Nudli

Szeretett délutánonként itt ülni, és gyönyörködni a kilátásban. Semmi dolga nem volt, de mindig talált valami elfoglaltságot, apró kihívást, hogy elkerülje az unalmat. Túl sok ismerőse szenvedett emiatt. Hiába, van, aki még a paradicsomban is csak szenvedni tudna… Most éppen hárfázott. Már napok óta gyakorolta a „Boci boci tarká”-t. És, hogy a dolog ne legyen túl egyszerű, a lábaival pengette a húrokat. Még szerencse, hogy egy primitív, ókori darab volt; hogy pengethetne az ember a lábával egy olyan modern hárfát, aminek 7 pedálja is van? Kézzel nyomkodná a pedálokat? De itt ez nem volt olyan nehéz, és legalább akadt valami szórakozás. Ráadásul a lúdtalpnak is jót tesz, ha az ember tornászatja a lábújait. Állítólag . Bár ez mostanában nem igazán fontos.
Szóval hárfázott, a kilátásról meg is feledkezve, hanyatt dőlt a felhőn, és próbálta:
„Boci-boci tar-ka, se fü-le se far…” és itt mindig elrontotta. Ja, igen, egy felhőn heverészett. Nagyon szeretet ott heverni. Kellemesen puha, és ráadásul még nassolni is lehetett belőle, olyan finom. A vattacukrot sosem szerette, de ez az enyhén vaniliás zamatú felhő… és még csak nem is tapadt rá a fogakra. Mindig is sejtette, hogy az iskolában hülyeséget beszéltek: hogy mikrocseppekből álló páratömeg, meg izé, baromság. Finom, puha, ehető ágy. Azt mondták, a túl puha fekvőhelytől megfájdulhat az ember háta, de ez a probléma már a múlté. Kellemes idő volt. Szikrázóan kék ég, langyos szellő… Hiába no, mennyei érzés volt így heverészni. Ami kis izgalomra szüksége volt, azt biztosította ez a nyamvadt hárfa, mag a „boci-boci” állatira komplex dallamvilága. Amúgy is, minden jól alakult, amióta idekerült. Kiderült, a felvételi feltételek nagyon lazák. Mindaz, amivel sok régi vallás aszkéta papjai rémítgették az emberiséget, erős túlzás volt. Nagyjából mindenkit beengedtek a rém giccses, aranyozott angyalbögyörős barokk kapun. Csak szadista gyilkosok, gátlástalan pszichopaták kerültek a pokolra. De a legtöbben feljutottak. Találkozni lehetett a mennyeknek országában reklámszakemberekkel, ügyvédekkel. Valakiről az a szóbeszéd járta, hogy politikus volt, és így is bejutott, de ez azért már kacsának bizonyult. És azt mondták, a kárhozat sem olyan, mint Giotto képein. Szürke panelépületekben laknak, és napi tizenkét órát kell dolgozni egy hivatalban, ahol Windows 1.0 alatt futó gépeken kell adatbevitelt végezni, vagy házaló ügynökként mágneses derékaljakat és cicabilit eladni. Az ebéd sárgaborsópüré olcsó debrecenivel. A reggeli és a vacsora gyorséttermi menü, nagy krumplival, nagy koffeinmentes light colával, és kötelező megenni. Ünnepnapokon pedig grízes tészta van szintetikus gyümölcsízzel. A tévében meg egész este a Dáridó megy. Tehát valahol maga a pokol, de mit várjon az ember a pokoltól?
De itt tényleg paradicsomi állapotok uralkodtak, általában kellemes volt az idő, tilos volt a TV, az autó és a színes kis kabát ölebeknek. Voltak, akik panaszkodtak, de mivel panaszkodni is szabad volt, így mindenki boldog lehetett. Csak néha kicsit uncsi volt, de hát aki ilyen jó helyen unatkozik, az magárra vessen. Apró bosszúságok persze segítettek, hogy ne fáradjon bele az ember a hétköznapokba. Például valami okból zöld papucsokat adtak, amiket a bárányfelhők fűnek néztek és megrágtak. Talán még földi rokonaiknál is butábbak ezek a jószágok. Persze felhőkről felhőkre ugrálni sokkal jobb mulatság mezítláb. Ráadásul miért jár valaki, ha egyszer van szárnya? Először félő volt, hogy nagyon hülyén néz ki az angyalszerkó, de nem volt olyan tragikus. A hálóing ugyan röhejes, de nagyon kényelmes, a szárnyak kifejezetten praktikusak voltak, ha valaki túl sok mannát fogyasztott, és megbotlott egy felhő szélén, és a glóriát szerencsére nem volt kötelező viselni. Csak a pokolban, de ott a kínai piacos verziót, aminek büdös gumiszaga van, és mindig lecsúszik.
