amilyenek. Sütkérezek a kövek között, és bámulom az embernyájat. Nem kell ezeknek sárkány. Saját magukat falják fel tehetetlenségükben, ostoba önzésükben. Valaha máskép láttam.
Elöször iszonytosan haragudtam, hogy utakkal és sinekkel keresztül-kasul szabdalják erdőmet, fáimat kivágják tüzelőnek, meg mindenféle haszontalan holminak. Elgépiesedő, szürkülő lekükből számüzték a mesék varázslatos lényeit, s így azok eltünedeztek a valóság szinpadáról. Kipusztultak a manók, sellők, trollok és kentaurok, a szatüroszok és gyönyörűséges tündérek, akik éjszakánként táncukkal és énekükkel az élet legvarázsosabb óráit ajándékozták nekem. Papirjaikba meredő, fantáziátlan, éltükben is félholt szürke alakok uralták el a világot. Én elkerültem a végzetet, mert az emberek lelkében a félelem nem csökkent, hogy az ész nyers világosságával elsorvasztották a csodák lényeit. Az anyagiasság nyers durvasága millió félelmet szült minden eltünő démon és szellem helyére. És ez a félelem lett az az energia, amivel annyi nehézség útán újra megúsztam a semmibe sülyedést. Azt mondjátok, nem túl dicső kicsiny gyikként élni egy fal repedéseiben egy apró parkocskában, egy bűzös nagyváros közepén? Majd megláttjátok, meddig lesz ez így! De hol is tartottam? Szóval első haragomban úgy döntöttem, bosszúálló förgetegként végigsöprök a szörtelen majmok seregén, vérbe és lángba borítva ocsmány szürke világukat. De aztán elrepülvén a köszénfüstbe burkolt iparvárosok felett, kerülgetve a kéményerdőket, nézve a gyárok vörösen izzó csarnokait meggondoltam magam: olyannyira emlékeztetett ez bölcsőmre, a föld gyomrában rejtező alvilgra, hogy eláltam
tervemtől. Kiváncsi lettem, mi lesz... megtelepedtem hát ebben a városban, és megfigyelővé letem. Elmaradtak a nemes csaták lovagokkal, meg a pórnép szórakoztató, de azért valahol méltatlan sanyargatása. Csak figyeltem. Néztem, ahogy a város gyarapodott. Távoli földrészek kirablásából, és szegény nyomorultak verejtékéből hallatlanúl gazdagodott a város. Széles
sugárutakon jól öltözött urak és dámák sétáltak, vagy elegáns, könnyű kocsikban utaztak. Diszes homlokzatú nagy villák épültek, és a vallásos érzületett kifejezendő hatalmas katedrális tornyai szöktek az ég felé a főtéren. Ott voltam mindenhol.
Láthatatlan árnyként surrantam éjszakánként, és lestem be a jómodú otthonoik ablakán. Fürgén surranva néztem a korzón a széptevő úrakat, és hamis ártatlanságukban piruló hölgyeket. Vasárnaponként eredeti alakomban üldögéltem a templom homlokzatán, és könyökölve bámultam a városi népet. Felnézve kinek tünnt volna fel, hogy egy vízköpővel több van? És valahogy megszerettem ezt a furcsa népséget, sajátos álszentségével, felvilágusult klerikalizmusával. Nyugi volt, és lehetett pusztán csak lenni. Akor már kevésbé szerettem őket, mikor a külvárosokat járva láttam azt a nyomort, ami a belvárosi jólét ára. De én is oda jártam, hogy jól őltözött dámák és úrak, vagy aranyos hajú matrózblúzos gyermekek helyett iszákosokkal és csavargókkal csillapítsam fel-fel gerjedő étvágyamat. Hiábva nó, én is megkötöttem a magamn alkuját az ördöggel a békéért cserébe. Csak én többet tudok a fennt nevezett úrról, mint tudott ez a sok vágómarha.
Mert ahogy belefáradtam a nyugalomnak látszó lelki haldoklásba, az igazságnak látszó hazugságba, mégis eljött a tűz és vér ideje. Haragom és undorom átszivárgott az emberek álmaiba, akik egyre nyugtalanabbá váltak. A nyugtalanságból lázadások, sztrájkok, forradalmak lettek. De a megbolydult világ lázas fantáziákat szüllt. Sötét korok emléke kavargott lelkemben, és az emberek egyre érzékenyebbé váltak ezekre az emlékképekre. Hasonlatosságomra tüzet okádó páncélos gépszörnyeket alkottak, melyek mindent letiporva vagy a magasban repülve pusztítottak, többet, mint én képes lettem volnat. Láttam már korábban is harcokat, de ez! Most, hogy a tudosok és gondolkodók elhozták az emberiségnek a lehetőséget, hogy jólétben és békében éljenek, minden ideát, és minden találmányt a korlátlan pusztítás céljára fordítottak. És EZEK neveznek engem szörnynek!
Persze aztán vége szakadt az esztelenségnek. De a végén még olyan pokoli tüzet gerjesztettek az emberek az atomok meghasításával, hogy magam is meglepődtem. Lucifer gúnykacaja a felszinig hallatszott...
És jött a mohóság kora. Mindent felemésztő, kizsigerelő, felprédáló mohóság. Lónéküli szekereikkel elárasztottak az emberek mindent, és a maradék költőiséget is száműzték lelkükből, hogy még sokkal több rettegéssel fizessenek érte. Én még mindíg kis gyíkként várok, és tudom, mire.
A város ideges hely lett, még ez a kis ligetecske sem képes megadni a nyugalmat, amire néha vágynék. Mostanában röpdösni is veszélyes. Úgy telezsúfolták acélmadarakkal az eget, hogy már egy aprób sétarepülés is kockázatos. Ugyhogy nem is nagyon változtatok mostanában alakot. Elvagyok így a repedésemben. A múltkor valami suhanc bűzös festékkel fújt tele mindent,
lakásomba is jutott sajnos. Kiváncsi lennék, utolsó pillanataiban felfogta-e, mi is történik? Szóval nyugalmat nem ad a város, de nekem, mint pokolbeli teremtménynek, egyre otthonosabbnak tünik. A levegő egyre folytogatóbb, s az utcán kiüresedett tekintettel vonuló tömegek akár az elkárhozottak seregei is lehetnének. A démonok számüzettek a hitvilágból és a mesékből, és
emberek lettek az emberek démonai. Az Ember számüzte a poklot elméjéből, hogy aztán zászlaján hangzatos jelszavakkal, szívében önzéssel, a tudás és igzság nevében itt a Földön megvalósítsa azt. És milyen jó lesz itt akkor egy pokolbéli teremtménynek!

"gyík, gyík, fogjuk meg!" Hahahahaha! Muhahahahaha!

