voltam, közepén állt rettenetes sziklaváram. Most egy parkocska omladozó kerétésének kövei köztt lakom. Valaha csak a leghősibb lovagok indultak ellenem, rettenetes gőgjükben azt hívén, van esélyük ellenem. Pedig az egyetlen, amivel ártani tudtak, az enyhe gyomorrontás volt, amit nehezen emészthető páncélingük és vértjük okozott. Mert az csak mese, hogy megmentették az elrabolt királylányt. Általában nem is volt semmiféle királylány- nem vagyok én ellensége önmagamnak- csak hepciáskodni jött a sok tejfölösszájú. Sajnos néha a lovak is áldozatúl estek pusztitó tüzemnek... Na, ehhez képest most mi van? Ha meglát valami koszos kölyök, rögtön kiabál, hogy "gyík, gyík, fogjuk meg!" és én menekülhetek. Megmutatnám nekik néha, milyen gyitra is vadásznak! De nem éri meg a kellemetlenségeket. utána lehet költözni, új hely, új lakás, újra berendezni... Inkább elfogadom a dolgokat olyannak, amilyenek. Sütkérezek a kövek között, és bámulom az embernyájat. Nem kell ezeknek sárkány. Saját magukat falják fel tehetetlenségükben, ostoba önzésükben. Valaha máskép láttam.
Elöször iszonytosan haragudtam, hogy utakkal és sinekkel keresztül-kasul szabdalják erdőmet, fáimat kivágják tüzelőnek, meg mindenféle haszontalan holminak. Elgépiesedő, szürkülő lekükből számüzték a mesék varázslatos lényeit, s így azok eltünedeztek a valóság szinpadáról. Kipusztultak a manók, sellők, trollok és kentaurok, a szatüroszok és gyönyörűséges tündérek, akik éjszakánként táncukkal és énekükkel az élet legvarázsosabb óráit ajándékozták nekem. Papirjaikba meredő, fantáziátlan, éltükben is félholt szürke alakok uralták el a világot. Én elkerültem a végzetet, mert az emberek lelkében a félelem nem csökkent, hogy az ész nyers világosságával elsorvasztották a csodák lényeit. Az anyagiasság nyers durvasága millió félelmet szült minden eltünő démon és szellem helyére. És ez a félelem lett az az energia, amivel annyi nehézség útán újra megúsztam a semmibe sülyedést. Azt mondjátok, nem túl dicső kicsiny gyikként élni egy fal repedéseiben egy apró parkocskában, egy bűzös nagyváros közepén? Majd megláttjátok, meddig lesz ez így! De hol is tartottam? Szóval első haragomban úgy döntöttem, bosszúálló förgetegként végigsöprök a szörtelen majmok seregén, vérbe és lángba borítva ocsmány szürke világukat. De aztán elrepülvén a köszénfüstbe burkolt iparvárosok felett, kerülgetve a kéményerdőket, nézve a gyárok vörösen izzó csarnokait meggondoltam magam: olyannyira emlékeztetett ez bölcsőmre, a föld gyomrában rejtező alvilgra, hogy eláltam
tervemtől. Kiváncsi lettem, mi lesz... megtelepedtem hát ebben a városban, és megfigyelővé letem. Elmaradtak a nemes csaták lovagokkal, meg a pórnép szórakoztató, de azért valahol méltatlan sanyargatása. Csak figyeltem. Néztem, ahogy a város gyarapodott. Távoli földrészek kirablásából, és szegény nyomorultak verejtékéből hallatlanúl gazdagodott a város. Széles
sugárutakon jól öltözött urak és dámák sétáltak, vagy elegáns, könnyű kocsikban utaztak. Diszes homlokzatú nagy villák épültek, és a vallásos érzületett kifejezendő hatalmas katedrális tornyai szöktek az ég felé a főtéren. Ott voltam mindenhol.
