A szentéletű barát az úrasztala előtt térdelt, és buzgón imádkozott. Csak pár faggyúgyertya betegesen sárga fénye világította meg az apró templomot e késő éji órán. A barát arca meg-megrándult a fájdalomtól, mégis hálatelt szívvel áldotta az urat. Aznap ugyanis igazi csoda történt. Amire egész életében vágyott, amiről annyit álmodott, amiről meséltek neki annak idején a kolostori iskolában, amikor a szentek életéről volt szó. Útmutatás, megerősítés. Bizonyíték arra, hogy a jóságos Isten beavatkozott a Világ folyásába az ő érdekében, ezzel bíztatva őt, hogy újabb és újabb áldozatos cselekedettekkel építse az Ő országát ezen az árnyékvilágon.
A betegek kenetét adta fel az erdőben egy haldokló szénégetőnek. Vigasztalta a nyomorúságos családot, együtt imádkozott az asszonnyal, aki napokon belül özvegy lesz. Vigaszt vitt a nyomorúságos faviskóba, ahogy tette ezt nap mint nap ezen a borongós, nyomorúságos vidéken. Hite erős volt, immár harminc éve volt papja, orvosa, bizalmasa az apró falunak és a környező erdőkben élő embereknek. Néha látván a magát csak mindig megújító és terjesztő nyomort, a nemzedékről nemzedékre ismétlődő tragédiákat, amelyek kiszámítható bizonyossággal következtek be újra és újra, és végződtek késelésben, akasztásban, börtönben özvegyek és árvák zokogásában, megingott erős hite, kétségei támadtak, tud ö vajon segíteni ezen a végtelen gyászos zugán a világnak? Mintha egy rettenetes kéz márványba véste volna a sorsokat, hogy azok megváltoztathatatlan bizonyossággal döcögjenek végzik a kiszabott úton. Szeme láttára lettek a vígan szaladgáló cserfes kislánykákból nagyon is korán anyák, a kedves mellecskékből mohó utódok által kizsákmányolt emlők, szétszült csípőjű koravén asszonyságok, durva férjük által bántalmazott, megalázott haszonállatok, hogy idő előtt magába nyelje őket a temető agyagos, kemény földje. És látta, hogy kedvesen szemtelen fiúcskákból hogyan lesz szótlan, inas legényember, majd a reménytelen élettől, kemény munkától, rossz bortól és örökké pörlekedő anyóstól-asszonytól korán megvénülő, gyorsan elvásó testű és elkérgesedő lelkű pór, akinek sorsa ugyancsak a szörnyen korai vég. Sokszor nehéz volt reggel újra nekilendülni, és újult erővel nekilátni a szélmalomharcnak, megpróbálni hitet és reményt adni ezeknek a fáradt lelkeknek.
De ezen a délutánon megkapta az égi jelet, az Úr végtelen szeretetével megerősítette őt hitében. Ahogy hazafelé tartott a szénégető nyomorúságos viskójából, favágók érték utol szekerükkel, és persze felvették a bakra. A kocsis mellett ülő sihedert egy nyaklevessel felküldték a rönkök tetejére, és ő így a bakon ülhette végig az egyébként hosszú és fáradtságos utat. Az utat sebes patak vágta mély szakadék keresztezte. Az átvezető hidat generációk óta toldozgatták javítgatták, de mindenki szerint veszélyes volt a nyikorgó, korhadt alkotmány. Mindeni mondogatta, hogy egyszer már nem bírják tovább a pudvás rönkök. Mondogatta a földesúr, aki nem küldte oda az embereket robotban megjavítani, mondta ezt a bíró, aki nem intézkedett, hogy jó ács kerüljön a munkára, mondták a kereskedők, akiknek létkérdés volt a híd, mert ezen át szállították árúikat, de sajnáltak pénzt adni a javításra, szóval mondta mindenki. És ahogy a kocsi ráhajtott a hídra, a híd minden színpadias előjáték vagy figyelmeztetés nélkül, egyetlen hatalmas reccsenéssel leszakadt. És a kocsi, hat utasával meg a két gebével együtt a mélybe zuhant. És pár órával később öt házban öt család zokogott a felravatalozott holtest előtt, és a dögnyúzónál két ázott tetem hevert az udvaron. Csak a barát úszta meg. Nem tudni hogyan, arra tért magához, hogy a folyó alsó szakaszán dolgozó halász ágyán fekszik. Körülötte állt a nyomorúságos, halszagú család, döbbent csodálattal az arcukon. Átfázott, és zúzódások borították a testét, az oldala sajgott-talán elrepedt egy bordája- de nagyobb sérülés nélkül megúszta a jó tízölnyi zuhanást a fortyogó habok közé, majd a mérföldnyi sodródást az éles sziklák között rohanó vízben. Hát mi ez, ha nem égi jel?
