Puszta

Az egyetlen élénk szín egy kismadár piros mellénye. A levegö sokkal melegebb volt,az ember gondolta volna a fények alapján. Ólomszürke volt az ég, fakósárga a mező, a csupasz fák sötétbarna csontvázkézként mutattak az ég felé. Bármerre tekintett, ugyanolyan volt a végtelenbe nyúló táj. Nem is hitte, hogy bárhol másmilyen is lehet a vidék. Praktikusan igaza is volt. Végtelen dimbes-dombos mező, száraz fák és bokrok, nagy-nagy ritkán egy apró állat. És fakó szinü szemét, föleg autóroncsok. Ronda, rozsdás vázak, véletlenszerüen elszórva. Végtelenül ismétlödő elemek. Bármerre ment ugyanaz. Sokszor napokig tekert egy irányba, és próbált a végére érni a végtelen pusztaságnak, de a girbegurba utakon sosem volt benne biztos, hogy nem jár-e körbe körbe. Az ég mindig ólomszürke volt, néha olyan sötét, hogy alig látott, néha egész fényes, de égitesteket sosem látott, nappal és éjjel pusztán a fényerösség változásából látszott. Volt olyan érzése, hogy nem egyenletes a váltakozás, amit nap és éj váltakozásának vélt, de az órája nem müködött. Mivel az ég nem segítette a tájékozódásban ezen a hatalmas pusztaságon, megpróbált megjegyezni jellegzetes részleteket. Egy-egy domb alakja, a szemét és roncshalmok elhelyezkedése segíthetett volna. De ahogy a táj sem változott igazából, ő sem tudta eldönteni, van e kiút ebböl a végtelen, öszi hangulatú roncstelepről. Mindig ugyanaz történt: kinézett egy helyet, jó alaposan megnézte, leírta, mit lát itt, kinézett egy roncsot, leírta a típusát, alvázszámát, esetleg még épített is valami fiurcsa tornyocskát, hogy megjelölje a helyet, és elindult egy kijelölt irányba. Elöször még vissza-vissza nézett, majd ahogy a kiindulópont eltünt a szeme elől, tekert tovább arra. A girbegurba földutakon próbálta tartani az irányt, de azok olyan alttomoisan kanyarogtak jobbra balra, hogy egykettőre elvesztette az eredeti irányt. Próbált kinézni tájékozódási pontokat, de nagyon messzire nem látott el, és a kinézett száraz fák és kopasz dombtetők, melyektől újabb szárazt fákat és kopasz dombtetőket lehettet kinézni, nem sokáig segítették. És ahogy lasan elbizonytalanodott az irányban, kezdte elfelejteni azt is, honnan indult. És egyre bizonytalanabb kóválygása során eljött az a pillanat, amikor úgy érezte, itt már járt, innen indult. Ilyenkor elővette a a papírját -már ha ilyenkor még megvolt- sokszor nem volt biztos benne, a nálla levő sok papirszeméten levő ákombákomból melyik az, ami az adatokat tartalmazná, és próbálta kibetüzni, milyen alváz és rendszámtáblákat, milyen roncsokat kell keresnie. Sokszor úgy érezte olvassa, de nem érti, hogy mit, vagy pont fordítva: nem is igazán olvassa el az írást, de mégis érzi, hogy a számok és adatok stimmelnek, és mégsem meggyözőek. A tornyocskák nem voltak jók semmire: a szél által görgettett szemét millió fura formár vett fel, soha nem ismerte fel keze alkotását, de abban sem volt biztos, hogy éppen ez a halom bizonyosan nem az ő műve... Ráadásul pár kisérlet után már tényleg nem tudta a papirokról helyszinekről és tornyokról, vajon a legutóbbi, vagy egy korábbi szökési kisérlet kiindulópontját jelzik, ha egyáltalán... Hiszen az is lehet, minden pont ugyanaz volt, az is, hogy sosem járt egyszerre két helyen. Persze mindig megpróbált egyedi tornyot és egyértelmű leírást készíteni, de ahogy nekilátott, elfogta egyféle könnyelmű boldogságérzet, és mindig csak hebehurgyán és figyelmetlenül járt el, összecsapva mindent, összekeverve régi és új jegyzeteket, ronda kis szeméthalmot hányt össze, és már csak arra várt, hogy végre elindulhasson, örjöngö sebeséggel rohanhasson a dombocskák közti földútakon a cél felé, melyet ugyan nem ismert, de az indulás pillanatában az irány olyan világosnak tünnt, és pár órával késöbb minden megint olyan bizonytalan volt minden... És kétségbeesett, és megfogadta, hogy ha elég erőt gyüjtött, akkor újra nekilát, és majd gondosabban jár el, hogy bizonyos lehessen. Mert ha egyszer biztos benne, hogy nem ugyanoda jut el, akkor elhiheti, hogy tart valahova, éás talán kitalál erről a végtelen, szemetes dombvidékről.