Nudli

Szeretett délutánonként itt ülni, és gyönyörködni a kilátásban. Semmi dolga nem volt, de mindig talált valami elfoglaltságot, apró kihívást, hogy elkerülje az unalmat. Túl sok ismerőse szenvedett emiatt. Hiába, van, aki még a paradicsomban is csak szenvedni tudna… Most éppen hárfázott. Már napok óta gyakorolta a „Boci boci tarká”-t. És, hogy a dolog ne legyen túl egyszerű, a lábaival pengette a húrokat. Még szerencse, hogy egy primitív, ókori darab volt; hogy pengethetne az ember a lábával egy olyan modern hárfát, aminek 7 pedálja is van? Kézzel nyomkodná a pedálokat? De itt ez nem volt olyan nehéz, és legalább akadt valami szórakozás. Ráadásul a lúdtalpnak is jót tesz, ha az ember tornászatja a lábújait. Állítólag . Bár ez mostanában nem igazán fontos.
Szóval hárfázott, a kilátásról meg is feledkezve, hanyatt dőlt a felhőn, és próbálta:
„Boci-boci tar-ka, se fü-le se far…” és itt mindig elrontotta. Ja, igen, egy felhőn heverészett. Nagyon szeretet ott heverni. Kellemesen puha, és ráadásul még nassolni is lehetett belőle, olyan finom. A vattacukrot sosem szerette, de ez az enyhén vaniliás zamatú felhő… és még csak nem is tapadt rá a fogakra. Mindig is sejtette, hogy az iskolában hülyeséget beszéltek: hogy mikrocseppekből álló páratömeg, meg izé, baromság. Finom, puha, ehető ágy. Azt mondták, a túl puha fekvőhelytől megfájdulhat az ember háta, de ez a probléma már a múlté. Kellemes idő volt. Szikrázóan kék ég, langyos szellő… Hiába no, mennyei érzés volt így heverészni. Ami kis izgalomra szüksége volt, azt biztosította ez a nyamvadt hárfa, mag a „boci-boci” állatira komplex dallamvilága. Amúgy is, minden jól alakult, amióta idekerült. Kiderült, a felvételi feltételek nagyon lazák. Mindaz, amivel sok régi vallás aszkéta papjai rémítgették az emberiséget, erős túlzás volt. Nagyjából mindenkit beengedtek a rém giccses, aranyozott angyalbögyörős barokk kapun. Csak szadista gyilkosok, gátlástalan pszichopaták kerültek a pokolra. De a legtöbben feljutottak. Találkozni lehetett a mennyeknek országában reklámszakemberekkel, ügyvédekkel. Valakiről az a szóbeszéd járta, hogy politikus volt, és így is bejutott, de ez azért már kacsának bizonyult. És azt mondták, a kárhozat sem olyan, mint Giotto képein. Szürke panelépületekben laknak, és napi tizenkét órát kell dolgozni egy hivatalban, ahol Windows 1.0 alatt futó gépeken kell adatbevitelt végezni, vagy házaló ügynökként mágneses derékaljakat és cicabilit eladni. Az ebéd sárgaborsópüré olcsó debrecenivel. A reggeli és a vacsora gyorséttermi menü, nagy krumplival, nagy koffeinmentes light colával, és kötelező megenni. Ünnepnapokon pedig grízes tészta van szintetikus gyümölcsízzel. A tévében meg egész este a Dáridó megy. Tehát valahol maga a pokol, de mit várjon az ember a pokoltól?
De itt tényleg paradicsomi állapotok uralkodtak, általában kellemes volt az idő, tilos volt a TV, az autó és a színes kis kabát ölebeknek. Voltak, akik panaszkodtak, de mivel panaszkodni is szabad volt, így mindenki boldog lehetett. Csak néha kicsit uncsi volt, de hát aki ilyen jó helyen unatkozik, az magárra vessen. Apró bosszúságok persze segítettek, hogy ne fáradjon bele az ember a hétköznapokba. Például valami okból zöld papucsokat adtak, amiket a bárányfelhők fűnek néztek és megrágtak. Talán még földi rokonaiknál is butábbak ezek a jószágok. Persze felhőkről felhőkre ugrálni sokkal jobb mulatság mezítláb. Ráadásul miért jár valaki, ha egyszer van szárnya? Először félő volt, hogy nagyon hülyén néz ki az angyalszerkó, de nem volt olyan tragikus. A hálóing ugyan röhejes, de nagyon kényelmes, a szárnyak kifejezetten praktikusak voltak, ha valaki túl sok mannát fogyasztott, és megbotlott egy felhő szélén, és a glóriát szerencsére nem volt kötelező viselni. Csak a pokolban, de ott a kínai piacos verziót, aminek büdös gumiszaga van, és mindig lecsúszik.
Szóval nem nagyon ment a boci-boci, és lassan már nem is volt szórakoztató. Felült, és újra nézelődni kezdett. Egyszer csak megpillantott egy inas, erősen kopaszodó angyalt, ahogy gyorsan manőverezett a felhőpamacsok között, szárnyai veszettül csapdostak. Ahogy az is meglátta őt, felé fordult, majd mellé telepedett.
-Hárfa?
-Ühüm.
-Én metálgitárt kértem, de még elbírálás alatt van.
-Jó kis hardrock? Black Sabath, meg minden?
-Nem, inkább punk, meg HC.
-Hmm. Az nem annyira az én műfajom.
-Most mit játszogatsz? Paranoid?
-Szép álom! Még csak a boci-boci-nál tartok.
-Valahol el kell kezdeni…
-Ja!
-És hogy megy.?
-Valahogy ma sehogy.
-Muta! Haver, ez teljesen el van hangolva!
-Nem hoztam hozzá hangolókulcsot.
-Á, nem is kell -és elővett a zsebéből az újsütetű ismerős egy inbuszkészletet.
-Várj egy picit.. ha így csavarom, hmm, punkrockhoz tudod nem kell az abszolút hallás.
-Ja, had próbálom, -várj csak…” boci-boci” hú így még rosszabb, hmm… na, „tarkaaa” na, most megteszi.
-Miért nem viszed el hangolóhoz?
-Három hónapos előjegyzési lista van.
-Te énekelsz az angyalok karában?
-Dehogy.
-Nem dicsőíted az Úrat?
-Á! Állítólag nem szereti az Öreg, csak gondolta, ha annyira akarják, hát csinálják. Ő ilyenkor oda se figyel.
Meglehetősen kautikus viszonyok uralkodtak a paradicsomban. Először is, nem történt kinyilatkozatás, melyik vallás lett volna az igaz. Mindenki olyan paradicsomba jutott, amilyet elképzelt, és ez másokat néha a pokolra emlékeztetett, az ateisták meg furcsa karikatúra menyországokba kerültek, ami pontosan tükrözte azt, mit gondoltak ők arról, milyen a hívek szerint az üdvözülés. Ebből több konfliktus is lett. Az egyik, hogy néhány bigott frizura el kezdett nyavajogni, hogy mindenki másnak pokolban a helye, és ez így nem igazságos. Mire szóltak, hogy
1.) igazság nincs, de
2.) aki mást a pokolba kíván, az mehet maga oda.