Láthatatlan árnyként surrantam éjszakánként, és lestem be a jómodú otthonoik ablakán. Fürgén surranva néztem a korzón a széptevő úrakat, és hamis ártatlanságukban piruló hölgyeket. Vasárnaponként eredeti alakomban üldögéltem a templom homlokzatán, és könyökölve bámultam a városi népet. Felnézve kinek tünnt volna fel, hogy egy vízköpővel több van? És valahogy megszerettem ezt a furcsa népséget, sajátos álszentségével, felvilágusult klerikalizmusával. Nyugi volt, és lehetett pusztán csak lenni. Akor már kevésbé szerettem őket, mikor a külvárosokat járva láttam azt a nyomort, ami a belvárosi jólét ára. De én is oda jártam, hogy jól őltözött dámák és úrak, vagy aranyos hajú matrózblúzos gyermekek helyett iszákosokkal és csavargókkal csillapítsam fel-fel gerjedő étvágyamat. Hiábva nó, én is megkötöttem a magamn alkuját az ördöggel a békéért cserébe. Csak én többet tudok a fennt nevezett úrról, mint tudott ez a sok vágómarha.
Mert ahogy belefáradtam a nyugalomnak látszó lelki haldoklásba, az igazságnak látszó hazugságba, mégis eljött a tűz és vér ideje. Haragom és undorom átszivárgott az emberek álmaiba, akik egyre nyugtalanabbá váltak. A nyugtalanságból lázadások, sztrájkok, forradalmak lettek. De a megbolydult világ lázas fantáziákat szüllt. Sötét korok emléke kavargott lelkemben, és az emberek egyre érzékenyebbé váltak ezekre az emlékképekre. Hasonlatosságomra tüzet okádó páncélos gépszörnyeket alkottak, melyek mindent letiporva vagy a magasban repülve pusztítottak, többet, mint én képes lettem volnat. Láttam már korábban is harcokat, de ez! Most, hogy a tudosok és gondolkodók elhozták az emberiségnek a lehetőséget, hogy jólétben és békében éljenek, minden ideát, és minden találmányt a korlátlan pusztítás céljára fordítottak. És EZEK neveznek engem szörnynek!
Persze aztán vége szakadt az esztelenségnek. De a végén még olyan pokoli tüzet gerjesztettek az emberek az atomok meghasításával, hogy magam is meglepődtem. Lucifer gúnykacaja a felszinig hallatszott...
És jött a mohóság kora. Mindent felemésztő, kizsigerelő, felprédáló mohóság. Lónéküli szekereikkel elárasztottak az emberek mindent, és a maradék költőiséget is száműzték lelkükből, hogy még sokkal több rettegéssel fizessenek érte. Én még mindíg kis gyíkként várok, és tudom, mire.
A város ideges hely lett, még ez a kis ligetecske sem képes megadni a nyugalmat, amire néha vágynék. Mostanában röpdösni is veszélyes. Úgy telezsúfolták acélmadarakkal az eget, hogy már egy aprób sétarepülés is kockázatos. Ugyhogy nem is nagyon változtatok mostanában alakot. Elvagyok így a repedésemben. A múltkor valami suhanc bűzös festékkel fújt tele mindent,
lakásomba is jutott sajnos. Kiváncsi lennék, utolsó pillanataiban felfogta-e, mi is történik? Szóval nyugalmat nem ad a város, de nekem, mint pokolbeli teremtménynek, egyre otthonosabbnak tünik. A levegő egyre folytogatóbb, s az utcán kiüresedett tekintettel vonuló tömegek akár az elkárhozottak seregei is lehetnének. A démonok számüzettek a hitvilágból és a mesékből, és
emberek lettek az emberek démonai. Az Ember számüzte a poklot elméjéből, hogy aztán zászlaján hangzatos jelszavakkal, szívében önzéssel, a tudás és igzság nevében itt a Földön megvalósítsa azt. És milyen jó lesz itt akkor egy pokolbéli teremtménynek!
"gyík, gyík, fogjuk meg!" Hahahahaha! Muhahahahaha!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése