Házteteji mese

Mese

Öregember ül a háztetőn. Régi, lapostetejű belvárosi bérház tetején vagyunk. Az öregember sovány, betegesen sovány. Egy düledező galamduc lakóit eteti. Mozdulatai óvatosak, gondoskodóak, de arcán nem tükröződik érzelem. A papirkátrányos tetőn vastagon áll a guanó. Az öregemberen csak egy kopott meósgatya van, bordái létrafokként állnak ki oldalából. Lassan esteledik, örjitő a meleg. A város alant zúg, dudák, sziréna, fékcsikorgás hallatszik. Az egyetlen, ami enyhit a nyomasztó hangulaton, a lassan alkonyba hajló nap vörös korongja, a nyugati égenlátható gyönyörű színorgia. De ha lejebb engedjük tekintetünket, foghíjas cserépsorokat, rogyadozó tetőket, málló tűzfalakat láthatunk.
Kopogás hallatszik a feljáró ajtaján. Az öreg nem felel. A kopogás ismétlődik, majd mikor újra válasz nélkül marad, az ajtó bizonytalanul kinyílik. Elegáns úriember bukkan fel, kezében aktatáska. Konzervatív öltönyét szabó varrta, szemüvege, órája drága, de nem hivalkodó.
-Elnézést…a házmester azt mondta, itt találom.
-És tényleg.
-Zavarok?
-Nem.
Az úriember kijön a tetőre, szemmel láthatóan idegenkedik a mocsoktól és a rendetlenségtől. Az öreg nem mozdul, kifejezéstelen arccal ül tovább.
-Bocsánat a zavarásért, csak…
-Mondtam, hogy nem zavar!
-Értem…khm, én, szóval tanácsot szeretnék kérni.
-Tegye!
-Egy kedves ismerősöm ajánlotta, tudja, aki ott a…
-Milyen tanáccsal tudok segíteni?
-…hát arról van szó, hogy féltem a fiamat.
-Tehát fél.
-Úgy érzem veszélyes dolgokat csinál.
-Mint?
-Sziklát mászik, kerékpározik veszélyes helyeken, sziklás meredélyeken, a városban is azzal közlekedik forgalmas útvonalakon…
…drogozik, iszik, lop, csal?
-Jaj, dehogy!
-…………….
-Féltem.
-Fél. Mitől?
-Féltem, hogy baja lehet, hogy balesetet szenved, megsérül…
-És még? Mondja ki!
-…megnyomorodik…
-Attól fél, ha valami rosszra csak gondol, akkor az kisebb valószínűséggel következik be, mint ha ki is mondaná?
Az uriember idegesen tördeli kezeit, nagyokat nyel.
-Meghallhat.
-Igen.
-………
-Miben tudok segíteni?
-Mit tehetek?
-Hogy?
-Hogy ez ne történjen meg.
-Mit tegyen? Miért kérdi? Maga kényszeríti kerékpározásra, meg ezekre?
-Mí? Dehogy!
-Akkor szabad akaratából így döntött, és szabad emberként ezt teszi.
-Hát…
-Elmúlt a fia tizennyolc?
-Igen, nem is olyan rég, illetve…
-Felnevelte, adott neki annyit és úgy, ahogy tudott. Most meg egy felnőtt ember, aki maga dönt és cselekszik. Ez így van rendjén. Nem mondhatja meg, hogy mit tegyen.
-Tehetetlen vagyok?!
-Dehogy, MAGA rengeteg mindent tehet, csak nem korlátozhatja azt, amit ő tesz.
-De akkor ő…
-Persze, ő igen.
-Nem értem.
-Miért fél, hogy megh…
-Ne…
-meghal?
-Mert szeretem!
-Jó. Megtiltana egy szeretett embernek valamit, amit az szeret csinálni?
-De ha veszélyes?
-Már nem csecsemő. Meg kell neki mondani, mit tegyen?
-Hát néha…tudja, a fiam…
-Maga.
-…a fiam…
-Maga!
-De hát én a fiam miatt vagyok ő itt.
-Baromság! Miatta ő lenne itt, ha már egyszer nem csecsemő. Maga maga miatt van itt!
-Féltem.
-Fél, és ez rossz magának.
Az úriember egy ideig csak néz, aztán elvörösödik és emelt hangon mondja:
-Maga azzal vádol, hogy önző vagyok?!