Páran le is vonultak oda demonstratívan, de aztán folyamatosan kérvényeket írtak, panaszkodván a munkától kezdve a kaján át a TV műsorig mindenre. Mondták nekik, ki volt írva a Pokol Kapujára: „IV osztály”, mi a fenét vártak? A visszahelyezési kérelmeket viszont sorra elutasították.
De más gond is volt. A szellemi és lelki örömökkel eltelt keresztények irigykedve sandítottak át a muzulmán részlegbe, ahol a hurik nem csak éteri örömökben részesítették az igazhitűeket, miközben Walhall felöl hatalmas zabálós-piálós orgia zajai jöttek, olyan hangosan, hogy kénytelenek voltak hungarocell szigetelés beépíteni. Egyedül a Nirvanaból nem lehettet semmit hallani, a Kurt Cobain rajongók őszinte meglepetésére és bánatára.
De a legtöbben jól elvoltak, és kellemes elfoglaltságokat találtak. Pl. egy felhő szélén üldögélve hárfát hangoltak, és beszélgettek. A hárfás felhőlakó forgatta kezében az apró szerszámot.
-Nekem is volt ilyen imbuszkészletem, jó kicsi, sok vacak van rajta…tudod, kerózáshoz kellett egy ilyen játékszer.
-Kerékpáros kirándulások? Szép is az!
-Na ja. Meg a városban is nyomtam. Hardcore városi kerósok voltunk a haverokkal. B_____n laktam. Nem volt ideális hely, de azért nyomtuk.
-Vicces, és is B______n laktam, és én is hardcore városi kerós voltam.
-Kicsi a mennyország. Micsoda véletlen*!
-Ja.
Kicsit hallgattak. Úgy nézett ki a táj, mint egy 19.sz-i színezett rézkarcon. Lassan vonuló bongyori felhők, békésen kanyargó folyó, lankás dombok. Őzek legelésztek az erdősávok szaggatta mezőkön. Távolban madarak serege keringett.
Az egyetlen csúf tereptárgy egy nagy aranysárga M betű volt, ami a pokol lejáratát jelezte. Szerencsére Komár László kiszűrődő énekhangja nem jutott fel a felhőkig.
-Azért voltak durva kalandjaim- kezdte az imbuszkulcs büszke tulajdonosa-össze is akadtam pár autós fazonnal, akikkel odalent kemény balhéim voltak. Nem tudom, mi a francért kellet őket beengedni?
-Tudod, ez kényes téma. Te itt vagy, örüljél, a többi nem a te dolgod. És senkivel nem kell együtt lenned, ha nem akarod. És ha valakivel bajod van, azzal ne akarj randizni a paradicsomban. Ez szerintem jó szabály.
-Ja, nem úgy mint a fradisták meg a lilák. Sose hittem volna, hogy látok tömegbunyót a mennyekben.
-Ja, meg oszlatást villámmal és lángoló pallossal. Elég viccesen néz ki ez a lila meg zöld-fehér angyalhacuka.
-Ja, és láttad, hogy néz ki az ő részlegük?
-Felejtős. Milyen menyország már ez? Egy sörgyár udvarán egy focipálya.
-A sarkán meg egy kupi, ahol minden lány úgy néz ki, mint Pamela Anderson 25 évesen…
-Jó, de tudod, ne ítélj, hogy ne…
-…blabla.
-Aha.
Hallgattak egy kicsit. A távolban mint fehér madarok, angyalok röpültek csoportban nyugat felé. Miféle vallás üdvözültjei lehettek? Hárfás barátunk kezdte újra a beszélgetést.
-Tudod, ilyen messziről…úgy értem, ekkora tér és idő távolságából már mindent máskép látok. Túl komolyan vettem akkoriban sok mindent.
-Hát, nem is tudom, én még most is be vagyok rágva pár pacákra. A múltkor összefutottam azzal a fószerrel , aki leszorított annak idején a szaros ezüst Passatjával. Annak idején nagyot reccsent a tükre, amikor lerugtam.
-Ja, hát voltak ilyenek. Hmm, te milyen zenét is halgatsz, punk?
-Te is büntettél rendesen?- a másik nem akarta észrevenni a témaváltási kísérletet.
-Nem, tudotdnem találtam…
-Soha nem rugtál le egy tükröt sem? Nem csavartál dugóhuzóvá ablaktörlőt?
-De, hát volt ilyen.
-Akkor?
-Nem büntettem.
-Mi a…?
-Indulatból megesett, de utána mindig szarul éreztem magam.
-Ja! És ettől visszanőtt a tükör! Figyelj, nem rossz balhé. A fószer még most is behúzott nyakkal köszönt vissza.
-Miért nem inkább olyan csajokkal próbálsz találkozni, akikkel különösen hosszú és gyönyörteljes orgazmust éltél át Földi léted során?
-Haver, szivatsz?
-Nem komálom a témát. Voltam farok én is, de hát ki nem?
-Most meg mi bajod van? Még hogy farok? A sok barom nem ért a szép szóból. Így legalább megtanulták.
-Mit?
-Hogy ne szívózzanank.
-Mondtam, hogy ugorjuk a témát. Annyi jó dologról lehet beszélni- a hárfás kezdett feszült lenni. Ujjaival dobolt a zeneszerszámon, miközben szárnyai meg- megrebbentek. Ez egy hátránya szárnyaknak. Olyanok, mint a kutya farka. Az ember mindig elárulja magát velük.
-Nem hagyom. Aszondod, de is büntettél néha , még is nekem kéne bunkónak éreznem magam, te meg itt prépikálsz?
-Az indulatból elkövetette tett, kicsit más, mint előre megfontoltan. Ráadásul mivel beláttam hogy rossz, megtanultam hogy uralkodjak magamon.
-Ja, csak a sok fasz nem tanult meg uralkodni magán.
-És a te dolgod megtanítani őket?
-Ja, ha leszorít az arc, naná!
-Bosszú, vagy tanítás?
-Is-is.
-A bosszú Isten dolga, tanítani meg nem biztos, hogy így kell.
-Mert te akkor már tudtad, hogy van Isten!?
-Senki sem tudta. Csak sokan hitték.
-Bátran kitérő válasz… Te persze mindig barátságosan elmesélted neki, hogy megsértette az ahimsza-t, aztán lótusszirmokat hintettél rá, és gyújtottál egy mécsest a lelki üdvéért.
-Mondjuk úgy, kerestem az arany középutat az orrtörés és a mécsesgyujtás között.
-Jaaha.
-Tudod, ha letörsz egy tükröt, azzal sok ember felé szólsz. Vannak tanuk, vannak, akiknek elmeséli, sok finom részlet elvész, de marad egy: a vandál biciklis. És más, hogy néha elgurul a forintod, és más, ha megváltó szindrómás idiótaként osztod az igazságot.
-„Bocsááss meg uram, vétkeztem!!!”
-Ja, asszem az ember lelki fejlődésébven el kell jöjjön az a pont, amikor ezt őszintén és magától kimondja. Aztán persze még elkövet ezt-azt, de hát nem vagyunk mi angyalok… Izé, nem voltunk.