Szóval nem nagyon ment a boci-boci, és lassan már nem is volt szórakoztató. Felült, és újra nézelődni kezdett. Egyszer csak megpillantott egy inas, erősen kopaszodó angyalt, ahogy gyorsan manőverezett a felhőpamacsok között, szárnyai veszettül csapdostak. Ahogy az is meglátta őt, felé fordult, majd mellé telepedett.
-Hárfa?
-Ühüm.
-Én metálgitárt kértem, de még elbírálás alatt van.
-Jó kis hardrock? Black Sabath, meg minden?
-Nem, inkább punk, meg HC.
-Hmm. Az nem annyira az én műfajom.
-Most mit játszogatsz? Paranoid?
-Szép álom! Még csak a boci-boci-nál tartok.
-Valahol el kell kezdeni…
-Ja!
-És hogy megy.?
-Valahogy ma sehogy.
-Muta! Haver, ez teljesen el van hangolva!
-Nem hoztam hozzá hangolókulcsot.
-Á, nem is kell -és elővett a zsebéből az újsütetű ismerős egy inbuszkészletet.
-Várj egy picit.. ha így csavarom, hmm, punkrockhoz tudod nem kell az abszolút hallás.
-Ja, had próbálom, -várj csak…” boci-boci” hú így még rosszabb, hmm… na, „tarkaaa” na, most megteszi.
-Miért nem viszed el hangolóhoz?
-Három hónapos előjegyzési lista van.
-Te énekelsz az angyalok karában?
-Dehogy.
-Nem dicsőíted az Úrat?
-Á! Állítólag nem szereti az Öreg, csak gondolta, ha annyira akarják, hát csinálják. Ő ilyenkor oda se figyel.
Meglehetősen kautikus viszonyok uralkodtak a paradicsomban. Először is, nem történt kinyilatkozatás, melyik vallás lett volna az igaz. Mindenki olyan paradicsomba jutott, amilyet elképzelt, és ez másokat néha a pokolra emlékeztetett, az ateisták meg furcsa karikatúra menyországokba kerültek, ami pontosan tükrözte azt, mit gondoltak ők arról, milyen a hívek szerint az üdvözülés. Ebből több konfliktus is lett. Az egyik, hogy néhány bigott frizura el kezdett nyavajogni, hogy mindenki másnak pokolban a helye, és ez így nem igazságos. Mire szóltak, hogy
1.) igazság nincs, de
2.) aki mást a pokolba kíván, az mehet maga oda.
Páran le is vonultak oda demonstratívan, de aztán folyamatosan kérvényeket írtak, panaszkodván a munkától kezdve a kaján át a TV műsorig mindenre. Mondták nekik, ki volt írva a Pokol Kapujára: „IV osztály”, mi a fenét vártak? A visszahelyezési kérelmeket viszont sorra elutasították.
De más gond is volt. A szellemi és lelki örömökkel eltelt keresztények irigykedve sandítottak át a muzulmán részlegbe, ahol a hurik nem csak éteri örömökben részesítették az igazhitűeket, miközben Walhall felöl hatalmas zabálós-piálós orgia zajai jöttek, olyan hangosan, hogy kénytelenek voltak hungarocell szigetelés beépíteni. Egyedül a Nirvanaból nem lehettet semmit hallani, a Kurt Cobain rajongók őszinte meglepetésére és bánatára.
De a legtöbben jól elvoltak, és kellemes elfoglaltságokat találtak. Pl. egy felhő szélén üldögélve hárfát hangoltak, és beszélgettek. A hárfás felhőlakó forgatta kezében az apró szerszámot.
-Nekem is volt ilyen imbuszkészletem, jó kicsi, sok vacak van rajta…tudod, kerózáshoz kellett egy ilyen játékszer.
-Kerékpáros kirándulások? Szép is az!