Meg sem szárítkozott a barát, hanem visszaérve a faluba rögtön a templomba rohant, hálaimát rebegni ezért a csodáért. Átfagyott testét forró boldogság járta át: megerősítetett hitében, annyi év vak bizalom és buzgolkodás után ím bizonyosságot szerzett. Kis, sárfalú templomában térdepelt éjféltájban, és az egyszerű, festett fatáblás oltár előtt, és imádkozott. Soha nem érezte még ilyen erősnek és tisztának a hitét. Ekkor megnyikordult a templom szuvas ajtaja, és lassú, közelgő léptek hallatszottak. Egy pillanatra átsuhant az agyán, milyen jó lenne, ha ebben a magasztos pillanatban nem zargatnák az emberek ügyes-bajos dolgaikkal. De rögtön elszégyellte magát: pont most, amikor megbizonyosodhatott az Isteni gondviselésről és a végtelen szeretetről, pont ilyenkor mondana le a szolgálat lehetőségéről? Erőt gyűjtött, hogy felálljon, és szembenézzen a nehézséggel, amelyet az Úr jónak látott az útjába gördíteni. Még félhangosan elrebegte „köszönöm, Uram”, és állt volna fel, de ekkor legnagyobb rémületére trágya és kénszag ütötte meg az orrát. Egy nagy, állatias, fekete mancs nehezedett a vállára, és egy reszelős hang így szólt:
-Szeretem, ha így szólítanak!
Rémülten megfordult, s rémületében majd megállt a szíve: maga az Ördög állt vele szemben.
Jelenléte döbbenetet keltet, de kinézetében semmi megdöbbentő nem volt. Pont úgy nézett ki, mint az oltár fatábláján, ahol ép arra próbálta rávenni a Megváltót, hogy leesse magát a magasból. Magas volt, bőre fekete, homlokán kecskeszarvak éktelenkedtek, rongyos nadrágja szárából csúf lóláb meredt. Meztelen felsőtestét csúf hosszú szőrszállak borították. Kezein félarasznyi karmok voltak. Ami a kép alapján nem volt nyilvánvaló, bőre sajátos olajos fényben csillogott, rettenetes trágya és kénszag lengte körül. Amúgy értelmes arca volt, leheletének meg erős borszaga. A pap az első rémületéből magához térve rárivallt:
-Távozz az Úr házából, tisztátlan lélek!
Az ördög mókás pofát vágott, és megsimogatta kis kecskeszakállát.
-Most hálálkodtál nekem csodás menekülésedért, csak gondoltam, benézek.
Szegény barátnak elállt a szava. Aztán gyorsan felidézte magában, hogy akivel szemben áll, az a Hazugságok Atyja, és így szólt:
-Megmenekülésemet az Úr végtelen kegyelmének köszönhetem. Menj innen.
-Ezt honnan is tudjuk?
Az ördög leült az úr asztalára, és bojtos farkát rendezgette, nehogy ráüljön.
-Mikor segített valakin a pokol?
-Amikor úgy érezte, még hasznot hozhat valaki a számára.
-Én nem vagyok ez a valaki!
-Te milyen valaki vagy?
Na, erre nem nagyon talált jó választ.
-Takarodj innen! Semmi keresnivalód itt!
-Ki tudja…?
Méregették egymást a csendben. A rossz gyertyák sercegése zavaróan hangosnak tűnt. A pokolfajzat körmével egy pentagrammot farigcsált az asztallapba.
-Apage satanas! A pap a nyakában logó apró keresztet tartotta felé. Az elmosolyodott és körbemutatott. A falon vagy féltucat feszület lógott, és szemmel láthatóan ezek sem zavarták. Felvont vállal, kitárt karokkal nézet a másikra. Az, szegény a szenteltvizes medence felé sandított. Az ördög megértette, mire gondol, felmarkolta a miseboros kupát, és odaballagott, megmerítette, és jóízűen kortyolta a szenteltvizet. A szakálláról lecsorgó víz FEKETE VOLT. Szegény pap hányta a keresztet. Az ördög visszaült az asztalra, lesöpörte a pentagramról a forgácsokat, és tűnődve forgatta a kezében az üres kupát.