-Ezért te kedvesen és kultúráltan szóltál mindenkinek.
-Ja, mire felnőttem, igyekeztem figyelni rá, hogy mindig szóljak, ha valami zavar, és érdemes, de mindig kultúráltan. Az, ahogy szólok, rólam szóljon, ne arról, kinek. Ötven fölött elég jól ment már.
-Te is olyan beszólós arc voltál, ilyen szakszervezeti megbízott stílusban: „Vegyé lámpát… vegyé sisakot… csak óvatosan… ne menny járdán…” bírtam az ilyen arcokat. Jól el lehetett küldeni őket a francba, azt olyan picik lettek, amilyen nagyok előtte voltak.
-Tanítani próbáltak?
-Bazzmeg! Én nem szorítottam le senkit. Mit ugat bele valaki a másik dolgába? Rendőr, vagy mi a lófasz? Ha nincs rajtam sisak, az miért a másik dolga?
-Hagyjuk- szeretett volna újra hanyatt dőlni a felhőn, ás hárfázni. Belátható, hogy nem csak minden szempontból rokonszenves emberek méltóak a menyországra. De ha nem is lenne jó itt egy purgatórium, nem lehetne mondjuk, egy diliház? Vagy idegszanatórium?
-Bírtam az ilyen vagány kerósokat. Sisak, térdvédő, könyökvédő, kesztyű mellény, harminc lámpa… azért kerózni sem árt tudni. Láttam én elcsapva ilyen sisakos-mellényes-karácsonyfa city warriort. Szánalom.
-Te persze sisak, lámpa, egyéb baromság nélkül nyomtad?:
-Ja?
-És soha nem csaptak el.
-Csak egyszer. És akkor is szabálytalanul kanyarodott a kocsi, és túl gyorsan is.
-A bíróság kit mondott ki hibásnak?
-…már nem voltam ott…
-Értem…
-Mert neked?
-Nem volt ilyen bajom. Ágyban, párnák közt, 78 évesen fejeztem be – „és nyolc éve nem józanon”, tette hozzá gondolatban. Húsz év elég volt a felnőtt lét nyers realitásából, és a tiszta gondolkodásból. De ezt inkább nem mondta. Hazudni nem szép, de a teljes igazságot azért nem kell mindig erőltetni.
-Visszaadnád az inbuszkészletet?
-Ja, persze…Köszi szépen!
-Akkor még dumálunk – ez volt a nap első hazugsága. Ellökte magát a felhőről. A másik utána kiáltott
-Köszi mindent még egyszer!
De már messze kavart a veszett bringás, hihetetlen tempóban süvített fölfelé. Jó volt újra egyedül. Hárfa elő, szépen beleállítani két boholy közé, és lábbal: „Boci-boci tar-ka, Se fü-le se far-ka..” És már egész jól ment.

Szamszára

Egyszer egy szép napom megelőzött egy 850-es BMW-s egy városi kerékpárost. Eddig nem is lett volna gond, csakhogy a béemvés ereiben valahol pedagógusvér csörgedezet- még ha egyetemet, főiskolát nem is látott soha belülről- és úgy gondolta, megneveli a kerékpárost. Merthogy ezt eddig még nem mondtam, a kerékpáros nem az út legszélén ment, ráadásul az úttest mellett bringagyalogút volt. A sofőr sohasem ült kerékpáron, és a KRESZ-t is már elég rég olvasta, ezért úgy vélte, a kerékpárosnak nem lenne joga az úttesten menni, vagy legalább is csak a legszélén. És mivel bármennyire is szeretett volna tanár bácsit játszani, sem egyest, sem intőt nem adhatott a kerékpárosnak-sőt, még csak a szüleit sem hívathatta be-hát olyan megoldást választott, ami, sem eszét, sem szívét nem dicsérte: ráhúzta a kormányt a biciklire, és nyomott egy satuféket. A kerékpáros az utolsó pillanatban felugratott járművével a járdára, centivel elkerült egy hirdetőoszlopot, és nem is esett nagyot, amikor felborult. Amikor első rémülete elszállt, szívébe sötét keserűség költözött, amelyet azonban kis idő múlva örjöngő harag váltott fel. Felpattant drótszamarára, és hatalmas tempóban üldözni kezdte az autót. És-ahogy ez már lenni szokott-két lámpával később utol is érte. És le is rúgta egy hirtelen mozdulattal a jobb visszapillantó tükröt, ami össze is tört, így vagy 320 ezer forint kár keletkezett. A BMW vezetője kiszállt.
-Mi a büdös k_ anyádat müvelsz, te f_?
-Majdnem kinyírtál b_meg, te köcsög!
-A faszé mész az úton? Asszed neked mindent szabad, b_meg? Tele van a tököm az ilyen pofátlan futárgenyókkal!
-Mi a büdös f_ közöd van hozzá, hol megyek? Egyébként ha ismernéd a KRESZT, nem mondanál ilyen állatságokat. És nem mindenki futár aki bicajozik a városban, pöcsarc!
-Az anyádé szlalomozol az úton közepén, ha ott a bicikliút! Sz_rom le, hogy mi vagy.
-Akkor menjél te azon a kutyaszaros kátyús vackon, kerülgetve az ott heverő csöviket! Amúgy akkor sem lennék köteles használni, ha alkalmas lenne erre!
-Nem lehet közlekedni az ilyen okoskodó g_itől, nem fizetettek adót, csak épülnek a drága bringautak hogy aztán az úttesten akadályozzátok az autósokat.
-Nyald ki! Mert miattam nem tudtál menni, mi!? Két sávod volt kikerülni!
-Mit ugatsz te szabályokról, amikor sisak, lámpa és hátsó fék nélkül nyomod? Ne szólj be b_meg, hogy nekem mit szabad, meg mit nem!
-F_sz közöd van hozzá, hogy nyomom! Majdnem kinyirtál! Ez szándékos veszélyeztetés, büncselekmény, te sz_r!
-Ne szólj be b-meg, ne szólj be!
Ekkor a bicós érezte, hogy már nem lesz jó vége, ha tovább feszíti a húrt, de nem bírta ki.
-Nem lennél ekkora kretén, ha anyádon kívül más nőt is k-rtál volna életedben!