-Na ja. Meg a városban is nyomtam. Hardcore városi kerósok voltunk a haverokkal. B_____n laktam. Nem volt ideális hely, de azért nyomtuk.
-Vicces, és is B______n laktam, és én is hardcore városi kerós voltam.
-Kicsi a mennyország. Micsoda véletlen*!
-Ja.
Kicsit hallgattak. Úgy nézett ki a táj, mint egy 19.sz-i színezett rézkarcon. Lassan vonuló bongyori felhők, békésen kanyargó folyó, lankás dombok. Őzek legelésztek az erdősávok szaggatta mezőkön. Távolban madarak serege keringett.
Az egyetlen csúf tereptárgy egy nagy aranysárga M betű volt, ami a pokol lejáratát jelezte. Szerencsére Komár László kiszűrődő énekhangja nem jutott fel a felhőkig.
-Azért voltak durva kalandjaim- kezdte az imbuszkulcs büszke tulajdonosa-össze is akadtam pár autós fazonnal, akikkel odalent kemény balhéim voltak. Nem tudom, mi a francért kellet őket beengedni?
-Tudod, ez kényes téma. Te itt vagy, örüljél, a többi nem a te dolgod. És senkivel nem kell együtt lenned, ha nem akarod. És ha valakivel bajod van, azzal ne akarj randizni a paradicsomban. Ez szerintem jó szabály.
-Ja, nem úgy mint a fradisták meg a lilák. Sose hittem volna, hogy látok tömegbunyót a mennyekben.
-Ja, meg oszlatást villámmal és lángoló pallossal. Elég viccesen néz ki ez a lila meg zöld-fehér angyalhacuka.
-Ja, és láttad, hogy néz ki az ő részlegük?
-Felejtős. Milyen menyország már ez? Egy sörgyár udvarán egy focipálya.
-A sarkán meg egy kupi, ahol minden lány úgy néz ki, mint Pamela Anderson 25 évesen…
-Jó, de tudod, ne ítélj, hogy ne…
-…blabla.
-Aha.
Hallgattak egy kicsit. A távolban mint fehér madarok, angyalok röpültek csoportban nyugat felé. Miféle vallás üdvözültjei lehettek? Hárfás barátunk kezdte újra a beszélgetést.
-Tudod, ilyen messziről…úgy értem, ekkora tér és idő távolságából már mindent máskép látok. Túl komolyan vettem akkoriban sok mindent.
-Hát, nem is tudom, én még most is be vagyok rágva pár pacákra. A múltkor összefutottam azzal a fószerrel , aki leszorított annak idején a szaros ezüst Passatjával. Annak idején nagyot reccsent a tükre, amikor lerugtam.
-Ja, hát voltak ilyenek. Hmm, te milyen zenét is halgatsz, punk?
-Te is büntettél rendesen?- a másik nem akarta észrevenni a témaváltási kísérletet.
-Nem, tudotdnem találtam…
-Soha nem rugtál le egy tükröt sem? Nem csavartál dugóhuzóvá ablaktörlőt?
-De, hát volt ilyen.
-Akkor?
-Nem büntettem.
-Mi a…?
-Indulatból megesett, de utána mindig szarul éreztem magam.
-Ja! És ettől visszanőtt a tükör! Figyelj, nem rossz balhé. A fószer még most is behúzott nyakkal köszönt vissza.
-Miért nem inkább olyan csajokkal próbálsz találkozni, akikkel különösen hosszú és gyönyörteljes orgazmust éltél át Földi léted során?
-Haver, szivatsz?
-Nem komálom a témát. Voltam farok én is, de hát ki nem?
-Most meg mi bajod van? Még hogy farok? A sok barom nem ért a szép szóból. Így legalább megtanulták.
-Mit?
-Hogy ne szívózzanank.
-Mondtam, hogy ugorjuk a témát. Annyi jó dologról lehet beszélni- a hárfás kezdett feszült lenni. Ujjaival dobolt a zeneszerszámon, miközben szárnyai meg- megrebbentek. Ez egy hátránya szárnyaknak. Olyanok, mint a kutya farka. Az ember mindig elárulja magát velük.
-Nem hagyom. Aszondod, de is büntettél néha , még is nekem kéne bunkónak éreznem magam, te meg itt prépikálsz?