-Nem jobban, mint bárki normális ember. Szereti. Rossz lenne magának, ha baja esne, ha ápolni kéne, ha boldogtalan, megnyomorodott lenne, vagy meghalna. A maga bánata, maga gyásza, maga lelkiísmeretfurdalása lenne. És még valami...
-Igen?!
-Ha nem szól bele, nemcsak hogy ez ellen nem tesz semmit. Lemond a jogáról, hogy kontrolálja. Beismeri, hogy ő felnőtt, és ettől nem fogja magát fiatalabbnak érezni. Elengedni nehéz, és a hatalom vágyát a legkönnyebb aggodalomba csomagolva kiélni.
-Furcsa. Úgy érzem magam, mintha egy terapauta bőrdíványán hevernék, pedig csak egy galambszaros tetőn állok.
-Igaz.
A következő percek feszült csendben telnek. Végül az öreg szólal meg, kicsit kaján hangon:
-Nem akar leülni? Ott van egy szék, azon viszonylag kevés a galambszar…
-Jó, igaza van, így nem sokat használ ez a beszélgetés.
A székhez megy, óvatosan leporolja, majd az arcán rosszul leplezett undorral leül.
-Tudja, mást vártam.
-Mindenki mást vár.
-Szóval, nem is tudom…
-Azt várta, hogy a tetőre lépve hirtelen a Himalájában találja magát, fenséges kietlen tájon, imazászlókat lenget a szél, és egy öreg szerzetesre lel majd, aki jakvajas teát iszik?
Az öreg arcán először látszik érzelem, szája sarkában mosoly finom ráncai jelennek meg. A másik veszi a lapot.
-Elég pontosan leírta!
Mindketten rövid ideig a gyönyörű alkonyi eget nézik.
-Épen érdekes résznél tartott. Folytatná?
-Tudja, sok balesetről hall az ember. Egyik ismerősünk is nem rég vesztette el a gyerekét… Borzalmas tragédia!
-Az! Leírná, mi a targédia?
-Hát, mondjuk valakit elüt egy autó, és meghal.
-Általánosabban!
-Lezuhan repülővel, vízbefúlad, rákos lesz… Nézze, értem mire akar kilyukadni. Tudom, hogy a halál elkerülhetetlen, és aki a haláltól fél, az az élettől fél stb. de én nem arra gondolok, amikor valaki nyolcvan évesen, ágyban párnák közt…
-Nem erre akartam kilyukadni!
-…………
-Miket mondott?
-Tudom is én?! Vizbefúlás, gázolás, zuhanás…
-Történik.
-Igen.
-És ha valami nem történik?
-Hogyan?
-Pozitív tragédiákról beszélt. Úgy értem, olyan dolgokról, amikor az a tragédia, hogy valami történi, kialakul, lesz. Mi van a negatív tragédiákkal? Amikor az a baj, hogy valami nem lesz?
-Úgy érti, amikor nem szóltak Ázsiában, hogy szökőár lesz? Vagy amikor nem visznek segélyt az éhezőknek? Amikor nincs étel?
-Nem egészen. A szökőár pozitív tragédia. Az éhínység… igen ott valami nincs. De mást néznék. Tragédia, ha valaki felmászik a fára, leesik, és kitöri a nyakát?
-Igen.
-Tragédia, ha valaki sosem mászik fára?
-Hogyan?
-Biciklizni, fára, sziklára mászni, evezni jó-már akinek. Élni nem magában jó, nem egy öncélú, magát magyarázó dolog –az emberi életre gondolnék most.
Az öreg most már a másik szemébe néz, hangja élesebb, tekintete élni kezd.
-Senki nem mondja azt, élt nyolcvan évet de egyszer sem mászott fára, micsoda tragédia! Pedig ez egy borzalmas tragédia lehet.
-Talán a fáramászás azért nem!
-Jaj, ne csináljon már úgy, mintha nem értené! Nem a fáramászás a kulcs, hanem az élni való, szerethető élet! Tragédia az az élet, amelyben a kockázatok miatt nem vállalják a kalandot, az önálló véleményformálást, a szeretetet, a függetlenséget, a különcség vádját…
-Mikre gondol pontosan?
-Annyifélék vagyunk! Mindenkinek más lehet, amit fel kell vállalni. Megmászni a himaláját, szembeszállni az erősebbel, megfogni egy patkányt, amitől fóbiája van, átvitorlázni a tengeren, leszóllítani egy nőt, férfit… Egy vagy sok ilyen, kinek mi a kihívás, ahol a kockázat már túl sok, de ha túl sok dologról lemondunk a kockázat miatt, hát a legtöbbet veszítjük.