Érezte, a megjegyzéssel átlépi az eddigi visszafogott társalgás határait, ráadásul meglehetősen kevéssé volt szellemes, inkább csak goromba. De mindegy, kijött, kint volt, a trágyát a lóba már nehéz visszalapátolni. Feszült csend váltotta fel a szócsatát. Az autós arca először sápadt, majd vérvörös lett. Szemmel követhetetlen módon egy pisztoly került a kezébe, a másikra célzott, és megrántotta a ravaszt. Ahogy a golyó elhagyta a csövet, egyszerre megdermedt a levegőben. Megfagyott a pillanat, az emberek furcsa pózokba meredtek, a madarak mint mozdulatlan léggömbök lebegtek. Csak két vitatkozó számára nem ált meg az idő, döbbenten nézték egymást, a fenyegetően lebegő golyót, a nem oszló lőporfüstöt. Egyszer csak hangos nyikorgással kinyílt egy csapóajtó felettük, ahol eddig a végtelen eget sejtették, de a csapóajtó csak pár méter magasan volt, egy hágcsó ereszkedett le, és a hágcsón egy különös alak bukkant elő. Olcsó konfekcióöltöny volt rajta, nem is a legtisztább, nyakkendőjének csomója megbomlott, ingén kávéfoltok éktelenkedtek. Alacsony emberke volt, köpcös, arca borostás, szeme körül mély árkok. Boldogtalannak és fáradtnak tünt. Egyik hóna alatt nagy termoszt szorongatott, ügyetlenül mászott le a létrán. Nagy nyögéssel huppant a BMW motorháztetejére, és leült a tetőre.
-Ember, mit ül a kocsimra?!
Az Ember ránézett a felháborodott tulajra, aki elhallgatott. Lecsavarta a termosz kupakját, híg kávét töltött magának, és szürcsölni kezdett. A másik kettő értetlenül nézte.
-Nincs ez így rendben , gyerekek!...Most is elszúrtátok, ha jól számolom, ötezerhatszázhuszonkettedik alkalommal.
-Mí?
-Megint nem léptetek túl ezen a próbán, nem voltatok képesek a karmikus köteléket elszakítani.
-Mí?
A kis emberke hatalmasat sóhajtott, megtörölte a száját, és töltött magának még egy kávét.
-Asszem, mesélnem kell. Megint.
Zsebéből salátává gyűrt jegyzettömböt kotorászott elő, és kicsit lapozgatott benne
-Ez lesz az… khm, igen, HU-DKM3221/110 ügyirat. Ühmm, bocs ötezerhétszázhuszonkettedszerre.
-Mí?
-Na jó, kezdjük az elején. Kb. 3,5 milliárd éve, ősleves. Maga-mutat a BMWs re- egy 5 mikron körüli koacervátum…
-Hogy mi a…
-Most figyeljen! Szóval sodródik az őslevesben, maga pedig -mutat a kerékpárosra-mint kelátképző probiotikus vegyület van jelen ugyanazon áramlásban.
-Aha.
-Amikor egymás mellé érnek, a koacervátum magának az egyik ligandjárol leszakít néhány delokalizált elektront…
-Ehm…
-ÉS maga pedig erre másodlagos kötéseket hoz létre, minek következtében mind a ketten fehéres csapadék formájában kiválnak.
-Fuj!
Az emberke várakozásteljesen körbehordozta tekintetét.
-Nekem nem teljesen világos az erkölcsi tanulság - mondta a kerékpáros.
-Mi a büdös lófa…? -kezdte a másik.
-Nézzék, nem tudom mindaz ötezer akárhány történetet elmesélni, hogy fényt gyújtsak sötét agyukban. Ráadásul minden mese ugyanaz. De azért szúrópróba szerűen…hmmm -lássuk csak: 325 millió éve, maga egy hatalmas ezerlábú, kerékpáros barátunk egy kedves ugróvillás.
-Micsoda vagyok?
-Ugróvillás.
-Ja, persze, hogy is nem értettem!
-Az ezerlábú félrelöki magát, miközben egy ágon másznak, maga belemar a szájszervével (micsoda bolond ötlet, egy korhadékevő egy ragadozót!), mire el is pusztul egy pillanat alatt, mert a másiknak már nem ilyen renyhék a rágói… De a torzsalkodás felkelti egy kedves ősi kétéltű figyelmét, így mindketten az ő gyomrában végzik. Meglepően hasonlatos az eset a krétában, amikor maga nagytestű növényevő dinoszaurusz, míg maga…
-Hagyjon már lógva, nem érdekel!
-Jó, akkor átugranám a háromújú ősló és a gyapjas orrszarvú történetét is, nézzünk történelmi példákat, Ez lesz az, római kor…nem,nem… á, 16.sz. Franciaország. Egy nemes lovaglás közben lesodor egy vándorlegényt azútról, az fejbe dobja kővel . A legény felkötik, a nemes belehal az elfertőzött fejsebbe.
-Ember, unjuk, f_szság, baromság! Mit akar?
-Legutóbb, maga egy Tigrist vezetett a második világháborúban, míg ön már akkor is két keréken nyomta, egy –jééé- BMW motorkerékpárral, és egyszer pont tűzszünetben…Á! Hagyjuk, sejtik, mi lehet a vége.
-Ja, és ez miről szól?
-Maga szerint a mostani kis pertunak mi lesz a vége?
-Mi…
-Egy fejlövés, és börtön.
-Fasza!
-Miért, mit hittek, mi lesz ebből? Holtig tartó szerelem?
-Na igen, haver, leszorítasz, majd lelősz, b_meg!?
-Okoska kis f_kalap, csak akkor tudod befogni a pofád, ha egy kis ólmot raknak bele?
Az emberke fáradtan sóhajtott, elővett egy másik zsebéből egy sonkás zsemlét, és bánatosan rágcsálni kezdte. A másik kettő meglepve nézett rá.
-Elnézést, tudják, létszámkorlátozás van a hivatlban, annyi a meló, hogy enni sincs időm rendesen.
-Milyen hivatal ez?
-Ja, ez csak a Közép –Európai képviselet.
-Nem válaszolt a kérdésemre.
-Nem hát.
-Nézze-kezdte a kerékpáros- én azért nem látom egyforma súlyosnak kettőnk vétkét. Én szabályosan bicikliztem…
-Hátsó lámpa, hátsó fék?
-Az most mit számit, így is simán megállok, ha kell…
-De nem szabályos.
-De…
-DE NEM SZABÁLYOS!!! Akkor sem az, ha nem kell, ha nem számít, ha hülyeség. A szabályokat nem azért tarjuk be, mert tetszenek. Hanem mert ez gesztus mások irányába, mert ezzel jóhiszeműségünket fejezzük ki, etc.
-Vannak szabályok, amiket betartani veszélyesebb, mint megszegni!
-Vannak. A hátsó fék ilyen lenne?
-De a k_va életbe, ő leszorított, majd lelőtt, vagy éppen lelő, vagy mettom én már!
-Így igaz.
-Az mégis más, mint…jó, nem teljesen szabályosan közlekedni, meg lerúgni egy tükröt, meg anyázni.
-Tényleg más.
-Már ha beleszólhatnék…-kezdte az autós.
-Nem- mondta a furcsa hivatalnok.
-De…
-Kuss!-ez már a kerékpáros volt.
-Na kisöcsi…
-Kuss!! -ez most már két torokból jött.
-Asszem ha arra vársz, hogy egyszer ő legyen az okosabb, akkor ez a világkorszak nem lesz elég rendezni ezt az ellentmondást -fordult az öltönyös a keróshoz.
-Mit tegyek?
-Egyszer ne állj bosszút!
-De ha leszorít, tűrjem el? Ez igazságtalan!