-Az indulatból elkövetette tett, kicsit más, mint előre megfontoltan. Ráadásul mivel beláttam hogy rossz, megtanultam hogy uralkodjak magamon.
-Ja, csak a sok fasz nem tanult meg uralkodni magán.
-És a te dolgod megtanítani őket?
-Ja, ha leszorít az arc, naná!
-Bosszú, vagy tanítás?
-Is-is.
-A bosszú Isten dolga, tanítani meg nem biztos, hogy így kell.
-Mert te akkor már tudtad, hogy van Isten!?
-Senki sem tudta. Csak sokan hitték.
-Bátran kitérő válasz… Te persze mindig barátságosan elmesélted neki, hogy megsértette az ahimsza-t, aztán lótusszirmokat hintettél rá, és gyújtottál egy mécsest a lelki üdvéért.
-Mondjuk úgy, kerestem az arany középutat az orrtörés és a mécsesgyujtás között.
-Jaaha.
-Tudod, ha letörsz egy tükröt, azzal sok ember felé szólsz. Vannak tanuk, vannak, akiknek elmeséli, sok finom részlet elvész, de marad egy: a vandál biciklis. És más, hogy néha elgurul a forintod, és más, ha megváltó szindrómás idiótaként osztod az igazságot.
-„Bocsááss meg uram, vétkeztem!!!”
-Ja, asszem az ember lelki fejlődésébven el kell jöjjön az a pont, amikor ezt őszintén és magától kimondja. Aztán persze még elkövet ezt-azt, de hát nem vagyunk mi angyalok… Izé, nem voltunk.
-Ezért te kedvesen és kultúráltan szóltál mindenkinek.
-Ja, mire felnőttem, igyekeztem figyelni rá, hogy mindig szóljak, ha valami zavar, és érdemes, de mindig kultúráltan. Az, ahogy szólok, rólam szóljon, ne arról, kinek. Ötven fölött elég jól ment már.
-Te is olyan beszólós arc voltál, ilyen szakszervezeti megbízott stílusban: „Vegyé lámpát… vegyé sisakot… csak óvatosan… ne menny járdán…” bírtam az ilyen arcokat. Jól el lehetett küldeni őket a francba, azt olyan picik lettek, amilyen nagyok előtte voltak.
-Tanítani próbáltak?
-Bazzmeg! Én nem szorítottam le senkit. Mit ugat bele valaki a másik dolgába? Rendőr, vagy mi a lófasz? Ha nincs rajtam sisak, az miért a másik dolga?
-Hagyjuk- szeretett volna újra hanyatt dőlni a felhőn, ás hárfázni. Belátható, hogy nem csak minden szempontból rokonszenves emberek méltóak a menyországra. De ha nem is lenne jó itt egy purgatórium, nem lehetne mondjuk, egy diliház? Vagy idegszanatórium?
-Bírtam az ilyen vagány kerósokat. Sisak, térdvédő, könyökvédő, kesztyű mellény, harminc lámpa… azért kerózni sem árt tudni. Láttam én elcsapva ilyen sisakos-mellényes-karácsonyfa city warriort. Szánalom.
-Te persze sisak, lámpa, egyéb baromság nélkül nyomtad?:
-Ja?
-És soha nem csaptak el.
-Csak egyszer. És akkor is szabálytalanul kanyarodott a kocsi, és túl gyorsan is.
-A bíróság kit mondott ki hibásnak?
-…már nem voltam ott…
-Értem…
-Mert neked?
-Nem volt ilyen bajom. Ágyban, párnák közt, 78 évesen fejeztem be – „és nyolc éve nem józanon”, tette hozzá gondolatban. Húsz év elég volt a felnőtt lét nyers realitásából, és a tiszta gondolkodásból. De ezt inkább nem mondta. Hazudni nem szép, de a teljes igazságot azért nem kell mindig erőltetni.
-Visszaadnád az inbuszkészletet?
-Ja, persze…Köszi szépen!
-Akkor még dumálunk – ez volt a nap első hazugsága. Ellökte magát a felhőről. A másik utána kiáltott
-Köszi mindent még egyszer!
De már messze kavart a veszett bringás, hihetetlen tempóban süvített fölfelé. Jó volt újra egyedül. Hárfa elő, szépen beleállítani két boholy közé, és lábbal: „Boci-boci tar-ka, Se fü-le se far-ka..” És már egész jól ment.