És persze a következő kisérletnél megint könnyelmü volt és felszines. A legkínosabb kérdés az volt, tulajdonképen hanyadik kísérletnél tart.És az egész hogy kezdődött. Volt emléke egy városról, ahol élt, és egyszer csak elmenekült, mert valami nagy katasztrófa történt.Még egy hatalmas gombafelhőre is emlékezett, de úgy emlékezettrá, mintha elmondták volna neki, hogy erre emlékezzen, és egyáltalán nem úgy, mintha tényleg SAJÁT emlék lenne. Persze, tulajdonképpen az egész város, és az ottani élete is így hatott. Mintha csak egy kép lett volna, amibe minden belesürösödött pillanatszerüen: teker kifelé egy városból, tele rémült emberekkel, és a végén talán egy robbanás. Elöző élete csak pár közhely, mintha nem is az övé lenne. És azóta mennyi idő telhetett el? Ki tudja? Semmi nem változott, hogy mutatta volna az időt. Arra nem emlkékezett, hogy evett volna, de az egész milliárdszor hosszabb időnek tünt, mint ameddig az ember étel nélkül kibirja. NÉha mintha látoot volna másokat, és persze logikus lett volna odamenni, kapcsolatot keresni, közös terveket kovácsolni. De sosem ment oda, megnézni, egyáltalán tényleg jól látta-e, hogy más emberek is vannak errefelé. Jobbára csak utólag jutott eszébe, hogy amit látott, akár ez is lehettet volna. Nem mintha tartott volna, hoghy esetleg valaki ártó szándéku lenne. Egyszerüen elsikadt a dolog. Persze, mások is kereshették volna őt. Soha nem furcsálotta mindezt, a könyvszagú emlékeket, a mindig ugyanoda-vagy mégsem ugyanoda-vezető utakat, azt, hogy a kerékpárja egyáltalán nem emlékeztetett arra a kerékpárra, ami emlékeiben volt, amikor elhagyta a várost, és semmi emléke nem volt arról, mikor és hol cserélt. Mindez nem volt fura, minthogy az sem, hogy emlékei szerint sosem aludt, mégis sokszor érezte, mintha ebben a pillanatban ébredt volna, és nem volt meg az előző, nem érzékelte az elöző perc friss emlékét, csak volt a furcsa ismétlődésében egyforma múlt-ki tudja, közeli vagy távoli-meg a jelen pillanat, ami furcsa más módon ugyanolyan, hogy aztán távoli emlékké váljon anélkűl, hogy lett volna olyan érzése, EZ történt fél perccel korábban. De volt, amikor viszonylag hoszú esemény és gondolatsorokra emlékezett, amelyek a jelenből folyamatos emlékként kanyarogtak a multba, viszonylag hosszan, bár hogy ez perc, óra vagy nap lenne, azt már nem tudta, hiába nézte órájának makacsul mozdulatlan mutatóit. Egyvalamin csodálkozott folyamatosan: hogy lehet, hogy ezen a fura vidéken MINDEN olyan fakó, barna és szürke, sehol egy élénk szín nem töri meg ennek a két színnek uralmát? Olyan szépnek látta néha ezt a furcsa tájat. Csak egy kismadár piros mellénye kellett, hogy megtörje a teljes sivárságor, csak ennyi, hogy az egész már ne sivár és folytogató, hanem melankólikus és békés legyen. Üldögélt egy öreg autó rozsdás motorházfedelén, nézte a csapongva röpködő madárkát, és erőt gyüjtött. Merthogy nemsokára épít itt egy nagyobb és jellegzetesebb tornyot, gondosan felírja a hely adatait, amit gondosan elrak, és elindul, hogy végre rájöjjön, vándorol, vagy körbe körbe jár, van-e vége ennek az egésznek. És akármennyire szép is ez a kismadárka, és akárhogy is varázsolja kedvessé ezt a kísérteties tájat, nem enged, most aztán rendesen megcsinálja. És megtudja, hogy van-e más is még ezen a Világon, mint sárgásbarna föld, meg ólomszürke ég.