-Nagyon. Akkor szólj!
-Abból nem ért!
-Mert így aztán nagyon megértette! Szerinted ezzel nevelni lehet ilyeneket? Tükörletöréssel? Ettől lesz legközelebb óvatos?
-Talán…
-Hát nagyon talán.
-Már elnézést de…-megint a sofőr próbálkozott.
-Igen? Maga sem indulatból lőtt, hanem javító nevelő szándékú fejlövés volt?
-Őőő…
-Lassan mennem kell, ma még sok a dolgom- mondta az emberke. Van még egy öngyilkos merénylő Jeruzsálemben, egy önbíráskodó apa San Franciscóban, aztán még… jajj… szóval lassan megyek.
Zsebébe gyürte a jegyzetfüzetet, és lesöpörte öltönyéről a morzsákat.
-Mi értelme volt ennek a beszélgetésnek?
-Mondjuk úgy, hivatalos formaság csupán.
-Ezt a hibát…úgy értem, ha elfogadom, hogy ez hiba volt, akkor ezt rendbe tudom hozni most?
-Most…végül is mindent lehet. De szerintem ez a menet már lement- a levegőben álló golyóra mutat. De lehetőségek még adódnak.
-De akkor a következő életemben…
-Persze. Csak az a gond, hogy újjászületés előtt formatáljuk a memóriát. Szigorú előírás, különben nagy káosz lenne. Ez alól csak a spirituális fejlettség nagyon magas fokán mentesülhet valaki. Ami téged nem fenyeget még.
A bamba képpel áldogáló BMW-sre mutat.
-Őt talán még kevésbé.
-Akkor sem egyforma, amit hozzátettünk ahhoz, hogy ez a szar legyen. Nagyon nem!
-Igaz. DE attól nem lesz jobb, hogy megmagyarázod, a másik hol cseszte el. Az az ő dolga. A tied, hogy TE hol kúrtad el. Mert ehhez kettő kellet, akárhogy is.
-Az igazság…- kezdte a bringás.
-Az- mondta az emberke, hóna alá vette a termoszt, és lassú nehézkes mozdulatokkal felmászott a létrán, felhúzta, majd felcsapta az ajtót. A következő pillanatban beindult a világ, minden újra járni futni gurulni, repülni kezdett. A golyó végigsúrolta a kerós arcát, és kicsípett egy darabot a fülcimpájából. Mindkettőjüket sokkolta a beszélgetés halk duruzsolása után a zúgás, sikítozás, hatalmas dörrenés. Némán álltak, csodálkozva méregették egymást, miközben egyre közeledő szirénaszó hallatszott.
„Akkor is, én szinte semmi rosszat nem csináltam” gondolta a bicajos.
„Ez meg mi vót, angyal, vagy mi a lóf_sz?” elmélkedett a söfőr.
---------------------------------------------------------
Egyszer egy szép napon megelőzött egy URT-b73 antigravitációs aeromobil egy városi pterocipéddet. Eddig nem is lett volna gond, csakhogy az URT söfőrjének ereiben valahol pedagógusvér csörgedezet- még ha egyetemet, főiskolát nem is látott belülről soha-és úgy gondolta, megneveli a kerékpárost. Merthogy ezt eddig még nem mondtam, a pterocipéd nem a számára kijelölt antigravitációs síkot használta, ráadásul…

Házteteji mese

Mese

Öregember ül a háztetőn. Régi, lapostetejű belvárosi bérház tetején vagyunk. Az öregember sovány, betegesen sovány. Egy düledező galamduc lakóit eteti. Mozdulatai óvatosak, gondoskodóak, de arcán nem tükröződik érzelem. A papirkátrányos tetőn vastagon áll a guanó. Az öregemberen csak egy kopott meósgatya van, bordái létrafokként állnak ki oldalából. Lassan esteledik, örjitő a meleg. A város alant zúg, dudák, sziréna, fékcsikorgás hallatszik. Az egyetlen, ami enyhit a nyomasztó hangulaton, a lassan alkonyba hajló nap vörös korongja, a nyugati égenlátható gyönyörű színorgia. De ha lejebb engedjük tekintetünket, foghíjas cserépsorokat, rogyadozó tetőket, málló tűzfalakat láthatunk.
Kopogás hallatszik a feljáró ajtaján. Az öreg nem felel. A kopogás ismétlődik, majd mikor újra válasz nélkül marad, az ajtó bizonytalanul kinyílik. Elegáns úriember bukkan fel, kezében aktatáska. Konzervatív öltönyét szabó varrta, szemüvege, órája drága, de nem hivalkodó.
-Elnézést…a házmester azt mondta, itt találom.
-És tényleg.
-Zavarok?
-Nem.
Az úriember kijön a tetőre, szemmel láthatóan idegenkedik a mocsoktól és a rendetlenségtől. Az öreg nem mozdul, kifejezéstelen arccal ül tovább.
-Bocsánat a zavarásért, csak…
-Mondtam, hogy nem zavar!
-Értem…khm, én, szóval tanácsot szeretnék kérni.
-Tegye!
-Egy kedves ismerősöm ajánlotta, tudja, aki ott a…
-Milyen tanáccsal tudok segíteni?
-…hát arról van szó, hogy féltem a fiamat.
-Tehát fél.
-Úgy érzem veszélyes dolgokat csinál.
-Mint?
-Sziklát mászik, kerékpározik veszélyes helyeken, sziklás meredélyeken, a városban is azzal közlekedik forgalmas útvonalakon…
…drogozik, iszik, lop, csal?
-Jaj, dehogy!
-…………….
-Féltem.
-Fél. Mitől?
-Féltem, hogy baja lehet, hogy balesetet szenved, megsérül…
-És még? Mondja ki!
-…megnyomorodik…
-Attól fél, ha valami rosszra csak gondol, akkor az kisebb valószínűséggel következik be, mint ha ki is mondaná?
Az uriember idegesen tördeli kezeit, nagyokat nyel.
-Meghallhat.
-Igen.
-………
-Miben tudok segíteni?
-Mit tehetek?
-Hogy?
-Hogy ez ne történjen meg.
-Mit tegyen? Miért kérdi? Maga kényszeríti kerékpározásra, meg ezekre?
-Mí? Dehogy!
-Akkor szabad akaratából így döntött, és szabad emberként ezt teszi.
-Hát…
-Elmúlt a fia tizennyolc?
-Igen, nem is olyan rég, illetve…
-Felnevelte, adott neki annyit és úgy, ahogy tudott. Most meg egy felnőtt ember, aki maga dönt és cselekszik. Ez így van rendjén. Nem mondhatja meg, hogy mit tegyen.
-Tehetetlen vagyok?!
-Dehogy, MAGA rengeteg mindent tehet, csak nem korlátozhatja azt, amit ő tesz.
-De akkor ő…
-Persze, ő igen.
-Nem értem.
-Miért fél, hogy megh…
-Ne…
-meghal?
-Mert szeretem!