-Még szomjas vagyok. Nincs egy kis misebor?
A másik döbbenten állt.
-Nem értem. Hogy lehetsz itt? Hogy nem éget lángoló olajként a szenteltvíz? Hogy nem menekülsz páni félelemmel a feszület láttán?
-A dolgok nem mind olyanok, ahogy a suliban mondják.
-TE várnál hasznot attól, hogy megmenekültem. Neked válna javadra? Én Isten országát építem!
A sötét alak csak bólogatott, de nem szólt semmit. Tudta, a szavak nem fokoznák az emésztő kétséget, hanem inkább csökkentenék, bármit is mondana. Szegény ember megsemmisülten meredt maga elé. Kutatta emlékeiben, mi lehet az a pont, az a bűnös cselekedet vagy gondolat, ami őt a pokol számára kívánatossá tehetné. És persze, ha keresett, hát talált: kis lekezelő mosolyok, fölényes kiokítások, szigornak álcázott ingerültség, néha némi futó vágy megpillantva egy-egy a nyomortól még nem eltorzított testet, és nem elszürkített arcot…Hirtelen rettenetes szorongás és bizonytalanság fogta el.
-Nem lehetnél itt…
-Angyali jelenést vártál?
-De hát…
-Egy hivatal vagyunk, csak más az egyenruha.
-Nem értelek!
-Az jó- mondta, és így is gondolta. Nézte az egyre sápadtabb és töppedtebb alakot. Hatott a méreg. Nem kellenek a konkrétumok, Elég a bizonytalanság, a többit megteszi a keresztényi lelkiismeret. Érezte, lassan menni kéne. Látta a másik annak ütemére rezeg ahogy ő a lehető leghangosabban majszolja a szenteltostyát. Kéjjel ropogtatta a finom lapokat.
-Tudni szeretném…
-Majd rájössz!
-De hát…
-Megtudod, ha eljön az ideje!
Kopogó léptekkel megindult a kijárat felé. Gondolta, kéne még valami zárszó, csak a biztonság kedvéért.
-Csak így tovább! -hát, ez elég gyenge, de most így sikerült. Bevágta az ajtót, majd az ablakhoz lopakodott, és benézett. A látvány elégedettséggel töltötte el: Szegény ember az oltárasztalra borulva zokogott, egész teste rázkódott. Az ördög ügyetlenül botladozva elindult a saras úton.
Nevetségesen nézett ki, ahogy ügyetlenül lopakodni próbált. Félt, hogy felkelti valamelyik loncsos eb figyelmét. Jó száz méterrel arrébb egy romos falnak dőlve várt rá valaki. Magas sápadt ember volt, olyan ruhát viselt, amilyet tanárok, tudósok, más szellemi emberek szoktak. Hosszú fekete haja volt, finom, ápolt, már-már nőies kezében selyemerszényt tartott. Unottan nézte, ahogy az alak odavonszolja magát.
-Nos?
-Azt hiszem jól sikerült. A végén a nyomorult olyan…
-Azt mondtad, amit megbeszéltünk?
-Igen.
-Nem többet, nem kevesebbet?
-Nem, uram, pont úgy, ahogy mondta!
A másik bólintott.
-Rendben. Itt a pénzed.
-Köszönöm!
Mancsaival ügyetlenül kibontotta az erszényt, és számlálni kezdte az érméket.
-Uram, ez több, mint beszéltük!
-Hát örülj! Nem hiszem, hogy valaha jutalmazták volna ilyen nagylelkűen a fellépésedet.
-De…
-Nem, nem tartozol többel, elvégezted a dolgod.
-Köszönöm.
-Harminc ezüst, én ennyit szoktam fizetni.
Az ördögpofa megrándult. Méregette a másikat.
-Hazamennék.
-Senki sem tartoztat. Viszlát!
-Isten önnel, Uram!
A tudósforma erre még morgott valami nem túl barátságosat az orra alatt, és intett. A csepűrágó furcsa maskarájában elindult az úton. Fázott, főleg a lába. Szekere még jó kétórányira volt, szerette volna levenni kényelmetlen viseletét, és lemosni magáról a kénes-trágyás masszát. Ahogy pár lépés után visszafordult, a másik már eltűnt. Nyomtalanul. Mintha a föld nyelte volna el.