-Azért elég összevissza dolgokat mondott. Más célok, más jelentőséggel, más veszéllyel…
-…más és más emberek életében.
-Nem ugyanaz felfedezni Amerikát, vagy szlalomozni a Nagykörúton.
-Hát nem!
-De megéri? Ekkora kockázatot?
-Minden valószínűség csoportokra vonatkozik, de minden sors egyedi, egy ember sorsa, aminek egyféle kimenetele lesz, nem statisztikai. Mindenről lemondani, mert félünk, és esztelenül kockáztatni, hogy a rengeteg jóban, amit elérhetnénk, ne legyen részünk, mert túl korán távozunk, fájdalmat és egy félbehagyott élet értelmetlenségét hagyva hátra… Két rossz megoldás.
-Iszonyú egy ilyen tragédia! Hol vethető ez össze az óvatosságból fakadó lemondásokkal?
A vénember feláll, szeme szikrázik, már már kiabál:
-Összevethető! Ez a lényeg! Ha mindennap egy kicsit megölöm magam a gyávaságommal, óvatosságommal, szép lassan, apró részletekben elpusztulok!
Az élet egy üres edény. Felbecsülhetetlen értékét az adja, hogy LEHETŐSÉG arra, hogy megtaláljam és beletöltsem azt amire vágyom. Lehetőség arra, hogy felismerjem, mire is vágyom! Az anyagnak három állapota van: él, élettelen és holt. Ha minden kockázatot elkerülünk, hogy ne lehessünk holtak idő előtt, bizonyos értelemben élettelenek maradunk, sosem élünk.
-Ember, ez zagyva! Az egyik ember attól fog élni, hogy le mer szólítani egy bögyös szőkét az utcán, a másiknak hetven méteres negatív falat kell másznia kötél nélkül? Hol van arányban a feltöltött „élet-edény” a tragikus halál kockázatával? És ez hol igazságos?
-Szerintem nincs igazság!
-Ezt csak úgy Ex Catedra?
-Pontosan! Sokkal boldogabb lesz, ha lemond erről az ideáról. Ha körbenéz, a legtöbb ember már rég lemondott róla, csak azért ragaszkodik látszólag hozzá, hogy legyen miért nyavajogni. Erről nem nyitok vitát.
-Én meg nem értek egyet.
-Jó! Tudja mit, szórjon maga is egy kis magot a galamboknak.
A két ember eteti a galambokat. A nap már alábukott, az ég alja bíborvörös. Egyre nehezebb kivenni az arcvonásokat. A levegő még mindig forró.
-„Wer feige ist, stirbt tausendmal, bevor der tot ihm küsst.”
-Hogyan?
-Szép mondás, nem?
-Ez német? Nem tudok németül. Lefordítaná?
-Nincs értelme. Magyarul sután hangzik. De ha gondolja, írja fel, és fordítsa le magának.
-Hagyjuk. Mi van akkor a tragédia kockázatával. Mindent be kell vállalni?
-Dehogy. Meg kel találni a középutat. De ezt mindenki csak maga teheti meg, a maga felelősségére.
-De az ember…
-Nincs „az ember”. Van maga, van a fia, vagyok én…
-Szóval mondjuk azt, hogy… a fiam. Jó, kockáztat, valamennyit, sokat vagy keveset. Ha nem lesz belőle baj, akkor jó, szép megúszta. De ha bekövetkezik, az iszonyú. Azt hogy lehet elviselni? Hiába mondanám azt, hogy „Ez benne volt a pakliban, ennek a kockázatta az ára a teljesebb élet reményének” ezt az eszem lehet hogy elhiszi, de a szívem…
-Az nem. Akkor, baj van, ez rettenetesen rossz. Ha megtörtént, megtörtént.
-Könnyen mondja! A maga családjában történt ilyen?
-Nem, szerencsére soha. El kell törjem a lábam, hogy jó sebész legyek?
-Ez azért más!
-Igen. De higgye el, minden megalkuvás és lemondás egy kis tragédia, és ezekkel is elveszthetjük az életet, minden nap, sok évtizeden keresztül. Csak nem folyik a vér, nincsenek döbbent arcok, nincs semmi…semmi.
-De mi köze van az élet nagy kalandjához a szmogban való biciklizéshez?
-Kérdezze meg a fiát!
-Rám vágta az ajtót.