-Jó. Megtiltana egy szeretett embernek valamit, amit az szeret csinálni?
-De ha veszélyes?
-Már nem csecsemő. Meg kell neki mondani, mit tegyen?
-Hát néha…tudja, a fiam…
-Maga.
-…a fiam…
-Maga!
-De hát én a fiam miatt vagyok ő itt.
-Baromság! Miatta ő lenne itt, ha már egyszer nem csecsemő. Maga maga miatt van itt!
-Féltem.
-Fél, és ez rossz magának.
Az úriember egy ideig csak néz, aztán elvörösödik és emelt hangon mondja:
-Maga azzal vádol, hogy önző vagyok?!
-Nem jobban, mint bárki normális ember. Szereti. Rossz lenne magának, ha baja esne, ha ápolni kéne, ha boldogtalan, megnyomorodott lenne, vagy meghalna. A maga bánata, maga gyásza, maga lelkiísmeretfurdalása lenne. És még valami...
-Igen?!
-Ha nem szól bele, nemcsak hogy ez ellen nem tesz semmit. Lemond a jogáról, hogy kontrolálja. Beismeri, hogy ő felnőtt, és ettől nem fogja magát fiatalabbnak érezni. Elengedni nehéz, és a hatalom vágyát a legkönnyebb aggodalomba csomagolva kiélni.
-Furcsa. Úgy érzem magam, mintha egy terapauta bőrdíványán hevernék, pedig csak egy galambszaros tetőn állok.
-Igaz.
A következő percek feszült csendben telnek. Végül az öreg szólal meg, kicsit kaján hangon:
-Nem akar leülni? Ott van egy szék, azon viszonylag kevés a galambszar…
-Jó, igaza van, így nem sokat használ ez a beszélgetés.
A székhez megy, óvatosan leporolja, majd az arcán rosszul leplezett undorral leül.
-Tudja, mást vártam.
-Mindenki mást vár.
-Szóval, nem is tudom…
-Azt várta, hogy a tetőre lépve hirtelen a Himalájában találja magát, fenséges kietlen tájon, imazászlókat lenget a szél, és egy öreg szerzetesre lel majd, aki jakvajas teát iszik?
Az öreg arcán először látszik érzelem, szája sarkában mosoly finom ráncai jelennek meg. A másik veszi a lapot.
-Elég pontosan leírta!
Mindketten rövid ideig a gyönyörű alkonyi eget nézik.
-Épen érdekes résznél tartott. Folytatná?
-Tudja, sok balesetről hall az ember. Egyik ismerősünk is nem rég vesztette el a gyerekét… Borzalmas tragédia!
-Az! Leírná, mi a targédia?
-Hát, mondjuk valakit elüt egy autó, és meghal.
-Általánosabban!
-Lezuhan repülővel, vízbefúlad, rákos lesz… Nézze, értem mire akar kilyukadni. Tudom, hogy a halál elkerülhetetlen, és aki a haláltól fél, az az élettől fél stb. de én nem arra gondolok, amikor valaki nyolcvan évesen, ágyban párnák közt…
-Nem erre akartam kilyukadni!
-…………
-Miket mondott?
-Tudom is én?! Vizbefúlás, gázolás, zuhanás…
-Történik.
-Igen.
-És ha valami nem történik?
-Hogyan?
-Pozitív tragédiákról beszélt. Úgy értem, olyan dolgokról, amikor az a tragédia, hogy valami történi, kialakul, lesz. Mi van a negatív tragédiákkal? Amikor az a baj, hogy valami nem lesz?
-Úgy érti, amikor nem szóltak Ázsiában, hogy szökőár lesz? Vagy amikor nem visznek segélyt az éhezőknek? Amikor nincs étel?
-Nem egészen. A szökőár pozitív tragédia. Az éhínység… igen ott valami nincs. De mást néznék. Tragédia, ha valaki felmászik a fára, leesik, és kitöri a nyakát?
-Igen.
-Tragédia, ha valaki sosem mászik fára?
-Hogyan?
-Biciklizni, fára, sziklára mászni, evezni jó-már akinek. Élni nem magában jó, nem egy öncélú, magát magyarázó dolog –az emberi életre gondolnék most.
Az öreg most már a másik szemébe néz, hangja élesebb, tekintete élni kezd.
-Senki nem mondja azt, élt nyolcvan évet de egyszer sem mászott fára, micsoda tragédia! Pedig ez egy borzalmas tragédia lehet.
-Talán a fáramászás azért nem!
-Jaj, ne csináljon már úgy, mintha nem értené! Nem a fáramászás a kulcs, hanem az élni való, szerethető élet! Tragédia az az élet, amelyben a kockázatok miatt nem vállalják a kalandot, az önálló véleményformálást, a szeretetet, a függetlenséget, a különcség vádját…
-Mikre gondol pontosan?
-Annyifélék vagyunk! Mindenkinek más lehet, amit fel kell vállalni. Megmászni a himaláját, szembeszállni az erősebbel, megfogni egy patkányt, amitől fóbiája van, átvitorlázni a tengeren, leszóllítani egy nőt, férfit… Egy vagy sok ilyen, kinek mi a kihívás, ahol a kockázat már túl sok, de ha túl sok dologról lemondunk a kockázat miatt, hát a legtöbbet veszítjük.
-Azért elég összevissza dolgokat mondott. Más célok, más jelentőséggel, más veszéllyel…
-…más és más emberek életében.
-Nem ugyanaz felfedezni Amerikát, vagy szlalomozni a Nagykörúton.
-Hát nem!
-De megéri? Ekkora kockázatot?
-Minden valószínűség csoportokra vonatkozik, de minden sors egyedi, egy ember sorsa, aminek egyféle kimenetele lesz, nem statisztikai. Mindenről lemondani, mert félünk, és esztelenül kockáztatni, hogy a rengeteg jóban, amit elérhetnénk, ne legyen részünk, mert túl korán távozunk, fájdalmat és egy félbehagyott élet értelmetlenségét hagyva hátra… Két rossz megoldás.
-Iszonyú egy ilyen tragédia! Hol vethető ez össze az óvatosságból fakadó lemondásokkal?
A vénember feláll, szeme szikrázik, már már kiabál:
-Összevethető! Ez a lényeg! Ha mindennap egy kicsit megölöm magam a gyávaságommal, óvatosságommal, szép lassan, apró részletekben elpusztulok!
Az élet egy üres edény. Felbecsülhetetlen értékét az adja, hogy LEHETŐSÉG arra, hogy megtaláljam és beletöltsem azt amire vágyom. Lehetőség arra, hogy felismerjem, mire is vágyom! Az anyagnak három állapota van: él, élettelen és holt. Ha minden kockázatot elkerülünk, hogy ne lehessünk holtak idő előtt, bizonyos értelemben élettelenek maradunk, sosem élünk.
-Ember, ez zagyva! Az egyik ember attól fog élni, hogy le mer szólítani egy bögyös szőkét az utcán, a másiknak hetven méteres negatív falat kell másznia kötél nélkül? Hol van arányban a feltöltött „élet-edény” a tragikus halál kockázatával? És ez hol igazságos?