-Én csak azt tudom mondani, amit én érezhetnék a helyében, de nem vagyok ő, és magán az segítene, ha tőle hallhatná… Talán így: nem lehet autóm, nem is akarok, tennék a környezetért is, útálom, ha szállítanak, mert akkor érzem magam az életem urának, ha megyek, nem akkor, ha visznek, érezni akarom, hogy tudok valamit, meg akarom élni, hogy megtehetek valamit, amiről azt mondták, nem lehet-szabad megtenni, mert veszélyes, és kikerülhetek belőle úgy , hogy mégsem történt meg mindaz, amivel fenyegettek…
-De könyörgöm, ez nem az Déli sark felfedezése!
-A fia sem Amundsen. Lehet, hogy majd mást és többet is megtehet és megtesz. Bontogatja szárnyait.
-Akkor ne szóljak bele!
-Felnőtt.
-Nálam lakik, az én pénzemből él…
-Akkor magának nagyon felnőttnek kell lennie, hogy ezt a helyzetet kezelje.
-Tehetek valamit?
-Imádkozzon!
-Az segítene?
-Magán biztosan.
-Cinikus! Azt mondja matematikus nyelven, hogy ahhoz, hogy teljes életet éljünk, be kell vállalni azt az egyéni sorstól függő 0-50% esélyt arra, hogy…akármi?
-Ezt mondhatjuk matematikus nyelven.
-Furcsán segít maga. Arról, amit meséltek, azt hittem, maga valamiféle guru.
-Valamiféle.
Közben teljesen sötét lett az ég. Az utcai világítás alig szűrődik fel.
-Tehát ha a véletlen úgy akarja…
-Tudom, nem fog örülni, de szerintem véletlen csak annyira van, mint igazság. Mármint valódi véletlen, és hétköznapi igazság.
-És mit gondoljak, ha bekövetkezik a nem véletlen.
-MOST ne gondoljon erre. Ha bekövetkezik, akkor és ott majd gondol valamit.
-Előidézik a rosszat a rossz gondolatok?
-Távol nem tartják. „Vágy a békére, és készülj a háborúra”. Ki képes igazán vágyni a békére, amikor háborúra készül?!
-Ésszerű óvatosság?
-Csak ne görcsösen. Az biztos nem ésszerű.
-Hit a túlvilágban vagy az újjászületésben?
-„Dugóhúzóban levő repülőn nincsenek ateisták” Én azzal foglalkozom, hogy valamely –materiális vagy transzcendens- szempontok szerint jól megoldjam EZT a földi életet, a folytatás, és hogy milyen, az más kérdés.
-Tehát, mondjam azt: „Jól van, nézzem tétlenül, hogy szeretteim milyen módon kockáztatják életüket és egészségüket ebben a talán egyetlen és véges életben, annak ígéretével, hogy valamely szempontokból teljesebb legyen, és egy mindenkit élete végéig így-úgy megnyomorító tragédia kockázatával.”
-Igen.
-Ezt így könnyű egy kívülállónak mondani.
-Ezért is mondja ezt egy kívülálló.
-És ha visszajövök egy szörnyű hírrel pár hét-hónap múlva, hogy fogja magát érezni?
-Miért fontos az MAGÁNAK, hogy ÉN hogy érzem magam?
-Jó, szóval a kockázat, mondjuk nem olyan nagy, ez azért fontos.
-Igen.
-De azért van, ezzel nehéz mit kezdeni.
-Tény.
-Engedjem el.
-Mármint?
-A félelmeimet, és a gyerekemet.
-Remek.
-De azért segítsek.
-Ha kéri.
-És ne érezzem úgy magam, mint egy mártír, vagy kapcarongy.
-A világért se.
-És nekem mi ebben a jó?
-Talán lassan maga is felmászhatna egy fára…
-Nem hiszem, hogy nekem az kéne.
-Mindenesetre megpróbálhatja.
-Na jó, nagyokos, akkor egyre válaszoljon még, ha tud! Hogy lehet egy ANYÁNAK elmagyarázni a maga remek negatív tragédia elméletét?
-A válasz könnyű: általában sehogy. De vannak kivételek.
-Jó, és akkor mit kezdjek ezzel.
Az öreg végignéz a környező házak girbegurba gerincén.
-Ha a felesége bajáról lenne szó, akkor ő ülne itt. MAGÁT nagyon nyomasztatja az ő félelme és fájdalma. Ahogy mondtam: maga maga miatt van itt! Szóval, már megint; maga mi mindent tud csinálni?