-Szerintem nincs igazság!
-Ezt csak úgy Ex Catedra?
-Pontosan! Sokkal boldogabb lesz, ha lemond erről az ideáról. Ha körbenéz, a legtöbb ember már rég lemondott róla, csak azért ragaszkodik látszólag hozzá, hogy legyen miért nyavajogni. Erről nem nyitok vitát.
-Én meg nem értek egyet.
-Jó! Tudja mit, szórjon maga is egy kis magot a galamboknak.
A két ember eteti a galambokat. A nap már alábukott, az ég alja bíborvörös. Egyre nehezebb kivenni az arcvonásokat. A levegő még mindig forró.
-„Wer feige ist, stirbt tausendmal, bevor der tot ihm küsst.”
-Hogyan?
-Szép mondás, nem?
-Ez német? Nem tudok németül. Lefordítaná?
-Nincs értelme. Magyarul sután hangzik. De ha gondolja, írja fel, és fordítsa le magának.
-Hagyjuk. Mi van akkor a tragédia kockázatával. Mindent be kell vállalni?
-Dehogy. Meg kel találni a középutat. De ezt mindenki csak maga teheti meg, a maga felelősségére.
-De az ember…
-Nincs „az ember”. Van maga, van a fia, vagyok én…
-Szóval mondjuk azt, hogy… a fiam. Jó, kockáztat, valamennyit, sokat vagy keveset. Ha nem lesz belőle baj, akkor jó, szép megúszta. De ha bekövetkezik, az iszonyú. Azt hogy lehet elviselni? Hiába mondanám azt, hogy „Ez benne volt a pakliban, ennek a kockázatta az ára a teljesebb élet reményének” ezt az eszem lehet hogy elhiszi, de a szívem…
-Az nem. Akkor, baj van, ez rettenetesen rossz. Ha megtörtént, megtörtént.
-Könnyen mondja! A maga családjában történt ilyen?
-Nem, szerencsére soha. El kell törjem a lábam, hogy jó sebész legyek?
-Ez azért más!
-Igen. De higgye el, minden megalkuvás és lemondás egy kis tragédia, és ezekkel is elveszthetjük az életet, minden nap, sok évtizeden keresztül. Csak nem folyik a vér, nincsenek döbbent arcok, nincs semmi…semmi.
-De mi köze van az élet nagy kalandjához a szmogban való biciklizéshez?
-Kérdezze meg a fiát!
-Rám vágta az ajtót.
-Én csak azt tudom mondani, amit én érezhetnék a helyében, de nem vagyok ő, és magán az segítene, ha tőle hallhatná… Talán így: nem lehet autóm, nem is akarok, tennék a környezetért is, útálom, ha szállítanak, mert akkor érzem magam az életem urának, ha megyek, nem akkor, ha visznek, érezni akarom, hogy tudok valamit, meg akarom élni, hogy megtehetek valamit, amiről azt mondták, nem lehet-szabad megtenni, mert veszélyes, és kikerülhetek belőle úgy , hogy mégsem történt meg mindaz, amivel fenyegettek…
-De könyörgöm, ez nem az Déli sark felfedezése!
-A fia sem Amundsen. Lehet, hogy majd mást és többet is megtehet és megtesz. Bontogatja szárnyait.
-Akkor ne szóljak bele!
-Felnőtt.
-Nálam lakik, az én pénzemből él…
-Akkor magának nagyon felnőttnek kell lennie, hogy ezt a helyzetet kezelje.
-Tehetek valamit?
-Imádkozzon!
-Az segítene?
-Magán biztosan.
-Cinikus! Azt mondja matematikus nyelven, hogy ahhoz, hogy teljes életet éljünk, be kell vállalni azt az egyéni sorstól függő 0-50% esélyt arra, hogy…akármi?
-Ezt mondhatjuk matematikus nyelven.
-Furcsán segít maga. Arról, amit meséltek, azt hittem, maga valamiféle guru.
-Valamiféle.
Közben teljesen sötét lett az ég. Az utcai világítás alig szűrődik fel.
-Tehát ha a véletlen úgy akarja…
-Tudom, nem fog örülni, de szerintem véletlen csak annyira van, mint igazság. Mármint valódi véletlen, és hétköznapi igazság.
-És mit gondoljak, ha bekövetkezik a nem véletlen.
-MOST ne gondoljon erre. Ha bekövetkezik, akkor és ott majd gondol valamit.
-Előidézik a rosszat a rossz gondolatok?
-Távol nem tartják. „Vágy a békére, és készülj a háborúra”. Ki képes igazán vágyni a békére, amikor háborúra készül?!
-Ésszerű óvatosság?
-Csak ne görcsösen. Az biztos nem ésszerű.
-Hit a túlvilágban vagy az újjászületésben?
-„Dugóhúzóban levő repülőn nincsenek ateisták” Én azzal foglalkozom, hogy valamely –materiális vagy transzcendens- szempontok szerint jól megoldjam EZT a földi életet, a folytatás, és hogy milyen, az más kérdés.
-Tehát, mondjam azt: „Jól van, nézzem tétlenül, hogy szeretteim milyen módon kockáztatják életüket és egészségüket ebben a talán egyetlen és véges életben, annak ígéretével, hogy valamely szempontokból teljesebb legyen, és egy mindenkit élete végéig így-úgy megnyomorító tragédia kockázatával.”
-Igen.
-Ezt így könnyű egy kívülállónak mondani.
-Ezért is mondja ezt egy kívülálló.
-És ha visszajövök egy szörnyű hírrel pár hét-hónap múlva, hogy fogja magát érezni?
-Miért fontos az MAGÁNAK, hogy ÉN hogy érzem magam?
-Jó, szóval a kockázat, mondjuk nem olyan nagy, ez azért fontos.
-Igen.
-De azért van, ezzel nehéz mit kezdeni.
-Tény.
-Engedjem el.
-Mármint?
-A félelmeimet, és a gyerekemet.
-Remek.
-De azért segítsek.
-Ha kéri.
-És ne érezzem úgy magam, mint egy mártír, vagy kapcarongy.
-A világért se.
-És nekem mi ebben a jó?
-Talán lassan maga is felmászhatna egy fára…
-Nem hiszem, hogy nekem az kéne.
-Mindenesetre megpróbálhatja.
-Na jó, nagyokos, akkor egyre válaszoljon még, ha tud! Hogy lehet egy ANYÁNAK elmagyarázni a maga remek negatív tragédia elméletét?
-A válasz könnyű: általában sehogy. De vannak kivételek.
-Jó, és akkor mit kezdjek ezzel.
Az öreg végignéz a környező házak girbegurba gerincén.
-Ha a felesége bajáról lenne szó, akkor ő ülne itt. MAGÁT nagyon nyomasztatja az ő félelme és fájdalma. Ahogy mondtam: maga maga miatt van itt! Szóval, már megint; maga mi mindent tud csinálni?